Minden külön értesítés helyett:
Budapest Székesfőváros Tüntetésfelelősi KözBizottmánya sürgős felvételre keres:
rendezvényszervezőt, rendezőt (lehetőleg szabadtéri színpadi és/vagy operai gyakorlattal), dramaturgot, PR-szakembert, logopédust és beszédtechnika oktatót, retorikatanárt, (politikai) marketingest, reklámszakembert, kreatívokat és kreatív demodesignereket minden mennyiségben, ameddig a szem ellát (interjútesztkérdés: meddig lát el a szem? meg ilyenek.)
Március tizedike, békés, napsütötte szombat délután, a Balassi Bálint utcában tüntetően csicseregnek a madarak, szabályos erődemonstráció. Fütyülnek arra, hogy néhány száz méterre tőlük a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom kormányellenes tüntetést szervezett a Parlament elé. Holott csak párat kellett volna aludni tizenötödikéig, a Szabad sajtó útra meghirdetett, (elvileg) össznépi és (elvileg) összcivil szervezeti megmozdulásig (szervezője a Milla), de máris beállt a hol kölcsönös, hol egyirányú nemezés (ezúttal Milla-részről), kötötten, mint egy bestresszelt nyakizom, ki kivel és hova nem, noha az igenek még épphogy csak kimondattak, halkan, bizonytalanul, igen, széles körű összefogás (vagy nem? doktor úr, olyan bizonytalan vagyok), civilek, szakszervezetek, szakmai szervezetek, fogjátok meg szépen egymás kezét, úszópárok fejlődjenek fel, ám a formálódó ellenzéki kerekasztal máris betévedt a sűrű, ellenzéki kerekerdőbe, fától az erdőt, erdőtől a fát, holott enough is enough, ahogy a művelt, gyöngyöspatai cigánygyerek mondaná, ha felengednék végre az emeletre, ahol az iskolában a magyarok angoloznak.
Tele a Parlament előtti tér (legalábbis ami a csinos betonvályú-kordon előtti, megmaradt teret illeti), belóg a tömeg az Alkotmány (ejtsd: a-lap-tör-vény) utcába is, stílszerűen, ahogy kell, de a Földművelésügyi Minisztérium épületén túl már csak ritkásan állnak. Lehetnek úgy nyolc-tízezren. A távolban feltűnik egy árván lengedező Árpád-sáv, a magyar zászlók sokasága fölényesen lenyomja. Szakszervezetek egyensapkái, logók, Szolidaritás-pólók, transzparensek és házilag gyártott táblák („Éljen Orbán / Szent Ilonán!”, „Kell egy koki? / Hát egy saller?”). A térre kiköltözött standokon kokárda, ásványvíz, síp és perec, mint egy kamaszos, praecox majálison, kora tavasszal. Nem jó jel, hosszú távot sejtet.
Ami aztán kíméletlenül be is következik – az esemény csaknem három órán át, minden fellelhető ív, szerkezet, központi szónok vagy szónoklat nélkül, fékevesztetten hömpölyög, mint egy loopra állított esztrádműsor. Van itt lelkes Szolidaritás Ifjúság-elnök, akinek egyelőre erős kihívást jelent az állító és a kérdő mondat közti intonációs különbség performálása, ami egyébiránt komoly mondanivalójának ellenállhatatlanul komikus felhangot ad (javallat: otthon, tükör avagy nagymama előtt gyakorolni, felvenni, visszahallgatni, egyszer, kétszer, tízszer, ingyen retorikaoktatást kicsiknek és nagyoknak, még ma! Cicero jeligére a kiadóba), jönnek dinamikusan szónokoló írók (Kornis Mihály, Ungváry Rudolf), hallható és hallhatatlan költők (Erdős Virág, Tóth Kriszta), melankoszentimentál, idősödő popzenészek (Lerch István, Bornai Tibor – hálló, fiatalok! vonalhiba, elnézést, vissza a stúdiónak), nyugdíjasok és rokkantak képviselői, cigányjogi aktivista, színész és éhségmenet-vezető, tanár és lelkész, cigányzenekar és szabadságkórus, a stréce, a stráca, a Rosenbrünner sráca, Fedák Sári zöld kalapban s nem kevésbé Hindenburg a vaskalapban (a közös képviselőnk influenzára hivatkozva lemondta a szereplést, holott a háznak elég sok a problémája). Igaz, valamikor Kónya Péter is beszélt, aki elvileg a vezérszónok lett volna, de hiába fegyvertpróbált, stramm katona, a bázisdemokrácia árhulláma őt is magával ragadta, azt azonban így is tisztán hallani lehetett, amikor a képviselők visszahívhatóságának szükségességét emlegette, és akkor nem volt mit tenni, bánatomban vettem egy perecet.
A helyzet súlyosságát jól jellemzi, hogy úgy a második óra derekán eszembe jutottak Mao elvtárs szavai, ami viszonylag ritkán fordul velem elő napsütéses tavaszi délutánokon, aki szerint a forradalom nem teadélután, de nem is olyan, mint az esszéírás, a festés vagy a virághímzés, amivel persze nem az erőszakot akarnám marketingelni, mint tette azt ő, hanem csak annyit jegyeznék meg, hogy ha egy tüntetés feltűnően hasonlít az Önök kérték című, szép emlékű kádárista tévéműsorhoz, bizony, az is az erőszak egy formája, ha látszólag szelídebb is. Egy rosszul megszervezett demonstráció inkább árt, mint használ, nemcsak azért, mert az ellendrukkerek dörzsölik a markukat, hanem azért is, mert a jelenlévők közül sokan hajlamosak nem elmenni a következőre és a továbbiakban kizárólag a balkonjukra kihelyezett muskátlik állapotával foglalkozni. Ha elfogadjuk azt a tételt, mely szerint a tüntetés performansz, ha úgy tetszik, színházi rendezvény, akkor a színházi rendezvények szabályaihoz kell igazodjék. Kell egy rendező, aki formát, szerkezetet képes adni egy erős, központi gondolatnak. Ha ez utóbbi hiányzik, miképpen a Szolidaritás tüntetéséről hiányzott, akkor legalább egy dramaturg kell, aki a kalapba bedobott tartalmakat valamilyen fogyasztható formára vágja. Ha lett volna ilyen, nem fordulhatott volna elő, hogy többször is úgy lehetett érezni, itt a vége, ez a csúcspont, most kéne abbahagyni – például Kónya (ám beszéde nem volt elég átgondolt), Molnár Lajos (túlságosan az elején és elsősorban oktatásügyi, de jól felépített volt), Kornis Mihály („Szolidaritás mozgalom van, de szolidaritás nincs”) vagy Ungváry Rudolf beszéde ilyen volt (utóbbi már csak a harmadik órában jutott szóhoz, amikor is jó médiaérzékkel bedobta a köztudatba „a nemzeti szájtépés rendszere” kifejezést, amit aztán az újságok boldogan idézgettek) –, majd utána ömlik tovább a műsorfolyam, mintha mi sem történt volna. Ív, csúcspont, katarzis nélkül elszáll az egész a légbe, mint egy véletlenül elengedett lufi, s csak valami rossz kielégületlenség és bánat marad utána, amit a Szalay Cukrászda krémesei sem tudnak közömbösíteni. (Pozitív ellenpélda: a január másodikai tüntetés legvégén, a kitűnő érzékkel bejátszott, hátborzongatóan mondott Illyés-vers után hazamenni egészen más érzés volt, mintha csak úgy mindenkit szélnek eresztettek volna.) Az önmérséklet, az időbeli keretek elfogadása (utcai demonstrációra maximum egy–másfél óra!) egyúttal magában hordozza a forma kényszerét.
És akkor még nem szóltunk a zenei és vizuális kódok hiányáról, ami egy egész MTV-generáció felcseperedése óta különösen érthetetlen. A Szolidaritás (még) nem tudott magának megfelelően ütős vizuális világot kialakítani, ami egy mozgalom esetében és különösen a vizuális médiák által uralta világban elengedhetetlen. Egy sima Szolidaritás-felirat ma már nem elegendő, mint volt a nyolcvanas évek elején – nota bene, idézzük fel a lengyel felirat erős, tehetséges designját. Ennek megfelelően a tüntetésen a színpadkép is tökéletesen semmitmondó, jellegtelen volt (sőt leginkább nem volt), holott a tér sajátosságai okán mindenhonnan látható volt, kivetítő nélkül is. Ungváry Rudolf napsárga pulóvere volt az egyetlen, ami némi tápot adott a szemnek és reményt a szívnek. Ám egy mozgalomnak, de még egy tüntetésnek is, ennyi kevés. Kellenek a visszatérő, ismétlődő, erős színek, jellegzetes vizuális motívumok, logók, jelszavak, amelyek azonnal beazonosíthatóvá, vizuálisan köthetővé teszik az eseményt, a kampányt vagy a mozgalmat. Obama kampányát legalább felerészben a „Yes, we can!” szlogen nyerte meg. Felteszem, nem csak az angol nyelv inherens tulajdonsága, hogy ilyesmivel előrukkoljon (lásd még a napokban a Facebookon: „When nothing goes right – go left!”). A Szolidaritás még nem tudott ilyesmivel előrukkolni, se tüntetésre, se azon kívülre. A végtelenül eklektikus – sőt esetenként kifejezetten gyenge – zenei kínálat is félreértés volt. Nem a plurális demokrácia, hanem a szedett-vedettség és dilettantizmus érzetét erősítette. Itt is visszatérő, a tömeg által felismerhető, urambocsá, énekelhető számokra lett volna szükség, amelyek védjegyként tudnak működni. (A Milla, amelynek egyik legjobb eddigi teljesítménye a „Nem tetszik a rendszer”-szám bevezetése volt, óriási hibát követett el, amikor az idei, tizenötödikei tüntetésre érthetetlen okokból ejtette a hangzó ikonná vált dalt, és egy másik, ilyen szempontból használhatatlan, ráadásul gyenge számmal helyettesítette be. Ezzel a saját ilyen irányú teljesítményüket vágták egy mozdulattal sutba.) A Szolidaritás-tüntetésen elhangzottak közül az egyetlen, már más megmozdulásokról ismert zeneszám, amely valóban egy széles, ellenállási mozgalom hangzó logója tudna lenni a tüntetés legvégére került (harmadik óra!), amikor a villamossínekhez odafagyott maradék néhány tüntető már csak ellilult ajkakkal volt képes a Köztársak kórus tagjaival együtt énekelni Verdi Nabuccójából a rabszolgakórus megmagyarított sorait, mely szerint „lesz itt köztársaság újra még”. Igen, de csak akkor, ha Verdi után valaki nálunk is végre rájön arra, hogy mi fán terem a politikai marketing. Pedig az ő idejében még föl sem volt találva.
Kapcsolódó írások:
- Bán Zsófia: A megturult jelen Az emblémák, látszólag nyilvánvalóan, de talán nem eléggé köztudomásúan, nem...
- Mihancsik Zsófia: Ajánlat közös nevezőre Induljunk ki abból az evidenciából, hogy tömegdemokráciában tömegpolitikát csak komoly...