P. Szűcs Julianna: Két sercli vekni nélkül (ILLUMInazioni. 54. Esposizione Internazionale d’Arte. La Biennale di Venezia 2011.)
Minél többet olvastam utólag az 54. Velencei Biennáléról, annál inkább elmosódott a test közeli élmény. És minél inkább fölidéztem – saját jegyzeteim, fotóim, katalógusfirkáim után – a befogadott látványt, annál kevésbé tudtam összepasszítani az olvasott anyaggal.
Egyrészt megtanultam, hogy a mostani főkurátor, a svájci Bice Curiger idei összetett programja, az Illumi/nations egyszerre szeretné a 116 éves megavállalkozás intézményét megvilágítani és a művészet „nemzeti” létezését megkérdőjelezni. Másrészt láttam, hogy az irdatlanná növesztett kiállítás fölületes befogadása puszta illúzió, és az „országok pavilonjai” akaratlanul is szétfeszítik a központi gondolatot.
Egyrészt elfogadtam, hogy a Giardiniban és az Arsenaléban – a két fő helyszínen – a műegészek amolyan multikulturális társadalmi modell jegyében szerveződtek alkalmi szövetségesekké. Másrészt tapasztalnom kellett, hogy a műegészek élvezeti, intellektuális, sőt emocionális értékei a kurátori szándékokkal ellentétben a minimálisra zsugorodtak.
Egyrészt dokumentáltam, hogy a főkurátor által szorgalmazott „parapavilon-rendszer”, azaz a helyspecifikusnak szánt megainstalláció lett az 54-es biennáléműtárgy adekvát létezési módja. Másrészt csüggedten érzékeltem, hogy „vad befogadóként” immár nem vagyok képes eligazodni a labirintusokká szerveződött és rendszerint önálló tomuszokba préselt magyarázatokkal igazolt mesterséges dzsungelekben.
Hagyjuk abba az egészet? Nem! Szeretem a biennálét. Aligha közönségként. Inkább világmagyarázatra szomjazó tanítványként. A biennále nem tud nem igazat mondani. Ha egyes részletei erősek, hatásosak, őszinték, akkor segítenek a dolgok értelmezésében. Ha más részletei ócskák, tompák, hazugak, akkor tudatják velem, hogy hol is az ellenség mostanában. Nem vállalkozom a nagytotálra.
Tíz ehető szeletről
Itt jegyzem meg, hogy ha vaskos tanulmányt írnék – s nem karakterszámában limitált kritikát –, az alábbi témákról mindenképpen illene megemlékeznem, egyszerűen azért, mert tehetséges szerzőik a felejtés ellen ható rejtélyes élesztődarabokat adagoltak a Biennále nem túlságosan ízes óriási veknijébe. Például 1. A központi pavilon főtermébe kölcsönzött Tintorettókról (ez a főkurátor, Curiger poénja), úgy is, mint a címadást indokló olyan küszöbértékekről, amelyekre mellesleg rányomták az örök avantgardizmus terhét is. 2. A Tintorettók fölé kooptált kitömött galambokról (Maurizio Cattelan), úgy is, mint olyan banális Velence-jelvényekről, amelyek mellesleg a halhatatlan neo pop-art elidegenítő gesztusaival tollászkodtak. 3. A humor és giccs közé ékelt rejtőzködő ego megpróbáltatásairól (az amerikai Cindy Sherman textilre vitt fotografikáiról), azaz a közösségét veszített művészlét derűsen szörnyű manifesztációiról. 4. A szociális lelkiismeret nyíltan vallott műveiről (a dél-afrikai David Goldblatt hagyományos fotóiról), azaz a társadalom bajaival szemben tehetetlen, de azokat mégis fölvállaló művészlét heroizmusáról. 5. A biológiai sokasodás Arsenaléba kiállított elkerülhetetlen következményéről (az indiai Dayanita Singh gazdátlan levéltárakat ábrázoló fotósorozatáról), mely a funkcióját veszített papír könyörtelen halmozásával ijesztgette nézőit. 6. Az időbe vetett mű–néző-befogadás paradoxonáról (az amerikai Christian Marclay fődíjas 24 órás filmkollázsáról), mely a valóságos és a fikciós óraállás egybeesése által törölte el élet és művészet között a határvonalat. 7. A fődíjas német pavilonról, amelyben a nemrég elhunyt Christoph Schlingensief Wagner-zene kíséretében és a pszeudoszakrálissá átértelmezett tér bemozgatása árán a rothadásnak és az oszlásnak állított mulandóan multimédiás emlékművet. 8. A komputertechnikában fölülmúlhatatlan japán pavilonról, melyben Tabaimo a tengervíz, a rengő föld, az eső és a virágnyílás repetitív animálásával az örökkön-örökké körforgó életet ábrázolta, ráadásul Hokuszai fametszeteinek stílusában. 9. Az unheimlich svájci pavilonról, ahol Thomas Hirschhorn installációja valamenynyi gagyi, talmi kártékony matériát összeragasztott: hátha összerezzen ettől a „zöldre” fogékony környezettudatos állampolgár. S nem utolsósorban (10.) a magyar pavilonról, ahol Németh Hajnal vörös fényben tartott autóroncsa mellé azért vetítették talán az énekelt dialógusokká alakított baleseti jegyzőkönyveket, hogy a furdaló bűntudattal párba állított félelem végképp ne eressze ki karmaiból nézőjét.
Egyszóval: illumi ide, nations oda, az 54. biennále föntebb sorolt és kiemelt művei-műcsoportjai általában azt adták, amit az elmúlt két évtizedben e posztindusztriális és posztkulturális, posztmateriális és posztkonzumista posztokon a néző már régről megszokott. Mintha megállt volna az idő: Paolo Baratta a Biennále igazgatója a katalógus bevezetőjében Curiger személyében azt a kurátori magatartást ünnepelte, amely kongeniálisan folytathatja honfitársának, az azóta elhunyt és klasszikusként számon tartott elődjének, Harald Szeemannak a tizenkét évvel korábbi tevékenységét, tehát „az antiművészet provokációjának” kitett és ezerféle lisztből kevert, könnyen kiszáradó sótlan vekni kisütését. Legalább nagy hőfokon, és – a hasonlatnál maradva – magas izzású kemencében.
A jó sercliről
A kenyér két végéről lehet itt csak írni. Két olyan sercliről, amelyekbe a képzőművészet kelesztett tésztájából kevés jutott. Ahhoz képest is kevés, ha azt a bizonyos kelesztést tágan lehet értelmezni, és a vekni belébe beleszámíttatik az intermédia valamennyi fűrészpora, a nemtelen anyaghasználat teljes korpaállománya, valamint az „extenzív totalitás” és az „időfaktor beemelésének” gyenge sikértartalmú búzája is. (Nem becsmérlés ez, a pékáru összetételének ma ilyen a kanonizált receptje. Akinek nem tetszik, menjen vissza Federigo Gonzaga udvarába vagy Gertrude Stein szalonjába.) Persze furcsa végek ezek: egyik sercli jobb, mint általában a kenyér maga, másik meg épp ellenkezőleg, ehetetlen.
A lengyel pavilon három filmje (Mary Koszmary, Mur i wieza, Zamach), Yael Bartana holland-izraeli vendégművész produkciója olyan, mintha dokumentum lenne, pedig fikció. A pavilon bal oldalán pergő filmen egy nyurga, szőke, kék szemű fiatalember besétál egy elhagyott, gyomos, néma stadion közepére. Hallgatóság nélkül beszélni kezd. A horizonton, a stadion peremén figyelmetlen emberek ténferegnek, eleinte csak a fenyőfák állnak vigyázzba, amint szólítja Lengyelország elűzött, kiirtott, más hazába vándorolt zsidóságát, majd lassan megtelik a nézőtér. A szőke fiatalember – nyilván lengyel – programot hirdet. A múltat bevallja. A bűnöket megbánja. Összefogásra buzdít. Meghirdeti a Lengyelországi Zsidó Reneszánsz Mozgalmát. A manifesztum lengyelül, ivritül, angolul plakátméretben mindenki számára hozzáférhető, ebből idézek: „Vissza akarunk térni!… Vágyódunk Lengyelország, apáink és nagyapáink földje után… Be akarjuk gyógyítani a közös traumáinkat. Örökre. …Ez a manifesztum nem csak a zsidóké. …Arra számítunk, hogy békében megint együtt vezetjük városainkat, együtt műveljük földjeinket és együtt neveljük gyermekeinket… Csatlakozzatok hozzánk, és csodálkozni fog Európa!”
A második filmen olyan zsidó fiatalok térnek vissza, akikhez hasonlók építették annak idején Izrael államát. Ilyenek dolgoztak a földeken, ásták meg a csöpögtető rendszereket, szervezték meg a társadalom hősi alapegységeit, a kibucokat. Ezek a fiatalok is kibucot építenek Lengyelországban, de elég furcsát. Őrtoronyból pásztázható a határ, szögesdrót vonja körül a kerítést. A barakkok ablaktalanok. A lengyel kibuc a félreértéseket elkerülendő koncentrációs tábor. A szőke fiatalember mégis meghatottan adja át a mozgalom zászlaját a nem kevésbé meghatott ifjúságnak, valamennyiük szemében pátoszosan csillog az élmény: nagyszerűt cselekedtek.
A harmadik filmen a szőke fiatalember halott, megölték. Díszőrség emeli ki koporsóját a nagy fekete gyászkocsiból, viszi a széles lépcsőn a varsói Tudomány és Kultúra Palotájába, ahol a felravatalozott mozgalmárt ünneplőbe öltözött megrendült „hazatértek” búcsúztatják. Mindhárom film alatt folyamatosan szól a lengyel himnusz.
A megfejtés nyilvánvaló: Bartana filmtrilógiája egymásra épülő keserű, éles, szatirikus pamfletsorozat. Az abszolút lehetetlen „ledokumentálása”. Arról szól, hogy ha az első eseménysor netán megvalósulna, a trauma feldolgozása csak a második eseménysor, a szörnyű láger újraalkotásával lenne lehetséges. Ha valami csoda folytán ez a második eseménysor is lejátszódna, a történet akkor is gellert fog kapni: a vég ugyanis elkerülhetetlen.
De bármennyire részletes is a műleírás, a mű mondanivalójában ott lapul a láthatatlan tartalom. Az üzenet elválaszthatatlan Lengyelország mai mentalitásállapotától. Az a tény, hogy egy nemzeti pavilon fölvállalja és ország-világ előtt közszemlére teszi saját megoldatlan történelmi görcsét, ráadásul önkritikusan azt is hozzáteszi, hogy a vallomásnak nincs és nem is lehet konzekvenciája, az önmagában is fölér a nemzeti nagykorúság bizonyítványának elnyerésével, és a bűn alóli föloldozás esélyével. Ez pedig már tényleg nem képzőművészet. Ez tiszta politika. A legjobb fajtából.
A rossz sercli
Olaszország pavilonja évtizedek óta a Biennále legneuralgikusabb pontja. Korábban azért, mert – nem lévén saját épülete – a mindenkori kurátorok a központi pavilon tetemes részét hasították ki számára, s így a gazda meg nem érdemelt előnyökhöz jutott. Immár egy évtizede végleges helyet kapott Itália: az Arsenaléhoz kapcsolódó kötélverőműhelyek és sólepárlók után (ez utóbbiak a kínaiaké) a vendéglátó ország beköltözött az elhagyott gigaműhelyekbe. Iszonyú messze van a bejárati centrumtól, cserébe viszont akkora, mint a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum alapterülete együttvéve. Belakása gond. Ha helyspecifikus mű kerül ide, mint amilyen Cattelan elhíresült-elhírhedett pápakompozíciója (2001), a kongó űr önmagában is botrányképző erejű lett. Ha pedig horror vacui módra megtöltik, másféle botrány lóghat a levegőben. Ez történt idén.
Vittorio Sgarbi, az olasz pavilon kurátora – egészen a közelmúltban zajlott eseményekig – a hivatalosnak számító képzőművészeti kultúrpolitika egyik kedvencének számított. Mint a befutott kormánypárti értelmiségiek közül sokan: gyakran ő is hadat üzent az elitista kultúrának, a tanulatlan tömegek számára látszólag befogadhatatlan „globálművészetnek”, a „kurátorterrornak” s egyáltalán a képzőművészet „valahol, valakik, valamikor” megállapított trendi mainstreamjének. Szerinte mi mindannyian összeesküvés áldozatai vagyunk. (Valami hasonlót állított Szőcs Géza államtitkár is, amikor számon kérték rajta egy reprezentatív külföldi kiállítás értékkritériumát.)
Sgarbi sem bíbelődött kánonnal, viszont szem előtt tartotta a legfontosabb idei állami ünnepet: az olasz egység születésének 150. évfordulóját. Nem szemelgetett a nemzetközileg jegyzett névsorból, viszont sűrű fésűvel átgereblyézte az olasz tartományokat, és nyolcvankilenc lokális kulturális központtól kért anyagot, továbbá kétszáz szakmán kívüli „nem szakembertől” – leginkább literátoroktól – fogadott tippeket. Magyarra fordítva: az autentikus listát múzeumi szakemberek, hivatalos zsűrik és jegyzett kritikusok véleményének figyelembevétele nélkül egyszerű többségi akarattal, populáris nyomással és a „kvázi kétharmad”, kultúrában végképp működtethetetlen „demokráciájával” állította össze.
L’Arte non è Cosa Nostra – azaz a Művészet nem maffia címmel kiszerelt programját kettős értelemben is megvalósította. Egyrészt tematikailag helyzetbe hozta a nacionalista gondolat emblémáit, s képes volt a pavilon fő helyére beállítani Gaetano Pesce vérző húst imitáló olasz csizmáját, úgy is mint a szenvedő hazáról szóló iróniamentes panaszliturgia mifelénk ugyancsak ismerős motívumát. Másrészt „kinyitotta a kaput”, s azon betuszkolt minden olyan boldog-boldogtalant, akit eddig a meritumban érdekelt és sznobizmussal vádolt szakma nem engedett tűz közelbe. Aktualizálva: mintha a Magyar Alkotók Országos Egyesületének végre sikerülne évtizedes álma, és bevonulhatna oda, ahová szeretnének: Nemzeti Galériába, Műcsarnokba, Várba, Országházba, akárhova.
Gaál Gábor megállapítása szerint minden folyóirat (antológia, gyűjteményes kiállítás, esztrádműsor) annyit ér, amennyit a csoportba válogatott leggyengébb mü. Lásd még: pohár pisi a hordó borban. Ha az állítás igaz – s tapasztalatom szerint az –, Sgarbi eredménye döbbenetes lett. Képzőművészettől távoli tiszta politika ez is, akár a lengyeleké, csak éppen az előjel lett éppen fordított. Szembenézés helyett paranoiás dölyf, önkritika helyett kritikátlan öndicséret tanyázott a gazdagon installált loftokban. Különben is – nem mintha ez a lényegen változtatna – hol volt itt hordónyi nemes nedű és pohárnyi ürülék? Az olasz rendező fordított aránnyal dolgozott.
A kikötőépület termeit félamatőr kézügyes mesteremberek, turistacentrumokból ismerős „italienisch” nyelven beszélő szuvenírkészítők, az alsó middle-brow számára készített lakberendezési kellékek töltötték meg. Láttam a festett olasz lobogó elé állított száz apró Garibaldi-fejet mint a hazafias érzés jópofi objektje. Láttam kombinékék színben pompázó születő Venusz-festményt mint az újrafeltámasztandó „múzeumi kultúra” demagóg kiszolgáló. Láttam Piero della Francesca nevével visszaélő házioltárkát és Caravaggio modorának hitt erős fényárnyékkal operáló szerencsétlen oltárképet. Nekik is köszönhetem a megvilágosodás, az illuminazione új élményét.
Lehet a mai képzőművészetet nem szeretni és háborogni a non-art térnyerése miatt. Lehet opponálni a szakmai konszenzuson alapuló világértékrendet. Lehet a látvány nyújtotta közállapot fölött elszomorodni. Csak egyet nem érdemes. A láthatatlan kéz által dagasztott „kenyér” egésze helyett odavágni a vekni megégett rosszabbik végét, hátha elfogy ez is. A maguk szempontjából persze az olaszoknak igazuk volt. A közönség evett, nem evett, nem kapott mást. Sgarbi lenyomta a torkán, ahelyett, hogy prézlit darált volna a sok vacakból.
ILLUMInazioni. 54. Esposizione Internazionale d’Arte. La Biennale di Venezia 2011. április 6. – november 27. Kurátor Bice Curiger, igazgató Paolo Baratta. Lengyelország pavilonja. Kiállító Yael Bartana, kurátorok Sebastian Cichocki és Galit Eilat. Olaszország pavilonja. Kurátor Vittorio Sgarbi.
Kapcsolódó írások:
P. Szűcs Julianna: Ketten a Morandi-törzsből (Várhelyi Tímea – Fischer Balázs kiállítása 2011. március 28-tól április 28-ig, Budapest, Aulich Art Galéria.) Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában...
P. Szűcs Julianna: Nagy bónuszok, kis máluszok (A Nyolcak. Centenáriumi kiállítás. Pécs, Janus Pannonius Múzeum 2010. december 10. – 2011. március 27.) Három nagy erénye és három kis fogyatékossága van az Európa...
P. Szűcs Julianna: Böröcz in fabula (Böröcz András: Túl az Óperencián. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum. 2011. május 28. – szeptember 25.) – Tárgy? – Nem. – Élőlény? – Nem. – Fogalom?...
P. Szűcs Julianna: A kínai katalógus (Magyar művészet. Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, 2011. június 14.–július 4. Kurátor Tóth Norbert, kiállításigazgató Fan Di’an. A katalógus kiadója a Forrás Galéria, szerkesztette Sárba Katalin.) Az előzményekről. 2011. június 14. és július 4. között Pekingben,...
P. Szűcs Julianna: Forgács Péter sorstalansága Három képernyőt hordozó, derékmagasságú hasáb alkot háromszöget az Ernst Múzeum...
Cimkék: P. Szűcs Julianna