Győrffy Iván: Még egy Leigh (Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh.)

Mike Leigh a semmiségek angol nagymestere. Legújabb filmje, a Még egy év ugyanazt a stílust képviseli, amelyet a Minden vagy semmi vagy a Titkok és hazugságok képkockáin már alaposan kiismertünk. Míg Éric Rohmer – és persze Otar Joszeliani – apróságai Párizs utcasarkait, tereit és szobabelsőit lakják be, addig Leigh nyomorúságos Londonjában az alsó- és középosztály hétköznapjait vehetjük a szívünkre. És ahogy a Négy évszak meséi-ciklus is fokról fokra bontja ki a szemünk előtt a táj és a benne csellengő emberek gesztusnyelvének finom utalásrengetegét, úgy Leigh tavasztól télig vezeti végig a tekintetünket az évszak- és hangulatváltozás-hullámokon – bár ő inkább a dialógusokra és az arc közeli plánokra helyezi a hangsúlyt. Színész-jellemtípusai lelkébe akar belelátni – de úgy, hogy nekünk, nézőknek kelljen átélnünk örömeiket és veszteségeiket.

Az angol rendező – dacára annak, hogy forgatókönyvíróként is feltünteti magát a stáblistán – nem készít hagyományos értelemben vett szkriptet, inkább csak a csíráját, amelyből a színészek improvizációin keresztül szökken szárba a műalkotás, hosszú hónapok kitartó gyakorlásával. „Nem vagyok intellektuális filmkészítő – mondja saját módszeréről. – Emocionális, szubjektív, intuitív, ösztönös és sebezhető filmeket csinálok. Kétségbeesés lengi be őket… a káosz és a rendezetlenség levegője.”

Ez az érzelmi csomópont (amelyben ott sűrűsödik a szereplők sorsának robbanásig feszülő univerzuma) a kiindulópontja a Még egy évnek is: a Vera Drake-ben jóindulatú angyalcsinálóként feltűnő és méltán díjazott színésznő, Imelda Staunton pattanásig húzott idegekkel ül a körzeti orvosnő (aki nem mellesleg azonos a Titkok és hazugságok fekete bőrű optikusával; ott egy lecsúszott, alkoholista fehér nőben és kukás féltestvérében leli fel elvesztett családját), majd a pszichiáternő rendelőjében, mert képtelen aludni, ám pszichés problémáit nem osztja meg senkivel – a film el is engedi rögtön a kezét, hogy újabb sorsfonalakat pergessen le celluloidorsójáról. A főszereplőnek kijáró érzékeny figyelem a mellékszereplőknek látszó alakokra száll át, akik a hosszú, két órát is meghaladó játékidő végére igazi főhősökké válnak – szeretetre méltó esendőségükkel és otromba hibáikkal együtt.

A tavasz, a nyár, az ősz és a tél is London környéki veteményesükben éri a középkorú, középosztálybeli és közepesen sikeres, ám magánéletükben idillinek tűnő párt, az alkalmazott geológus Tomot és a pszichiáter Gerrit. Ködben, esőben, fagyban, zsenge alkonyi napsütésben egyaránt a paradicsomok között hajlongnak, s megérdemelt teájukat rendre furgonjuk platóján kuporogva fogyasztják el, miközben munkájuk gyümölcsén legeltetik a szemüket.

A vissza-visszatérő jelenetek (távozás és megérkezés, munka és megpihenés, ajtónyitás és -zárás, rokonok, barátok köszöntése és búcsúztatása) nemcsak piedesztálra állított életük unalmasan szabványos rendjét kívánja bemutatni, amelyet nagyjából a természetbiológia és a társadalmi kohézióra való törekvés törvényszerűségei mozgatnak, hanem azokat a rendkívüli eseményeket is központozza, amelyek felforgatják, egyszersmind tartalommal töltik meg a mindennapokat. Mary, Gerri egyedülálló, az új párkapcsolatot túlontúl is elszántan kereső kolléganője-asszisztense eleinte kivirágzik, majd a film végére lombját vesztve hanyatlik a reménytelenségbe – abba, amelynek a legelején látható Janet már otthonos lakója. Míg azonban az utóbbit enerváltan elutasító, Maryt rezignáltan belenyugvó attitűddel vértezi fel a rendező.

A házaspár körül koncentrikus körökben keringő, magányos és elveszett alakok közül kiemelt figyelmet kap Ken, Tom egykori iskolatársa is, akinek lepusztult külsejénél már csak mentális kiüresedése ikonikusabb. Tom és Gerri fia, Joe csak annyiban érdekli a kamerát, amennyiben Mary kapaszkodik kétségbeesetten – a fiúval való gyermekkori érintkezéseiből merítve – kettejük reménybeli kapcsolatába, és féltékenykedik Joe újdonsült párjára, Katie-re. A magányos, senkinek sem kellő, a házaspár vonzáskörzetében mégis időleges nyugalomra lelő alakok számát szaporítja Ronnie, Tom fivére, aki felesége eltemetése után Tomékhoz költözik. Míg Mary csak a külső ingerekre koncentrál, Ronnie egyre jobban befelé fordul; érezhető, hogy közös jövőjük szemhunyásnyira felvillanó lehetősége csak a főszereplő-házaspár tápoldatával kelthető életre.

Első látásra talán élettelen, szürke darabnak tűnik. Története alig van, félénk távolodásokból és közeledésekből állít állványzatot, amellyel az alapötlet omladozó falait támogatja. És mégsem omladoznak a falak, a színészi játék ugyanis elsőrangú és a párbeszédek is kerekek, plasztikusak. A Leigh-n edződött Dick Pope kamerája körbepásztázza a teret – legyen szó a veteményesről, Tomék konyhájáról és Ken tiszteletére adott garden partyjáról, a házaspár munkahelyéről, egy kiskocsmáról vagy az utcáról –, majd hosszan megül az arcokon, és elidőz a ráncokon, félmosolyokon, szomorkás ajakbiggyesztéseken, felvont szemöldökökön. Ronnie sötétszürke sorházi lakását, a puritán temetési szertartás hidegfehérjét, Gerri és Tom bársonyos fényű nappaliját, az éles, majd a szitáló ködben elmosódó kültéri jeleneteket olyan művészi gonddal komponálja a rendező és operatőre, mintha az életük (művészi önbecsülésük) múlna rajta. Ugyanakkor a film terhét félig-meddig átrakják az angol filmekből (még a Harry Potter-szériából is) jól ismert színészekre, és Mike Leigh néhány kipróbált átváltozó-művészére. Maryt, a szertelenül életvidám, de a felhőtlen optimizmus helyett – amely Leigh előző filmje, a Hajrá, boldogság! hősnőjét, Poppyt itatta át – ideges vibrálással teli középkorú nőt Lesley Manville alakítja. Elhisszük neki, hogy ki tudja élvezni az élet apró örömeit – még ha egy kicsit többet is iszik a kelleténél, és túl sóváran nézi a magányosnak tűnő férfiakat a kocsmában –, de vele érzünk akkor is, amikor ázott ürgeként, megtörve, hívatlanul esik be (egykori) barátnője házába, s nem csupán sminkelni, „színészkedni” sincs ereje. Bár az ő érzéseit teszik közszemlére legszívesebben az alkotók, Gerri (Ruth Sheen) és Tom (Jim Broadbent) kissé karikatúraszerűen harmonikus együttese, önzetlen, alig látható gesztusaik, bölcsességgel érlelt humoruk és időnként szirupos megértésük szolgáltatja a film igazi vonzerejét. Aligha van olyan néző, aki ne kívánna hozzájuk hasonló, minden bonyodalma ellenére egyszerű, barátaik, rokonaik magánéleti válságaival együtt gondtalan életet. Mellettük elhalványul a fiukat alakító Oliver Maltman, valamint az izgága, agresszív unokaöcsöt formáló Philip Davis teljesítménye – egyedül a magányukba, szorongásukba és az önpusztítás ördögi körébe zárt szereplők (Imelda Stauntonon kívül a Kent játszó Peter Wight és David Bradley, mint Ronnie) képesek brillírozni Leigh világában.

Ott pedig tényleg nincs könnyű dolguk: a napsütéses órák száma még a brit átlagot is messze alulmúlja, ugyanakkor a szimpla mozdulatokban, értelmetlennek ható szóparádékban is felfénylik a boldogság, de legalább az emocionális megtisztulás és újjászületés esélye. A Mezítelenül Johnnyjának még szemernyi mozgástere sem volt, hogy csillapíthatatlan szabadságvágyát kielégítse, ám a Titkok és hazugságok „rejtélyeiben” vagy a Két angol lány rítusaiban már ott rejlett a feloldozás magva, amelyet ki-ki a maga vérmérséklete szerint az előnyére vagy végzetének beteljesítésére fordíthatott. S bár a világ esendőségével szembeni elnézés a Hajrá, boldogság!-ban csúcsosodott, a Még egy év is mentőövet dob a fuldoklóknak. Mike Leigh realista humanizmusán semmit sem rontott az évtizedek filmkészítői rutinja: alakjainak kisszerűsége különösebb varázslat nélkül is nagy formátumú lesz az avatott mester kezei között.

És a sorsuk – bármilyen jelentéktelen is – jelképes erejűvé válik a rendező nagyítólencséje alatt. Mary vásárol egy autót, ami anyagilag padlóra küldi, ám így akarja magára nyitni a szabadság és önfeledtség kapuját. Kisvártatva ki is jelenti: úgy érzi magát, mint Thelma és Louise. Akármire gondolt is Ridley Scott 1991-es klasszikusa kapcsán Mary, a film már nem csupán Poppy volán mögötti rettenetes teljesítményével (és ezt ellenpontozó töretlen vidámságával) von párhuzamot, hanem utal az események kezelhetetlen láncolatára is. Thelmát és Louise-t kikényszerített ámokfutásuk után ott várja a Grand-kanyon ásító torka (és a rendőrnyomozó megértő csodálata), Mary apró-cseprő balfogásai azonban messze nem olyan magasztosak – és mégis emblematikusak. Ettől lesz Mike Leigh filmje az angol középosztály sorsával kevésbé rokonszenvező moziközönség számára is érvényes és hiteles látlelete korunknak.

 

 

 

Még egy év (Another Year). Színes, feliratos angol vígjáték, 129 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Mike Leigh; operatőr Dick Pope; zeneszerző Gary Yershon; producer Georgina Lowe.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...

Győrffy Iván: Sötétedik (Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger). Színes, feliratos amerikai–spanyol vígjáték, 98 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen, operatőr Zsigmond Vilmos.) Maga a cím fél siker vagy fél bukás. Esetünkben inkább...

Győrffy Iván: Beefsteak, barbecue szósszal (Tamara Drewe. Színes, feliratos angol vígjáték, 2010. Rendező Stephen Frears.) We are not amused. Viktória királynő, a történelmi delelőjére érő...

Győrffy Iván: Kasszandra halott (Kasszandra álma. Színes, feliratos angol-amerikai krimi, 108 perc, 2007. Rendező-forgatókönyvíró Woody Allen.) A komolytalan Woody Allen – akinek már a megjelenésére is...

Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...

 

 

Cimkék: Györffy Iván