Fáy Miklós: A leragasztott mellbimbók esete (Brecht – The Hardcore Machine és Urbi et orbi. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásai.)

Még mindig az egri példa van előttem: azt, hogy Egerben az ország egyik legjobb társulata játszik, csak akkor kezdte el teljes bátorsággal terjeszteni a sajtó, amikor már nem játszott ott az ország legjobb társulata. Vannak azért ellentétes folyamatok is, Dörner György kinevezése érdekesen értékelte föl a Márta István igazgatta Új Színházat, a POSzT-on júniusban még túlhatalomra törekvőnek bélyegzett Márta István októberre a szabadság bajnoka lett, elfelejtettük nemcsak azt, hogy miképp is került a színháza élére, de a sok reménytelenül hosszú és értelmetlen színházi estét is. Amiből nem akarok messzebb látó következtetést levonni, csak annyit, hogy a rosszat éppen olyan könnyen felejtjük el, mint a jót. Mondogatni kell tehát a jót is, rosszat is, de most inkább a jót: az ország egyik legjobb színháza az ország határain kívül van. Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színház.

Legalább távol van a magyar belpolitikától és színházi játszmáktól. Fontos, mert a Kosztolányi Dezső Színház ugyanúgy személyfüggő, ahogy Eger is az volt. Itt kisebb a társulat, hivatalosan is csak hat színész, én csak négyet ismerek tapasztalatból közülük, négy fegyelmezett színpadi dolgozót, akik elképesztő odaadással szolgálják – na, kit is? Tháliát, a művészetet, önmagukat, a szerzőket. Mind igaz. De valahogy van közöttük még egy láncszem, Urbán András.

Tudom, hogy erről szól a színház, akaratátvitelről, hatalomról, módszerekről és játszmáról, aki belebolondul, talán ezért bolondul bele. Nem a darabokról beszélek, csak a darabok előállításáról, az is olyan, mint a sűrített élet, az átlátható társadalom, van a cél: a sikeres (lehetőleg mindenféle értelemben sikeres) előadás, és mindaddig együtt húznak valakik vezetésével, kialakul a közösség, mamutvadász ősemberek indulnak a vadra, aztán vagy elejtik, vagy sem. Ha ennyire kicsi a társulat, akkor jobban érzékelhetők az erőviszonyok. Mert körülbelül egyformán kedves az a négy színész, akit látok, a kicsi, az izmos, a szőke és a barna. Hogy neveket is mondjak: Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Béres Márta és Erdély Andrea. Egyformán szeretem az egyik beszédhibáját, a másik erős tájszólását, meg ahogy időnként elakad a szövegben, Erdély Andrea közönyös arcát, miközben egészen szörnyű dolgokat mond, és Béres Mártát úgy, ahogy van, és ahogy azt érzi az ember, hogy mindig rá kell figyelni, ha ott van. De mindannyiukat egy akarat mozgatja, egy színházi világba illeszkednek harmonikusan, és logikus a következtetés, hogy ezt a világot az igazgató-rendező Urbán András hozta létre. Ő az első hegedűs, ha ő nincs, más ez a színház. Ami nem jelenti azt, hogy a többiek nyomorult rabszolgák volnának, akik a tapsot kapják fizetségül, úgy képzelem, hogy számukra ez a színház az életük nagy kalandja, ahogy előadás közben nézem őket, végig azt érzem, hogy vérségnél vagy szerelemnél is szorosabb szálak kötik össze őket. Együtt váltak azzá, akik lettek.

Nem ismerem a Kosztolányi teljes repertoárját, de a jelenleg futó műsor felét most már láttam. Az októberi Showcase nevű fesztiváljukon naponta kettőt játszottak, az első napot láttam, a Brecht – The Hardcore Machine és az Urbi et orbi című darabjukat. Bizonyos szempontból olyan, mintha mindig ugyanazt az előadást nézném. Ami így persze félreérthető, hiszen nagyon lényeges különbségek vannak. A két darab közül az első, a Brecht eleinte mozgásszínháznak látszik, egy szót se szólnak, csak csaholnak, nyögnek, nyöszörögnek. A Kosztolányi Színház egy mozi épületében játszik Szabadkán, ha nincs színház, filmeket vetítenek – vagy fordítva. Mindenesetre a mögöttem ülő hölgy az Amerika kapitány című filmet jött megnézni, csak eltévesztette a napot. Ha már ott volt, vett egy százdináros nyugdíjasjegyet, de amikor öt perce csak hörgések mentek, önmagukat zseblámpával megvilágító, fetrengő testeket látott, akkor szívesen megkérdeztem volna, hogy vajon ez volt-e, amire számított.

Az Urbi et orbiban viszont semmi kifejezett mozdulatbeszéd nem található, a darab úgy kezdődik, mintha szereplőválogatáson lennénk, legfeljebb az a különös, hogy a férfiak hálóruhát, a nők áttetsző piros és fekete bébidollt viselnek, hozzá való magas sarkú topánokkal. Aki beszél, az a fekete deszkás színpadon ül, mikrofon mögött, a kérdezgetők a közönség körében ülnek, ugyancsak mikrofonokkal. A történetek körülbelül egyformán szörnyűségesek, Móni, az első lány idegesen, folyton a combjai közé nyúlva magyaráz az életről, szerelemről, csókról, és hogy ő még ártatlan, bár a nyári keresztény táborozás után el kellett vetetni a gyerekét. Tibor katonás kimértséggel és célra irányultsággal mondja a marhaságait, közben felszólításra a háta mögé dobja a negatív energiákat. Zoltán szerelmes. Nem, nem a feleségébe, egy tanítványába. Milyen kár, hogy Zoltán általános iskolában tanít, így a tanítványa csak tizenegy éves. Milyen szerencse, hogy ez őt nem zavarja, és szerelmük óra után már beteljesedett az osztályban. Igaz, a kislány sokat mesél neki a nagymamájáról. Egy idő után kiderül, hogy azért mesél, mert haza akar szegény menni, de reménytelen, a tanár bácsi szép szenvedélyességgel és rendszerességgel erőszakolja meg Marikát.

Akármilyen szórakoztató is a borzadályos szöveg, akármennyire idegen számomra a mozdulatsorozat, végig ugyanaz történik. Ahogy vannak urbánista színpadi formák, mint amikor leül egymás mellé a négy színész, és egymásra reagálva mégis a közönségnek magyaráznak, provokatívan és kellemetlenül, zavarba ejtően. De a fenti két jelenet semmiben nem hasonlít, csak a lényegben. Mindkettőnél azt érzem, hogy valami fedősztorit hallok-látok. Egyrészt azért, mert a darab szerzőjeként mégis Brecht vagy Pilinszky van megjelölve. (Kis jóindulattal, hiszen Brecht cím, Pilinszky pedig alcím, de ne legyünk kicsinyesek.) Másrészt azért, mert nincs arányban az erőfeszítés az eredménnyel, a táncok (ha lehet így mondani) eksztázis közeli állapotot mutatnak, izzadt bőrfelületek, lihegések jelzik, hogy dolgoznak a színészek, mint az igáslovak, szembenézni a közönséggel és vicces vagy borzalmas banalitásokat mondani túlzott fáradság.

Van még egy masszív fedőjelenség Urbán András darabjaiban, a szex. Persze szépek a lányai, a fiúk meg ízlés dolga, mindenesetre folyton benne van a levegőben az erotika, átöltöznek, levetkőznek, eleve kevés ruhával indulnak, közösülést imitálnak, szexről beszélnek, mintha Freud túlnyerte volna magát, és tényleg másról se lehetne szó, csak erről. Amivel, persze, nincs semmi baj, a színház már csak ilyen, nyílt vagy rejtett szexkamra, mire megvénülünk, majd fintorgunk is, hogy ez mégsem járja. Addig nézzük a Brechtben a színésznők gyönge hátát, a bőr alól kiütköző, némileg aszimmetrikus lapockákat, a deréktájra letolt melltartó pántját, a tébolyult mozgásban hol jobbról, hol balról előtűnő melleket. Megvan a véleményünk Urbán Andrásról, egyfelől, hogy szexista, másfelől, hogy ezekben a színházi hatalmi játszmákban semmitől sem riad vissza, ő, a felöltözött, ingkilógatós rendező nem átallja legatyásítani az alárendelteket. Megvan a véleményünk, közben gátlástalanul haszonélvezünk, elmélyült arcot vágunk, mint aki épp azon töri a fejét, hogy mit is akarnak közölni vele ezek a pucér hátak.

A Brecht-darab egy bizonyos pontján azonban megfordulnak a színésznők, rémisztő egy kicsit, nem szeretném, ha tényleg ennyire egyszerű volna minden. És ekkor jön a megkönnyebbülés: nem ennyire egyszerű. Mindketten testszínű sebtapaszt viselnek a mellükön, és a mellbimbó hiánya valahogy helyére tesz mindent, szexteleníti az egész előadást, pontosan nem is tudok számot adni, hogy mindez miért tölt el akkora örömmel, de olyan, mintha egy félreértést sikerülne tisztázni egy baráttal. Mehetünk tovább.

A félreértés előtt ott tartottunk, hogy fedősztorikkal lazítanak, engem, a nézőt, kinyitnak mindenre, szörnyűségekre, eksztázisra, kegyetlenségre és szomorúságra, és amikor kellően megpuhítottak, odakiabálnak bekezdéseket Pilinszkyből, apokaliptikus víziókat. Ez az Urbán András-féle színház, mindenféle színi eszközzel szolgálni a szöveget magát, hogy ne csak lapozzak olvasás közben, igen, szép szavak, mágikus szavak, de nem rám vonatkoznak. Közben lehet, hogy ugyanezzel a módszerrel puhítja a színészeit is, eszembe jut, hogy akármilyen erőteljes is ez a színházi forma, számukra sokkal fontosabb ebben élni, mint előadásokat létrehozni – de a néző szempontjából ez mindegy.

Ami nem teljesen mindegy, az az eredmény. Amit nem feltétlenül érzek. Miközben azt hiszem, hogy minden arról szólt, hogyan hozzák közelebb, hogyan nyissák ki a nézőt Pilinszkyre, épp arra nem emlékszem, hogy pontosan mik is voltak a szavak. Tekintve, hogy az előadást egyáltalán nem érzem kudarcnak, éppen ellenkezőleg, folyton azon bosszankodom, hogy miért van ennyire hamar vége, csak arra tudok gondolni, hogy a fenti elmélet valahol hibás. De dolgoznak még, nekem is lesz lehetőségem korrigálni.

 

 

 

 

Brecht – The Hardcore Machine és Urbi et orbi. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásai. Szereplők Béres Márta, Erdély Andrea, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád. Rendező Urbán András.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter: Koldusopera (Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera. A Bárka Színház és a Gyulai Várszínház közös előadása. Előbemutató 2006. június 7. Gyulai Várszínházi bemutató augusztus 14. Bemutató szeptember 22. Fordította Blum Tamás (versek), Vas István (próza), rendezte Alföldi Róbert.) Molnár Gál Péter Koldusopera avagy miként lesz esztétikai gyújtóbombából...

Fáy Miklós: A színház ura Tiltották, égették, de megmaradt: ma is úgy gondoljuk, hogy jó...

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

Molnár Gál Péter: Hólyagcirkusz (Csődcsicsergő, avagy művésznő a csúcsponton. Áriákkal terhelt szöghegedű kíséret. Thomas Bernhard, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor művei alapján az előadást létrehozta a Hólyagcirkusz Társulat.) Előversengés Szőke Szabolcsnak hátul összefogott hosszú hajtincse volt. Az Orfeo...

Fáy Miklós: Ahol a tirpák fölmászik a fára (Onder Csaba–Antal Balázs: Tirpákia, tündérkert. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása. Rendező Lendvai Zoltán.) Nem kellett hozzá öt perc, hogy már azon kelljen gondolkodni:...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós