Takács Ferenc: Emlékek a megsemmisülésről (W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút. Blaschtik Éva fordítása. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.)

Éppen tíz éve halt meg W. G. Sebald, akkor már jó harmincöt éve angliai illetőségű, de műveit mindvégig anyanyelvén komponáló német író, aki a kilencvenes évek nagy irodalmi felfedezése volt a német nyelvterületen, de második hazájában, Angliában is – ha szabad egyáltalán használnunk a „haza” szót egy olyan szerző kapcsán, aki szemlátomást a modernizmus kényszerű vagy elvszerű (a kettő voltaképp ugyanaz) hazátlanjainak, Conradnak, Joyce-nak, Beckettnek, Nabokovnak az útját járta: az önkéntes száműzetés, az elvándorlás és a kivándorlás volt élete vezértémája, mint ahogy könyveié is.

Okkal nem nevezem regényeknek ezeket a különös irodalmi hibrideket, szépprózai elbeszélés, memoár, útirajz, esszé és történetírás izgalmas elegyeit. Sebald maga sem szívesen használta ezt a műfaji megjelölést műveire, amelyek közül jelen recenziónk tárgyát, A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút-at (Die Ringe des Saturn. Ein englische Wallfahrt, 1995) megelőzve már korábban is olvasható volt magyarul a Szédület, érzés, 2010 (Schwindel, Gefühle, 1990), a Kivándoroltak, 2006 (Die Ausgewanderten: vier lange Erzählungen, 1992), és az Austerlitz, 2007 (Austerlitz, 2001). Az új Sebald-fordítással kiegészülve az életmű törzse most lényegében hozzáférhetővé vált a magyarul olvasók számára, akik a német nyelvű megjelenések egymásutánját szeszélyesen semmibe vevő magyar kiadásokat immár eredetijeik időrendje szerint is elolvashatják. Így már pontosabb képet kaphatnak Sebald munkásságának a belső arányairól és mozgásairól – és sajnos végleges (vagy legalábbis új elemekkel tovább már nem bővülő) képet, hiszen az író pályája igen korán lezárult, Sebald 2001-ben, a kelet-angliai Norwich közelében a kocsijában szívrohamot kapott, elvesztette uralmát a jármű fölött, és ötvenhét évesen halálos balesetet szenvedett.

Művei fényében az író halála egyébként valamiféle tragikusan találó jelképiségre tesz szert – az el- és kivándorlás, a száműzetés és a hontalanság mellett s velük logikus és szükségszerű összefüggésben. Sebald könyveinek másik alaptémája ugyanis az értelmetlen halál, embernek-állatnak-növénynek minden cél nélkül való egyéni és tömeges megsemmisülése – írásai, legalábbis egy fontos vetületükben, a kozmoszról mint a véghetetlen pusztulás folyamatáról és a történelemről mint egymást érő és soha véget nem érő tömeggyilkosságok láncolatáról alkotott látomásnak a foglalatai. Ennek az egyetemes katasztrofalizmusnak az érzületi kísérete, egyben részleges ellenpontja: a higgadt kétségbeesés, a reménytelenség csendes melankóliája (és halk iróniája, sőt humora) hatja át könyveit, így A Szaturnusz gyűrűit is.

A látomás médiuma és közvetítője ebben a könyvben is – és ezt ezúttal a „szerzői énre”, a „megalkotott elbeszélőre” és ennek a szerző „természetes” személyével való bonyolult és feltételes öszszefüggéseire, illetve eme összefüggések bonyolult és feltételes hiányára vonatkozó elméleti megfontolások határozott félretételével kell kimondanunk – maga Sebald, illetve – jó, kicsivel óvatosabban fogalmazva – maga „Sebald”. (Anyakönyvileg egyébként Winfried Georg Maximilian Sebaldnak hívták az 1944-ben Bajorországban született írót. Műveinek címlapján első két keresztnevének kezdőbetűjével írta nevét, azaz „W. G. Sebald” formában azonosította magát irodalmilag. Magánérintkezésben viszont harmadik keresztnevét használta, melynek ún. informális-bizalmas – „tegező” – alakjával, „Max” néven mutatkozott be, s megszólításként is ezt vette szívesen. Ennyiben persze mégiscsak tett – jelképesen és minimálfokon – némi különbséget írói Énje és privát lénye között.)

„Sebald” (maradjunk ennél a kompromisszumos megoldásnál) A Szaturnusz gyűrűi első oldalán a maga helyének, idejének és állapotának a rögzítésével kezdi: 1992 nyarán gyalogtúrára indul a kelet-angliai Suffolk megyében (ő a szomszédos Norfolk megye székhelyén, Norwichban él, az ottani Kelet-Angliai Egyetem tanára), azt remélve, hogy elszökhetem az üresség elől, ami egyik nagyobb munkám lezárása után egyre jobban kezdett eltölteni. Ám a hosszú vándorlás a tengerpart mögött fekvő, helyenként csak gyéren lakott vidéken nem hoz írt válságos lelkiállapotára, egy évvel később szinte a teljes mozdulatlanság állapotába kerülve kórházban találja magát, kórtermének dróthálós ablakából ítélve (ennek – vagy egy ilyen ablaknak – a fényképét a könyvben szövegközi illusztrációként is közreadja a szerző) a pszichiátrián. Itt, ebben a nyilvánvalóan depressziós állapotban lát neki, ekkor még gondolatban, könyve megírásának.

Az eredmény különös útleírás, a vándorlás – vagy ahogy a könyv alcíme (ez valami oknál fogva az angol fordítás címéből egyébként kimaradt) jelzi: zarándoklat – leírása, a látottak-tapasztaltak rögzítése és az általuk keltett asszociációk nyomon követése. Azaz afféle sentimental journey, „érzékeny utazás” – Lawrence Sterne 1768-as „útikönyvének” a címe volt ez, s maga a könyv akár műfaji előzménynek is tekinthető, sőt afféle részleges érvényű kulcsnak is A Szaturnusz gyűrűihez.

Az igazi kulccsal azonban egy másik angol szerző szolgál, aki érzület, lelkiállapot, írói módszer és műfaj tekintetében egyaránt igaz társa Sebaldnak (és „Sebaldnak”) a vándorút során. Sir Thomas Browne (1605–1682), a 17. századi neves orvostudor ő, aki 1637-ben Norwichba költözött, hogy azután ott negyvenöt éven át, haláláig gyakorolja hivatását. Itt írta páratlanul izgalmas, ám sehová sem tehető irodalmi munkáit is: természetrajzi megfigyelések, görög-latin olvasmányélmények, mitológiai történetek, tudós idézetek szeszélyesen barokkos stílusban előadott ömlesztményeit, mai fogalmakkal mérve esszéizmus és szépirodalmiság szétbogozhatatlan szövedékeit, a Religio medici-t („Az orvos vallása”), a Pseudodoxia Epidemicá-t („A hamis hiedelmek járványa”), a The Garden of Cyrus-t („Kürosz kertje”). Valamint azt az 1658-ban kinyomtatott traktátust, amely A Szaturnusz gyűrűiben valóságos sorvezetője Sebaldnak: a Norfolk grófságban talált római kori urnákról, a kereszténység előtti hamvasztásos temetkezés emlékeiről szóló (teljes címén és korabeli helyesírással) Hydriotaphia, Urne-Buriall, or, A Discourse of the Sepulchrall Urnes lately found in Norfolk („Hüdriotaphia, Urna-Temetés, avagy Értekezés a nemrégiben Norfolkban fellelt Temetkezési Urnákról”).

Hamvak és pusztulás – bárhová vigye is Sebaldot útja a suffolki vándorlás során, minduntalan a – szó szerint vagy metaforikusan – hamvába holt élet nyomain, a megsemmisülés hátrahagyott emlékein akad meg a tekintete. Észlelésük történeteket hív le a vándor emlékezetéből: olvasmányélményt, tudós búvárkodás emléknyomát vagy egyszerűen korábban hallott, megélt, tapasztalt és elmesélt históriákat a maga életéből. A történet azután újabb történethez vezet, az újabb történet pedig még újabbhoz, mígnem a történetlánc visszatér kiindulópontjához. Ami sohasem nyugvópont: a vándorlás következő állomása, az újabb észlelés újabb láncot indít útjára. Ahogy az út állomásai követik egymást, úgy idéznek fel az emlékek újabb emlékeket, úgy indítanak útjukra a történetek újabb történeteket a vándor elméjében: ez A Szaturnusz gyűrűinek „cselekménye”, így működik ez a mélyen és termékenyen regényszerűtlen regényféle. Mégpedig, német regény létére, szembetűnően olyan regény előtti angol szépprózai művek módjára, mint amilyen az Urne-Burriall, vagy Browne ifjabb kortársának, Robert Burtonnek a monumentális traktátusa, a The Anatomy of Melancholy („A melankólia anatómiája”, 1621) volt. (Amivel, állapítom meg magam is meghökkenve, váratlan társra lel a mai magyar szépprózában, Tolnai Ottó 2008-as Grenadírmarsában – az utóbbiról lásd „Az anatómus” című recenziómat: Mozgó Világ, 2009/5.)

A könyv lapjain bonyolult mintába szövődő történetlánc-szálak kiindulópont-élménye gyakran természeti. „Sebald” halott városokra talál a tengermelléken, részben társadalmi, de gyakran a szó közvetlen fizikai vagy természeti értelmében is. Dunwich, ez a virágzó középkori kikötőváros mára eltűnt a térképről, mert néhány száz év alatt a szó szoros értelemben felmorzsolta az erózió: a partfal megállíthatatlan omlása és a vihardagályok pusztítása. De minduntalan felbukkannak a természet, mondjuk így, önpusztításának, tömeges önmegsemmisítésének az emlékei is A Szaturnusz gyűrűiben: a vándor felidézi a holland szilbetegséget, amely a hatvanas évek végétől kezdve alig néhány évtized alatt huszonötmillió szilfát pusztított el a brit szigeten, és a hatalmas erejű orkánt 1987 októberében, amelynek egyetlen éjszaka során a becslések szerint több mint tizennégymillió fa esett áldozatául.

A természetpusztulás megdöbbentő számadatai kötik össze ezeket az emlékeket azokkal a történetekkel, amelyek emberek tömeges elpusztulásának, illetve iparszerűen hatékony elpusztításának számszaki borzalmait idézik fel. A történetek láncolata számtalan ilyen láncszemet tartalmaz. Csupán szemelgetve köztük: Cromwell hadjárata Írországban, amelynek során az angol polgári forradalom katonáinak buzgalma nyomán Írország lakossága megfeleződött, vagy az 1840-es években ugyanitt pusztító éhínség, amely ismét megfelezte a lélekszámot; a kínai ópiumháború és az 1860–70-es évek éhínsége hét- usque húszmillió halottal; a britek ehhez képest jelentéktelen méretű, pár száz főre kiterjedő vérengzése az indiai Amritsarban (1919); vagy a jasenovaci koncentrációs tábor, a Száva menti halálgyár, ahol 1941 és 1944 között ugyan csupán 700 ezer szerbet, zsidót és bosnyákot gyilkoltak le a horvátok, de ezt olyan kegyetlen módszerekkel tették, hogy – ízleljük meg Sebald temetői iróniáját – még a Nagynémet Birodalom szakembereinek is, mint azt szűk körben mesélték állítólag, égnek állt a hajuk tőle.

A Szaturnusz gyűrűi, ahogy haladunk előre az olvasásban, egyre inkább valamiféle pusztításenciklopédiává bővül: „Sebald” emlékezete, az emlékezet ez az enciklopédia, és az írás, mely egyetlen eszköz, hogy az egyetemes pusztulásnak nyoma és emléke maradjon. Más – sugallja a könyv – nemigen áll útjában ennek a valóban egyetemes folyamatnak, minden kíméletlenül alá van vetve, persze a mutatis mutandist ideértve, azaz metaforikusan, bár ettől nem kevésbé dermesztő szükségszerűséggel, annak az asztrofizikai törvényszerűségnek, amelynek a Brockhaus-enciklopédiából vett leírását a könyv élére illesztett mottóban (három mottó közül a harmadikban) olvashatjuk. Az ún. Roche-határ ez, az a kritikus távolság, amelyen belül a bolygó (esetünkben a Szaturnusz) gerjesztette árapályerők szétmorzsolják a körülötte keringő holdat, és a hold elpusztul: darabokra hull, és ezentúl tehetetlen jégkristály és porgyűrűként kering bolygója körül.

Ennek a törvényszerűségnek a hatálya alól az egyetemes pusztulás és pusztítás emlékeinek őrzői, a Szaturnusz eme metaforikus gyűrűinek felleltározói sem vonhatják ki magukat. „Sebald” történetei között számtalan ilyen személy élettörténete is megtalálható. Vándorok, emigránsok, száműzöttek, legjobb (legrosszabb) esetben hazájukban is hazátlanok, elnyomott etnikai, szexuális stb. kisebbségek tagjai, különcök, deviánsok, művészek ők: Sir Thomas Browne, Jorge Luis Borges, Algernon Charles Swinburne, Edward FitzGerald, élő (időközben, 2007-ben elhunyt) kortárs, mint Michael Hamburger, a német-angol költő és kritikus, Hölderlin, Celan és (történetesen) Sebald angol fordítója, vagy a halottak közül az Amerikát-Ázsiát megjárt világvándor és angliai emigráns Chateaubriand vikomt. Ezek közül a történetek közül egyre külön felhívnám a figyelmet, mivel akár emblémája lehetne A Szaturnusz gyűrűinek. Az ír Roger Casement és a lengyel Józef Teodor Konrad Nalecz Korzeniowski, idegen hatalmak, a Brit Birodalom és az Orosz Birodalom uralma alatt álló országok felemás identitású emigránsainak, két világvándornak a története ez, amely egy ponton közös történetté lett: a brit külügyminisztérium tisztviselője és a belga alkalmazásban álló hajóskapitány 1890-ben Kongóban találkoztak és összebarátkoztak. Mindkettőjükből a II. Lipót belga király magánvagyonát képező Kongóban tapasztaltak, a hozzávetőleg ötmillió halottra rúgó népirtás keretében „civilizált” ország rettenetes látványa csinált embert. Mégpedig új embert, a brit konzulból ír forradalmárt, akit majd 1916-ban felakasztanak a dublini húsvéti felkelésben játszott szerepéért, a lengyel tengerészből Joseph Conrad néven angol regényírót, aki néhány évvel később A sötétség mélyén (1899) című nagyszerű kisregényévé, az angol nyelvű modernista próza nyitányává szublimálja szörnyű élményeit.

Az egyetemes megsemmisülés melankóliája (az asztrológiai hagyomány szerint a Szaturnusz jegye által uralt lelkek – közöttük az alkotó művészek – állapota vagy vérmérséklete!) lengi be történetüket, mint ahogy a könyv minden lapját is. Melynek forrása, sejti meg végül az olvasó, az a kimondatlan (mert kimondhatatlan) szó és dolog, a megsemmisülés végső jelöltje a nyelvben, amelynek ezek az egymással folytonosan metaforikus kapcsolatra lépő emlékek és történetek együttesen a metaforái: Auschwitz.

Nem csoda, hogy az „öröm” szó (vö. a klasszikus német Beethoven–Schiller-slágerrel) egyetlenegyszer fordul elő A Szaturnusz gyűrűiben, és ott is hiányával veteti észre magát. A könyv három mottója közül a jó és rossz elválaszthatatlanságáról szóló (egyébként ebben a formában nem létező) Milton-sor után következő második mottó Joseph Conrad egyik francia nyelvű leveléből vett idézet. A levél eredeti szövegében az áll, hogy meg kell bocsátanunk az élet zarándokútját az élet háborúságának a tengerpartja mentén gyalogszerrel megtevő szerencsétleneknek, „akik értetlenül szemlélik a háború szörnyűségét, a győzelem örömét és a legyőzöttek mélységes kétségbeesését”. Sebald viszont a levél szövegét, nincs rá jobb szó, megcenzúrázta: a mottónak vett idézetből törölte „a győzelem öröme” (la joi de vaincre) kifejezést.

Marad tehát a szörnyűség és a kétségbeesés – és a rájuk való emlékezés és a velük való szembenézés egyszerre leverő, egyszerre felemelő foglalata, A Szaturnusz gyűrűi. (Amely így mégiscsak győzelem, s talán még örülni is szabad neki – tesszük hozzá óvatosan, zárójelben.)

 

 

 

W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút. Blaschtik Éva fordítása. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 348 oldal, 3500 forint.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Egy fejlődésregény vége (Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl. Bratka László, Goretyity József és Herczeg Ferenc fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó. 206 oldal, 2500 forint. – Viktor Pelevin: Számok. Bratka László fordítása. Budapest, 2007, Európa Könyvkiadó, 306 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc Egy fejlődésregény vége A posztmodernizmus szerves fejlemény...

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

Takács Ferenc: Budapest kövei (Bob Dent: Budapest 1956 – A dráma színterei. Rácz Katalin és Tedeschi Mária fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 404 oldal, 4500 forint. ) Takács Ferenc Budapest kövei Velence kövei (1851-1853) című munkájának...

Takács Ferenc: Maghéj (Günther Grass: Hagymahántás közben. Győri László fordítása. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2800 forint. ) Takács Ferenc Maghéj A memoáríró, különösen ha némi filozófiai...

Takács Ferenc: Szakmai önéletrajz (Lator László: A megmaradt világ. Emlékezések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 240 oldal, 2800 forint.) …ha a hiénák gépelni tudnának, olyan verseket írnának, mint Eliot,...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc