Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.)

Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna. Pedig Eco nem hajt az aktualitásokra… Itt mégis (akaratán kívül, persze…). Ül egy New York-i taxiban, a sofőr (távol-keleti) érdeklődik: honnan jött? (Mondja.) Hányan laknak ott (szerinte kevesen), mi a fővárosa (sohse hallott róla), kik a maguk ellenségei? Eco itt paff lesz: nekik kétszáz éve nincsenek ellenségeik, s egyáltalán, mi ez a kérdés? Hát kérem, szerencsétlen az olyik ország, amelynek nincsenek ellenségei – oktatja a sofőr. Filozófiára fordítva: az ellenség mindenfajta identitás legfőbb tartozéka. (Ha nincs, jó lesz beszerezni.) Eco komputere erre beindul, hogy tényleg, kétezer év története igazolja, hogy milyen előkelő helyet foglal el a nemzetek (városállamok, népek) presztízshierarchiájában, hogy kik az ellenségei… Szóval voltaképp nem egy aktuális polit-sztori, de mégis: az antropológia mindig aktuális.

A kötet („alkalmi írások”) dolgozatainak többsége persze Eco kedvenceivel, a kultúrtörténeti kuriózumokkal játszik – képzelt földrajzi helyek, az eredendő bűn ötletének története, van-e lelke az embriónak, az utolsó ítéletkor feltámadnak-e a „jók” által elfogyasztott marhák is? De néhány dolgozat érdesen mai felütésű, mint pl. a Wikileaks kapcsán a titkos diplomácia bajait boncoló tanulmány.

Merthogy a Wikileaks-közlemények óta radikálisan más lett a „fedett” információk sorsa, kezelése, jövője. Eco szerint nem is a Wikileaks-irományok tartalma a ciki – hogy ti. milyen ocsmány jelzőkkel illetik baráti országok főnökeit egy-egy dépêche-ben. Az érintkezések forradalmát a közlésforma hozta: az internet lehetetlenné teszi a titkokat. Valami másra kell sürgősen áttérni, mert Assange, vagy a hacker mindent fel tud törni. A Hatalom nem bízhat az internetben. Visszatérünk a kézíráshoz (legfeljebb az írógéphez), üzenet személyes zsebbe dugásához, postagalambhoz. A dolgozat pontosan írja le a tüneteket: „kénytelen vagyok elképzelni, ahogy a kormány ügynökei a legtitkosabb módon, postakocsin vagy homokfutón hajtanak a legelhagyatottabb vidéki dűlőutakra”, vagy „a ruritániai udvarban rendezett álarcosbálon egy sápadt Pierrot a kandeláberek fénykörén kívül eső zugolyban maskaráját levetve feltárja Obama ábrázatát ama Szulamitnak, akiben, miközben félrehajtja fátylát, Angela Merkelt ismerjük fel. És ott, egy valcer és egy polka között jön létre a találkozó, amelyről immár Assange-nak sem lehet tudomása, s amely eldönti az euró, a dollár vagy mindkettő sorsát.”

Mondom: Eco jól érzékeli a történelmi fordulópontot: mert a Wikileaks óta más lett a privát–nyilvános viszonya. Igaz, nem az internet robbantotta fel a titkos ládikákat. A több százezer információt majdnem hagyományos módon lopták el – van is vádlottja –, Assange az internetet csak arra használta, hogy közzétegye a (lopott) titkos információkat. Bár Eco itt pontatlan (nem az internet a hibás), de maga a jelenség, aminek horderejét felismerte, félelmetes: mindent tudnak rólad, rólam, hol jártam tegnap délután, mit vettél Mancikának, mit sugdostál a mobilodba egy ellenzéki találkozóról, hol, kinek (arcképpel, szig. számmal) stb.

A diplomáciára teszek – na, bumm, mi van, ha elolvashatom, hogy egy amcsi követ – titkos kábelban – lehülyézte Berlusconit (amit egyébként a Corriere della Será-ból ollózott.) De hogy rólam-rólad mindent tudjanak, az hátborzongató. Mert a Google és kisebb mértékben a többi keresőprogi ma már mindent tud rólam, rólad, barátainkról, mindenkiről. (Nagyrészt a mi segédletünkkel: adatainkat büszkén kirakjuk a Facebookra vagy más profilba, aztán sírunk, amikor ezeket a különböző adatsorokat összekapcsolják, és ott állunk meztelenül.)

Mert ez van: mindent tudnak, azt is, amit te nem. Állásinterjúdon nem említed egészségügyi adataid – pl. hogy terhes vagy –, de a Google tudja, bármikor előkaphatja, kiadhatja (ígéri, hogy nem fogja…), hajszálnyira vagy a biztosítási csalóként való lelepleződéstől… Mint ahogy benéz az ablakodon, amikor maszturbálsz, ismeri titkos bankszámlád, baráti köröd családi adatait, de még azt is, hogy holnap ki akarod rúgni munkatársadat… (Politikai afiliációidról nem is szólok.) Eco még nem tudhatta mindezt – a dolgozat írása óta gyorsan fejlődött a szimatmotorok „behatolóképessége”. (A Google vagyonokat költött több száz adathalász progira…) Mégis, Eco pontosan észlelte azt a fordulatot, amitől minden más lett: a magán- és köztitkok eltűnésének kezdetét. Zseniális a pasi.

Pedig inkább kultúrtörténetben, százados szövegek rejtvényeiben, filozófiai kuriózumokban utazik. Ám hadd mondjam meg, hogy engem néha már sokszor untat ez enciklopédikus idézettömeg. (Már A Foucault-ingában is sokat kellett lapoznom, egy filosz számára megengedhetetlenül átugorva ötszáz, nyolcszáz éves szövegek sűrű és uncsi élvezkedéseit…) E kötet gyengéje is ez: az alkalmi írások – vegyes felvágottat tálalnak fel. Persze megengedheti magának – annyira világhírű, hogy mindent nagykanállal eszik tőle az olvasó. Mert Eco mindenről tud valami izgit írni. Mégis jobban élvezem, amikor írásaiban ez a kultúrtörténet – mint az ellenségszükséglet esetében – a jelenkor valamilyen abszurditását pécézi ki. Ilyen a kommunikációelméletben „zajnak” nevezett jelenség esete. (Velinák és a csönd c. dolgozat, ahol a tévé, újságírás stiklijeire vált…) A naivok azt hiszik, csak a cenzúrával lehet eltitkolni valamilyen kellemetlen hírt a közvélemény elől. Azzal is, de az ma már snassz. A zaj előkelőbb módszer, mondja Eco: „A zaj által gyakorolt cenzúrának ideológiáját wittgensteini módon is megfogalmazhatjuk: amiről hallgatni kell, arról nagyon sokat kell beszélni. E technika egyik példája, (amikor) a televízió tele van kétfejű borjúkkal és más kis színesekkel, amelyek valaha az újságok utolsó oldalán szerepeltek, s amelyek ma teljesen kitöltik a hírműsort.”

Szóval ha valamit el akarsz titkolni, akkor kavarj „zajt”: irreleváns – de érdekes – hírekkel tömd tele a tévéhíradót. (Meggyilkolta, felgyújtotta, megerőszakolta, egy emberevő cápa megette gazdáját stb.) A zajtaktika elfedi az információt, vagy ami még ennél is hasznosabb (a hatalom szempontjából), az információ hiányát. (El kéne mondani valami fontos gazdasági, politikai zökkenőt, ám ha az kényelmetlen, ilyenkor áll kézre a „zaj”, és már senkit se érdekel az igazi hír, információ, füles…) De Eco itt nem áll meg, felmegy a második hatványra is, hogy ti. a tévénézők (újságolvasók) már annyira hozzászoknak a „zaj” élvezetéhez, hogy a valódi hírek – melyektől voltaképp életük, boldogulásuk függ – zavarják őket: DSK-t akarják látni, vagy a pert, melynek tárgya egy tanárnő, aki megerőszakolta tízéves tanítványát. Ezt akarják kapni, tesznek a G20-ra vagy a kamatárfolyamokra…

Más. Azon pl. elképedtem, hogy ősnyomtatványokkal bizonyítja, komolyabb fejek Galilei előtt is tudták, hogy a Föld gömbölyű. Danténál pl. metaforikusan: „már egy gimnazista is könynyen beláthatja, hogy ha a Föld egy pontján leereszkedik a pokol bugyrába, majd a másik oldalon a purgatórium hegyének tövében kijut az ismeretlen csillagokhoz, akkor nagyon is tudatában volt, hogy a Föld gömb alakú. Ugyanezen a véleményen volt Órigenész és Szent Ambrus, Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás.” Tenném hozzá, hogy ez utóbbiak nevében üldözték azokat, akik leírva terjesztették ezt a tant. Akkor hogy is volt ez a történet? Az a negyvenezer kötetes könyvtár, ami, így vagy úgy, de benne van Eco fejében is – a történelem iróniájának kincsestára.

És persze félelmetes archívuma van. A vér megfagyott ereimben – majd nagyot röhögtem –, amikor egyik tanulmánya így indít: „Néhány éve jelent meg egy különös regény (regény?) – amelyet azonban csak néhányan olvastak, mert oly kevéssé ismert nyelven született, amilyen az angol – egy bizonyos Yoyce (sic!) Jakab vagy Huxley Julian, netán Gide András. Megkísérelvén beszámolni róla, éppoly zavarodottnak és érzelmileg éppoly ingatagnak érzem magam, mint a mű, mely ezeket a sorokat ihlette.” Kellett némi türelem, „dekadens szerző”, „fogalma sincs, mi a regény” emésztése után ugrott be, hogy itt paródiáról lehet csak szó. Aztán kisült, hogy még arról sem: ez a catalogo halálpontos dokumentumjáték. Ugyanis Eco minden kommentár nélkül az Ulysses megjelenése körüli évekből idéz tucatnyi olasz kritikát, fikázást, gúnyolódást. Aztán a dolgozat végén kíméletlenül lábjegyzeteli, melyik újságban, előkelő folyóiratban jelentek meg a pontokban felsorolt-idézett cikkek. És persze az „északi szerzők pl. Mann Tamás, Gide András” (sic!) is megkapják a magukét, hogy hol vannak a déliek irodalmi magasságától. Az archívumturkálásból viccmester mosolyog ránk – telitalálat.

Szóval nagyon tud írni, de nekem nem megy már, elegem van belőle: hol vannak ezek a szellemes jegyzetek fénykorának óriás villámaitól? Kiárusítás. De tartok tőle, hogy ez csak szakmai irigység: Eco filosz létére milliókat tudott kipréselni a piacból A rózsa neve c. trendmeghatározó regényével, amire még nem volt példa a mi kopott nadrágú szakmánkban.

 

 

 

Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó. 324 oldal, 3000 forint.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Könyves mániák (Jean-Claude Carrière–Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó.) Itt van az új kütyümánia, az eBook, Kindle vagy iPad...

Almási Miklós: Rémségek képes könyve (A rútság története. Szerkesztette Umberto Eco. Fordította Sajó Tamás. Európa Könyvkiadó, 448 oldal, 8900 forint. ) Almási Miklós Rémségek képes könyve Arra gondoltam, hogy a...

Almási Miklós: Véres optimizmus (Gilles Kepel: Dzsihád. Fordította Sajó Tamás. Európa, 858 oldal, 4200 forint. ) Almási Miklós Véres optimizmus Csak azt csodálom, hogy Gilles...

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Almási Miklós: A forradalom zenéje (Jean Starobinski: 1789. Az értelem jelképei. Fordította Lőrinszky Ildikó. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 288 oldal, 2400 forint. ) Almási Miklós A forradalom zenéje A könyv témája egyetlen...

 

 

Cimkék: Almási Miklós