Mélyi József: Avar kori állapotok (A Kossuth tér rendezése. 1136/2010. (VI. 29.) korm. határozat.)

A magyar közéleti blogok között az egyik legszórakoztatóbb a napi híreket abszurdba forgató, szatirikus Hírcsárda. A szerkesztők legnagyobb szerencséje és egyben legkínosabb problémája, hogy a valóság napról napra egyre abszurdabb formát ölt, így egyszerre könnyű és nehéz rátenni még egy lapáttal. A parabola előállítása valamennyi eddigi bejegyzést tekintve legjobban talán a Kossuth tér átalakításáról szóló hír kapcsán sikerült: a Hírcsárda azt jelentette, hogy a teret avar kori állapotában állítják helyre, a Parlament helyén halomsírokkal, előtte három, félig földbe vájt kunyhóval és egy venyigefonatból készült karámmal. A valóság sajnos valóban nem áll távol a tréfától vagy a tragikomédiától. Egy júniusi határozat szerint az ország „szimbolikus főterének” (vagy pontosabban: jelekkel és jelentésekkel talán legsűrűbben telített terének) képzőművészeti arculatát 2014. május 31-i határidővel az 1944 előtti állapotokhoz igazítva rendezik vissza. A rendezés részeként Kisfaludi Strobl Zsigmond Kossuth-szobra helyére visszakerülne a korábban ott állt Horvay János-féle emlékmű, s máshol helyeznék el József Attila és Károlyi Mihály szobrát is.

Nyilvánvaló, hogy az általános térrendezés ráférne a Kossuth térre: az elmúlt évtized során egyszerűen új funkciók épültek hozzá a korábban megszokottakhoz, s ezt az utaknak, zöldfelületeknek, parkolóknak követniük kell, legalább annyira, hogy a tér diszfunkciója ne legyen szembetűnő. Új struktúrákra lehet szükség a Parlamentbe helyezett korona miatt (bármit gondoljunk is az elhelyezésről), a világon egyre inkább sztenderdizált biztonsági előírásokból kifolyólag, vagy az esetleges tüntetések miatt. A 2006-os demonstrációk tapasztalataiból kiindulva az akkori kormány, egyeztetve a kerület és a főváros vezetésével, 2007-ben ki is írt egy pályázatot, amelyet az S73 Kft. világos szerkezetű pályaműve nyert meg. „Az a cél, hogy egy olyan, a londoni Hyde parkhoz vagy a budapesti Károlyi-kerthez és Szent István parkhoz hasonló park jöhessen itt létre, amely éjszakánként zárható ugyan, de napközben maradéktalanul kiszolgálja az itt kikapcsolódni, pihenni vágyókat, ugyanakkor a Parlamentbe érkező politikusok, külföldi delegációk fogadásához is impozáns hátteret nyújt” – állt annak idején a pályázat sajtóanyagában. A szerződés megkötésére azonban nem került sor, mert időközben újabb szempontok merültek fel a mélygarázs kiépítésével, illetve a Földművelésügyi (másként: Vidékfejlesztési) Minisztérium esetleges átfunkcionálásával kapcsolatban – a választások után úgy tűnt, a tervezet le is került a napirendről.

Mivel a mostani kormányzati ciklus eddigi budapesti terveire sok esetben (például múzeumi negyed, Andrássy-negyed ötlete, Vár átalakítása, Népstadion) jellemző a „gombhoz a kabátot” logikája, nem meglepő, hogy a júliusi határozatban, illetve a hozzá kapcsolódó nyilatkozatokban az utak, zöldfelületek problémája és a térstruktúra kérdése háttérbe szorult a tér „képzőművészeti arculatának” megváltoztatása mögött. Egy tér képzőművészeti arculata – ha egyáltalán létezik ilyen fogalom – elválaszthatatlan az adott köztér architektúrájától, történetétől, építészeti környezetétől, a város szövetében betöltött szerepétől, a tér struktúrájától és használatától. E tényezők figyelembevétele nélkül, azaz önmagában egy tér képzőművészeti (magyarul: szobrászati) elemeinek átrendezése békeidőben abszurd vállalkozás, amely a nyilvános teret Lego-térnek tekinti, időről időre egyszerű mozdulatokkal változtatható, adott esetben alulról fölfelé egymáshoz tapasztható elemekkel, átírható és belemesélhető történetekkel. Ha ehhez az elképzeléshez még az 1944-es évszám és a visszarendezés szándéka is csatlakozik, akkor anakronisztikus Lego-térről beszélhetünk, amely évtizedek történelmét, strukturális változásait teszi – helyi, városi, nemzeti és akár európai szinten is – zárójelbe.

Természetesen régebben is sor került egy-egy tér „képzőművészeti arculatának” átalakítására, így tűnt el a Kossuth térről a második világháború után az Andrássy- és a Tisza-szobor, vagy a Szabadság térről az irredenta emlékművek csoportja. Az átalakítások, rendezések és visszarendezések mögött mindig egy adott kor politikai szándékai húzódnak, leggyakrabban történelmi traumák után, rendszerek változása során. Nyilvánvaló, hogy a Kossuth tér mostani átalakítása a 2010-es rendszerváltás alapvetően hamis történelmi axiómájából indul ki, elsődleges „képzőművészeti” szándéka pedig Varga Imre Károlyi-szobrának eltüntetése. Ezt a szándékot „egyensúlyozza ki” Marton László József Attila-szobrának áthelyezése (majd ezt követően nyilvánvalóan az Andrássy-emlékmű visszaépítésének ötlete), s mindezt kasírozza az 1927-es Kossuth-szobor visszahelyezésének gondolata. E három szándékon felül az 1944 előtti állapot helyreállítása mögött jelenleg nincs más koncepció. Az ötlet legföljebb a periférián és utólag érinti a további alkotásokat, azok jelentését vagy egymáshoz való viszonyát; a programadók nem taglalják Nagy Imre és Kovács Béla összefüggését, Amerigo Tot domborművének helyét és funkcióját, nem gondolnak a mezőgazdaság nagy alakjaira, az ötvenhatos emlékművekre vagy a Néprajzi Múzeum tetején a felvilágosodás nemtője által hajtott háromlovas diadalszekérre. A határozat előterjesztői nem gondolkoznak új köztéri alkotások létrehozásában, új szimbólumok teremtésében, megelégszenek a régiek helyreállításával. Mindez pontosan ugyanolyan módon nyilvánítja ki a történelmi múlt felejtésének szándékát, mint az új alaptörvényhez készült, Kerényi Imre által megrendelt festmények.

Az eljárás jelzi köztéri szobrászatunk és általában köztéri gondolkodásunk teljes inflációját. A 19. század végén még valódi szimbolikus megfontolások is állhattak Eötvös és Petőfi szobrának Duna-parti elhelyezése mögött, Széchenyi és Deák szobráról annak idején a Parlamentben folytattak vitát, mára azonban csak a tetszőlegesen megmozgatható Lego-tér gondolata maradt. Ebben a térben az emlékmű állításának és újraállításának semmilyen történelmi tétje nincs; minden szobor egyszerű dísszé vagy politikai díszletté válik.

De nézzünk szembe a realitásokkal: mielőtt 2014-ig eltűnik minden, érdemes tüzetesebben megvizsgálni a most még meglévő állapotot egy elsőre furcsának tűnő aspektusból. Lehetséges ugyanis, hogy az első világháború vége óta eltelt csaknem száz évünket kevés olyan szoborkonstelláció tudná pontosabban leírni, mint a jelenleg éppen elbontásra, áthelyezésre váró művek együttese. Mi lehet például annál emblematikusabb, mint hogy a tér két fő helyén Rákóczi és Kossuth szobra áll, az előbbit Pásztor János készítette, 1937-ben állították fel, Kisfaludi Strobl alkotása pedig 1952-ben került a térre. Nem lehet véletlen, hogy a két leghangsúlyosabb, politikai, történelmi programként kihelyezett szobrot az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjának két legfontosabb szobrásza, a háború előtti időszak két kiemelten foglalkoztatott konzervatív alkotója készíthette el – mindössze tizenöt évnyi különbséggel. Csaknem egyidősek voltak, formaviláguk egy tőről fakadt, a legérdekesebb talán Ad astra-szoborverzióik szembeállítása lehetne, bármely köztérben. Pásztor 1945-ben egy bombatámadás során meghalt, Kisfaludi Strobl 1975-ig mindent túlélt, cserébe alkalmazkodhatott az elkövetkező korok valamennyi követelményéhez. Így áll ott most egymással átellenben a világháború előtti és utáni világ egy-egy szimbóluma, e kettő között pedig kitapinthatóan, „szembenézhetően” és bizonyos tekintetben kontinuusan ott húzódik a magyar történelem. Ha Dombóvárról most viszszakerül a Horvay-féle bús Kossuth-szoborcsoport, azzal nemcsak egy korszak íródik ki a tér történetéből, de elveszítjük egy történelmi lecke lehetőségét is.

Csaknem ugyanez a helyzet a Károlyi- és a József Attila-szoborpárral is. Varga Imre és Marton László egyazon generációhoz tartoznak, megbízásokkal mindig is elhalmozta őket az aktuális hatalom, mindketten túlélték a rendszerváltást; a kor is alkalmazkodott követelményeikhez. A Károlyi-szobor 1975-ben került ki a tér északi részére, József Attila 1980-ban a Parlament déli végéhez. A két mű egymástól függetlenül és egymással összeolvasva a Kádár-rendszer fénykorának politikai-történelmi-kulturális háttértéziseit jeleníti meg: Károlyi a legitimációs forrást, a történelmi tragédia feldolgozásának lehetőségét és az emigránsok visszafogadásának problémáját, József Attila Dunánál (Dunától távol) ülő alakja pedig a legitimáción túl a megteremtett vagy megteremtendő szocialista kulturális identitás egy különös nézetét. Borbély Szilárd nagyon érzékenyen fogalmazta meg 2005-ben a Jelenkorban az identitás furcsa problémáját. Véleménye szerint 56 után, az Aczél–Kádár-korszakban a „baloldali érzelmű, széles értelmiségi csoportok kollektív traumatikus tapasztalata erősítette fel a vágyakozó, de erősen tragizált József Attila-olvasatokat. Ez a tragizálás populáris változatában egyrészt a személyes szerencsétlenséggel való azonosulás, együttérzés, részvét alakját öltötte, de a baloldali illúziók, az árulás, az eszmék kiüresedése fölötti korszakos élmény kifinomult olvasatát tette hivatalos tapasztalattá másfelől. Ekként hagyta rajta a nyomát egy szomorú, deformált, kisszerű kor egy tőle idegen, hősies, dacos, nagy költészeten.” Marton László szobra e kisszerű kor lenyomata, e szobor eltűnése pedig nemcsak és nem is elsősorban a költő kiradírozását jelentené a magyar történelemből, hanem ennek az egész ellentmondásos korszaknak, vagyis a szocializmusban leélt időnek az eltüntetését. Ha egyszerre tűnik el Károlyi és József Attila, akkor azzal szimbolikusan és valószínűleg végleg leteszünk arról, hogy köztereinkben differenciált képet alkossunk önmagunkról és közelmúltbéli történeteinkről. Helyettük ott fog állni a legkönnyebb megoldásként Andrássy Gyula és Tisza István előre megformált szobra, egy olyan, a történelmi tudatot lepergető impregnáló réteggel, amilyet még Musil sem tudott elképzelni.

Mindez persze nem számít, hiszen minden vélemény végén ott áll önbeteljesítő jóslatként sajátos csapdánk, a szoborpark. Az az intézmény, amelyet a rendszerváltás humanista és ironikus szimbólumaként hívtunk életre, de amely, ha minden így halad, (legalábbis szimbolikusan) lassan mindent elnyel. Menekülő útvonalként nem marad más, csak az abszurd és a parabola. Mostanában egyre többször jut eszembe, amikor tíz évvel ezelőtt Berlinben Baksa-Soós Jánossal autóztunk valahová, és én feldúlva meséltem neki a magyarországi közállapotokról, a reménytelen politikáról. Miután türelmesen meghallgatott, csak annyit mondott: „Na jó, de képzeld, milyen lehetett a középkor.”

 

 

 

A Kossuth tér rendezése. 1136/2010. (VI. 29.) korm. határozat.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Mediterrán illúzió (A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.) E sorok írása közben a pécsi Széchenyi térre irányuló webkamera...

Mélyi József: A magyar polgári kultúra története (Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Budapest, 2010, Osiris.) A polgári kultúra kialakulásáról, virágzásáról és hanyatlásáról valószínűleg nem lehet...

Mélyi József: Miért érdekes? (Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Budapest, 2010, Geopen Könyvkiadó.) Rostás Péter, a Kiscelli Múzeum igazgatója könyvet írt a Friedrich...

Mélyi József: Az eltűnt idő legújabb bizonyítéka Néhány hónappal ezelőtt egy német művészettörténész-hallgatóval találkoztam, aki diplomamunkáját...

Mélyi József: Tisztességes séta Elkészült a Budapest szíve program jelentős darabja, a nagy terv...

 

 

Cimkék: Mélyi József