Háy János: Kovács Emőke népművelő; Németh Öcsi téeszelnök-helyettes

 

Kovács Emőke népművelő

Kovács Emőke a pozitív diszkrimináció terméke volt. Az első olyan falusi lánygenerációhoz tartozott, akiket a szülei elengedtek a fővárosba tanulni. Bár az apja a fővárost egy speciális bűnszövetkezetnek képzelte, ahol a bűntények helyszínei között békávéjáratok hurcolják a bűnözőket. Ezt látszott bizonyítani, hogy Emőke második gimitől nem járt gyónni. Az apa a legsötétebb fertőre gyanakodott, hogy a lánykollégiumban a kiéhezett lányok a lépcsőkorláttal is közösülnek. Ilyesmit persze nem lehet a pappal megosztani. Holott az istentől való eltávolodás csak az iskolai KISZ-szervezetben tartott világnézet-foglalkozások eredménye volt, melyek során Emőke számára egy egyetemi tanár, aki nagyon hasonlított az ifjú Marxra, csak a ruhája volt más, mert kopott kordbársony nadrágot hordott, meg kockás flanelinget. Szóval ez a tanár meggyőzően bizonyította, hogy isten nincs, és túlvilág sincs, és a papok egy nem létező lény nevében sarcolják az embereket és lopják a napot. Emőkét nem vették fel az egyetemre, az apja hazarendelte, nehogy kurva legyen belőle a fővárosban. Épp megürült a művelődési ház igazgatói posztja, s Emőke rögvest odakerült, kis protekcióval a tanácstitkárnál, aki szegről-végről rokona volt, meg épp nem volt a faluban más állás nélküli érettségizett egyed. Emőkéből lelkes népművelő lett, amihez az idők során a szükséges képzettséget is megszerezte a Hosimin Tanárképző esti tagozatán. Világnézetét a KISZ-en kívül a korai táncházmozgalmak befolyásolták, melynek révén rájött, hogy a népi kultúránál nincsen igazabb és mélyebb kultúra, és mennyire nagy hibát követtek el a nagyszülei, akik lemondtak erről a kultúráról még a születése előtt, s a népzenét úgy gyűlölték, mint ördög a tömjénfüstöt, s ha néha bekapcsolták a röpüljpávát, tényleg csak azért, hogy jót röhögjenek.

Emőkének már ruházatán is látszott, mennyire nagyra becsüli ezt a tiszta forrást, bár a szakavatottak rögtön látták rajta, hogy a népi hímzés tulajdonképpen gépi hímzés, s valójában a minta sem követi az eredeti matyó forrásokat. A népi tehetségkutató műsoron fellelkesülve megszervezte a helyi röpüljpávakört, kizárólag öregasszonyokból, akiknek elviselhetetlenül rekedt volt a hangjuk, valamint nem volt foguk, így az énekhang mellett a levegőkiáramlás folyamatos sistergő zajt adott ki, és a magasabb hangokkal való próbálkozáskor rögtön ugató köhögésbe fulladtak. Ettől aztán az egész tényleg annyira eredeti volt, mintha Vikár Béla vagy Bartók százéves viaszhengereit hallgatták volna.

Kovács Emőke világlátását tovább cizellálta néhány népszerű költő. Rajongott Ladányi Mihály és Váci Mihály verseiért. Csodálkozott rajta, hogy ennyi Mihály nevű költő van, ide sorolta még Csokonait meg Babits Mihályt is. Mintha a Mihály név alapja volna a költővé válásnak. El is határozta, ha lesz gyereke, akkor Mihálynak nevezi majd. Sajnos erre azonban nem sok esély látszott. Emőke csak a világnézeti csatározásokban élhette ki magát, férfit nem talált. Mindenki meg volt győződve a faluban, hogy Budapesten az erkölcstelenség fertőjébe süllyedt, hiába teszi magát most népi hímzéses mellényben meg harántkockás, térd alá érő szoknyával. Álcázott kurvának tartották, aki feleségnek nem kell, alkalmi kapcsolatnak még jó lett volna, de ebbe meg Emőke nem ment bele. Végül már majdnem szirmait vesztette, amikor egy zárszámadáson a téeszelnök-helyettes halálosan beleszeretett, legalábbis Emőke így értelmezte azt a pillanatot, amikor a Németh Öcsi pisáláshoz feltápászkodva a székkarfa helyett véletlenül Emőke buggyos ingujjából kilógó karját markolta meg. Ettől fogva a falu megbecsült asszonyává lett. A téesz segítségével megszervezte a helytörténeti múzeumot. Vasárnaponként volt nyitva, a parasztok elmentek megnézni, nem azért, mert bármire is becsülték volna ezeket a régi ócska kancsókat meg rokkákat, guzsajokat, héhőket. Hülye dolgoknak tartották az otthonszövést, nehogymá olyan kemény, smirgliszerű vászonszarokat hordjon az ember, amikor a boltban lehet olcsón műszálas inget venni, vagy hogy cserépedényeket használjon, amikor fasza műanyagot is lehet kapni, ami ráadásul nem törékeny. Csak azért mentek a múzeumba, mert híre kelt, hogy ki van állítva az a mángorló, amivel a legenda szerint a Turák Mari akkorát csapott a Licskó Feri faszára, hogy a keményfa mángorló megrepedt, ám a Licskó Feri farka egészben maradt, hogy majdan seregnyi Licskó gyereknek legyen a létrehozója a Turák Mari méhében. Sajnos Emőke nem esett teherbe a Németh Öcsitől, hogy mért, mért nem, hogy a férfit nem hozta lázba a népi blúz vagy a kockás szoknya, amit Emőke örökösen hordott, vagy az asszony volt elutasító, mert nem volt kedve esténként bebújni a téeszelnök izzadságszagába, ezt ma már nem tudhatja senki.

 

 

Németh Öcsi téeszelnök-helyettes

A Németh Öcsi elnökhelyettes volt a helyi téeszben. A háború megzavarta a tanulmányait, apja fogságban, már gyerekként el kellett kezdeni napszámba járni, aztán az apa hazajövetelekor, amikor szembesült azzal, hogy milyen az apja, mert a háború és a fogság évei alatt teljesen elfelejtette. Szóval ez az apa épp olyan volt, mint amikor elment, ha lehet még olyanabb, összeférhetetlen és brutális, s mindezt napi szinten fokozni tudta alkohollal. Ezért a Németh Öcsi Budapestre menekült, ahol mint betanított munkás próbálkozott, de a gyomra nem bírta a fővárost, a főváros romlott olajban főtt ételeit, akut gyomorfekéllyel tért vissza a hazai kosztra. Megházasodott, s a történelmi körülmények miatt elmaradt tanulmányait munkás-paraszt estiiskolán próbálta pótolni. Először a nyolc általános, aztán a technikum, utána néhány szaktechnikusi oklevél. Épp a mű- és szervestrágyázás szaktechnikusiért hajtott, mikor a felesége bejött hozzá a szobába, ahol átszellemülten magolta a tananyagot, és mondta, hogy Öcsi, akkor te csak képezd magad tovább, én elmegyek a gyerekekkel. Hová, kérdezte a Németh Öcsi. Egy másik faluba. Mit csinálsz ott, kérdezte a Németh Öcsi. Egy másik emberrel fogok együtt élni. A Németh Öcsi akkor nem tudott hirtelen mit mondani, s mire a korszerű trágyázási technikák leírásából felocsúdott, az aszszonynak már hűlt helye volt.

Innéttől utálta a nőket. Hiába mondta az anyja, hogy Öcsikém, meg kéne újra házasodni. Hagyjon már az anyuka engem, minek ide még egy kurva a házhoz. De ez nem igazságos, mondja az anya, hogy nekem kell rád mosni meg főzni. Nekem is van saját életem, végre apád is meghalt, gondoltam, kicsit kikapcsolódok, erre jöttél te ezzel a válással. Minek vettem a mamának keverőtárcsás mosógépet. Jó, hogy már nem a patakon kell mosni, mint Ágnesasszonynak, azért azt nem várhatnád, fiam, amúgy is, mi a fasznak kell csizmában járni, hogy a kapca berohad a lábadon, azt még egy korszerű keverőtárcsás mosógép, sem pedig a legfinomabb ultradézi mosópor sem viszi ki. Nem járhatok másban, mondta erre a Németh Öcsi, én is utálom a csizmát meg a kapcát, de a megyénél az elvtársak szeretnek engemet a nép gyermekének látni. A kurva anyjukat az elvtársaknak, de legalább ne világos inget hordanál. De az megy ehhez a zakóhoz, meg a csizmanadrághoz. Én is rühellem, amikor először felvettem, olyan érzésem volt, mintha beléptem volna a Bartók Béla Néptáncegyüttesbe, de nem tehetek róla, minden szakmának megvan a maga munkaruhája, s a téeszelnök-helyettesnek épp ez. De olyan kurvára beleizzadsz, hogy kétszer kell bedobnom a korszerű keverőtárcsás mosógépbe. Legalább használhatnál dezodort. Azt nem lehet, mama, mert vidéken a hatvanas és a hetvenes években még nem használunk dezodort, csak a nyolcvanas években, de akkor meg a mama már nem fog élni.

Szinte minden héten lezajlott ez a vita anya és fia között, míglen a Németh Öcsi egy zárszámadást követően, az alkoholtól, s a téesz rendkívüli eredményeitől ellágyulva… Szóval pisálni akart kimenni, s megfogta a másik szék karfáját a felálláshoz, de azon a karfán volt már egy kéz, a Kocsis Emőke keze. A helyi kultúros épp ott ült, mellette az elnökhelyettesnek, s épp erre a pillanatra várt, hogy ez a kézfogás megtörténjen, kapva kapott az alkalmon, a nyakába omlott az egyensúllyal küzdő férfinek, az meg nem volt mit tenni, hogy mielőbb szabaduljon, s elmehessen pisálni, megcsókolta a kicsit már koros, ám a téeszelnök-helyettes korához képest mégiscsak rendkívül fiatal nőt. Mindjárt jövök, mondta a férfi, s eltolta kicsit a nőt, a nő meg, a húzentrógerodba szerettem bele, mondta, és meghúzta a gumírozott nadrágtartót, a gumi visszacsapódott a férfi hasára, megnyomta ott a pattanásig feszült húgyhólyagot. Ú, mondta a Németh Öcsi, és futásnak eredt kifelé a művház sarkához. Emőke ott érte utol, s olyat csinált a férfinak, amilyet még csizmanadrágos férfi vidéken nem élt át, mert a csizmanadrágban orális szex az idő tájt vidéken még nem volt elterjedve.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: A Kovács Tanösvény (Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Pozsony, 2006, Kalligram, 446 oldal, 3500 forint. ) Rainer M. János A Kovács Tanösvény Kovács Ákost és...

Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert hadak (56 06 / őrült lélek vert hadak Írta Mohácsi István-Mohácsi János. Zeneszerző Kovács Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szűcs Edit. Mozgás Uray Péter. Rendező Mohácsi János. ) Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert...

Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.) Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés...

SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK BALáZS, KOVáCS JáNOS, VASS LAJOS, FISCHER «DáM : Heten a Magyar Állami Operaházról SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK...

Rainer M. János: A vitathatatlanról szóló vita (Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Budapest, 2005, Hannah Arendt Egyesület-Jaffa Kiadó, 386 oldal, 1990 forint. ) Rainer M. János A vitathatatlanról szóló vita “Talán nincs...

 

 

Horváth Péter: Dzsorden, a cigány – Jelenetek egy filmregényből

A Sing Singbe papíron hatszázan fértek be, szombatonként ezernél is többen táncoltak. A vaslábakon álló karzat reszketett a lenti hangszórókból bömbölő zenétől.

– Mi lesz a dolgom?

– Jössz-mész, csajozol, figyelsz, élvezed a muzsikát.

– Mire figyeljek?

– Mutassad meg neki, Rozsdás.

A karzat korlátjára szerelt messzelátógép könnyedén forgott a gömbcsuklón. Hegyi kilátók teraszán látni ilyet. Bedobod az aprót, a gép lencséje kinyílik, két percig bámulhatod a táj közelképét. Rozsdás a gépen át figyelte a táncolókat, Dzsorden elé fordította a nézőkét.

– Ott – mutatta. – Az a szőke csóka!

Dzsorden belenézett. Mintha ő táncolt volna a szőke fiúval, olyan közelről látta. Nem volt rajta semmi különös. Arc az ezerből.

– Azt nézzed, mit csinál!

A srác váltogatta a partnereit. Előbb egy nagy mellű, barna lány, aztán egy benyomott, hórihorgas fiú előtt rázta magát.

– Táncol. Mit nézzek rajta?

– A kezét.

Csak egy villanás volt.

– Anyagot árul – bólintott Rozsdás. – Miaút vagy Johannát. Minden szombaton mások csinálják. Innen nehéz kiszúrni őket, minket meg ismernek már. – Csíptetős gombmikrofont erősített Dzsorden trikója alá. – Ebbe szóljál bele, ha találsz még odalent ilyen pofát. Ezt meg rakjad a farzsebedbe. Vigyázz, ne lógjon ki a drót.

– Aztán?

– A többit intézzük, azzal te ne törődj. Lola gyűlöli az anyagot. Két kiscsaja van, tudod? Azt mondja, mire felnőnek, megtisztítja a mocsoktól a várost. Na, menjél.

Harmadszor járta körbe a termet, mire kiszúrta az elsőt.

– Alacsony srác, fekete pólóban – morogta a mikrofonjába. – Kábé öt méterrel a diszkópult előtt. Három csajjal táncol.

Két ajtónálló közeledett a fiúhoz. Egyikük könyökkel gyomron vágta, a másik hátulról elkapta a nyakát.

– Utat, gyerekek, rosszul van a srác… – Elhurcolták.

Még két dílert szúrt ki hajnalig. Ekkor már alig lehetett mozdulni a teremben. Sokan csak most érkeztek, köztük egy nagy mellű, tizenhét év körüli cigány lány. Ezüst miniszoknyát, arany topot, arany cipőt viselt. Hol ezzel, hol azzal rázta magát. Kurva nem lehet, gondolta Dzsorden, itt csak a hülye nem talál magának ingyen lányt. A csaj egy ezerforintost csúsztatott a topja alá, fordultában a táncosa markába nyomott egy gyűszűnyi nejlonzacskót. Dzsorden odavergődött hozzá, beárnyékolta tenyerével a mikrofon gombját.

– Menj haza inkább.

A lány ránevetett.

– Ne fossál, kis csóka! Egy rugóért kettőt is kaphatol.

A Sing Sing hajnali ötkor zárt. Elhallgatott a zene, kihunytak a színes reflektorok, kinyílt a négy garázskapunak is beillő fémajtó, a terem kiürült. Dzsorden visszaadta a mikrofonját. Rozsdás egy tízezrest nyomott a kezébe.

– Ügyes voltál, pralám. Szombaton megint jöhetel.

Hűvös volt a hajnal, szemerkélt az eső. Dzsorden átvágott a piactér üres fémpultjai közt. Nemrég hozták rendbe a város korábbi szégyenfoltját. Három új csarnokot húztak fel a fix bérleti díjat fizető árusoknak, az alkalmi kofák standja fölé színes műanyag tető került. A szemeteskonténerek számára épített betonbunker nyitott rácsajtaja előtt kóbor kutya ázott.

– Hülye vagy? Miért nem mész egy kapu alá?

A kutya rápillantott, aztán vissza, a szeméttárolóra. A nyitott rácsajtó előtt fél pár arany cipő hevert. Dzsorden felhajtotta a dzsekije gallérját, odaporoszkált. A lány a konténerekből kifolyt szemétben hevert az ajtó mögött. Dzsorden leguggolt, megpaskolta az arcát. A kutya kilógó nyelvvel lihegett mellette. A lány nem nyitotta fel a szemét. Dzsorden kitapintotta a nyaki ütőerét.

– Él – mondta a kutyának. – Vigyázz rá.

Átrohant a piac szomszédságában terpeszkedő, kihalt buszpályaudvarra, bezörgetett az egyetlen ajtón, amely alól fényt látott kiszűrődni. Az ajtó résre nyílt, vaksi öregemberarc nézett ki rajta.

– Takarodj innen, vagy rendőrt hívok!

– Inkább mentőt! Egy lány ájultan fekszik a szemétben!

– Akkor odavaló. – Az ajtó becsukódott.

Mire visszaért, már se a lány, se a kutya nem voltak ott.

 

Nem akart elmúlni az ősz. A folyó apadt, a híd betonpillérei kiálltak a vízből, amely méterekkel a rakparti lépcsők alatt futott északról dél felé. Dzsorden már harmadszor teljesítette a Sing Singben éjszakai szolgálatát. Mindössze egyetlen dílert sikerült találnia.

– Téged is ismernek már, komám! – Rozsdás egy ötezrest nyomott a markába zárás után. – Nem kell jönnöd többet.

– Értem. – Dzsorden eltette a pénzt. – Kösz az eddigieket. Mondd meg a Lolának is, vagy hogy hívják…

– Mondd meg neki te. Odafent van!

Felkapaszkodott a csigalépcsőn. A Lolának nevezett kétszáz kilós cigány egy hallgatag, roma szépfiúval ült a főnöki asztalnál. Kötegekben álltak előttük a bankjegyek, a pénz mellett egy halom kis nejlontasak.

– Mi van, pralám? Leszerepeltél?

– Köszönöm a munkát.

– Látod? – Lola a szépfiúra nézett. – A csókának volt gyerekszobája, és be tudja fogni a pofáját. Vigyétek el a héten a presszóba. Ráérel szerda este, kis cigány?

– Öt után igen.

– Mer addig mit csinálsz?

– Angolt tanulok.

– Látod, faszfej? – Lola homlokon verte a szépfiút. – Ennek van esze! Te meg csak baszod a rezet az egyetemen.

– Igyekszek én, Lola. Te nem tudod, milyen nehéz a…

– Nem tudom?! – A szépfiú behúzta a nyakát. Lola nem ütötte meg újra. – Tényleg nem tudom! Ezért küldelek téged! Hogy okos legyél, és meg tudjál védeni, ha lenne valami gáz. Te meg ne bámuljál! – intett Dzsordennek. – Szerda este hétkor felvesznek a fiúk a szökőkútnál.

 

A lepukkant városszéli kocsma minden vonzereje öt nyerőautomata volt. Három előtt már ültek. Két öreg tyúk meg egy szakadt csóringer. Katatón elszántsággal dobálták a gépekbe a százasokat. Rajtuk kívül nem volt vendég. A pultos unatkozva nyomogatta a néma televízió távirányítóját.

Nyílt az üvegajtó, öt roma sétált be rajta. Hárman leültek a tévé elé, egyikük a pulthoz sétált. Az ötödik – vörös hajú, nyüzge – leült az egyik szabad játékgép elé, maroknyi százforintos érmét vett elő, feltornyozta őket a gép tetején.

A pultos elsápadt.

– Mit adhatok?

– Milyen söröd van?

– Amilyet akartok.

– Kávét is tudol?

– Persze. Hányat?

– Ha hányat, akkor nem kell!

A cigányok nevettek.

Vezetőjük a tévére bökött.

– Jó a műsor?

– Aha.

– Akkor mit bazgatod? Utálom, ha vibrál.

A pultos letette a távirányítót. A képernyőn régi felvétel pergett: Bagdadot bombázták a harci repülők.

– Lehet, hogy az egyik az apám! – szólalt meg Dzsorden a kocsmaasztalnál.

A másik kettő röhögött.

– Cigányból sose lesz repüllő. – Így mondta, hosszú l-lel.

– Az én apám nem cigány.

– Ja! – vihogott a „repüllős”. – Mer indián.

– Amerikai néger. Taszáron szolgált. Van róla fényképem is.

A pult előtt billegő nagydarab roma rájuk mordult.

– Súlyba a pofát.

Amikor a múzeum előtt beült az öreg, szürke Mercedesbe, Dzsorden megkérdezte, mi lesz a dolga.

– Megiszol egy kávét, és főleg nem dumálsz – felelte Rozsdás.

Dzsorden csak látásból ismerte a többieket. Ketten most ott ültek vele az üres asztalnál, egyikük rágyújtott.

– Ne dohányozzál, mer kilyukad a tüdőd! – szólt rá a nagydarab. – Meg itt nem is szabad, igaz? – fordult a pultoshoz.

– Hát… – A pultos megvonta a vállát.

A srác elgyűrte a cigarettáját.

– Akkor csak egyet adjál – mondta a pultosnak a nagydarab.

– Sört?

– Meg kávét. Barna cukrod is van?

– Megnézem hátul…

– Maradjál! – szólt rá a nagydarab. – A fehér is jó. De abból hatot tegyél.

– A sörbe?

– Ja.

– Nem lesz rossz? – A pultos oldalra pillantott, a játékgépek felé. Rozsdás már a második tucat százasát dobálta a gépbe. A másik három játékos szájtátva figyelte. Rozsdás rájuk vakkantott:

– Hess!

Azok kimenekültek a kocsmából.

A nagydarab lustán pillantott Rozsdás felé.

– Na, mi van, gyerek, megvagyol már?

– Mindjárt – felelte Rozsdás.

A pultos keze remegett.

– Tessék a sör meg a kávé.

A nagydarab beleöntötte a kávét a sörbe.

– Van tejszíned?

– Persze.

– Akkor nyomjad tele.

– Tele?

– Mint anyádat.

A kép váltott, három nyakkendős férfi tárgyalt rajta valamiről. Dzsorden hátrasandított, nem értette, mire megy mögötte a játék. Rozsdás gépe csöngetett, villogtak rajta a kijelzők.

– Oké!

A pultos telenyomta tejszínnel a söröskorsót.

– Kanál? – A nagydarab kapott egy kanalat, ráérősen kavargatta vele a kávés, tejszínes sört. – Kifizetnéd a srácot?

– Mennyit nyert?

– Amennyit szokott.

A pultos szája remegett.

– Annyim nem lesz most bent. Két hete már voltatok itt.

A nagydarab merengett.

– Majd csak megoldod… – A pultra öntötte a sört, megnyalta az ujját. – Igazad volt, ez tényleg szar. Na, mindegy most már.

A pultos kiürítette a kasszát, kis páncéldobozt húzott elő a pult alól. Hatszázezer forintot számolt a nagydarab elé. Az zsebre gyűrte a pénzt, odaintett az asztalnál ülőknek. Azok felálltak, a „repüllős” Dzsordenre szólt.

– Ajtó!

Dzsorden kitárta a kocsmaajtót. A nagydarab kisétált rajta. A többiek követték.

– Mi van, te maradsz még? – röhögött Rozsdás.

Dzsorden visszanézett a pultosra. Az éppen elővette a maroktelefonját.

Vadonatúj, fekete „Mercsó” úszott a kocsma elé. Az autót a szépfiú vezette, az anyósülésen Lola ült. A nagydarab a kocsihoz lépett, beadta az ablakon a pénzt. A szépfiú visszaadott neki néhány bankjegyet, mondott valamit, aztán elhajtott. A nagydarab visszafordult a többiekhez.

– Osztás. – Mindegyiküknek egy tízezrest adott. Dzsorden pénzét megtoldotta két darab ezressel. – Lola azt mondta, menj vissza, fizessed ki a sört meg a kávét. Borravalót is adjál.

– Ugyanazok, főnök, meg egy új arc – mondta a pultos a telefonba, amikor Dzsorden belépett. – Valamit itt hagytatok? – Rémülten süllyesztette zsebébe a telefont.

– A számlát – mondta Dzsorden. – Nem fizettük ki a számlát.

Ráérősen baktatott haza a néptelen, esti hídon át. A mosókonyha ablakán fog bemászni a kollégiumba, nehogy kérdőre vonja az ügyeletes tanár. A szobatársa mutatta meg neki a takarodó utáni érkezés legbiztosabb módját. A munkát is neki köszönhette. Ő mutatta be Lolának az edzőteremben, ahova gyúrni jártak. Azt mondta, két maffia működik a városban, a bőrfejűek és a romák. Kutassi mindkettőnek dolgozott időnként, mindenkivel haverozott. Dzsorden az első este megmutatta neki az apja fényképét. A képen egy amerikai egyenruhát viselő fekete bőrű, egy civilruhás szőke és egy szakácssapkában vigyorgó kövér férfi állt a világszép cigány lány mögött.

– Jó bőr volt az anyád.

– A taszári légibázison takarított, amíg meg nem születtem.

– És aztán?

– Aztán meghalt.

– Sajnálom, tesókám.

– Life is life.

– Nagyon vágod az angolt.

– Muszáj. Másképp nem tudnék apámmal beszélni, ha megtalálom.

– Azt hiszed, hogy a feka volt? – bökött a képre Kutassi.

Dzsorden bólintott.

– Jacksonnak hívják.

Sötéten hallgatott a túlparti liget, az innensőn sárgán villództak az esti fények. Lassan három hónapja lesz, hogy ebben a városban él. Ha február végén leteszi a középfokú angol nyelvvizsgát, bekerül az utazó csapatba. Az első este meglép a massachusettsi diáktáborból, elköt egy motorkerékpárt, és ha kell, mint az Easy Riderek, átszeli egész Amerikát. Korábbi keresményeiből megspórolt húszezer forintot, a mostanival együtt az már egész vagyon. A felét dollárra váltja, ahogy majd a többit is, legyen pénze Amerikában, hogy megkeresse az apját. Kutassi azt ígérte, a bőrfejűektől is szerez neki melót.

– Ezeknek cigány vagy, azoknak amerikai! Burokban születtél, tesókám!

A híd utolsó harmadán járt, amikor a háta mögött lépésben közeledő Land Cruiser megállt mellette.

– Escuse me sir! Would you be so kind to show the way to Budapest?

– Yes, with pleasure! – Örült, hogy „élesben” használhatja izmosodó angoltudását. – You should turn back, and the second or the third corner you must… – Nem tudta befejezni.

Két bőrfejű ugrott ki a kocsiból, megragadták.

– Tudsz repülni, cigány?

Mintha a pultos arcát látta volna megvillanni az autóüveg mögött, miközben áthajították a híd korlátján.

 

– Magával meg mi az isten fasza történt? – meredt rá a kopasz nevelőtanár a naposasztalnál.

– Megfürödtem a szökőkútnál.

– Október végén?

– Fogadásból.

– Derbinszki, Lovas!

Két elsőéves bukkant elő valahonnan.

– Vigyék a meleg víz alá ezt a marhát! Ezt itassák meg vele, ha lefektették!

A két elsőéves betuszkolta a zuhany alá, forró vizet eresztettek rá. Minden porcikája fájt. Iszonyú csattanással zuhant a folyóba, úgy érezte, kettényílt a háta, a feje leszakadt, a jeges víz cafatokra tépi a teste maradékát. A sötétség mélyéről fekete arc ragyogott elő. „C’mon, boy! You are a real American hero!” Minden erejét összeszedve próbált tempózni. „Ok, father! I’m coming!” Messze a hídtól, az új strand végénél vergődött partra. Zihálva, dideregve feküdt a hideg iszapban. Két perc, és kihűl a teste. Négykézlábra vergődve okádott. „Ready, study, go!” Nedves gyökerekbe, bokrok aljába kapaszkodva küzdötte fel magát a magas partra. Dülöngélve indult a kerítés felé. Soha nem fog tudni átmászni rajta. A strand kapuja nyitva volt. Nem emlékezett, melyik filmből tudta, hogy nem szabad kibújnia a vizes gönceiből, azok előbb-utóbb átveszik a testmelegét. Ha lett volna ereje hozzá, nevet a szón. „Body-warm?”

Lassan átjárta a forró víz melege. A feje szét akart robbanni. Forgott vele a fürdőszoba.

– Jól van, húzzatok lefeküdni! – Kutassi arca bontakozott ki a gőzből. – Mennyit nyertél, tesókám?

– Mi? – A foga összekoccant.

– A fogadáson, te nagyon hülye. – Kutassi föltámogatta az emeletre, lenyomta az ágyra, betakarta.

– Hol a pálinka?

– Milyen pálinka?

– Amit a Kopasz adott.

– Ja? Azt megittam.! – vigyorgott a másik. – Ne sajnáld, iszonyú szar volt. Jól van – röhögött. – Hülyültem. Nesze.

Villanyoltáskor a Kopasz benézett hozzá.

– Már csak egy dobása van nálam, apuskám.

 

Másnapra mindenki tudta a gimnáziumban, hogy Dzsorden fogadásból megfürdött a szökőkút medencéjében.

– Are you crazy?! – Lili olyan volt, mint egy fúria. – Ne mondd, hogy nem érted! Sokkal többet értesz annál, mint amennyit mondani tudsz! Úgy akarsz járni, mint a nagyanyád?

– Miért? – pislogott Dzsorden. – Ő hogy járt?

– Nem azt mondtad, hogy az intenzíven van?

– Ja… De igen.

– Vigyél be hozzá!

– Minek?

– El akarom neki mondani, hogy milyen hülye az unokája.

– Úgyse értené. Kómában van.

Lili tűnődve nézte.

– Hazudsz?

– Miért hazudnék?

– Apám szerint sose mondasz igazat.

– Jó – mondta Dzsorden. – Beviszlek hozzá holnap délután.

 

Egy hónappal korábban járt a klinikán. Az ötlet akkor pattant ki a fejéből, amikor Gabi tanárnő felrajzolta a táblára a híres kettős spirált. Tanítás után futott át a közeli klinikára. A labor kisablaka előtt hosszú sor állt. Megizzadt, mire sorra került.

 

– Beutaló, tajkártya, személyigazolvány… – sorolta a nővér.

– Déenes vizsgálatot szeretnék.

– Azt hiszed, édszed van? – kérdezte a nővér.

– Nem, dehogy. Azt szeretném megtudni, van-e bennem néger vér.

– Másik emeleten van az elmeosztály. Következő…

Zavarában elvétette az utat, másik lépcsőn somfordált lefelé. A lépcső a félemeletre vezette. A nagyablakos folyosón nyitva állt a kórtermek ajtaja, az egyikből fehér köpenyes orvoscsoport bukkant elő, hangosan vitázva tűntek el egy másik ajtó mögött. A csoporttól lemaradva egy kisnővér sietett utánuk.

– Várd meg, amíg végzünk a vizittel! – szólt Dzsordenre.

A fiú úgy látta, a kisnővér cigány. Tőle megkérdezheti, hol kell déenes vizsgálatot kérnie. Végigsétált az ablaksor előtt, megállt a kórterem ajtajánál. A hatágyas szoba ablak melletti ágyában fehér hajú öregasszony feküdt eszméletlenül. Karjában infúzió, orrában légzőkészülék csutorája. Az ő ágyát állták körül az orvosok. Latin szakkifejezések röpködtek.

– … és még mindig nem kereste senki? – kérdezte a prof.

– Pedig bemondattuk a helyi tévében is – válaszolt a kisnővér.

Dzsorden bekukkantott az ajtón.

– Elnézést…

– Mondtam, hogy várd ki a végét! – mordult rá a kisnővér. – Mit akarsz?

Rosszalló tekintetek fordultak felé.

– Én csak…

Az idős professzor elmosolyodott.

– Ez a rokona? Így már érthető.

A csoport kivonult a betegszobából. A kisnővér lemaradt tőlük.

– Gyere vissza félóra múlva. Hozzál tisztasági cuccot, evőeszközt, poharat… és az iratait. Hol császkáltál eddig? Lehet, hogy soha nem tér magához!

– Akkor minek neki a pohár?

– Szedd a lábad, ne rontsd itt a levegőt!

 

A klinika hátsó kapuja a folyóparti sétányra nyílt. Lebattyogott a vízhez, követ hajigált. Próbált „kacsázni”, harmadszorra sikerült. A lapos kavics felszökkent a víztükörről, messzire repülve csobbant a folyóba. A nagyapja tanította erre a kubikgödörnél, ahová harcsázni jártak. Dzsorden hároméves volt akkor.

– Nem szabad kapkodni! – magyarázta a nagyapja. – Ha kapkodol, beleesel, mint a miniszter a vasba, aztán nézhetel.

Dzsorden nem válaszolt, pedig értette minden szavát.

– Olvasztár voltam, tudod? – Az öreg kivetette a horgát. – Galambnak hívtak. A galamb az egy madár. – A rozsdás acélbot végét figyelték. – Diósgyőrben volt a vasgyár. Húszunkat küldtek el a baleset után. Köszörűs lettem aztán. Biciklin jártuk a várost anyáddal. Kislány volt még, ő csöngetett be mindenhová. Nagyon tudta mondani: bácsi… van tompa kés meg olló? Én meg lent, a kapu előtt hajtottam a cajgát, amíg el nem lopták. – A bot spicce nem akart mozdulni. Talán aludtak az afrikai harcsák. – Aztán lettem sintérsegéd. – Az öreg a vízbe köpött. – Az ember mindig legyen valaki, tudod, kicsi Jordán? – Fölcsévélte a damilt. – Ha visszagyövök a háborúból, csinálok neked parittyát. – A zöldhatáron járt át a szerbekhez, heti száz márka zsoldért. Ünnep volt, ha megjött; a száz márka nagy pénznek számított a cigánysoron.

De nem jött vissza aztán.

Dzsorden abbahagyta a hajigálást. A közeli boltban olcsó szappant, fogkrémet, fogkefét, vécépapírt, zacskónyi műanyag kanalat és egy fehér bögrét vásárolt.

– Mi tartott ennyi ideig? – morgolódott a kisnővér. – Fél órát mondtam, nem fél napot! Személyigazolvány, tajkártya, nyugdíjszelvény…

– Az nincs, de hoztam neki szappant meg…

– Hogyhogy nincs?

– Én csak…

– Akkor diktáld, amit tudsz! Neve?

– Dzsorden.

– Dzsorden micsoda? Gizella, Mária, Jolán…?

Dzsorden ráhagyta.

– Jolán. Csak azt szeretném kérdezni…

– Hogy kell írni, hogy Dzsorden?

– Jordán.

A kisnővér kapodva körmölt a nővérpult mögött.

– Született?

– Kilencvennégy június huszonnégy.

– A nagyanyád?!

– Nagyanyám?

– Nem értel magyarul?

– Déenes vizsgálatot szeretnék.

– Én meg hazamenni végre. Mondjad az adatait, aztán keressétek meg otthon az igazolványát.

Dzsorden bediktálta a nagyanyja születési idejét.

– Hogy nem hiányzott eddig, mi? – korholta a nővér. – Egy hete szedték öszsze a villamos alól. Semmi se volt nála. Még egy forint se. Na, add ide azt a cuccot, aztán menj be hozzá.

– Minek?

– Hogyhogy minek? Édes jó istenkém, tényleg ilyen hülye minden cigány? Fogd meg a kezét, és beszélj hozzá.

– Mit mondjak?

– Mit tudom én. Mint a filmeken. Hazudjál. Mondd, hogy hiányzik otthon, meg hogy kerestétek. És szégyelljed magad. Egy ilyen stramm gyerek. Mit bámulsz? Menjél már!

Beóvakodott a kórterembe. Ketten aludtak, hárman némán pislogtak rá. Halkan köszönt, elaraszolt az ágyak közt az ablakig. Nézte az eszméletlen öreglányt. Jóval idősebb lehet a nagyanyjánál. Bár sose lehet tudni az ilyen öregeknél.

 

Amikor legutóbb meglátogatta, a nagyanyja egészségesnek látszott, feszült rajta a rabruha. Fehér haját rövidre vágták, szájából hiányoztak a fogak.

– Jól áll neked, ahogy haragszol.

Az elítéltek a hosszú asztal túloldalán ültek, látogatóik az innenső felén. Két fegyőrnő vigyázta a beszélőt a rácsos ablakú, fehérre meszelt teremben.

– Azt írtad, halálos beteg vagy! – Dzsorden szeme szikrázott a haragtól.

– Különben soha nem tolnád ide azt a foltos pofád! Pedig nincs mit szégyelleni rajtam. Zárkanagy lettem! – dicsekedett az öregasszony. – Mindenki Sanyi mamának hív. Ugye, Zsuzsika? – pillantott a mögötte elsétáló fegyőrnőre.

– Fiad?

– Onokám!

– Nem vagy te még annyi idős.

– Mondd meg neki, Jordán! Mondd meg a felügyelő asszonynak, hogy ki vagy te nekem!

Dzsorden hallgatott.

– Húsz perc. – A fegyőrnő odébb sétált.

– Tavasszal kimegyek Amerikába.

Az öregasszony nevetett.

– Hozzál egy zsák dollárt! Meg fogat a számba. Azt mondják a lányok, New Yorkba vannak a legjobb fogak. Ilyen nagy dobozokba tartják a boltba. Beteszed mindet, s amelyik passzol, máris a tiéd.

– Itt talán nem adnak?

– Adtak ezek, de nem jó. Töri a szám.

Nézték egymást.

– Valaki azt mondta, Taszáron keressem.

– Kicsodát?

– Azért adtad a képet, nem?

– Azért adtam, hogy tudjad, ki az anyád. Olyan volt, mint én.

– Akkor jobb neki, hogy meghalt.

Az öregasszony nem nevetett.

– Az ilyen beszédért agyonütött volna a nagyapád.

– Ütöttek engem eleget. Ha amerikai leszek, a seggemet kinyalják.

– Ne menjél te a világ végére, kicsi Jordán. Nyáron kierisztenek innen a jóviseletemér. Megyek majd lakni hozzád. Főzök neked káposztás lecsót. Az itt soha nincsen. Meg pálinkás kenyér.

 

Kihúzta a vassámlit a kórházi ágy alól, leült rá. Megfogta az öregasszony kezét.

– My name is Dzsorden – mondta neki. – My father is an American pilot. My mother died. If I were a fox, my ears would be great.

– Annak ugyan hiába magyaráz – szólalt meg az egyik beteg. – A villamos betörte a koponyáját. Kétszer is megoperálták. A kisdoktor megmondta, kár a benzinért. Csak foglalják itt a rendes betegek helyét.

 

A klinika előtt találkozott a lánnyal.

– Apa azt mondta, nem leszel itt.

– Miért ne lennék?

– Sose mondtad, hogy a városban él a nagymamád.

– Nem itt él, csak idehozták, amikor beesett a villamos alá.

– Hol?

– Mit tudom én, nem voltam ott.

– Jól van, ne dühöngjél.

Az öregasszony ágyához vezette a lányt.

– Ne haragudj rám. – Lili szégyellte magát. – Tudtam, hogy nekem soha nem hazudnál.

Az öregasszony keze megmozdult.

– Nézd! – Lili felsikkantott örömében. – Megérezte, hogy itt vagyunk!

Dzsorden halántékán lüktetni kezdett a csikóhal formájú bőrhiba.

– Menjünk! Ne zavarjuk tovább.

A lány leült az ágy szélére, megfogta az öregasszony kezét.

– Ébresztő, mamika!

– Kisnővér! – Az egyik beteg kiáltozva kicsoszogott az ajtón. – Kisnővér!

Az öregasszony felnyitotta a szemét.

– Hol vagyok?

– Semmi baj! – mosolygott Lili. – Hozz egy pohár vizet! – szólt a fiúra.

– Nem szabad! – Dzsorden próbálta volna elrángatni onnan. – Ilyenkor hagyni kell! Majd az orvosok, majd a nővér…

Lili megmakacsolta magát. Az ágy szélébe akart megkapaszkodni, de csak a takarót sikerült megmarkolnia.

– Segítség! – Az öregasszonyból sivítva tört elő a levegő.

– Csak az unokája van itt! – nyugtatta a lány.

Az öregasszony megpróbált feljebb vergődni a párnán.

– Kicsodám?

– Hát ő! – mutatott Lili a fiúra.

– Nekem …– zihált az öregasszony – nincs… unokám…

Ekkor érkezett a kórterembe az ügyeletes orvos és a kisnővér.

– Mi történik ott?

Az öregasszony rémülten forgatta a szemét.

– Ki akar rabolni a cigány!

– Ne féljen, Jolika, senki nem akarja kirabolni magát… – Amíg az orvos beadta a nyugtató injekciót, Dzsorden kimenekült a kórteremből. Lili utána futott, az orvos hangja megállította. – Várjon, kiscsillag, mindjárt megnyugszik a néni. Nincs semmi baj.

 

Az orvosi szobában ültek. A doki feljegyzett valamit.

– Két hete hozta be a mentő a fiúja nagyanyját.

– Én úgy tudtam, régebben kórházban van már – mondta Lili.

– Semmi sem kizárt. A néni súlyos cukorbeteg. Elég, ha csak két napig nem kapta meg az inzulinját… A hirtelen felszökő cukorszint szédülést, látászavarokat, tudatvesztést okozhat. Lehet, hogy ezért került a villamos alá. Súlyos koponyasérülései vannak, eltörte a karját és a lábát. Nem voltak nála papírok. A fiú egy hete volt nála először. Azt mondta, nem találják a néni igazolványát.

– Lehet… Én nem tudom…

– Nyugodjon meg, kislány. Most már nincs semmi baj. A néni szervezete erősebb, mint a magáé vagy az enyém. Fel fog épülni. Nyugtassa meg a barátját. – A doki felállt, az ajtóhoz kísérte a lányt. – Keressék meg a papírjait. Egy nyugdíjszelvény is elég.

– Miért nem ismerte meg az unokáját?

– Az is csoda, hogy egyáltalán magához tért.

 

Lili a folyóparton talált rá. Dzsorden a rakparti lépcsőről nézte a vizet. Lili lekuporodott mellé.

– Nem lesz semmi baj. Dzsorden! Can you hear me? Everything is OK!

Dzsorden nem nézett rá.

– Hagyj békét.

Lili megfogta a fiú vállát.

– A doki azt mondta, néhány nap múlva megismer majd.

Dzsorden rámeredt.

– Kicsoda?

– Hát a nagymamád.

– Nem ismerem azt a hülye vén picsát!

– Beszélsz itt butaságokat. A nővérke azt mondta, neked köszönheti, hogy magához tért. Azt mondta, angolul meséltél neki. Igaz?

Dzsorden arca elkeskenyedett.

– My grandma is in a prison. She is a gipsy thief.

– Nem kell szégyellned, ha sírtál.

Dzsorden felugrott a földről.

– Egy hete voltam a kórházban először, hogy megcsináltassam azt a déenes szart.

– Tessék?

– Nem tűnt föl neked, hogy az a vénasszony fehér?!

– Ne üvölts, jó? Mindenki minket néz.

– Ki a faszom néz? Senki se néz! És ha tudni akarod, nem fürödtem meg a szökőkútban, és nem csináltam semmiféle idióta fogadást! Átbasztak a hídkorláton, de nem döglöttem meg. És nem is fogok! És igenis néger az apám!

– Ne hisztériázz.

– Mit csináljak?! – Dzsorden üvöltött. – Engem te ne nevelj, bazd meg, és ne szánj! És ne tárgyalj ki az apáddal, meg azzal a nyálas takonnyal, hogy a hónom alá nyúltok!

– Nem nyálas, nem takony, és semmi közöm hozzá.

– Igen? És hozzám mi közöd van?!

Lili is felállt, leporolta a szoknyáját.

– Azt hittem rájöttél.

– Most mit játszod meg magad?! Menj a picsába! Egyedül is le tudom tenni azt a kurva angolvizsgát!

– Jó. – Lili nyugodt volt. – Akkor hajrá!

 

Még kilenc óra sem volt, amikor leszállt a távolsági buszról. A hajdani kocsma helyén emeletes fogadó állt, a cigánysorra vezető földutat lebetonozták, a putriknak nyomuk sem volt. Szürke elemekből épült, vakolatlan házak sorakoztak a helyükön, csak az udvaruk reménytelen rendetlensége emlékeztetett a régi időkre. Szétdobált téglarakások, fűvel benőtt sóderhalom, szálkás lécek és deszkák… Kerítés sehol. Néhány szurtos kölyök szaladgált az árokparton. Megbámulták, egyikük utána kiáltott. Dzsorden nem értette a szót. Átvágott a kiserdőn, percek alatt a túloldalára ért, pedig emlékeiben vadregényes rengetegnek látszott. Végigballagott a légibázis rozsdálló kerítése mentén. A kapuban félkarú öregember dohányzott, lábánál farkaskutya hasalt.

– Azt hittem, nem jön már. – A férfi eldobta a csikket.

– Szép kutyája van – felelte Dzsorden.

A kiállítás a hajdani amerikai laktanya templomában várta a ritkán érkező látogatókat. A falon fényképek, oklevelek, egy légcsavar, zászlók, személyes tárgyak… Legtöbbjük még a szovjet időkből. Dzsorden böngészte a képeket. A teremőr bizalmatlanul figyelte.

– Nem nyúlunk semmihez!

– Maga itt dolgozott?

– Mer?

Elővette a fényképét.

– Nem ismerős?

A félkarú futólag pillantott a képre.

– Nem adhatok ki hadititkokat.

Dzsorden leguggolt, megvakarta a kutya tarkóját.

– Száraz az orra. Azt hiszem, láza van. Nézesse meg.

A teremőr utána szólt:

– Lopta a húst meg a sört.

Dzsorden visszafordult.

– Egy pilóta?

– Lófasz volt, nem pilóta. – A félkarú megszívta az orrát. – Egy istenverte szakács. Lórántnak hívják. Itt lakik, Taszáron. Nagy Lóránt.

 

A vidor arcú, ötvenes pofa kiszólt a tisztaszobából:

– Nézd már, Vilma! Ez itt én vagyok!

Pongyolás asszony lépett a szobába, zsíros kezét a kötényébe törölve a kép fölé hajolt.

– Te szakács is voltál?

– Voltam én minden, csak akasztott ember nem! Ragadt rám a nyelv! Faking, mani, görl, meg ezek. Hívtak is, mikor vége lett. Na, Zsül, azt mondja a főnök, mer mind csak Zsülnek mondtak engem, na, Zsül, jössz-e hozzánk főzni, Franciszkóba? Nem én, mondom, magyar ember vagyok! Hangöri, így mondtam!

– A többieket ismeri? – kérdezte Dzsorden.

– Csak a Dollárkát. Mindenki így hívta. Jó szagú kis kurva volt.

– Te összeálltál egy ilyennel? – lépett hátrább a felesége.

– Ugyan már, anyukám, hát téged nem ismertelek még! Amúgy meg csak a szoldzserekkel mászkált. Egyszer meg is röpültették.

– És a másik kettő? Őket nem tudja?

A szakács újra megnézte a képet.

– A fekát nem ismerem. Pedig kevés volt a nigger. Azokat még az amik se bírják. Ez viszont, asszem, a svéd. Lársz, vagy minek mondták. Tőle kaptam egy lapot valamikor. Valahol megvan még.

 

Boldogan utazott vissza. Évekig hiába próbált az apja nyomára bukkanni. Tizennégy évesen besétált az amerikai nagykövetségre.

– What would you like me to do, sir?

– Find my father! He is on this picture.

– Which one?

– The black.

– What is his name?

– Turn it, please.

A követségi alkalmazott visszaadta a képet.

– I’m afraid I’m not able to help you.

– Try it, please! I’m American!

A férfi elfojtott egy mosolyt.

– May I see your passport, sir?

Dzsorden átadta a személyi igazolványát. Két hete kapta.

– Jól van, öcsi. Ülj csak le! – mondta hibátlan magyarsággal a férfi. – Megnézem, mit tehetek.

Tizenkettes csoportokban engedték be az épület előtt várakozó vízumigénylőket. Jobbára fiatalemberek és fiatal nők voltak, legtöbbjük kérelmét elutasították. Volt, aki már hetedszer járt a követségen. Sírtak, fenyegetőztek, lobogtatták a munkahelyi igazolásukat, hamis meghívólevelüket. Végül kiürült a helyiség, a kisablakokat elfüggönyözték. Dzsorden azt hitte, megfeledkeztek róla.

Fekete katona lépett hozzá.

– Follow me, sir.

Átvezette a hivatali helyiség közönségforgalomtól elzárt részén. Mágneskártyával nyíló ajtókon haladtak át. Dzsorden úgy képzelte, egyenesen a nagykövethez kíséri a katona. Fél perc múltán az épület hátsó frontja előtti utcán találta magát.

– Sorry, man – mondta a katona. – Good luck!

A járda mellett az intézet furgonja állt.

– Verd ki a fejedből ezt a szamárságot! – mondta neki a fiatal roma nevelő. – Nem szégyen az, hogy valaki cigány.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter: Rémálom im drei-viertel Takt (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő. Katona József Színház, 2009. november 6. Fordította Mészöly Dezső. Rendező Zsámbéki Gábor.) Fémcserebogarakkal citerázza Sáry László a Katona kitárt színpadának balján ifjabb...

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Horváth László Imre: A színésznő Talán ő volt az utolsó, akivel még gyerekként találkoztam, vagy...

Horváth Beáta: Longiro, a szamburu – utirajz 1999-ben már egy éve Kenyában éltem, akkor éppen lent,...

 

 

Cimkék: Horváth Péter
Cimkék: Háy János