Magyar László András: Medve

György végignézte a tartalomjegyzéket: ellenőrizte, hogy a pályázati anyagban minden hiánytalanul megtalálható-e. Néhány lapot ki kell cserélnie, átírnia, és a fejezetek sorrendjén is jó lenne változtatni. Csak ezután kezdhet a tüzetes olvasáshoz, illetve a javításhoz. Már tudta, nemcsak az éjszakája, hanem az egész holnapi napja is rámegy erre a baromságra, erre a zagyva, bonyolult és fölösleges pályázatra, amelytől azonban intézetének léte függött.

Ha majd befejezte a tartalomjegyzék és a fájlok egyeztetését, iszik egy kávét és elszív egy cigarettát – tervezte. Tudta, hogy a hasonló, szörnyű és végeérhetetlen tevékenységek csakis efféle szakaszosan adagolt örömökkel és jutalmakkal elviselhetők. Kiemelt egy üres lapot a dossziéból – véletlenül kerülhetett oda. Összegyűrje, vagy félretegye? Inkább hagyta, ahol volt, felállt, nyújtózott, és az ablakhoz sétált. Odakint zuhogott az eső, tétova patakokban csorgott alá az ablaküvegen. A kertvárosi fák közül tompán előragyogó úttesten egyetlen ember lépdelt lassan, komótosan, nagy, barna ernyője alá bújva a lámpák sárga fénycsíkjaiban. Késő éjjel volt már. György visszament az asztalhoz, leült, rámeredt az üres papírlapra. Néhány pillanatig fogalma sem volt, mit kellene tennie. Éhséget érzett, vagy szomjat, de nem ételre-italra, hanem valami jóra vágyott, valami mélyen örömtelire és izgalmasan kielégítőre. Ekkor egy verssor, majd még egy bukkant elő tudata mélyéről. Nem idézetek voltak, hanem új verssorok, frissen születettek. Mire felocsúdott, György döbbenten vette észre, hogy az előtte heverő lapra ír, mégpedig nem is valamiféle halandzsát vagy értelmetlen betűsort. Verset írt. Amin még ennél is inkább meglepődött, a verse egy medvéről szólt, aki éjjel lejön a viharos hegyekből, és benézeget a házak ablakán.

Míg a költeményét olvasta vagy írta – a kettő valahogy összemosódott elméjében –, György orrát eltöltötte a zápor verte fenyves tömött, éji illata és a medve csapzott bundájának nedvesen savanyú, szívdobogtató sárszaga. – Hol lehet ez, Erdélyben? Ma már másutt a környéken nem élnek medvék, csak Erdélyben és lenn a Balkánon – gondolkodott el. György járt ugyan már Erdélyben, de fönt, a hegyekben még soha, most azonban a homállyal lassan megtelő völgy, a hegyoldalban rettegve megbúvó, ütött-kopott, homályos falu és a nagy, sötéten bodrosodó viharfellegekkel lepett fekete hegy úgy jelent meg előtte illataival, fényeivel és fojtott hangjaival együtt, mintha csak az oldalsó irtás kellős közepén, egy fatönkön ülne. Látta a cammogó medvét, hallotta nagy, kérges talpának saras cuppanásait, közben pedig hallotta a rozzant templomocska kalimpáló harangszavát is, érezte, amint körülötte mindent eltölt a homályba merülő, szívveréses idő, és mire feleszmélt, már kész is volt a vers.

Nem volt valami hosszú vagy bonyolult költemény, nyolcsoros, páros rímes, teljesen érthető versike volt, mégis izgalommal, sejtelemmel és reszkető elégedettséggel töltötte el György szívét. Régen, fiatal korában rendszeresen írt verseket, amelyek meg is jelentek különféle lapokban, sőt némelyikért még pénzt is kapott. A versírással azonban már jó néhány éve felhagyott. Nem átgondolt elhatározás következtében, hanem egyszerűen azért, mert nem érzett többé késztetést arra, hogy írjon. Az az igazság, hogy már fel se tudta fogni, miként írhatott valaha bármit is. Ha kezébe kerültek régi művei, büszkén ugyan, ám zavart mosollyal olvasgatta őket. Most azonban ez a medvéről szóló költemény egyszerűen elbűvölte, és az alkotás régen érzett mámorával bódította el. Többször is elolvasta, nem is mert belejavítani, olyan tökéletesnek látta a versét.

Ahogy azonban teltek-múltak a percek, egyre nyugtalanabb lett. – Mi ez itt? – kérdezte magától rémülten. – Hogy jövök én ehhez? Mi közöm nekem medvékhez és harangokhoz? – Aztán arra gondolt, hogy sosem járt medvés hegyekben, még medvétlenekben se nagyon. A szülei a válásukig sem vitték magukkal sehová. Kettesben utazgattak, a nyarakat ő mindig a nagyinál töltötte Rákospalotán, a Beller Imre utcai családi ház poros udvarán. Mióta pedig teheti, szabadsága alatt inkább szép, gazdag és rendezett városokba vagy a tengerhez utazik. Hegyek közé és az őstermészet ölére nem vágyott soha.

Aztán eszébe jutott, hogy gyerekkorában egyszer mégiscsak együtt nyaralt a szüleivel, valahol Badacsonytomaj fölött, a szőlőhegy oldalában. Anyja rokonától, Terka nénitől egy nagy, dohszagúan hűvös hétvégi házat kaptak kölcsön. Ennek a háznak nem volt vécéje, csak budija, ahol hatalmas, fekete pókok laktak. A Balatonig legalább fél órát kellett volna gyalogolni, de ezt az utat nemigen tették meg, mert a helyi strand szűk és zsúfolt volt, az árnyékos-zavaros vízen pedig rothadt és gusztustalan hínárcsomók lebegtek. Ráadásul az idővel sem volt szerencséjük, általában esett, ha pedig nem esett, a szél fújt. Szülei leginkább a házban heverésztek, ettek, tévéztek, olvastak vagy veszekedtek, ő pedig a vigasztalanul szürke ég alatt, a saras, párás kertben, a tócsás, homokos utcákon vagy a búsan cseperésző gyümölcsös- és szőlőskertekben kóborolt magányosan, úgyhogy a mackónadrágjának alja estére mindig csurom víz lett.

Azaz nem is magányosan kóborolt. Nyaralt ott egy szűkszavú, kövérkés kislány is, Manci nevezetű, akivel kényszerűségből hamar összebarátkoztak. A kislánynak eső- és nedvestréningruha-szaga, csapzott göndör haja és érdekesen nagy szeme volt. Valahogy olyan öregesen nagy szeme. Arcára viszont György sehogyan sem emlékezett. Mancival általában együtt töltötték az időt, két hosszú héten át. Kiflivel a kezükben találkoztak reggeli után – a kislánynak különben mindig kifliszagú volt a lehelete –, és csak esti harangszókor indultak haza, mikor már sötétedett. – Érdekes – gondolta György –, azóta egyszer sem jutott eszembe ez a Manci. Micsoda furcsa, ómódi név! Ugyan mi lehet vele? Biztos kövér lett, keserű és öreg – legyintett lemondóan. – Mint én. Vajon mivel töltöttük az időt egész nap? – Aztán az a különös, határozottan költői gondolata támadt, hogy az idő szó számára azóta is mindig borús és esőszagú, és hogy ez is talán Manci miatt alakult így. Elérzékenyült. Az is eszébe jutott, hogy ez a Manci egyszer, mikor éppen egy öreg almafa árnyékában heverésztek, váratlanul benyúlt a mackónadrágjába, megkereste és megfogta a fütyijét. Ennek azonban nem lett semmi folytatása, és a dolog nem is ismétlődött meg soha, hiába is várt rá néma izgalommal, pedig a hideg, nyirkos ujjak matatása nagyon-nagyon kellemes érzést okozott neki.

Mancival beszélgetni nem nagyon lehetett, sőt a lány kártyázni, focizni vagy sakkozni sem tudott. Unalmukban egész nap csak kódorogtak a faluban, vagy a hegyoldalban, néha pedig gyümölcsöt loptak. Tényleg, még éjjel is kiszöktek néha az ablakon át, hogy egymással lehessenek! Ilyenkor azt játszották, hogy ott, ahol nem őrizte a kertet kutya, átmásztak a kerítésen, odalopóztak a nyaralókhoz, és belestek a házak kivilágított ablakain. Akadt, aki pasziánszozott, akadt, aki evett vagy tévét nézett, de olyan is volt, aki csak ült és túrta az orrát vagy éppen aludt. Az emberek általában errefelé semmi érdekeset nem műveltek. Mégis volt valami ijesztő, félelmetes ezekben a leskelődésekben, valami, ami megdobogtatta a szívet. Soha nem lehetett ugyanis tudni, mit fognak az emberek a következő pillanatban csinálni. Talán egyszer csak valami retteneteset, váratlant vagy felháborítót művelnek, felüvöltenek, kigyulladnak, átváltoznak szörnnyé vagy meghalnak. Igaz, ilyesmire egyszer sem került sor. Ahogy Györggyel sem történt soha, egész életében semmi különleges vagy váratlan.

György hirtelen heves önsajnálatot érzett, arra gondolt, hogy lám csak, megöregedett, ötvenöt éves, és a napjait, sőt az éjszakáit is ilyen fertelmes baromságokkal kell töltenie, mint ez a pályázat, pedig az ideje drága, egyre drágább és egyre fogy. Aztán arra gondolt hogy ebből nincs, nem is lesz soha menekvés. De hát mit kellene tennie? Talán verseket írnia vagy házak ablakán át leselkednie? Az talán jobb lenne? Marhaság! Egy pillanatig őszintén meg szeretett volna halni, ám hamarosan megnyugodott. Végül is mire vágyna? Hiszen mindene megvan, egészséges, boldog ember: van családja, lakása, munkája, hivatása, pénze, és még csak nem is impotens – vigasztalta magát.

Ismét elolvasta a versét. A következőképpen szólt:

 

Ha mindenki alszik, éjjel

utcáinkon medve lépdel,

viharszagú, csapzott háta

lustán ring a holdvilágba’,

mindentudó ős-szemével

ablakunkon be-bekémlel,

némán néz, majd tovacammog

– kalimpálnak a harangok –,

szívveréses medvelépte

beléfoszlik a sötétbe.

 

Költeményét továbbra is szépnek találta, de valahogy furcsának és betegesnek, egyáltalán nem helyénvalónak. Egyetlen kép az egész, semmi eredeti hasonlat vagy elegáns utalás, húzta el a száját. És a formája – manapság nem lehet már így írni! Olyan, mint valami primitív népdal vagy gyerekvers. No mindegy, azért mégiscsak van valami szép és izgalmas benne, valami rejtélyes és jelentős. Vagy mégse? Lehet, hogy úgy szar az egész, ahogy van? Medve! Micsoda ötlet! – Majd elteszem, aztán holnap, vagy majd egy hét múlva megint elolvasom – gondolta. – Esetleg el is küldhetném valamelyik lapnak. De akkor még legalább egyet-kettőt kellene írnom hozzá. – Ám ekkor rájött, hogy több verset már soha életében nem fog írni, ez volt az utolsó, a legutolsó.

Óvatosan felemelte a költeményét tartalmazó papírlapot, és az íróasztalfiókba lökte. Kevéssel utóbb megint kihúzta a fiókot, és a lapot a fiókban heverő borítékok alá csúsztatta. Gondolkodott még egy darabig, tollával kopogtatva az asztalon. Azután nyújtózott, ásított, és noha még nem ért a tartalomjegyzék végére, felállt, hogy igyék egy kávét és elszívjon egy cigarettát. Ennyi munka után megérdemli.

A csapzott bundájú medve pedig szomorún bámult rá az ablakon át.

 

 

Kapcsolódó írások:

Magyar László András: Boldogság 1 Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a...

Magyar László András: Fejezetek egy fejlődésregényből Sic itur Az egyetemre Debrecenben felvételiztem, s anyámék némi telefonálgatás...

Magyar László András: Életem története Magyar László András Életem története 1944. március 19-én, vasárnap...

Magyar László András: Az objekt Magyar László András Az objekt Mándoki Barnát a múzeum...

Városrendezés, kulturális identitás – Kerekes György, Bojár Iván András, Bőhm András, Rajk László és Gábor Eszter a Fapados Szalonban. Moderátor: Pikó András, hozzászólók: Váradi Júlia, Schiffer János, Sziklai János, Hann Endre, P. Szűcs Julianna – Sokféle módon el lehet rontani egy ilyen beszélgetést: úgy...

 

 

Cimkék: Magyar László András