Gerlóczy Márton: Prága

Egy nehéz éjszaka hajnalán történt a Prágából kivezető sztrádán. Lassan lépkedtünk Móriccal. A felkelő nap első – hú, de unalmas – sugarai a szemünkbe világítottak és nem volt nálunk napszemüveg. Tudtuk, hogy mennünk kell, hogy lépkednünk kell szép lassan, különben ott maradunk. Márpedig nem maradhattunk. El kellett hagynunk a várost, mert a város elhagyott minket, és nem vigyázott ránk. Nem az első utunk volt ez így hármasban, de, hogy az utolsó, az biztos. Az első még a Balatonon történt, egy évvel korábban, vagy egy évvel később, ez most mindegy, szóval, lehet, hogy a balatoni út volt a második és a prágai az első, de hát kit érdekel ez. A lényeg, hogy olyasmit teljesítettünk, ami tőlünk ugyan idegen volt, de attól a vágytól cseppet sem, ami fiatal koromban még arra sarkallt, hogy kipróbáljak mindent, ami létezik e földön, hogy véleményem is lehessen róla. És hogy mi volt az? Nos, ez összetett kérdés. Az élmény megéléséhez mindenekelőtt szükség van egy Suzuki típusú személygépkocsira, amit mi kölcsönbe kaptunk. A személygépkocsi segítségével le kell utazni egy balatoni nyaralóba, és ott nagyon sokat kell inni és drogozni. Ha ez megvan, a személygépkocsiba ülve el kell indulni a sötétlő magyar tenger fölé világító fénycsóva felé. Erre azért van szükség, mert a fénycsóvát kibocsátó berendezés minden bizonnyal egy diszkóból világít, és a diszkó az nagyon jó dolog. A diszkóba vinni kell rengeteg drogot és inni hajnalig, aztán elindulni a Suzukival hazafelé. Na most itt jön a dolog nehezebbik része. Az úton hazafelé ugyanis találkozni kell rendőrökkel, akiknek igazoltatni, szondáztatni és a jogosítványt elvenni és bevonni kell. Hiszen a dolog így kerek, így tökéletes. Ha ez nincs, akkor a drogos, autózós, piálós, csajozós éjszaka nem ér szart se. És mi, nem akarok dicsekedni, de megcsináltuk. Andriska olyat fújt a szondába, hogy nem is engedték visszaülni az autóba, azt mondták, hogy szálljunk ki mindannyian, és toljuk el az autót a legközelebbi mellékutcáig, és hagyjuk ott. Toltuk is a Suzukit, kelt fel a nap, mint a Prágából kivezető sztrádán, toltuk szegény Suzukit és közben hátra-hátranéztünk, hogy ott vannak-e még a rendőrök. Aztán, amikor a mellékutcán befordulva az első ház takarásában megpihentünk, fogtuk magunkat, és beszálltunk a Suzukiba, majd hazahajtottunk a kertek alatt. Maga volt a pokol ez a kirándulás, testi és lelki megsemmisülés, kiégés, rohadás, halál, de megérte. Immáron tudom, hogy milyen az, ha részegen hazafelé a diszkóból amfetamin hatása alatt igazoltatnak és elveszik a jogsidat, igaz, ez nem az én jogsim volt, mert nekem nincs jogsim, és egyre valószínűbbnek gondolom, hogy már nem is lesz soha.

Egy kisbusszal érkeztünk három nappal korábban. Móric, Andriska és én. Nyár volt, istentelenül forró és lassú és levegőtlen nyár. Úgy terveztük, hogy a kisbuszban alszunk majd, a megtakarított pénzünket pedig nem herdáljuk el: mind piára költjük. Fiatalok voltunk és nevetségesek. A fiatalok rettenetesen nevetségesek. Egyedül a csecsemőket és a szenilis öregeket szeretem, akiket még, vagy már nem nyomaszt a tudat maga, vagy azokat, akik tudják magukról, hogy nevetségesek. A többi mind bízik, vagy hisz, vagy reménykedik valamiben, és ez mind-mind rettenetesen nevetséges. Útitársaim ellenben nem bíztak és nem reménykedtek semmiben, igaz, ők azért tettek, vagy nem tettek így, mert nem is volt rá semmi okuk. Nem bíztak és nem hittek magukban, ezért aztán nem is nagyon reménykedhettek. Élték az életüket, túlélték a napokat, aztán, ha éppen nem volt semmi dolguk, akkor azon dolgoztak, hogy erre másnap ne is emlékezzenek.

Így aztán én sem emlékszem, hogy mit csináltunk Prágában egészen addig az estig, az utolsó estig, aminek hajnalán ott toltuk a mikrobuszt a Prágából kivezető sztrádán. Ilyesmi nem történik az emberrel a tengerentúlon, vagy Ázsiában, vagy a Karib-tengeren, ilyesmi csak Kelet-Európában történik, ahol az isten verőlegények és APEH-ellenőrök képében jelenik meg a tiare virág vagy a földrengés vagy a bronzbőrű szerelem helyett. Rémlik, hogy rettenetesen büdösek voltunk, de nem rémlik, hogy hogyan segítettünk ezen. Rémlik, hogy egy szűk utcában aludtunk a buszban, hogy reggel ne süssön be ránk a nap, és rémlik, hogy hajnalban a busztól két méterre kezdték felszedni az aszfaltot. Rémlik továbbá, hogy nem messze a Sparta stadionjától megállított minket két civil ruhás rendőr, és kipakoltatta velünk mindenünket, és a pénzünket is elvette, de aztán valahogy mégis visszaadta, és csak akkor esett le nekünk, hogy ezek nem is rendőrök voltak, ezek piti rablók voltak, akik turistákra vadásznak, de azért annyira nem voltak pitik, hogy ezt a kevéske pénzt elvegyék pár szerencsétlen hülyétől, akik egy lábszagú mikrobuszban fekszenek egy tölgy árnyékában odafent a kihalt dombtetőn.

 

Utolsó este elindultunk, hogy ugyanazt csináljuk, amit első és második este. Az emberek többsége általában szereti meghatározni a céljait, de még ennél is többet foglalkozik azzal, hogy ezek a célok sikerültek-e. A csajok úgy szokták ezt mondani, hogy szép este. Jó este. Jól sikerült az este, rosszul sikerült az este. Feltételezem, hogy ennek köszönhető a szép estét, meg szép napot köszöntések elterjedése is, amitől jóérzésű ember nyomban homlokon hányja magát. Mintha nem is ők élnék a jelent, vagy túlságosan intenzíven élik azt a jelent, amire egyébként a kutya nem kíváncsi, elemeznek és elemeznek. Állnak egy kocsma vagy egy bár vagy egy csehó vagy egy krimó közepén, és azzal foglalkoznak, hogy akkor most szép vagy nem szép az este. Én nem foglalkozom vele, hogy szerencsésen alakulnak-e a dolgok, mert éppen elég figyelnem mindazt, ami körülvesz, és aminek a tizedét se látom és érzem, még akkor sem, ha netán egy szép estém alkalmával azt is gondolom. Jól érzem-e magam. Elképesztő kérdés. Hát mi vagyok én? Egy tál főzelék? Egy művese? Elindulok, aztán meg hazamegyek. Aki azzal foglalkozik, hogy jól érzi-e magát, hogy a körülmények öszszejátszanak-e végre ahhoz, hogy jól érezze magát, az feltételezem, hogy ebben az erőlködésében, ebben a nagy csodavárós mosolygásában a legboldogtalanabb, legszegényebb ember közöttünk.

A garzonunkat egy sétálóutcában tettük le, szemben egy McDonald’sszal. Tudtuk, hogy holnap távozunk, hogy végre elhúzunk innen egy olyan vidékre, ahol meleg víz folyik a csapból és hajnalban nem süt a szemünkbe a nap, nem néz be parkolóőr az ablakon, és a magány – a hajnali láb- és fingszag helyett – mint egy századnyi izraeli katonalány ölel majd keblire.

Valahol a belvárosban kóboroltunk, amikor csodák csodájára egy kupleráj előtt találtuk magunkat. Mindez teljesen véletlenül történt, mint ahogy az esték is véletlenül alakulnak jól vagy rosszul, az ember az, aki a döntéseket meghozza, és végül a szépség birodalma felé kormányozza büdös garzonját.

Andriska nem akart bejönni, ő érzékeny, szerelmes férfiú, pislogott ott kimerülten, mint egy szadista gyermek szobájának sarkában szenvedő moncsicsi. A szadista gyermek ott állt előtte a vörös fénnyel a szemében, a gyermek, aki elhívta a kirándulásra és most még egy kuplerájba is be akarja cibálni, pedig ő az igazit keresi, a U2-t és a meleg vacsorákat, csillogó borospoharat és a szerelem illúziójának romantikus céltalanságát.

 

A kupiban aztán nem várt fordulatot vett az életem. Egy alacsonyan ülő vörös bársonyfotelben ültem alacsonyan. A bársonyfotelek mentén aranysárgán fénylő rézperemével futott az alacsonyan ülő bárpult, aminél alacsonyan ültem az alacsonyan ülő vörös bársonyfotelben. Móric eleinte távolabbról figyelte az eseményeket, aztán közeledett és kezdett felengedni. Kezdte megkedvelni a látványt, ami engem már az érkezésünk pillanatában lenyűgözött. Úri kupiban voltunk. Meleg otthon atmoszférájának füstös levegőjét szívtuk a tüdőnk mélyére. Jöttek-mentek a lányok, aztán hirtelen bekövetkezett a nem várt fordulat. Odafent a rúdban végződő kifutón macskaléptekkel közeledett felém a szerelem. E szerelem hosszú, göndör szőke hajban, alacsony, kerek, formás és méretes és feszes fenékben testesült meg. Bár a szőke nem az esetem, túl vagyok már azon a koron, hogy ilyen hülyeségeket leírjak. Vannak barna lelkű szőkék, olyan szőkék, akik megtévesztésig hasonlítanak a barna hajú nőkre, de akár még a fekete nőkre is, akiknek a természet valahogy, vagy valahol elkeverte a festékeit azon a temperától bűzlő festővásznán, és ugyan rosszul válogatta meg a színeket, de véletlenül mégis eltalálta az arányokat, és valami újat, összetettebbet, titokzatosabbat, szebbet és pajkosabbat alkotott. Soha ennyire nem kívántam meg nőt, mint azt a szőke cseh leányzót, aki az alacsonyan ülő pultom fölött felugrott a rúdra, és úgy tekergett ott rajta, mint egy zöldellő, nedves lián a rozsdás ereszcsatornán. Kigúvadt a szemem, és füstölni kezdett a zsebem, nem sokkal később pedig szabályosan lángra kapott a benzinpénz, leperzselte a herémről a szőrt, és egy pincér oltotta el a nadrágomat, odaugrott, kikapta Móric kezéből a sört, és tökön öntött vele.

Muszáj volt tennem valamit. Megszámoltam, hogy hány koronám maradt sértetlen a tűzvész után, majd pedig intettem a hölgynek, aki leült mellém. Nem tudnám felidézni az illatát, sem a hangját. Az egész emlék egyetlen tökéletes, megfoghatatlan érzés képe és illata és tapintása egyszerre, egyetlen gondolaté, ami a lüktető vérrel rohan most keresztül a zsibbadt agyamon és felszabadít és megbénít, ahogyan ott is tette. Mennem kellett. Megszámoltam a benzinpénzt, majd megkérdeztem, hogy mire elegendő ez az összeg. A lány egy táncot ajánlott érte. Egy táncot. Ugyan mire jó az, mi az? Egy tánc és más semmi. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez nem jó üzlet, de a lelkiismeretem meg arra az üzletre jutott a kíváncsiságommal, hogy ez nem jó következtetés. A szerelem az szerelem, és az együtt töltött idő minden másodpercét becsülni kell. Andriska összevonta a szemöldökét és sóhajtott egy nagyot. Nem tehetett semmit.

 

Hosszú, szűk, bársonytapétával burkolt falak között vezetett fel a csigalépcső az emeletre, a bordóra és lilára mázolt ajtók padlószőnyeges folyosójára. Előttem sétált a hölgy, előttem táncoltatta csodálatos kerek fenekét, aztán egy kártyát dugott egy lyukba mélyen, és már bent is voltam abban a szobában, ahová azóta is visszavágyom, mert az ízléstelenségnek egy olyan magas színvonalát ismerhettem meg, amivel ritkán találkozik a magamfajta ember, ízléstelenségen, mely a jó ízlést követő hosszú, rögös és méregdrága utak végén várja az embert, ha elég kitartó és makacs és elhivatott, amikor tolatni kell.

– Helyezd magad kényelembe! – mutatott a lány az ágyra, majd egy konzolhoz lépett, a kacsalábon forgó kupleráj irányító központjához, és megnyomott pár gombot. A kör alakú ágy lassan forogni kezdett, én pedig lefeküdtem rá. A hangfalakból halkan megszólalt valami francia borzalom, lassan olvadó vaj, tejszínhab, füstös lokál, és a lány hozzálátott a tánchoz. Egy ideig riszálta és dobálta magát, de aztán elindult felém, és felmászott az ágyra, én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miért kellett megennem azt a csülköt, és miért nem volt jó az olcsóbb sör, miért nem spóroltam egy kicsit, és miért nem vagyok képes soha spórolni semennyit. A lány szeretett engem, láttam, hogy szeret és kedvel, mert nem vagyok se negyven, se száznegyven, se gázolaj, se erős parfüm, ember vagyok, fiatal és egészséges, csak spórolni nem tudok, most is a benzinpénzt fekszem itt el ezen a bordó selyemlepedővel letakart ágyon, amin majd nyomot hagy a testem, a testem körvonala ott rajzolódik majd a bordó lepedőn, amíg nem jön egy zsíros, bajszos külföldi és nyomja el örökre, akár annak a lánynak az emlékét, akit soha nem látok majd viszont, hiába fogadom meg, hogy egyszer majd eljövök, mert nem jövök el, mert Prágát ezután évekig kerülöm, csak ott, abban a pillanatban ezt még nem tudom. A haja simogatta a fülemet és a halántékomat, feszes combja a combomhoz simult, az idő pedig lejárt. A szemembe nézett, szájon csókolt, és becsukta maga mögött az ajtót.

 

Fél öt volt. Már világosodott. Némán sétáltunk a kisbusz felé. Vártuk, hogy bedőljünk az ajtón és aludjunk pár órát. Móric elhúzta a tolóajtót, egy szó nélkül befordult a fal felé, én pedig bámultam a plafont és megpróbáltam elképzelni, hogy mi történt volna azon a forgó ágyon, ha több pénzem van és több időm. Andriska helyezkedett a vezetői ülésen. Forgolódott, zörgött.

– Mi van? – kérdeztem.

– Semmi, nem találom a szemüvegem.

Abban a pillanatban tudtam, hogy mi történt. Lenyúltam a lehajtott hátsó ülések alá, ahol a cuccainkat tartottuk. Felpattantam, kinyitottam az ajtót, aztán fel az ülést és láttam, amit már tudtam, hogy sehol semmi, hogy kiraboltak. Mindenünket elvitték. Álltunk ott egy darabig, három részeg, büdös, csóró hülye, és néztük a kirabolt buszt.

– Azonnal takarodunk – üvöltött Andriska. Biztosan arra gondolt, hogy a buszt akkor rabolták ki, amikor én fent hetyegtem azzal a nővel, hogy az egészről én tehetek, és igaza is volt. Beültünk a buszba, és elindultunk. Szótlanul ültünk egymás mellett, kóvályogtunk ott az üres Prága üres belvárosában az egyirányú utcák labirintusában, ahonnan vagy fél órába telt kimenekülni, és akkor megnyugodtunk, ott volt előttünk a sztráda, Brno, Budapest, a menekülés nyílegyenes útja, ám egyszer csak köhögni kezdett a busz, és leállt a motor és elfogyott a benzin, és nagyon messze voltunk mindentől. Andriska kiszállt a buszból, rúgott párat az oldalába és a kerekébe, én pedig rágyújtottam, vizeltem egyet az árok partján, és néztem a messzi Prágát, a közeli Prágát, ahol már biztosan hazaért a szerelmem, már biztosan pizsamát húzott tökéletes testére és bebújt az ágyba egy tagbaszakadt barom mellé, aki nem kérdez tőle semmit, csak benyúl a bugyijába, és félálomban kiveri magának, én pedig itt vizelek a sztrádán egy lerobbant busz mellett, amit hamarosan tolni kezdek majd Móriccal a legközelebbi benzinkútig, tolni egy kirabolt buszt koszosan, büdösen, kialvatlanul és részegen, lassan lépkedve egy nehéz éjszaka hajnalán, a Prágából kivezető sztrádán.

 

 

Kapcsolódó írások:

Gerlóczy Márton: Los Angeles – Sorolj át, Mangalica, most! Nem látod? – Mit? –...

Gerlóczy Márton: Racha Yai A helyzet, tetszik, nem tetszik, a környezeten múlik, mindazon, amit...

Gerlóczy Márton: Trondheim – február – – Ja, és huszonnégy óra alatt elbasztunk háromszázezer forintot –...

Gerlóczy Márton – Váczi Borbála: Túlélem 1 Tornász szerettem volna lenni, cirkuszos. Csüngtem mindenről, rengeteget...

 

 

Cimkék: Gerlóczy Márton