Balaskó Ákos: Megőrizni a titkokat; Műesés; bomlás

Megőrizni a titkokat

 

A szeplőtelenségre tiniszeplők

húzódtak, amikor a második

nagy ővel nyúltunk először magunkhoz.

Kettétoltuk a duplaszimplaágyat

egész távol a két szemköztfalig,

több méter került közénk ideiglen

esen és ő meg mintha csak szereplő

egy utógondozatlan leszbifilmben.

 

Résnyire nyílt szemekkel lestem őt és

viszont, egymás gyakorlott neszeit

hallgattuk. Átgondolva úgy hiszem, nem,

sosem voltunk egymáshoz közelebb már.

Akkor magunkból minden elemit,

a lélekre volt ez küszöbnyikorgás,

egyfajta önkéntes kisemmiződés,

lakatlevét. És két lakatlan bérház

 

mi ketten. Ezután kihűlt rutin lett,

kopott bóvli minden következő.

Szavunk tompa tárgy lett, elcsendesedtünk,

titkok híján minek fogalmazódni.

De nyugodt vagyok, hogy mint én meg ő,

úgy nem lesz végem senkivel, amíg van

egy zug, titokszoba, földszinti garzon,

szorongatni magam egy szűk marokban.

 

 

 

Műesés

 

Egy híd meszes gerincén állni este,

oldódni, szűnni a hullámmorajban,

hagyni ráhúzódni, akár egy áttét,

hogy vajon ezt formába szedni kell-e.

 

Folyóba dobni pólót, inget, éthoszt.

Nézni ahogy, egy sokadszor kijátszott,

tudattalanba költözött keretkép.

Mások ülnek a part alsó kövén most.

Aztán cipőt, órát, mobilt, miért ne.

Hátgerinc-muszáj, és mondani nincs mit

a töltelékszó létminimumán. És

aztán azt is, aki. Olyan jólesne.

 

 

bomlás

 

„Mikor az ember már nem nő tovább, az a halálának a kezdete.”

William S. Burroughs

 

 

Több nap eltelt már, mire feljutottunk,

mert a pótkulcsot, kapukódot éve

sem kerestük már. A lakásba könnyű

volt, a mentősök sose zárnak ajtót.

Egy marék cserép, a linóleumban

folt a vér, a kávé. a szobába lépve

döbbenetnyi csend fogadott, tömötten

állt a lom, plafonmagasan zsineggel

átkötött stóc-évfolyamok precízen,

lábosok, zománc, le-lepattanó fény.

Kis csapás mindössze az út az ágyig,

zug-kuporgás, és a kuporgatás-szag.

És a lakkozatlan küszöbön mi is, mint

két szatyor papír, kötegelve, álltunk.

 

Félve. Úgy hámoztuk a szobát, akár egy

rothadó narancsot, maszatolva, pont mint

rég, karácsonykor. A cipősdobozra

egy lezárt fiókban akadtunk, szalaggal

fogta át, és benne a hajcsomókra,

szín szerint rendezve, bizarr időrend.

Voltak ott még tejfogak is, zsinóron

lógva, és körömdarabok, lerágva:

összegyűjtve mind, valahogy mutatni

őt, hogy itt és így, a lakás megőrzi.

 

És kidobtunk – mert helye nincs, ha – mindent,

vinni sem, csupán a doboz szalagját,

tartogattuk egy darabig, jó lesz ka-

rácsonyi pakkhoz.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Balaskó Ákos: Az rútul cserben hagyott szolgálóleány és az sűrűn látott vendég főúr széphistóriája; Gurít; Partinagyszínmű vagy mi Elsőízben fékete tikot főztem néki, jól mögnézött magának. Másodízben...

Szolcsányi Ákos: A bátyám és én Szolcsányi Ákos A bátyám és én “- Te söpörni,...

Szolcsányi Ákos: Kedves Éva! Szolcsányi Ákos Kedves Éva! “A mosolygó, a daloló fogoly...

Kovács Ákos: Magyar Karácsony Kovács Ákos Magyar Karácsony Az elmúlt néhány évben szinte...

 

 

Cimkék: Balaskó Ákos