Jenei Gyula: Kórház

Kórház

 

a cigány lánynak rövid lesz a haja, a teste

szép és íjas, de a szeme tompa és fénytelen,

ahogy átnéz a kórházi szobákat elválasztó üve-

gen – s egy éjjel, amikor a szívem összevissza

ver majd, a szomszéd kórteremben kigyulladnak

a neonok: nővérek és orvosok sürögnek. kint hold-

fényben úsznak a házak, a kertek, s vonyítanak

a kutyák, de nem fogom hallani, mert másra

figyelek, mert mindent elnyom a lány üvöltése-

torkaszakadása. dobálja magát az ágyon, ahová

lekötözik majd meztelen testét, s egy lepedőt

borítanak rá, amit folyton lemozog, és csöpög

belé az infúzió, és megtelik a szívem vinnyogó

félelemmel, és csak hajnalban alszom el, amikor

bereked a vinnyogás. és másnap csak fekszik

majd a cigány lány mozdulatlan testtel az

ágyon, már nem kiabál, hallgat makacs ajakkal,

s a fehér lepedőben olyan lesz, mint egy tört szemű

fekete angyal. és amikor ezt a verset írom,

már nem emlékszem, hány napig fekszik ott

infúzióra kötve, kiüresedett szemmel, csak hogy

egy reggel riadtan bámulom hűlt helyét, és

találgatom, találgatjuk a szobatársakkal, vajon

átvitték-e másik osztályra vagy meghalt. tizen-

négy éves leszek akkor, két hónapig kórházban

élek, és önszorgalomból naponta sokszor

megmérem a pulzusom. azt mondják, legyek

ágynyugalmas. fel sem kelhetek, csak ha

vécére megyek, és majd vonul a vizitmenet,

tanakodnak ágyam végénél a doktor nénik,

s a főorvos bácsi egyszer megkér, amikor

a szomszéd ágyon egy nálam kicsivel fiatalabb

lányt vizsgál (koedukált kórterem), hogy for-

dítsam el a fejem, s én elpirulva megteszem,

miközben hangosan veri a szívem: milyen

lehet – én istenem – milyen? egy szél-

hámos vallomásai, legyen ez a címe a könyv-

nek, amit majd akkor olvasok. évtizedek múlva

már nem fogok emlékezni belőle semmire,

csak a címére, s hogy elég vaskos. thomas mann

írta, akitől később nem olvasom el a varázs-

hegyet, s ezt röstellni fogom…

fekszem majd a kórházi ágyon, kezemben

a könyv, s fölötte bámulom a fiatal

éjszakás nővér lusta mozdulatait, ahogy láz-

mérőkkel, injekciókkal bíbelődik. és lelassul

az idő, megáll. amikor ezt a verset írom, arra

gondolok, újra kéne olvasnom azt a regényt,

hátha ismerősen magába rántana a cselekmény,

az örvény – s amikor majd fuldokolva felnéznék

a könyvből, látnám, ahogy a kilencedik emeleti

kórházablakon leselkedik be a sötét, de én inkább

a szép éjszakás nővért bámulnám. és akkor

hirtelen megrepedne a csönd, és újra elindulna

az idő, és én mennék vele, és akkor még

azt hinném, lesz beleszólásom, hogy hova.

 

 

Kapcsolódó írások:

Jenei Gyula: belefárad Jenei Gyula belefárad mert belefárad az ember. nem csak...

Jenei Gyula: (másik ajtóban…) Jenei Gyula (másik ajtóban…) fölvette az utolsó kenetet, aztán...

Jenei Gyula: alvó titánok Jenei Gyula alvó titánok Verebes György képeire ahogy...

Jenei Gyula: jó lenne már… Jenei Gyula jó lenne már… jó lenne már, ha...

Jenei Gyula: Az időben rend van száraz, kék ég, feneketlen, fordított tenger; madarak csőrében fehér fűszálak:...

 

 

Cimkék: Jenei Gyula