Parászka Boróka: O. (Rendhagyó nekrológ magunkról)

A köztemető úgy támaszkodik Marosvásárhely oldalának, mintha a sírokkal sűrűn megrakott domboldal nélkül eldőlne a város. Egyensírok, egyensorokban, szűken, egymáshoz tapadva, kis ösvények vezetnek fel köztük az erdő alá. Se pad, se fa nem fér már a halottak közé. Csak lazán összeragasztott műkövek jelzik, hogy voltak valamikor. Tíz évre szavatos öröklét. Hullák lakótelepe a munkásnegyedek szomszédságában. Leélik az életüket szoros szomszédságban, hallgatják egymás csoszogását az emberek, összeütközik a könyökük a lépcsőházban, megszokják a lefolyó, a gázrezsó, a porszívó hangját, felismerik egymás étel- és testszagát. És néhány évtized után a zajok és szagok közül kiköltöznek a csendbe, ugyanolyan szoros kis parcellákba. Műköveik nem koccannak össze. Panelnekropolisz.

Nem mindenkit temetnek ide, azok, akik nem a város végi negyedekben élnek, azok nem is a város végi temetőben nyugszanak, vannak, akiknek a belvárosban jut parcella, a régi temetőben, fával, paddal és különböző illúziókkal vigasztaló ösvénnyel. Sokuknak régi, igazi kőből készült sírköveket csiszolnak újra, régies betűkkel, legalább ötven évre érvényes illúziókkal. Ők tovább maradnak itt. Nyomukat nem fedik gyorsan repedő betonlapok.

November elején meghalt O., és rögtön arra gondoltam, hogy neki minimum egy árnyék jut, de lehet, hogy pad is. Valami reprezentatív, tekintélyt parancsoló, külön bejáratú, jól csiszolt, hivalkodóan szerény.

Számítottam a halálára, évek óta figyeltem, hogy fogy el, a jelenléte már régóta maga volt a távozás. Ő volt az, aki nem én vagyok. Nehéz eldönteni, hogy az volt, aki én nem lehettem, nem tudtam lenni, most persze úgy érzem: ő volt az, aki soha nem is akartam lenni.

Halála után nekrológok születtek róla mint a „szavak művészéről”, méltatták pályáját, a professzori címmel járó erényeket, tekintélyt, a státust, a világot, amelyet ő (is) teremtett, természetesen a maga kedvére, képére. Egyike volt a nem mindennapi hőseinknek, akinek alanyi jogon kijárt a piedesztál.

Amikor Gyimesi Éva májusban elment, akkor arra gondoltam – csak kimondott szavak nélkül lehet ilyen kegyetlen az ember –, hogy lám, ő még itt van, pedig már milyen régóta elmenőben van. Éva pedig, aki maradni tudott volna, elment. Kint volt az ablakban, amikor átfutott rajtam mindez, biztos voltam benne, hogy hallja a gondolataimat.

Fél év, és elmentek mindketten, a féktelen és a fék. Erdélyi professzor asszonyok, szellemi fehérnépek.

O. hagyatékát lapozom: micsoda illúzió, hogy azt hisszük, az örökség kemény borítóba csomagolható, szerkeszthető, és balról jobbra (figyeld az irányt!) olvasandó. A kemény fedél, a könyvjelző, az oldalszám mehet a francba. Ez a több évtizednyi egyetemépítős, kisebbségi küldetéstudatos, professzorozós kivagyiság mehet a francba.

Soha többé nem lesz Amerikának fehér elnöke. Ezt akkor mondta O., amikor éppen egyetemre vittem, órát készült tartani: ő nevelte az új erdélyi elitet. Sokáig vittem ezekre az órákra, előzékenységből, vagy abból a kényszerképzetből, hogy ha már – minő véletlen – így élünk, szinte összezárva, kezdenünk kell magunkkal valamit. Éppen a paneltemető mellett gurultunk el az autóval, amikor a négerezős mondat elszabadult. Szorosan fogtam a kormányt, mégis láttam, ahogyan a szavak kipárállnak a szájából, belesavanyodnak a kárpitba, közénk vastagodik valami viszolyogtató, irtóztató semmi. Nem érezte az iszonyom. Még mondott néger vicceket is, mielőtt az egyetem frissen parkosított bejáratánál megálltunk. Kis piros kosztümjében volt (kalapot is hordott), a hóna alatt jegyzeteket és hivatalos papírokat szorított. Ezekbe kapaszkodott. Beszélt, csacsogott a tanszékek akkreditációjáról, a doktoranduszairól, a doktori dolgozatokról. Komolyan vette a feladatokat, és azt, hogy nélküle mindez nem lenne. Olyan, amilyen. Valóban nem lenne. Olyan, amilyen. Fehér világ ez, gondoltam, amikor eljöttem tőle. Ekkor kezdtem el kerülni.

Voltak még kínos pillanatok sokáig, és nem értette, nem érezte a kínjaimat. Például akkor, amikor családi adomázás keretében azt mesélték, hogy a férje gyerekkorában hogyan dobálta kővel a szatmári zsinagóga ablakát. Nevettek, egymás után gurultak elő a cöccentős zsidóviccek. Én meg csak a szerteszét szóródó színes üvegcserepeket láttam magam előtt, és ezeket az embereket a gondosan fehérre lúgozott világukkal.

Amikor rám szóltak, hogy a cigányokat ne „szoktassam oda”, akkor már alig beszéltünk. Mindannyian rájöttünk, hogy egyetlen és elviselhetetlenül szűk világba vagyunk összezárva. Az „én cigányaim” – akik néha beköszöntek a kerítésen, megkérdezték, hogy van-e valami felgereblyézni, elhordani való, („odaszoktak”) – valóban az ő határait sértették, én is az ő határait sértettem, ők meg az én világomat fehérítették.

A valósághoz hozzá tartozik (vagy minek nevezzük ezt az egyetemes, temetővárosos, panelnegyedes, négeres, zsidóvicces, cigány sepregetős árnyvilágot), hogy egy keskeny, zöldre festett drótkerítés választott el engem, O.-t és az életművét. Olyan keskeny kerítés, hogy télen nem állt meg rajta a hó, nyáron viszont benőtte a fű (O.-éknak volt kertészük és szegélyvágó masinériájuk, ezért az ő világukat gondosan „trimmelték”). Sokszor elmerengtem a drótkerítés fölött (ha erősebb szél fúj, úgy lengedez, mint egy darab, foszlott rongy). Mi van, ha az elsiratott fehér amerikai elnök (aki már sosem lesz elnök), a zsinagóga ablakait szilánkosra törő kövek a kerítés O. által lakott oldalán maradnak? És minden egyéb, ami nem fért bele O. életművébe (és sok minden olyasmi, amihez én ragaszkodom), a kerítésen kívül tenyészne. Konszenzusos karantén, szemlélet kérdése, hogy ki érzi magát kívül, és ki érzi magát belül.

Egészen elképzelhetőnek tűnt a trimmelt udvar a katonásan kiterített fehér ingekkel, a párhuzamos sorokba rendezett piros-fehér-zöld muskátlikkal és a visszasírt fehér amerikai elnök szellemével. Tisztes távolba kerültük egymást O.-val. Amikor ő kijött, én bementem, amikor én léptem ki, ő húzódott vissza a házába. De – ennyit a kerítésekről, a karanténokról, a kirekesztett kirekesztésről – a kutya, az sajnos mindig az udvaron maradt. Mert ilyen a kutya, kint él, hullatja a szőrét, a szőrét átviszi a szél a kerítésen, még akkor is, ha méteres az a kerítés, és nem ilyen szélfútta, hófödte, gyep nőtte semmi. A kutyaugatást pláne átviszi a szél. És amikor az ember kis reklámszatyorba gyűjtögeti a kutyaszart az udvaron (mi bele nem fér egy nekrológba!), akkor a látvány is áttetszik (vagy nem tetszik) a szennyektől, színektől elzárt világba.

A köztünk évről évre növő emberi távolság a kutya miatt vált kezelhetetlenné. Amikor már nagyon rég nem beszéltünk egymással, egyszer csak a kutyával kezdett el veszekedni. Késő éjjel szűrődtek be a szavak a hálóba. „Te dög”, sziszegett át a kerítésen: bele a kutyaszaros kis életünkbe, tőlünk pedig csak az állati nyüszítés visszhangzott vissza. Nem volt ebben a nyüszítésben méltóság, nem volt ez vicsorgás (már ha a vicsorgást méltóságnak lehet nevezni). Kis karantén világunk behúzta farkát, kotródtunk árnyainkkal, félelmeinkkel. És egyre sokasodtak a szitkok, az átkiabálások. „Sajnos nem húzhatjuk fel a kínai falat” – kiabálta át egyszer, és egyértelművé vált, hogy mi vagyunk bezárva most már, hogy a kint a gondosan trimmelt kis udvara, és minden ennek a határán túl túlságosan szőrös, néger, hangos, az bent van, és befalazandó.

Ahogy fogyott, egyre hangosabban kiabált. Láttam, hogy meg fog halni. Figyeltem kihegyesedő arcvonásait, éreztem az egyre hidegebb tekintetét. Nem lehet ennél hegyesebb és hidegebb már, gondoltam, de mindig volt tovább.

Át kéne vinni neki egy bögre levest, gondoltam ősszel, ahogy sűrűsödött körülötte a fagy. És elképzeltem, ahogy a küszöbén állok, kezemben a bögrével. Mit mondhatnék? Hogy hagyja már az elnök színét? Hogy nem kellett volna betörni a zsinagóga ablakait? Hogy inkább bontsuk le a kerítést, hagyja, hogy kitúrja a kutya a trimmelt füvet, a válogatott virághagymákat, hagyja, hogy végignyalja a meleg nyelvével, takarózzon bele a szerteszét szálló fehér bundába? Hogy inkább akarjon élni? Sajnáltam. Sajnáltam a savanyú párát, amit közénk lehelt, sajnáltam az egyre hangosabban sziszegett szitkokat. Sajnáltam, hogy dögökként éltünk a kerítésén túl, a megvetésében, az elutasításában. Sajnáltam, hogy nem tudom azt mondani, hogy nem lehet azt mondani neki, hogy sajnálom.

 

Temetése a belvárosi temetőben volt. Felsorakoztak sírjánál a kirendelt diákok, a gyászmenet nagy ívben kikerülte a panelsírokat, és elvitte oda, ahol csak keveseknek jár fehér parcella. Az újságok megemlékeztek róla. „A szavak mestere volt” – írta valaki, és nekem csak az a szó visszhangzik vissza, hogy „dög”.

Amióta elment, naponta felnézek az ablakára. A kutya azóta kiásta a rózsaloncot a kertünkben, a kutyaszart és szőrt most is gondosan összeszedjük. A cigányok a másik utcán jönnek fel hozzánk. Amerikának elnöke van.

A városszéli temetőt kibővítik. Hatalmas munkagépek cirkálnak a még üres parcellákon, kanalas kotrók markolják a sárga, agyagos földet, tolják ide-oda. Olyanok ezek a haszongépek az egymáshoz tapadó keskeny kis sírkövek között, mint valami rövid pórázon tartott, megfegyelmezett szörnyetegek. Nyomukban, az elgyalult földbe ásós emberek vájnak kis gödröket, nap mint nap belefektetnek valakit: így támasztja egyre erősebben a temető a várost, emberfallal. O. nincs itt, valahol máshol van, egy másik kerítésen belül, vagy kívül. Hogy itt volt, hogy ott van – ezt már csak én tudom, és én érzem. Meg ezt, hogy dögök vagyunk. És egyszer majd mi is ott fekszünk majd. Ott döglünk. Máshol, kívül, vagy belül. Mindegy is, talán.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Ripacsok Mondanám, hogy szórakoztató módon lebukott a Jobbik szóvivője, a teljes...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Kündü „Hiába hivatkozol a három gyermekedre: AZOK MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI, az...

Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka