Dalos György: Kazah szemmel

Berlin, 2011. november 5.

Istenemre, a Goethe Intézet meghívása nélkül sose pillantottam volna meg Ásztanát és Alma-Atát, vagy ahogy mostanság nevezik, Almatyt. Az előbbit, a hivatalos fővárost akár ki is hagyhattam volna, Moszkvára és Pekingre hajazó építkezési őrület terméke és egyben Nazarbajev elnök fáraói piramisa. Ezzel szemben a nettó kétmilliós, a falusi nyomor menekültjeivel hárommillióra felduzzasztott Almatyban legalább a földrengésveszély miatt alacsony szinten tartott szovjetkori épületek oldják a felhőkarcolók nyomasztó látványát. Az orosz beszéd meg, akármely nemzetiség szájából, régi, talán sosem volt világot varázsol elém. A legfurább, persze, hogy ez a világ, miközben él, lüktet, izeg-mozog, nyüzsög az utcákon, voltaképpen már a múlté. Egy emberöltő elteltével, legalábbis ez a terv, Kazahsztán döntően kazah lesz. Az utcaneveknek már kilencven százaléka legendás nemzeti hősöket ünnepel, igaz, egyelőre oroszul is kiírva, és az államnyelv cirill betűs maradt. Ám a kazahosítás hétmérföldes léptekkel halad előre.

Úgy is mondhatnám, természetes dolog ez, minden népnek joga van magára találnia, feltéve, hogy nem rekeszti ki a kisebbségeket, adott esetben az oroszokat, a németeket, a koreaiakat és az ujgurokat. De van egy szembeötlő, furcsa jelenség: a régi (mostanában „titkosnak” titulált) kazah főváros széles utcáin a nagy és fényes üzletek szinte kivétel nélkül külföldiek, és reklámjaik latin betűsek. A hatalmas autókínálat állítólag az emirátusokból jön, a legnagyobb élelmiszerlánc török kézben van, a cipőboltok olaszok, a ruhaházak franciák, az ócskapiacot a szomszédos Kína adja, és még leginkább a viharoszöldre festett, tengernyi zálogház hazai. A szegénység másutt is látszik, gyakorlatilag minden autótulajdonos egyben alkalmi taxis is. Pedig hatalmas fellendülés van, kőolaj-konjunktúra. Egy napilap karikatúráján két hasas nagytőkés ül egymással szemben a fotelben. „Nekem van kőolajam!”, dicsekszik az egyik, mire a tárgyalópartner azt feleli: „Nekem meg van vezetékem!” És ennek a másiknak orosz a kinézete. Putyin – nem is tudom, hogy még kormányfő vagy már megint államfő lesz, mire e sorok megjelennek – épp ottlétemkor hirdette meg az Eurázsiai Unió projektjét, amellyel legalábbis froclizni akarja a több sebből vérző európai közösséget. Már szinte látom, mekkora székházat fognak felhúzni Ásztanában a Dzsambul vagy az Abaj sugárúton kirgiz és türkmén vendégmunkások verejtékével a keleti EU kazahsztáni bürokratáinak.

Almatyi vendéglátóim egyébként felvittek a Medeo Nemzeti Parkba, ezerhétszáz méterrel a város fölé, ahonnan már a Tien San hófödte csúcsai látszanak, s ahol a benzingőzös metropolisból felránduló vendég szinte spiccessé válik a levegőtől. Ez alkalomból, mondhatni, történelmi élményben volt részem: egy tévéstáb nyúlánk, szénfekete hajú lányt filmezett, aki a rendező utasítására fakorlátnak támaszkodva az alábbi szöveget mondta el: „Zsanna Dzsamulieva vagyok, 24 éves, Miss Kazahsztán, szeretem hazámat és annak gyönyörű tájait.” A mondat végén a hegyek felé kellett fordulnia, s a kamera követte tekintetét. Sajnos szegényke szüntelenül bakizott, és az ominózus mondatot tizenegyszer kellett megismételnie. Tizenegyedszerre szépnek már nem, legföljebb csinosnak láttam őt.

 

Müncheni kiadóm megbízásából új megjelenésre készítem elő magyar történelemkönyvemet, kiegészítve egy fejezettel, amely a 2004-es EU-tagság happyendje utáni éveket hivatott elbeszélni a nyájas nyugati olvasónak. Gyurcsány híres beszéde kapcsán utánanéztem, mivel hitegették az akkor mérvadó pártok 2006 tavaszán a választókat. Általában elmondható, hogy különféle, de többnyire pénzügyileg egyaránt megalapozatlan ígéreteket tettek. Egyetlenegy pontban a legádázabb ellenségek is egyetértettek: ha ők kerülnek kormányra, Magyarországon 2010-től bevezetik az eurót. Feltéve, hogy ezt komolyan gondolták, a pénznyomdáknak és -verdéknek előre működésbe kellett volna lépniük, s a bankoknak is időben fel kellett volna készülniük a kliensek január eleji rohamára. Csakhogy közbejött volna a 2009-es nemzetközi csőd, amelynek keretében a forint, mint tudjuk, lecsúszott a 316-os mélypontra. Korrekt átváltás esetén a friss, ropogós pénzecskék az új gazdák kezében – tisztelet a milliárdos kivételeknek – úgy olvadtak volna el, német kifejezéssel, mint a napra kitett vaj. Budapesten hatalmas sztrájkok és tüntetések hullámzottak volna végig azzal az egyértelmű követeléssel, hogy a kormány tüstént lépjen ki az euróövezetből. Némely honatya erre vonatkozóan be is nyújtott volna megfelelő törvényjavaslatot, amelyet a parlament az utca nyomására közfelkiáltással elfogadott volna, hogy utána újra bevezethesse a nemzeti valutát, baloldali kormány esetén a forintot, jobboldali uralom mellett természetesen a pengőt. Angela Merkel első ijedtségében vagy felháborodásában 130 milliárdos hitelkonstrukcióval állt volna elő, ám azt a nemzet egy hatalmas Kossuth téri demonstráción büszkén elutasította volna. Akkor egyértelműen mi lettünk volna Európa görögjei, s épp azért kell megszakítanom e múlt idejű feltételes módú elbeszélést, mert magát a konstellációt tartom abszurdnak és az egész kontinens szempontjából életveszélyesnek. Mindenesetre adjunk hálát a Jóistennek, hogy az európai pénz a legoptimistább becslések szerint sem kerülhet 2018 előtt a zsebünkbe. Igaz, ha Orbán kitart a ciklus végéig, az is épp választási év lesz.

És addig is forog a kerék. Dörner György, Csurka István, Kertész Ákos, Wittner Mária, Dániel Péter, Tarlós István, díszpolgárság visszavonása, József Attila-emlékmű arrébb tolása, Horthy-szobor felállítása – reménytelen diskurzusunk aktuális címszavai. Holnap új nevek, új megdöbbenések, majd beletörődések jönnek, a politika botránytól botrányig vonszolja magát, a társadalom rég belefáradt. Valamiféle közélet már csak a Facebookon észlelhető, afféle internetes cserépszavazás, beleszólás a megváltoztathatatlannak tűnő vagy látszani akaró mába. Történészként leginkább még a história cselében bízom, amely pillanatok alatt érvényteleníti a hivatalos hazugságokat és kényszeríti térdre a gőgöt.

 

Almatyban a Goethe Intézet kazah, orosz és koreai résztvevőkkel kerekasztalvitát rendezett a Kazah Köztársaság kikiáltásának közeledő huszadik évfordulója alkalmából – megtiszteltetésnek vettem, hogy kiültettek a pódiumra. A közönség zömmel fiatalokból állt, germanistákból, a Volga-vidékről 1941-ben ide deportált volgai németek dédunokáiból, legtöbbjük alig volt idősebb magánál a köztársaságnál. Az öregek – kazahok, németek, oroszok – sorolták a sérelmeket, szidták az elnököt, kevesellték a kormány kulturális adakozókedvét, sokallták beavatkozását, egyszóval nem tetszett nekik a rendszer. Eddig rendben is lett volna a dolog, azonban a szavaikból kicsapó keserűség és reménytelenség szemmel láthatóan ingerelte az ifjúságot. Végül egy lángoló szemű kazah fiú felállt, és szemére vetette a régi értelmiségi nemzedéknek, hogy csak siránkozni tud, az ellenállást még csak nem is fontolgatja, és semmiféle hasznos tanáccsal, tapasztalattal nem szolgál nekik, pedig hát, mint mondta, „nekünk kell majd ebben az országban élnünk”.

Persze nem minden fiatal ilyen lelkes. Sokan irányt vesznek a kivándorlásra. Egyik kísérőm, kazah lány, aki az ottani német kulturális egyesület, a „Wiedergeburt” (Újjászületés) irodájában dolgozik, és szépen beszél Goethe nyelvén, ugyanakkor intenzív angol nyelvtanfolyamra jár, hogy orosz komputerszakértő férjével minél hamarabb a befogadó Kanadába távozhasson. Vagyis miközben a Nyugat a globalizáció keretében szinte valamennyi kellemességét behozza az országba, az érzékenyebbeknek semmi kedvük sincs hozzá, hogy exportörömökkel édesítsék a szürke posztszovjet és újkazah világot, amelyből szinte semmit sem éreznek a magukénak. Magyarán: kivágyakoznak a történelmi meghatározottság ketrecéből.

Ez az érzés nekem régről ismerős. Valamikor a hetvenes évek közepe táján Haraszti Miklóssal egy presszóban milliomodszor elemezgettük az aktuális helyzetet: növekszik-e vagy csökken a mozgásterünk, mi készül a Szovjetunióban, hogy reagál a BM a kezdődő ellenzéki mozgalomra, ki kapott nyugati útlevelet és ki nem stb. Miki váratlanul elszontyolodott, és megjegyezte: „Tudod, az a szomorú, hogy azért muszáj nekünk kizárólag ilyen dolgokról beszélni és gondolkodni, mert ide születtünk és itt nőttünk fel.”

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Gömöri György: Makasszár és Ambon közt…; Bekötött szemmel… Makasszár és Ambon között a tengeren éjjel feljött a hold....

Dalos György: Politikai kánikula, avagy folyt. köv. Berlin, 2010. július 7. Mint múltkoriban (MV, 2010/7) szóvá tettem,...

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

 

 

Cimkék: Dalos György