Lángh Júlia: Októberi napok

Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam, a villamosmegállóba érve körül se nézek, leülök az üres padra. Nemsokára apró termetű, ősz asszony áll meg előttem, vagyis majdnem előttem, és a hátam mögötti plakátot figyeli, amelyet részben eltakarok. Bocsánat, mondom, kicsit arrébb csusszanok, közben odapislantva, mit ábrázol a plakát.

„Kik érted haltak” címmel a múltnak kijáró megbarnult színekben fiatal férfiak arcképei, rövid életrajzok. Kivégezték ekkor és ekkor. Élt huszonvalamennyi évet. Minden megállóban három-három ilyen emlékeztető olvasható.

Senki nem nézi.

Én sem; eddig észre se vettem. De én legalább röstelkedem, azért is, hogy ilyen vaksin járok a városban, és azért is, mert érzem az érzéketlenséget magamban. Valóban lehet érezni az érzéketlenséget, és ez néha fájni is tud. Mint egy kiürült ünnep.

A hölgy, akit magamban néninek hívok, és aki körülbelül egyidős lehet velem, kicsit olvas, aztán hangosan fölsóhajt: mi minden történt nálunk! Bizony, bólogatok. Fölbátorodik, hogy lehet beszélgetni, képzelje, mi azt hittük, valami kirándulás van, mentünk hazafelé a barátnőmmel, láttuk azt a sok embert vonulni, azt hittük, közös kirándulásra mennek…

Ez az emléke 56-ról.

Talán mást is mondott volna, de jött a villamosom, fölszálltam, ő egy másik vonalra várt. Attól kezdve figyeltem a megállókat. Csak egyetlen helyen láttam, hogy valaki megállt a plakát előtt és nézte; vidékinek látszó asszony volt, érdeklődéssel olvasta, mint aki most tud meg valami újat. Különben sehol senki nem vetett pillantást sem az emlékező és emlékeztetni akaró plakátra.

Ezt kicsit zokon vettem.

Pedig tart már egy ideje, ha jól meggondolom, amióta szabadság van, és nem kell titokban ünnepelni a forradalom évfordulóját, hogy szép csöndesen erodálódik az egész, érdektelenségbe süllyed, és ez ügyben mindegy, melyik fél van éppen kormányon.

Mert különben, tudjuk, nem mindegy.

Kíváncsi vagyok, a Műszaki Egyetem rektora meddig maradhat meg az állásában. Történt ugyanis, hogy október 22-én – egy perverz ötlettől hajtva magamra mértem, hogy ezekben a napokban figyelni fogom a pártállami médiát – megnéztem a Műszaki Egyetemen tartott ünnepi megemlékezést. A rektor először mondott néhány kötelező fordulatot, fejet hajtunk, hősök helytállása, zsarnokság mételye, ilyesmiket. Dicséretesen rövid beszédét a hazaszeretet legmeghatóbb magyar versére, a Nem tudhatom soraira fűzte, és azzal a meglepő fordulattal végezte, a készülő felsőoktatási törvényre célozva, hogy a kormány téved, a kormánynak térkép e táj, nem látja a bakterházat, sem a baktert. Ennek a helynek, a műegyetemnek a szelleme, mondta a rektor, megköveteli, hogy ő ezt itt most kimondja.

Megjegyzem a nevét, Péczeli Gábor. Bátor ember.

Mi ütött belém, külön kiemelem, hogy bátorság, ha egy állami funkcióban lévő ember nyilvánosan azt mondja, hogy a kormány téved, amikor valóban téved, és ez még egy felettébb udvarias fogalmazás? Hát nem mindenkinek így kellene viselkednie?

Nézem a korabeli felvételeket a vonuló tömegről, a fegyveres fiatalokról, a szétlőtt Budapestről. Mai napig borzongást és könnybelábadási ingert keltenek bennem ezek a képek, talán mert emlékszem rájuk, tizennégy éves voltam, van mire emlékeznem. Aki 1989-ben született, annak még 89 sem mond semmit, nemhogy 56. Meg lehet érteni. A hivatalos visszaemlékezések és ünnepségek ugyanolyan közhelyesek és semmitmondók, hamis pátosszal leöntve, mint gyerekkoromban voltak az 1848-asok, hogy a „Nagy Októberit” (helyesírási hibának számított kisbetűvel írni) ne is említsük.

Ma az a csöndes szégyenem, hogy miközben megsiratom a szétlőtt Budapestet, nekem is kicsit elegem van az emlékidézésből. Már nem akarok hallani az akkori halálraítéltekről sem, az értelmetlen bosszút lihegő, szegény megszállott Wittner Máriáról, vagy Mécs Imréről, aki nem vette észre, hogy az SZDSZ halott. Igaz, tulajdonképpen erről az egész mai vircsaftról sem szeretnék hallani, de arra mégsem foghatom be a fülem.

22-én este a királyi magyar híradóban egyetlen árva szó sem hangzott el az Új Színház előtti aznapi tüntetésről. Mintha nem történt volna semmi. Mintha engedelmesen lenyeltük volna, hogy Budapest főpolgármestere (joggal feltételezhetően nem felsőbb biztatás nélkül) egy állami támogatású színházat virtigli nácira, gyakorló antiszemitára bízzon – hogy tömörítve jelezzem a lényeget; az ügy részleteit és folytatását lapunk olvasói bizonyára jól ismerik.

Erről újra eszembe jut az előbb megidézett Radnóti Miklós, tudjuk, neki szelíd tanyát jelentett a haza, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat – csupa lágyan ölelő, melegen szeretetreméltó dolgot. Írta ezt 1944-ben. A szeretett haza ugyanennek az évnek november havában, keretlegények képében, Abda község határában kivégezte és tömegsírba lökte. És hány és hány magyar zsidó írt forrón hazaszerető szavakat magyarságáról vallva a múlt század első évtizedeiben?! Nemrég olvastam egy tanulmányban megrendítő idézeteket, hogy az ember hátán fut a hideg, tudva a folytatást, amit ők, odaadó hazafiak, akkor még nem tudhattak. Hogy mi vár rájuk ebben a hazában.

Naponta vagyok úgy vele, hogy nem akarok hinni a szememnek, fülemnek, hová lehet még eljutni. Zsidó magyarok és cigány magyarok egyre gyakrabban fölteszik a kérdést: mikor kezdünk csomagolni? Mikor kell elmenni, amíg még lehet? Ne tessék erre azt mondani, hogy paranoia. Nem az.

Menjünk vissza arra a kissé borús vasárnap délutánra, október 23-a civil ünnepére. Hogy a sok összegyűlt embernek külön-külön miért nem tetszik a rendszer, nem tudom, nyilván sokféle okból, hiszen van rá ok bőven. Tény, hogy nagyon sokan voltunk. Ki nem állhatom a kicsinyes huzavonát az egybegyűltek létszámáról, de ez régi játszma, a hatalom mindig kisebbíteni akarja az ellene tüntetők számát. Az is milyen kicsinyes, hogy a közmédiában meg a hatalom közeliben (már majdnem minden média az) minden alkalommal tendenciózusan elismételték, hogy a civilek millás tüntetésének szóvivője korábban a marihuána legalizálását célul tűző Kendermag Egyesület elnökeként szerepelt… ezzel remélvén elriasztani a tisztes polgárokat. Akiknek amúgy azt próbálják – most már évek óta – a fejükbe verni, hogy a 2006. október 23-i rendőrterrornak van akkora súlya a haza történetében, mint 56. október 23-ának. Egyáltalán, ötvenhatot mindenképpen próbálják lenyúlni, kezdték azzal, hogy megszüntették az 56-os Intézetet, ezt a liberális mételyt vagy fészket, már nem is tudom, melyik a kedvenc szavuk, aztán mégis engedték, hogy átkeresztelés után megmaradjon, de önállóság nélkül, a Széchényi Könyvtár beosztott részeként.

Azt a botrányt pedig, úgy látom, nem is nagyon emlegeti a maradék szabad média, hogy a nemzeti ünnep alkalmából állami (!) kitüntetést adtak egy „ébredő” újnáci, hungarista, Szálasi-hívő, Kossuth téri zavargó özvegyének (azaz a férjének, posztumusz), továbbá egy legszélsőjobbosabb bértollnoknak, aki anno versben üdvözölte a Magyar Gárdát, és még néhány viruló mákvirágnak, nincs kedvem a nevüket leírni. Ez persze abba az irányvonalba bőven belefér, amelynek nevében az 1944 előtti állapotokat akarják visszahozni a Kossuth térre, hogy nem ég ki a szemük a szégyentől.

A civil tüntetés legerősebb perce számomra az volt, amikor Jónás Mariann szociálpedagógus a beszéde kezdetén bemutatkozott: európai vagyok, magyar, nő és roma – és kitört a taps, olyan erővel és olyan hosszan, annyira hosszan, hogy beleremegtem: ennek a tömegnek helyén van a szíve. Tudni fogja, ha eljön az idő, hogyan szavazzon.

A következő napokban papíron és online majdnem mindenütt csak fanyalgásokat láttam. Mindenféle okos prédikátorok fölemelt ujjal magyarázták, hogy nem így kell, hogy ezek az ilyen-olyan civilek nem jól csinálják, nem értenek hozzá (azért csak összeharangoztak vagy százezer embert…), meg hogy miért nem tudtak programot adni?!

Csupa savanyújóska, aki egyszerre akarna az eddigi nagy semmiből nyomban profi kibontakozást. Nem lepett meg, az általános hazai undokság természetes jelének láttam, ahogy a hivatalos leveleket is, amelyeket történetesen ugyanezekben a napokban kaptam. Egy villanyárammérő-cseréről értesítettek, prófétai fenyegetéseket zúdítva rám, ha a megbeszélt időpontban majd netán nem lennék itthon, tehát eleve feltételezve, hogy megbízhatatlan leszek. A T-Home ugyancsak rám dörgött, amiért szerinte nem fizettem be a telefonszámlát. De befizettem; tény, hogy három, azaz három nap késéssel. Mi ütött ezekbe? Miért kell mindjárt vaskos büntetéspénzekkel riogatni az embereket három nap késés után? Fölháborodva telefonáltam, bevallották, hogy igen, ez az új módi, eddig nem így volt, de eztán így lesz.

Micsoda modor ez? A szolgáltatók, látom, tanulják a politikai vezetéstől az arroganciát.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Lángh Júlia: Invalidusok között Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval...

Lángh Júlia: Nem az iskolának, hanem az életnek… A menyem, aki szerintem a tanárnők gyöngye, a napokban lelkesen...

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...

 

 

Cimkék: Lángh Júlia