Végel László: Hazatértem

Már délben útnak indultunk, hogy délután Belgrádba érjek, s a Nemzetközi Könyvvásáron dedikáljam a könyvemet. A többnyire másfél órát igénybe vevő utazás több mint négy óra hosszat tartott. Iszonyú dugó, vagy két óra hosszat csak lépésben haladunk. Így van ez már több mint fél éve, mivel javítják a Gazella nevű hidat, de szükség lenne legalább még kettőre. Az egyiket már építik a kínaiak, az újságok szerint a régió leghosszabb hídja lesz. Csodálom a belgrádiak türelmét, s még ma is úgy érzem, tanácstalanul állok a Belgrád-rejtély előtt. Láttam a legjobb és a legrosszabb arcát is. A hetvenes-nyolcvanas években liberális város volt, befogadó és rebellis, virágzott a pártállam bírálata. Michnik otthon érezte magát, Havelt a legjobb belgrádi színházakban mutatták be. A könyvkiadók mindent kiadtak, ami Nyugaton érdekes volt és új. Itt találkoztak a kelet-közép-európai értelmiségiek. A kilencvenes években azonban fordulat állt be, többé nem lehetett ráismerni a régi Belgrádra. Sértődött volt és nacionalista.

A belgrádi őslakosok elmagányosodtak. Amikor a belgrádi televízió ünnepi műsort készített a hetvenéves Vladimir Sztamenkovics tiszteletére, és a neves színikritikus kívánságára én is szerepeltem a műsorban, a stáb elvonultával Sztamenkovics, akivel nem találkoztam immár öt-hat éve, magába roskadva felsóhajtott. Nem ismerek a saját városomra, panaszkodott. Én sem ismertem rá többé. De vitalitását abban az időben is megőrizte. Kis János filozófus ugyancsak a kilencvenes években előadást tartott a konacionális államról (ez több, mint amennyit a kisebbségiek kérnek), akik összejöttek, olyanok voltak, mint egy ostrom alatt álló szekta tagjai. Reménytelenül hallgatták Kis János előadását. Utána sétáltunk a Teráziján, a főváros sétálóutcáján. Az utca piszkos volt, s halálfejes csetnik-subarát árultak, ám az üzletek kirakatában a legújabb francia parfümök díszelegtek. Honnan az a sok nyugati áru, ha Szerbia embargó alatt van, kérdezte Kis János. Nem tudtam rá válaszolni. Mint ahogy arra sem tudtam válaszolni, hogy honnan az üzemanyag. Az egyik újságírót faggattam, aki titokzatosan közölte velem, hogy létezik egy keletre vezető áramlat (Románia) és egy északi áramlat (Magyarország). Sok pénzt hoz, vigyorodott el, a nagy halak keresnek rajta.

Fáradtan érkeztem a vásárra, az Egy makró emlékiratai most jelent meg harmadik kiadásban, s a szerkesztő megmutatja a könyvet, amely az előző nap hagyta el a nyomdát. Harmadik kiadás, fontolgatom magamban, nem az alapítványi támogatás szülötte, a piacon állja meg a helyét. A helyi magyar sajtóban semmi hír róla. Nem közölte az MTI, tájékoztat az egyik barátom. Bizonyára így van, mert ugyanez a sajtó lelkiismeretesen beszámol, ha egy magyar író könyve Zágrábban megjelenik horvátul, ám teljesen érdektelen hírnek számít, ha egy újvidéki magyar író könyve Belgrádban megjelenik szerbül. Így vagyunk minden hírrel. Az MTI-től függünk, ahelyett hogy a vajdasági magyar sajtó látná el a legfrissebb szerbiai hírekkel az MTI-t. Rég volt, amikor Illyés Gyula azt állította a Magyar Szóról, hogy az a legjobb magyar nyelvű napilap.

Nincs időm átnézegetni az új könyvem, mert már várnak rám az ismerősök, s a legnagyobb meglepetésemre sok színész jelent meg. Nem felejtették el a nyolcvanas éveket, amikor színikritikusként, majd drámaíróként sokat utaztam a belgrádi színházakba. Csábítanak, előadásokat emlegetnek, talán majd november végén, december elején megnézek néhány előadást.

Rohanok haza, éjfél előtt szabad az út. Másnap Bécsbe utazom, hogy felolvassak az Egy makró emlékirataiból, amely tavasszal jelent meg Berlinben németül. Közben részt veszek a monodrámám, a What is Jugoslavia bécsi bemutatóján. A Bécsbe tartó autóbusz több mint három órát várakozik a schengeni határon. Senki sem tudja, miért. Ilyenkor nem szabad kilépni az autóbuszból, s a várakozás ideje alatt toalettre sem mehetnek az utasok. Az új könyvem, a Bűnhődés jár az eszemben, ott is hasonló történet játszódik le.

Jól jött a nyolcnapos bécsi kikapcsolódás.

A szállodám tőszomszédságában álldogáló koldus nem alázatoskodik, nem könyörög, de akkor is udvariasan köszön, ha nem adsz neki egy centet sem. Szombaton és vasárnap nem dolgozik, mert úgy véli, hogy neki is kijár a pihenés.

Bécsi íróbarátaim nevetgélve vitatják meg az osztrák politikusok korrupciós afférjait. Nem jönnek lázba, a politika nem olyan fontos, mint Budapesten vagy Belgrádban. Kávéházi téma. Az írók egykedvűen hozzák szóba a politikai kérdéseket, magától értetődő, hiszen az egzisztenciájuk nem attól függ, hogy melyik párt van hatalmon. Könyveik megjelenése sem attól függ, hogy a pártfunkcionáriusok elégedettek-e vele vagy sem. Az egyik rokonom története jut eszembe, munkahelye veszélyben forgott, a rokonság azt javasolta, hogy iratkozzon be valamelyik pártba. De melyikbe? Ez volt a nagy kérdés, mert sokszor azon dől el az ember egzisztenciája, hogy melyik pártba iratkozik be, vagy pedig attól, hogy idejében cserél-e pártot. Így van ez a takarítónők esetében is, de a kisebbségben élő írókéban is. A kisebbségi pártban főleg a „csúcsról” gondoskodnak, a szerencsétlen rokon azonban csak egyszerű tisztviselő akar maradni. Az a célja, hogy legyen állása, s a lányát taníttassa. Így tanácskozott a rokonság, s közben az is kiderül, hogy mások is ezen törik a fejüket. Azelőtt a munka minősége volt a fontos, most a párttagság. A pártokrácia bevonult a hétköznapi élet pórusaiba.

Bécsben azért jó tartózkodni, mert nem faggatnak a magyar ügyekről. Ők mindenről tájékozottak, jobban, mint én. Szerbiáról sem kell nyilatkoznom. Az ORF-nek kér tőlem harmincperces interjút – élőben, ám ők sem kérdeznek se Magyarországról, se Szerbiáról. Túl nagy teher lenne ez nekem, a peremvidéki magyar írónak. Végre megpihenek. Márai írta még 1928-ban, hogy Bécs az európai ízlés végvára. Akkor is az volt, és ma is az. Udvariasan csiszolgatja a goromba Balkánt és a virtuskodó Magyarországot. Abban is igaza van Márainak, hogy Bécsben él az ideális kispolgár. Ideális, mert szereti Mozartot, Beethovent, Schubertet, Nestroyt, Grillparzert és Hofmannsthalt. És nem hagyja magát befolyásolni a politikusoktól. Szelíden megmosolyogja a szónokokat, beül a kávéházba, szertartásosan elfogyasztja a kávéját, és megállapítja, hogy ezúttal is neki volt igaza, nem pedig nekik. De ez sem bosszantja túlságosan. Így volt ez mindig, gondolja. Nem is fontos! Ennek a mértéktartó szkepticizmusnak köszönhetően volt Ausztria valaha „slampossággal enyhített abszolutizmus”. Szerencsére, az osztrák kapitalizmusban is maradt némi slamposság.

Belépek a belvárosi evangélikus templomra nyíló utcában Thomas Bernhard kávéházába. Itt ült valaha Bernhard, és szidalmazta Ausztriát. Most a kávézó falán látható a nagy fotója, s több vendég tisztelettel hajt fejet előtte. Kelet-Közép-Európában nehéz elképzelni hasonló habitusú írót, hiszen azonnal nemzetárulással vádolnák. Kiközösítenék. A hatalom verőlegényeket uszítana rá, hiszen ott csak a hatalom nélküli értelmiségieket szabad bírálni. Unom már azokat a szónokokat, akik állandóan az „európai útról” papolva „kultúrfölényre” hivatkoznak, de amint érdekeiket veszélyeztetve látják, rögvest balkániakká válnak.

Nyolc nap múlva vissza, Újvidékre. Az autóbusz Budapest közelében suhan el, a távolból szemlélem a fényeket. Némi nosztalgiával gondolok a barátaimra. Újra több mint három óra hosszat várakozunk a határon. Hajnalban érkezünk Újvidékre, ahol hideg Kossava sepri az utcákat. Csak néhány ember kóborol a kihalt sugárúton.

Másnap már benne vagyok a szerbiai káoszban. Odalenn, Észak-Koszovóban a koszovói szerbek még mindig a barikádokon őrködnek, amelyeket azért emeltek fel, mert a KFOR és az EULEX albán vámosokat szállít a szerb–albán határra. Úgy vélik, hogy ez Koszovó függetlenségének elismerését jelenti. A belgrádi kormány képtelen áthidalni a helyzetet, amely az európai uniós tagjelöltségének feltétele lenne. Új kompromisszumra alig van kilátás, a kormánypártok nyögdicsélnek, immár a csodában bíznak. Az Európai Unió minisztertanácsa is szeretne valamiféle kompromisszumot kötni, de ő is tehetetlen, úgy látszik, a részleges elodázás az egyetlen lehetőség. Talán így is lesz, mert Brüsszel az elodázás nagymestere.

Szerbiának nem kedvez az elodázás, hiszen a közhangulat egyre inkább az EU ellen fordul, a lakosságnak immár fele sem támogatja a csatlakozást. A polgárok sort állnak a bankokban, kiveszik a lekötött eurókat, majd a pénzváltókhoz rohannak, és svájci frankot vásárolnak. Nem bíznak többé sem az euróban, sem a bankokban. Felébred bennük a kilencvenes évek emléke, amikor a bankok zárolták a devizamegtakarításokat. Szalmazsák, szalmazsák, hallom még az utcán is, de azt is hallom, hogy most már a szalmazsák sem biztos. A betörések száma ugrásszerűen szaporodik. Erősödik a Tito-nosztalgia. Immár a választásokra készülő pártfőnök, Mlagyen Dinkics is nyilvánosan elismeri: „Tito idejében jobb volt.” Most már ezen sem háborodik fel senki, a plebsz beleegyezően bólogat, a politikai elit tagjai hümmögnek, nem tudják, mit mondjanak.

Itthon előveszem Julia Kristeva könyvét, az Önmaga tükrében idegenként címűt. Az egyik fejezetben Szent Pál kozmopolitizmusát boncolgatja, Kisebbségiként némi gyanúval szemléltem az „irodalmi kozmopolitákat”, hiszen ilyesmi nincs is, mivel a kozmopoliták mégis a „nemzetállami válogatott” soraiból kerültek ki. De azért nagyon érdekel, hogy az új kelet-európai nacionalista újpogányok ugyan mit mondanának Szent Pálról. Ezekben az államokban ők szítják a nacionalizmust, néha hamis könnyeket ejtenek a nemzeti kisebbségért, de közismert, hogy ha kopogtat a veszély, akkor elsőnek mentik az irhájukat, tehát kirajzolódik a „nemzeti radikálisok” nagy gyávasága. Nem is emlegetném, ha egy évtizeden át nem láttam volna megelevenedni ezt a történetet. Amikor kitört a balkáni vész, menekültek, s tájunkra sem néztek, míg fennállt a vész. Legfeljebb turistaként érkeztek. Nem tenném szóvá mindezt, hiszen a félelem is emberi, különben is, mindenkinek joga van ott élni, ahol boldogabb. Kizárólag azokra gondolok, akik hanyatt-homlok távoztak, s aztán a pesti kandallók mellől oktatták igaz magyarságra a maradókat. Ilyenkor Gyóni Géza verse jutott eszembe:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Éjszaka felriadok, a háborúról álmodtam. Kitántorgok a teraszra és elszívok egy cigarettát. Nemsokára beköszönt az igazi tél. Fehér lesz a Fruška gora. Hófehér. Múlnak a napok, figyelem a Fruška gora csúcsait, s rádöbbenek, hogy csak néhány barátommal tartom a kapcsolatot. Teljes magányban folytatom a Schlemih fattyúját. Hazatértem.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Kisebbségi referendum A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is elevenen ontják az...

Végel László: Történetek – útközben Még soha sem jártam Dél-Tirolban, ezért szívesen fogadtam a meghívást,...

 

 

Cimkék: Végel László