Ungvári Tamás: Szegény ripők

Pepita mellényben, fehér betétes cipőben, Girardi szalmakalapban üldögélt a pesti kávéházakban Horváth Béla, ahogyan magát jellemezte, költő és világfi, gomblyukában egy hatalmas szegfűvel. Galléron ragadta az embereket, és kéretlenül szavalta nekik Jászi Oszkárhoz intézett, az októberi forradalmat idéző versét. A költő hazaigyekezett az Andrássy úton, de az Eucharisztikus Kongresszus felvonulási útjába akadt. A sok díszmagyar és cingulus láttán felháborodásában írta a hajdanán közölhetetlen verset Villon-Faludy stílusában.

„Kelj föl te nép, ki sírgödörbe sorakoztál! / A föltámadást oktatom! A láncodat letépve / Jöjj el szabadság! Jöjj el, Jászi Oszkár!”[1]

Ez időtt a Benczúr utca 33.-ban lakott közeli barátjával, Füsi Józseffel, az olasz irodalom rajongójával. Füsi eredeti neve is Horváth volt. Füsi-Horváth József egy vasutas gyermekeként Pápán született: az édesapát egy tolató szerelvény gázolta halálra. Füsi híres szépfiúként is hódított: első férje volt Jász Veronikának, Jász Dezső, a spanyol polgárháború veterán tábornoka tündérszép leányának, aki később Sőtér István feleségeként Eperjesi Klára néven változott irodalmi alakká az ura regényeinek tollán.

Horváth Béla, krakéler és költő is katonai famíliát álmodott magának: a második világháború idején táborszernagynak mondotta cipész apukáját. Korábban a proletár származás volt divatban. Akkor Horváth Béla az angyalföldi Hétházak környékén született, a Váci úti Első Magyar Csavargyár környékén.

Én hadi árva voltam, hadi árva

Anyám hajnalban ment a hadigyárba.

Így énekelt a költő, amikor az elnyomott népért perelt. Öt-hat hétig odavették az ágrólszakadt József Attilát a Benczúr utcai lakásba osztozni a nyomoron. Horváth Bélának pártfogója támadt Ignotus Pál, az Esti Kurír polgári napilap egyik szerkesztőjében, a baloldal és az urbánus szellem egyik képviselőjében.

Ignotus Pált, a Nyugat alapító szerkesztőjének fiát időnként elkapta az urbánus öngyűlölet (zsidó kisebbségi érzés?). Vitézül harcolt a népiesség túlzásaival, miközben maga is az őstehetség kultuszának csapdájába esett. Sértő Kálmánt ő protezsálta be Hatvany Lajos bárónál, egyenest a várbeli palotába lakónak.

Horváth Béla egyfelől a francia neokatolikus irodalom felé tájékozódott, másfelől a Fejtő Ferenc–Ignotus Pál–Gáspár Zoltán-féle Szép szó-nak lett vezető költője József Attila halála után.

Az Esti Kurír-ban erőteljesen támadta Imrédy Béla magyarkodó Csodaszarvas programját. Később a Szentegyházról tudósított úgy, hogy igazi színeit nem virította.[2] A Szép szó 1939. augusztusi számában – az utolsóban a betiltás előtt – Horváth Béla verse jelent meg ott, ahol korábban József Attilának volt kiemelt helye, az első oldalon.

Hol vagy te nép, te hontalan

Boldogtalan magyar,

Te nép, kinek csak rongya van

Te sír, mely eltakar.

Horváth Béla, a saját későbbi szavával „destruktív nihilista zendülő” nemegyszer állt a bíróság előtt izgatás és nemzetgyalázás vádjával. 1938 májusában Erdélyi József Hörcsög című verse és Horváth Béla Utolsó jelenések című kötete került a budapesti törvényszék elé, s egyhavi börtönbüntetését a Tábla novemberben hagyta jóvá. 1939 májusában az ítéletet véglegesítette a Kúria.[3]

Ez kegyes aktus volt annak fényében, hogy a kamarák törvényben előírott feladata „a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása volt”.

A zsidók százalékos számaránya esztendőn belül egynegyedére csökkent, s a Sajtókamara nem csak származás szerint különböztette meg az újságírókat.

A sajtótörvény csaknem háborús cenzúrát vezetett be. Ignotus Pál a Moszkvából kritizáló Lukács Györgynek már a második világháború után, de még londoni emigrációjából írta meg, miért is halkult el a Szép szó hangja. A teljes igazságot már csak az ügyésznek írhatták volna meg az elkobzást kockáztatva. Az 1945. november 18-án keltezett levél külön kitér Horváth Bélára, akiről Ignotus Pál akkoriban még azt hitte, hogy a fasiszták meggyilkolták. Válaszában Lukács, aki a népiekkel alkotott egységfront hiányát vetette Ignotus szemére, ugyancsak Horváth Béla antifasiszta érdemeit hangsúlyozta.[4]

A sajtórendelet valóságos vízválasztó volt. Az ellene tiltakozók – Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán, Csók István, Somlay Artúr, Schöpflin Aladár és mások – végül puszta kiállásukkal és bátorságukkal leválasztották magukról a habozókat vagy az ürügyek mögé búvó antiszemitákat. Nagy megrökönyödésre Illyés Gyula nem írta alá a nyilatkozatot, egy utólag is nehezen magyarázható érvvel. „Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette indulatomban e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam.”

A kultúravédő finnyásság nem volt éppen aktuális 1938-ban. „Harcba tehát úgy indulok – vastagított rá Illyés –, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.”

Ez a közbeszédben akkor már durvább szavakkal is elítélt városi (zsidó) sajtónak újabb ostorozása felbiztatta azokat, akiktől nem várhatta el senki a tiltakozást. Menlevelet adott Veres Péternek, Sinka Istvánnak, Féja Gézának, Kodolányi Jánosnak és a közülük legnagyobb tehetségű Németh Lászlónak, hogy egy kiegyezésen nyugvó összefogás jegyében szellemi gátat vessenek az előretörő fasizálódásnak.

A Nyugat folyóirat 1938. májusi számában – a május 2-án megszavazott zsidótörvénnyel egy időben Illyés a „Naplójegyzetek” rovatban tovább feszítette a megkülönböztetésre megkülönböztetéssel válaszoló gondolatot. „Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó módon végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel.”[5]

A magyar írók és művészek egységes fellépése a korlátozó rendeletek ellen elmaradt. S ezzel – ahogyan K. Havas Géza írta a Szép szó-ban – elindult az elhagyott javak szellemi felosztása. „Az írók jelentékeny része csöndben, megnyugvással és némi kárörömmel szemlélte a sajtórendészeti rendszabályokat. Csendes megelégedéssel vették tudomásul, hogy betiltottak lapokat, amelyek ritkán hozták írásaikat, vagy gyengén fizették munkájukat. Ujjongva közölték bizalmas értesüléseiket, hogy egyes versenytársaikat, vagy ellenfeleiket »kihagyták a kamarából«. Csak akkor eszméltek fel, amikor rájöttek, hogy az új szerkesztők sem fizetnek többet, és amikor megtudták, hogy ők sem lettek kamarai tagok.”[6]

Ez utóbbi megjegyzés nagy valószínűséggel Horváth Bélára utalt. Fejtő Ferenc és Ignotus Pál ekkor már emigrációban volt. A lapot, ahol rövid ideig Horváth Bélával próbálták – reménytelenül – József Attilát pótolni, már Gáspár Zoltán szerkesztette.

Horváth Béla az elsők között hagyta el a süllyedő hajót. S hogy milyen mélyre süllyedt az irodalmi közélet, azt ismét K. Havas Géza idézett cikkéből láthatjuk. „A magyar írók reformláza azóta sem csökkent. Szaporán és ötletesen termelik a javaslatokat arról, hogy kitől mit és mennyit kell elvenni, mit kell megrendszabályozni, megszervezni, eltörölni és kiirtani. Csupán arról feledkeztek meg, hogy a sajtótörvény megváltoztatását követeljék.”

Horváth Béla jobbra tolódása tehát nem egyedi: Erdélyi és Sértő Kálmán, Féja és Kodolányi is ráléptek erre az útra. Horváth csak annyiban különbözött, hogy a neokatolikus családban keresett otthont.

Az akkori, magukat katolikusnak valló, az Egyházhoz közel álló írók hivatalosabb része szellemi ősét – ahogyan azt a szociáldemokrata Faragó László a második világháború után megjegyezte – Prohászka Ottokárban kereste. A katolikus publicisták, Aradi Zsolt és Balla Borisz a szélsőjobbhoz igazodtak, és ez még Horváth Bélának is sok volt. A mára elfeledett és New Yorkban elhunyt Aradiról éppen Horváth Béla írt maró szatírát Egy hitlerista zsidó hét éjszakája címmel.

A „jobbra züllés” mérföldköve azonban Horváth Béla cikke volt a Vigilia 1942. januári számában. A „Látszat és valóság” rovatban ezúttal egy antológiát tépett ízekre azok után, hogy három esztendeje A budapesti filmvilág címen a szórakoztató „alvilágról” ugyanolyan dupla fenekű érvekkel operált, mint vele egyazon időben Illyés Gyula a bomlasztó alantasságról, amelynek képviselőit most megélhetésüktől ütötték el.[7]

1942 új évét köszöntő cikkében Horváth Béla egy Vajthó László által szerkesztett, Szalai Sándor felelős kiadásában a Dante Könyvkiadónál megjelent költészeti gyűjteményt leplezett le. Ebben az antológiában egy „nyüzsgölődő” csapat jelentkezett, mely korábban többet zajongott, holott erre éppoly kevés joguk van, mint például Bertchold (sic!) Brechtnek magát németnek nevezni. E nyüzsgő csapat tagjainak „sincs joguk még csak szenvelegni se, hogy költők”.

A jelzőket az antiszemita közbeszédből kölcsönözte Horváth Béla. Szavai egyetlen kódra nyíltak. „Nyüzsgölődő”, „szenvelgő”, „sötét”, „zajongó”. Ha valakinek kétsége lett volna, kikről beszél Horváth Béla, úgy cikkének második bekezdése elárulja. „Itt van az egész csapat, Radnóti Miklós, Rónai Mihály András, Vas István, Faludy György, Fenyő László és valamennyi.”

Nem volt titok abban a városban, melyet ekkor a film- és szórakoztató ipar és a bulvárújságírás fertőjével azonosítottak, hogy a középiskolai tanár Vajthó Lászlót az összeállításban Radnóti Miklós segítette, sőt nagy valószínűséggel ő válogatta a kortárs költőket.

A célba vett költőket ekkor már hatósági rendeletek üldözték. Vas Istvánt ugyan éppen leszerelték munkaszolgálatból, ahová „tanúsítványosként” (katolikus vallású, zsidó származású egyénként) vonult be, s Radnóti is szolgált ilyen minőségben. Ahogyan Naplójába feljegyezte, mint megbízható irodalmi bérmunkás és középiskolai magántanár, az éhhalállal is szembe kellett néznie. Felesége, Gyarmati Fanni gyors- és gépíróiskoláját, ahol eddig „középiskolai magántanárként” taníthatott, bezárták s alkalmi munkákból kényszerült megélni. Lexikoncikkeket írt, fordított, sajtó alá rendezéseket, átírást és korrektúrát vállalt.

Ebben a helyzetben érte a Vigilia támadása. Radnótinak és Vas Istvánnak nem volt kétsége afelől, hogy Horváth Béla cikke denunciált „a rendőrség felé e jogot nem ismerő világban” – miként Radnóti jegyezte fel Naplójában.[8]

„Az irodalmi alvilág bújt elő ebben a könyvben – folytatta a denunciálást az antológiáról Horváth Béla – leplezetlenül és arcátlanul. Beleékelték magukat a derék magyar költők közé, és kihirdették magukról, hogy mind hősök ők és bátrak. Valóban bátorság is kell ahhoz, hogy ezt végbevigyék, de hát ez nem irodalmi bátorság, ez csak az a sajátos törtetés, mely még a legjobbakat is elriasztja tőlük.” S talán éppen a sajtórendészethez, s az ügyészséghez fordulva szabályos feljelentést fogalmazott: „ideje volna megvizsgálni a könyvkiadók üzleti fogásait, ideje volna megtekinteni, kik azok, akik a háttérben tovább folytatják nyomorú játékaikat irodalmunk mérhetetlen kárára”.

E sorokat a cikkben érintett – és akkor már Ukrajnában munkaszolgálatos Rónai Mihály András – „szabályos és nyilvános denunciálásnak” nevezte. „Köztudomású – tisztában volt vele Horváth Béla is –, hogy akkor, 1942 januárjában, a Horthy-terror háborús tetőpontján, az újvidéki vérfürdő heteiben e nyilvános és név szerinti feljelentés lehetséges következményei közt a halál – pontosabb szóval: a kínhalál – az első helyen állt.”[9]

Ez az utólag írott emlékezés túlzott drámaisággal fogalmazott: a kortárs Rónai Mihály András ezúttal mégis hitelesen idézte fel a Vigilia cikkének körülményeit és visszhangját.

A cikk elszabadította a szélsőjobboldali sajtót. A nyilasokhoz közel álló Magyarság Tagló aláírással így írt: „A könyv figyelmes átvizsgálása után azonban kiderült, hogy ez az antológia nem a húsz-harminc tehetséges magyar költő mondanivalójának publikálásáért született meg, hanem annak a tucatnyi, levitézlett sötét zsidónak újra való forgalomba hozásának érdekében, akiket most az antológia egyik tehetséges költője, a katolikus Horváth Béla röviden és tömören együttvéve »irodalmi alvilágnak« nevez.”[10]

Alig néhány nap múltán a kortárs antológiából kihagyott költő, Puszta Sándor „az egységes magyar szellem megbontását” vetette az antológia szerkesztőinek szemére.[11]

Horváth Béla cikke Radnótit kétségbe ejtette. Felindulásában lelki vigaszért Sík Sándor piarista paptanárhoz, korábban egyetemi oktatójához, lelki atyjához fordult egy többszörösen átfogalmazott levélben. Horváth Bélát „Vigilia-beli cikke óta: féregnek tartom… Gondolja el, Professzor Uram, senki a nevét sem ismerte – s jött az »új világ«, elszegődött Ignotus Pál szolgájának az Esti Kurírhoz, ha ez a hülye fogalom, a »zsidóbérenc« egyáltalán van, akkor benne öltött testet.”

Radnóti megbeszélte a feleségével s az egykori szegedi fiatalok képviselőivel, Ortutay Gyulával és Tolnai Gáborral, hogy egy féregnek érdemes-e válaszolni. Aztán három epigrammát is írt, ezeket „villanykák”-nak nevezte, s bennük Horváth Bélát, a latin hagyomány szerint, szenteskedéséről Szentendynek.

Írj jó verseket és Szentendy lerángat a sárba

Cikkeket ír névvel s névtelenül

Ír napilapba, folyóiratokba s ha nem hagyod abba:

Rendőrségre szalad s ott melegen beajánl.

Egy másik epigrammának a címe: Megnyugtatásul.

Csússz, mássz lábam alatt, nézd! El se taposlak, – utállak!

Féreg vagy s férget irtani undorodom.

Riasztó, miképpen hatott még Radnótira is az eltorzult s pokoli tartalmakkal telítődő köznyelv. A „féreg” a harmincas-negyvenes évekre az elkorcsosult faj szinonimája lett, mert ehhez a szóhoz könnyen illeszkedett az irtás. A zsidóbérenc nemcsak „hülye szó”, hanem a züllött társadalmi beszéd veszedelmes kifejezése, akárki használta.

A „zsidóbérenc” helyzetét éppen „Tagló” definiálta a nyilas lapban Horváth Bélával kapcsolatban, „aki átesett azon a mélységes lelki hasadáson, amely előbb-utóbb elfogja mindazokat a keresztényeket, akik huzamosabb ideig kénytelenek együtt dolgozni zsidókkal”. (Kiemelés az eredetiben.) Horváth Béla, írja a cikk, „korábban »díszgój« volt az Esti Kurírnál. Szemben állt (okvetetlenkedett) a nemzeti és keresztény oldallal. Most megtért, mint minden jó katolikus, aki rádöbben arra, hogy igazából a gettó lakóinak jólétét szolgálta.”

A megtámadott költők többségét „tanúsítványosan” vagy nem: munkatáborba hurcolták. Horváth Béla harmincnégy évesen póttartalékosként vonult be a Magyar Királyi Hadseregbe. Az éppen szabadságos Rónai Mihály András a Vörösmarty téren pillantotta meg – szegfű, pepita mellény, fehér betétes cipő – egy kávézóban, az itáliai szépség, Failoni Mária oldalán.

Horváth Béla jobboldaliságával csak mitomániája, megszépítő legendaképzése vetekedett. Amikor bevonult Mátyásföldre, ötezer méteres futással bizonyította be, hogy vitézségben is rátermett. Később századával Ukrajnába vitték, Berdricsevből Zsitomirig vonult a sereggel. 1943-ban a Kis Újság-ot tudósította sebesüléséről. Gránátszilánkot kapott, olvasható a Jövök a csatából! című írásából. Ezekután egy vonatot ellopva jutott vissza Magyarországra és onnan – Szálasi nemzetvezető csapataival – Bajorországon át Itáliába. Gyalog kelt át az Alpokon – 1945 októberében a Comói-tó partján, Ossuccióban kereste a Failoni-házat.

A magyar polgári erők hetilapja a háború után a Haladás volt. Vezető publicistája Zsolt Béla, alaphangja az antifasizmus. Kellér Andor levelet intézett benne a népszerű színésznőhöz, Fedák Sárihoz, s annak kollaborációjára keresett magyarázatot.

1946. február 5-én harsány cikkben közli a Haladás: Horváth Béla él. Antifasizmusa jeléül egy verset küldött:

Nem emberek, csak németek

Hát egyet se kíméljetek

Föl, föl ti népek, mind ami

Germán, végképp kiirtani

A versnek nem volt különösebb sikere. Az antifasizmus helyére ismét a „zsidókérdés” tolakodott. Zsolt Béla a Haladás 1946. március 21-i számában Veres Péter és a zsidóság címen írt harcos publicisztikát az „új sebek”-ről, amelyek az újnépiesség részéről a maradvány zsidóságot érték. Darvas József a visszatért zsidóság túlzott követeléseiről írt a Szabad Nép-ben.[12]

Horváth Béla ajánlkozását Oltványi Imre és Katona Jenő lapjában Gogolák Lajos utasította el.[13] A későbbi emigráns Gogolák Lajos a háború előtt ugyancsak egy versgyűjteményről, Faludy György Európai költők antológiájáról írt bírálatot, s ebben ismét Radnóti érzett rá bizonyos nyegle megkülönböztetési szándékra. Gogolák az egyébként 1938-ban betiltott, az ifjú katolikusokat egybegyűjtő Korunk Szava folyóiratban csípte meg Radnótit azzal, hogy a „népi és talajszerű magyar szabadsággondolathoz” nincs köze.[14]

Radnóti neki is gúnyverssel válaszolt, a szerző folytonos panaszkodására utalva.

Meggyógyultál és nyakig ülsz te megint a mocsokban

és amit írsz, ujra nagy pofonért kiabál

Most is hát kiderült, hogy joggal utáltalak eddig:

Elvihetett volna s undorodott a halál.

Gogolák Lajos a háború után Horváth Béla-portrét kerekített. Felidézte, hogyan zsidózott a Luxor kávéházban, hogyan tódított a költő az életrajzaiban. A katolicizmushoz annyi köze volt – így Gogolák –, hogy a nagyapja püspöki inasként szolgált Szentkirályszabadján.

Horváth Béla ezenközben Itáliában múlatta napjait. Egy időben elterjedt – vagy ő terjesztette –, hogy a pápai seregben Colonna herceggel osztozik a parancsnokság gondjain, ám ezt később ő is tagadta. A félreértésre az adhatott okot, hogy a Vatikán Ecclesia című folyóiratában néhány verse jelent meg, s itt poeta angelicusnak, az angyali költőnek nevezték. A félreértés alapja nem világos: ki következtethetett és hogyan a versekből a svájci gárda szolgálatára? Egy magyar színházi lap mégis elterjesztette a legendát.[15]

Hová tűnhetett a Gogolák cikkében is emlegetett olasz dáma? Horváth Béla éhezett Rómában. 1948. március 12-én Rómából átköltözött Genovába, annak Voltri külvárosába, az Angyalos Boldogasszony kolostor egyik cellájába. Állítólag történelmet tanított a ferenceseknek.

Menekültsors. „Magyar voltam és menekült vagyok senki fia, / Költő voltam és megtudtam, hogy a dalnak meg kell halnia.” Önéletrajzi jegyzeteiben keserűen jegyezte meg Horváth Béla, hogy kolostora közelében árult gyufát a szabadságharc emigránsa, Teleki László.[16]

1959-ben a Frankfurt közeli Steinheimben ütötte fel tanyáját Horváth Béla. Bekapcsolódott az irodalmi emigráció munkájába, a Látóhatár című politikai és irodalmi lap szerkesztésébe. Ez a műhely 1950-ben alakult Svájcban. Borbándi Gyula beszámolóiból tudjuk, hogy Davos adott helyet az elhatározásnak, s jelen volt egy fiatal emigráns újságíró, akkor kőművessegéd, Vámos Imre is.[17]

1957-ben már világnézeti különbségek mutatkoztak a szerkesztők között. Kialakult a Horváth Béla–Vámos Imre-vonal, míg a másik oldalon Borbándi-Molnár József és Bikich Gábor jelenítette meg a többségi politikát. Vámos és Horváth megtartotta az eredeti Látóhatár-t, igaz, három és fél év alatt mindössze kilenc számot sikerült összehozniuk.

Horváth Bélát először a Szabad Európa Rádiótól menesztették, azután a londoni–párizsi emigráns magyar írószövetség vonta meg tőle az anyagi támogatást. Egy időben ismét menekülnie kellett Münchenből Itáliába. A bajor rendőrség adott ki ellene elfogatóparancsot.

Végül 1962. március 11-én Naményi Géza, a Tájékoztatási Hivatal akkori elnöke bejelentette, hogy Horváth Béla és Vámos Imre hazatért az emigrációból. Horváth azt nyilatkozta, mélyen bánja, hogy nem jött korábban haza, s azt is, hogy megtévesztették a Nyugat csalóka neonfényei.

A Látóhatár-t hazahozták. Szerkesztőségébe kooptálták a megbízható Mesterházi Lajost, de végül tallózó folyóirat lett. Önálló anyagot csak Horváth Béla széteső önéletrajzi jegyzetei hoztak, a legendaképzés újabb fejezeteivel.

Az emigráció méltósággal búcsúzott a hazatért költőtől. Csokits János élethű portrét mintázott a páratlan versmemóriával rendelkező, folytonos szerepet játszó Horváth Béláról. A fiatalabbak között egy-egy előadásában haláltáncot rendezett. „Milyen volt ez a hang? Ha azt mondom, »síri«, semmit sem mondtam. Sírt, hallottam, sírt, de száraz, könnytelen zokogással. Sóhajtott, de hogyan?! Tompa nyögéssel, hörgő fohászkodással, szaggatott, szinte vonító üvöltéssel: »Attila!…Attila!…Attila!… « Micsoda szertartás volt ez? Ember szájából a pusztulást ilyen eleven szóval én még nem tapasztaltam. Nem volt itt már semmi, csak egy darabokra tépett lélek és az enyészet.”[18]

Horváth Béla immár piros mellényben üldögélt a Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászda teraszán, feketére festett hajjal udvarolt gazdag pesti dámáknak. Gyakran idézte, versei elé mottóul Mazzini állítólagos mondatát. „A művész vagy főpap, vagy egy többé-kevésbé ügyes bohóc.”

Féreg volt, ahogyan Radnóti írta. Ez a szó, holdudvarával együtt, kiment a divatból. Szegény ripők, másodosztályú színész, rossz szerepet választott. Eltiporta magát.

Itt azonban nem Horváth Béla érdekes. Hanem a csapat, amelyikhez alkalmanként átigazolt. S a Villon nyomában kialakított fenegyerekség, amelyben nemzedékéből Faludy Györggyel osztozott. Horváth persze szemtelenebb volt. A bíróságok előtt szemrebbenés nélkül idézte Aquinói Szent Tamást vagy Szent Ágostont – ezeket az idézeteket, mint éppen Faludy emlékezései tanúskodnak róla, ott helyben találta ki.[19]

A vagabundnak mostanság bocsánatot kér a mundér védelmében például Jelenits István paptanár. „Horváth Béla, Gogolák Lajos többet érdemel, mint hogy csak a sebek miatt tartsuk számon őket, amelyeket Radnóti Miklós szívén ütöttek. Nyilván vétkesen, de talán inkább meggondolatlanul, mint valódi rosszindulatból.”[20]

Radnóti szívén sebet ütöttek? Tegyük hozzá, halálos sebet. Az áldozatok története pedig nem teljes a merénylőké nélkül.

 

 

 

Jegyzetek: (↵ returns to text) 1 Körülményeiről lásd H. B.: Magyarázat a ‘Jászi Oszkár balladájá‘-hoz. Látóhatár, 1954, 259–262.↵

2 Imrédy Csodaszarvasáról Esti Kurír, 1939. jan. 11. Pius Üzenetéről, Esti Kurír 1939. aug. 26.↵

3 Horváth Béla költőt elítélte a Kúria. Magyar Nemzet, 1939. március 16., 8.↵

4 Ambrus János (közreadó): Az új magyar demokráciáért – Ignotus Pál és Lukács György levélváltása 1945/1946-ból. Kritika, 1985/4, 9–14.↵

5 Illyés Gyula: Naplójegyzetek – 1938. április. Nyugat, 1938/5.↵

6 K. Havas Géza: Az új sajtótörvény elé. Szép szó, VIII. 3., 34. szám, 1939. júl.–aug.↵

7 Horváth Béla: Mai magyar költők avagy: az irodalom alvilága, Vigilia, 8. évf. 1, (1942), 25–26.↵

8 Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló, Budapest, 2003, Osiris, 165–186.↵

9 Rónai Mihály András: Horváth Béla – A pepita gyilkos. In Magyar Lant, Budapest, 1984, Szépirodalmi, 493–502.↵

10 Tagló (Németh Károly): Páratlan irodalmi botrány. Magyarság, 1942. 10. 5. (1942. január 14.)↵

11 Puszta Sándor: Quo Vadis irodalom? Nemzeti Újság, 1942. január 18. (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete – kritikai életrajz, Budapest, Osiris, 2009, 508–515. ismerteti az antológia vitáját, és megjegyzi, hogy a Nemzeti Újság cikkének kivágata fennmaradt Radnóti hagyatékában. Lásd Ferencz i. h. 777.)↵

12 Darvas József,: Őszinte szót a zsidókérdésben. Szabad Nép, 1945. márc. 25., 5.↵

13 Gogolák Lajos: Levél egy árulóhoz. Politika, 1948/4, 5. (január 14.).↵

14 Gogolák Lajos: Európai költők antológiája. Korunk Szava 8. (1938.) április 16., 256–257. Radnótit különösen sértette a cikk. Lásd Ikrek hava – Napló i. h. 178.↵

15 Veress Endre: Horváth Béla vatikáni alabárdos. Színház, 1947, 29.↵

16 Horváth Béla: Emlékezések és magyarázatok, 1964-től 1968-ig a Látóhatár-ban.↵

17 Borbándi Gyula: A Látóhatár – Új Látóhatár indítása ötven évvel ezelőtt. Európai utas, 11/1 (2004).↵

18 Csokits János: A hamis tanú. Új Látóhatár, 1962/5, 1–3, 199.↵

19 Faludy György: A pokol tornácán, Budapest, 2006, Alexandra, 79.↵

20 http://www.irodalomismeret.hu/linkek/88↵

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kovács Péter: Szegény, szegény Amerigo Tot Feleségemmel szeretünk ráérősen, kényelmesen reggelizni. Kávéfőzés, kenyérpirítás, lágy tojás, habosítjuk...

Kürti László: Ballada a szegény férfiakról Kürti László Ballada a szegény férfiakról (K. J. Á-nak)...

Csapody Tamás: A demokrácia hasznos polgára – Horváth József bori keretlegény élete és halála A szerbiai Borba 1943- és 1944-ben öszszesen kb. 6000 magyar...

 

 

Cimkék: Ungvári Tamás