Tamás Gáspár Miklós: Csonkamagyar patológiák

Ha fölütjük az újságot, tapasztaljuk, hogy majdnem mindegyik írás tele van a legkezdetlegesebb egyeztetési, igeragozási, szórendi és vonzathibákkal, téves szórenddel, torz mondatszerkezetekkel, primitív szóismétlésekkel, a legközkeletűbb szavak jelentésének kiforgatásával, a minden ízében helytelen névmáshasználattal, az elfogadott, ismert szólások és fordulatok összezagyválásával, roncsolt idézetekkel és hivatkozásokkal, germanizmusokkal, anglicizmusokkal, súlyos helyesírási vétségekkel, fölösleges, álparasztos palatalizációkkal („utódjai”, „vádlottjai”, „alkalmazottjai”, helyesen: utódai, vádlottai, alkalmazottai), barbarizmusokkal („szegmens”, „posztamens”, „ornamens”, helyesen: szegmentum, posztamentum, ornamentum). Nem is említem a magyartalanságokat, stílusbűnöket, közismert külföldi kifejezések – nyelvtudatlanságra utaló – rossz fordítását (vö. The Help [filmcím] magyarításával: „Segítség”, helyesen: A személyzet). Megbecsült kiadóknál megjelenő, agyba-főbe dicsért irodalmi művekben (és műfordításokban) minden lapon elkeserítő nyelvtani tévesztések, írástudástól, könyvolvasástól távoli beszédszokások – aminőket a magyar nyelvet épp csak tanuló külföldiektől is rossz néven kellene vennünk. Az irály durva, egyhangú, szegényes – ezt kínos és goromba élcelődéssel vélik élénkíthetni az ildomtalan szerzők, akik még a színezésre kiszemelt városi argóban se képesek kiigazodni.

Értelmes, fölnőtt emberek társalgását képtelen fölidézni a mai magyar, helyesebben: ungár irodalom, ezért vagy alul- vagy fölülstilizálja. (Összefoglalva: „bazeg, transzgresszív sellőm!”.) A szótlan szex azért annyira elterjedt a mai magyar, helyesebben: ungár novellában, mert kedvenc íróink nyelvi inkompetenciája miatt a szereplők nem tudnak megszólalni, így hát harmadik személyű, nehézkes leírásokban kénytelenek zihálni.

A nem idiomatikus, nem kollokviális és agrammatikus úzus („az idegen szavak a nyelv zsidai”, írta Adorno) oly mértékben magyaridegen, hogy csakugyan célirányosabb volna az „ungár” szóval jelölnünk. Volt olyan nyelv, amely már nem volt latin és még nem volt olasz (toszkán), a mai „magyar” nyelv is ilyesféle, ezért más szóval megnevezni talán kissé korai, bár a Kazinczytól (mondjuk) Tandori Dezsőig művelt modern magyar irodalmi nyelv haldoklik. „A nyelv változik”, mondják majd erre. Hogyne. A korhadás és a halál is változás.

A szembeszökő nyelvromlás – és a honi irodalmi szöveghagyomány föltűnő ismeretlensége, a kánon beszűkülése: már Jókait se olvassák! – világosan mutatja a még Kelet-Európában is példátlan bezárkózás, inszularitás (szigetszerűség) csekély értékét. A csonka-magyarországi (röviden: csonkamagyar) elszigetelődés, a külhoni hatásoknak 1989-ig ismeretlen kimaradása (beleértve a „külmagyar” nemzetiségi kultúrákat, amelyeknek a nem budapesti hatásokat interiorizáló mozzanatai immár érthetetlenek) nem vezetett a nemzeti idom elmélyüléséhez, intenzívebbé, sajátszerűbbé vagy akár cifrábbá válásához; a világ gondolati áramairól, áramlatairól való leszakadást a csonkult nemzeti eidosz további romosodása, elbarbárosodása kísérte.[1]

Szegény liberálisaink arról panaszkodnak, hogy a maradi korszellem a múltba veti vissza a nemzeti szellemet. Ugyan miféle múltba? A székesfehérvári királysírok állapota – egyetemben a régészeti kutatások de facto megszüntetésével, a nemzeti emlékek és kútfők elhanyagolásával és í. t. – jelzi, hogy kultúránk a múltat megveti, a jelent utálja, s egyiket sem ismeri.

 

•

 

A gazdasági és „összcivilizációs” világválság, híresztelik némelyek, „készületlenül” érte a magyar népet. Úgy tetszik azonban, hogy ez a készületlenség a válság része. A fogalmi gondolkodás és a valóság iránti érdeklődés egyidejű hanyatlása hazánkban összefügg avval az ítélettel, amely szerint a jelenkori kapitalizmusban nincsen semmi megérteni való. A piaci spontaneitás ködképének kodifikálása arra taszította a posztszovjet Kelet-Európát, s benne mindenekelőtt Csonka-Magyarországot, hogy a pillanatnyi társadalmat mintegy kettéossza: van benne szerinte egyrészt valami természeti (a gazdaság), másrészt valami mesterkélten emberi, azaz történeti (a politika). Ugyanez a regionális-provinciális Zeitgeist úgy véli: azt, ami történeti, közelíteni kell ahhoz, ami természeti (tehát ahhoz, ami „megfelel” az emberi „természetnek”, amely önző, akvizitív-kompetitív, azaz nyereségvágyó, fölhalmozó, versengő stb.), miközben a „mesterséges” (tehát végső soron fölösleges) politika és erkölcs azt, ami természeti, a történetihöz és a fogalmihoz közelíti: ez utóbbit nevezik – lenézően – ideológiának. („Nem ideológiára van szükségünk, hanem megoldásokra.” Nem szavakra tehát, hanem tettekre – tettekre, amelyeket „az emberi természet” diktál.) Nem volna ily módon „probléma”, ha követnők azt az útmutatást, amelyet saját tetteinkből nyerünk, ha ezek a tettek szabadok, vagyis ha a mindenüvé kiterjesztett piaci spontaneitás korlátozatlan.

Ha elménkben rekonstruáljuk a még nem tökéletes piaci spontaneitást, amelyet saját elevenségünk kormányoz (Keynes: „animal spirits”), akkor – mivel „az emberek tudják, mire van szükségük”, többre becsülik állítólag a („reális”) táplálékot, fűtést és biztonságot, mint az olyan „képzelt javakat”, mint (teszem azt) az egyenlőség – ráébredünk, mit kell tennünk: ki kell küszöbölnünk „az eszméket”, s engednünk a természetes, valóságos (belső) késztetéseknek. ELEGÜNK VAN A POLITIKÁBÓL: ez gyakran azt jelenti, hogy el kell távolítani mindent a természetesség útjából, elsősorban a fogalmat. „Nincs mit megérteni: a megértési kísérleteket kell megszüntetni, s akkor minden rendben lesz.”

Ez a populáris fölfogás nem veszi tekintetbe, hogy a gazdaság és a politika különválasztása maga is történeti jellegű, kiváltképpen a polgári társadalom tulajdonsága.

Még ezen belül is viszonylagos újdonság az ún. gazdaságnak a szabályozatlan „magánszférával” való azonosítása. Érdekes módon manapság azok, akik a válság hatására az ún. gazdaság vagy pláne az ún. bankszféra külső („állami”, azaz politikai) szabályozását indítványozzák, ezt a szabályozatlan „magánszféra” (spontaneitás) védelmében teszik, mintha a személyes vagy magánjellegű spontaneitást az intézményesnek (azaz politikainak) fölfogott ún. pénztőke korlátozná (ezért egyszerre követelik a magánszemélyek és az ún. kisvállalkozások hiteleinek konszolidálását, tehát voltaképpen az adósságok részleges elengedését ÉS UGYANAKKOR a bankok állami föltőkésítésének megtiltását ÉS UGYANAKKOR az adós országok államcsődjét). A „termelés” támogatását kérik a hitelezés, a forgalom, a nemzetközi kereskedelem támogatásával ellentétben, mintha a „termelés” mintegy „konkrét” (nem fogalmi jellegű) lenne (mintha a „termelés” nem technikai, tehát nem elvont-fogalmi lenne, s mintha a termelők nem az árupiacra, tehát a pénzpiacra termelnének; márpedig a piac nem a konkrét, testi-természeti szükségletek kielégítésének megszervezése, hanem egészen más – növekedési, fölhalmozási, profitcélzatú, az újraberuházást [a bővített újratermelést] szolgáló – algoritmusoknak alárendelt folyamat).

A regionális-provinciális Zeitgeist nem látja problematikusnak a társadalmat, vagyis az emberi kozmoszt. A természetességet, a spontaneitást, tehát a természetesnek fölfogott, ösztön vezérelte önzést tekinti egyedül szabadnak. Tehát jónak. Minden „igény”, „szükséglet”, „kívánság” – vagy a tetszőleges embercsoport TULAJDONSÁGAKÉNT értett „érték” – természetes, tehát szabad, tehát jó ebben a fölfogásban. Mivel persze mindenki mást tekint „természetesnek”, némelyek a status quót, némelyek az egalitárius átalakítást, némelyek a többnyire faji-etnikainak értelmezett csoportos érdeket, némelyek a sokféleképpen definiált hagyományt, ezért a konzervatívok legnagyobb megrökönyödésére nincs egyetértés. Mindannak, amit a különféle világnézeti és politikai irányzatok és érdekcsoportok – mindenfajta reflektáltság és közvetítettség nélkül – természetesnek éreznek, a bírálata vagy értelmi átrendezése „doktrína”, „ideológia”, „politika”, azaz az uralkodó benyomás szerint mesterséges, vagyis intézményes: fikciót tesz uralkodóvá, hiszen az egyetlen realitás az ilyen vagy amolyan kielégülésre irányuló, közvetlenül megtapasztalható akarat. (Fölismerhető ebben a szabadelvűség kezdetleges, dekadens eltorzítása.)

Ez a benyomás szükségképpen – és már régóta ismeretes módon – kiterjed mindenre, ami új (vagy újnak tetszik): nálunk tipikusan a feminizmusra, az ökologizmusra, a kisebbségi jogok védelmére és a kommunizmusra mint eszményre (nem mint „társadalmi múltra”, amelyet a közvélemény nem a forradalommal, hanem a passzivitással – idegen megszállással és szociális biztonsággal – azonosít, ami azt illeti, elég gyöngéden).

 

•

 

Ezeket a többé-kevésbé találomra kiválogatott irányzatokat az teszi a konzervatív (beleértve a „konzervatív” fogalmába itt az óbaloldal poszt-pártállami, rendkívül élesen autoritárius mentalitásalakzatait) közvélemény számára ellenszenvessé, hogy úgy tetszik, figyelmen kívül hagyják azt, amit „mindenki tud” a természetről, az emberi természetről, a természetesről. „Tudjuk”, hogy a nők nem egyenlők a férfiakkal, „tudjuk”, hogy az egyszerű embereknek a fogyasztási színvonal emelkedése a fontos, nem a „különben is kérdéses” globális fölmelegedés és nukleáris veszély, „tudjuk”, hogy a homoszexualitás „deviancia” vagy betegség, hogy a cigányoknak „a vérükben van a bűnözés” és „nem szeretnek dolgozni”, az erdélyi magyarok pedig „nem akarnak megtanulni az ország nyelvén, pedig román kenyeret esznek”. „Tudjuk” továbbá, hogy a kizsákmányolás, osztálykülönbség, árutermelés és állami kényszer nélküli társadalom lehetetlen, mert „rendnek kell lenni”, és a kiválóknak kell irányítaniuk a silányakat, hiszen a bűnös emberi természetet morálisan korlátozni kell.

Példátlan módon az a helyzet alakult ki, amelyben az egalitáriusnak vélt tanok számítanak „elitistának”! Azok a tanok tehát, amelyek – meglehet, problematikusan, de – a többség érdekét, méltóságát fejezik ki, amelyek a gyöngék, sérülékenyek, sebzettek vagy egyszerűen a szegények (pl. a munkanélküliek és az alulfizetett, szakképzetlen dolgozók és vándormunkások) pártján állnak, végzetszerűen kisebbséginek látszanak, szemben minden konzervatív jóslattal Tocqueville-től Nietzschéig és Spenglerig, Weiningerig, Ortegáig, Evoláig stb.

A „tojásfejű” és highbrow elitnek ezeket a hóbortjait (közéjük értve a szó szerint evangyéliomi keresztyénséget, amelynek a közönsége csakugyan aprócska) néhol – jelesül az Egyesült Államokban és Magyarországon – „liberálisnak” nevezik, ami furcsa.

De hát az Egyesült Államokban liberálisnak neveznek mindent, ami a középtől balra esik, különösen pedig az újraelosztó, egyenlőségi világnézeteket és politikai diskurzusokat. A liberálisok ott államosítók és a magas vagyonadó hívei.

 

•

 

Magyarországon – és ez egyedülálló! – liberálisnak tartják egyrészt ezt is (vagyis a kommunisztikus/szocialisztikus és a kisebbségvédő, ámde összességében antikapitalista és egyenlősítő baloldalt, amelynek korszerű alakja az új szociális mozgalmakban szemlélhető meg, amelyek jellemzően az internetkettőn és ami majdnem ugyanaz, mobilon szerveződnek), ÉS UGYANAKKOR azt is, ami mindennek az ellenkezője: a neokonzervatív piaci fundamentalizmust a maga deregulációs, privatizáló, kínálatoldali, egyensúlyi, adócsökkentő, államikiadás-csökkentő, individualista (olykor naiv-öncsaló módon libertáriusnak negélyezett), elavult politikáival (policies: ezt helytelenül fordítják „szakpolitikáknak”).

Hogy a csudába lehetséges ez?

Az elmaradottságon és a kétségbeejtő műveletlenségen kívül (ez nem lényegtelen, de tévedés volna eltúlozni a jelentőségét) az ok alighanem a nyolcvanas-kilencvenes évek alkotó zűrzavarában keresendő. Akkor ugyanis az egyetlen szívet-lelket megrengető újdonság a liberalizmus volt, amely pro és kontra hevítette a nemzet elméit. A liberalizmus ellen csupáncsak világnézeti küzdelmet folytató jobboldali kormánytöbbség a legtöbb fontos vonatkozásban liberális politikát folytatott (privatizálás, liberális alkotmányosság), miközben megpróbálta – akkor még csak félsikerrel – a közszolgálati médiákat megszállni, továbbá megkísérelte az etnicista mozgósítást, majd visszarettent tőle. Később a szocialista többségű kormányok folytattak többé-kevésbé liberális politikát, de részben még az első Orbán-kormány is (és előbb a Fidesz részben még liberális ellenzéke volt Horn Gyulának, MSZP). Rengeteg ember fordult a liberalizmus ellen, de a főbb tartalmak tekintetében eleinte ambivalencia uralkodott, mindenesetre ez volt az egyetlen politikai téma.

A demokratikus rendszerváltás totális kudarca – hiszen gazdasági, szociális, ökológiai, civilizációs, kulturális és erkölcsi válságba fúlt – természetesen kompromittálta azt, ami ha nem is volt egyértelműen a rendszerváltás alapeszméje, kétségtelenül a rendszerváltás alatt folyt hangos közbeszéd témája volt, ami megkönnyítette azonosítását magával a fordulattal és a fordulat sikertelenségével. Ebben a történelmi pillanatban alakult ki a csonkamagyar politikai képzeletben a nóvum formája. A nóvum a mai Csonka-Magyarországon a liberalizmus, immár azokkal a tulajdonságaival, konnotációival, amelyeket a jobbra fordult közszellem időközben ráragasztott. Ez a formaalakulás kétirányú.

Egyrészt ez a politikai képzelet a liberalizmussal azonosít szinte mindent, ami új, ami „nyugatos”, amit „az új világ” produkál és hozzánk „exportál”, tekintet nélkül arra, hogy van-e köze a szabadelvűséghöz, vagy nincs. Tapasztalható, hogy sokan a kommerciális-populáris kultúrát (tévémocsok, valóságshow-k, akciófilmek, pornográfia, kábítószer, ponyvaáradat, internet- és mobilfüggés, nemzetközi ruhadivat, a fiatalok fegyelmezetlensége, nyílt karrierizmus és anyagiasság és í. t.) a liberalizmus („az a híres szabadság, uram, hát szépen állunk…”) nyakába varrják, gondolom, a puritán, Goethe-, Lermontov- és Kant-olvasó liberális teoretikusok meghökkenésére. (Nekem liberális koromban se volt tévém.)

De nem ez a lényeg. A liberalizmushoz sorolnak mindent, ami az 1989 előtti rendszerhez képest nóvum, illetve mindazt, ami Kelet-Európában új, elsősorban mind a kapitalizmust, mind az antikapitalizmust, ez utóbbit amennyiben nem középkorias erkölcsi bírálat (pénz- és hitelellenesség), hanem „rendszerkritikai”, tehát az árutermelés és a bérmunka bírálata (is), amely nem nóvum, hiszen 1989 előtt is megvolt, akárcsak a csereviszonyok és a marxi értelemben vett érték. (Az értékkritika – és itt nem is ennek a mai német avant-garde változatára gondolok főként: Krisis, Exit, Streifzüge a maga brit és francia leágazásaival – ismeretlen.) A régóta tárgytalan, 20. századi fordista munkakultusz (amelynek van szociáldemokrata, bolsevik és katolikus-konzervatív, sőt: fasiszta variánsa is) antiliberálisnak tetszik (nem az), ezért a mai körülmények között a korszerű kapitalizmusbírálat érthetetlen, hiszen a középkorias pénz- és hitelkritikából és az értelmetlenné vált fordista munkakultuszból származó, sajátosan kelet-közép-európai romantikus antikapitalizmus szemszögéből ez „a munkátlanok védelme”.

Itt összevegyül a „parazita” burzsoázia gyűlölete (noha a polgárság, amenynyire még egyáltalán létezik, nem élősdi) az egzisztenciális félelemből, szociális pánikból származó ellenszenvvel a nem produktív társadalmi csoportokkal szemben (munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, főhivatású anyák, ritkábban apák és más „eltartottak”, értelmiségiek, művészek, közalkalmazottak), amelyeket szintén parazitának néznek. Ebben szépecskén összeadódik a csakugyan „keményen dolgozó”, holtfáradt maradék munkásság és kispolgárság („kisvállalkozók”) korporatív tudata és neheztelése, ressentiment-ja a boldog munkátlanok, az eltartottak és élősdiek iránt – akikben nem ismerik föl potenciális sorstársaikat – a kapitalista sikerkultusszal („akinek nincs semmije, az annyit is ér”, azaz semmit se: Lázár János, Fidesz-KDNP, Hódmezővásárhely).

Így hát az említett paradoxon (az egalitarizmus elitizmusnak tetszik!) mindenütt összejön a kisebbségek védelmének szenvedélyes elvetésével (másutt a főleg muzulmán bevándorlók, nálunk a romák jogai és életlehetőségei tekintetében), amihez hozzáadódik a korai modernizmustól örökölt nőellenesség és homofóbia. A liberalizmussal, pontosabban: az antiliberalizmussal kapcsolatos, nagyon széles körben elterjedt megszállottságot és paranoiát nagyban súlyosbítja – és itt most jobboldali és óbaloldali barátainktól türelmet kérek, nem egészen azt fogják itt olvasni, amire számítanak – a zsidókérdés, evvel az egyértelműséggel csak nálunk, Csonka-Magyarországon. (És a „liberalizmus” szót tessék itt most csak csonkamagyar értelemben fölfogni, azaz úgyszólván minden nóvum foglalataként.)

 

•

 

Mindazt, ami a honi szabadelvűség gyakorlatában nem volt összeilleszthető az antiliberális paranoiával (amelynek fő tartalma az, hogy a kapitalizmusnak minden otthonosat, szerveset és gyökereset savfürdőben föloldó jellegéért világnézeti irányzatot tesznek felelőssé, nem a rendszert, ami persze naivság), pl. a szabadelvűek hajlamát a klasszikus republikánus patriotizmusra, avval lehet megmagyarázni, hogy ez nem hiteles, hiszen e patrióták – valaminő laza értelemben – zsidók. Emlékezetes, hogy nemrégiben valamelyik fiatalabb neokonzervatív publicista, ha jól emlékszem, Bede Márton, a korai SZDSZ „nihilista identitásáról” rebegett valamit. Ezt szegény fiú az egyik legérzelmesebben, mondhatni ájtatosan eszmetisztelő, doktrinér, idealista (politikai) közösségről mondja. Persze sejteni vélem, hogy ő a demokratikus szabadságmámortól elválaszthatatlan gúnyra gondol, amelyet a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar liberálisai gyakoroltak minden fölött, amit szolgainak gyanítottak – de hát akkor Petőfi is nihilista. (Tudjuk, hogy Petőfi is passzé, hiszen maga Debreczeni József nyilvánította ki, hogy poétánk „az utcai politizálás” híve volt, nem a parlamentarizmusé, „utcai politizálásnak” a mai magyar konzervatív a forradalmat tekinti.) De ha nihilistán „zsidóst” értünk (ami történetileg dőreség), akkor a dolog rögtön érthetővé válik. A zsidó, illetve az elzsidósodott magyar: nihilista, mert a nemzeti sibboleth-nek vélhetőleg nem föltétlen híve. Kozmopolita per def. és a többi. Habár legtöbb zsidó ismerősünk a csonkamagyar finitizmusnak és provincializmusnak épp úgy áldozata és tettestársa, mint evangélikus vagy unitárius olvasóink.

De nem erről van szó.

A hazai szélsőjobboldali hagyomány persze itt él köztünk, zsidógyűlölő műnyelvét és szimbolikáját elég sokan – bár olykor komikus félreértésekkel – használják, ám ez is eszköze annak, amit a szakirodalom „strukturális antiszemitizmusnak” nevez. Ez mindössze annyit jelent, hogy a nácik és elvrokonaik szintén instrumentális (azaz gondosan megválogatott politikai célokra fölhasznált) antiszemitizmusa kijelölt néhány (ellenséges) csoportos jellegzetességet, amelyet a hagyományos zsidóellenességtől függetlenül is alkalmazni lehet hasonló hatással, bár úgy is lehet vegyíteni vele, ahogyan a nácik annak idején nem művelték. A fasisztoid nyugat-európai szélsőjobboldal ma egyre hangosabban Izrael-barát (szemben – egyelőre – magyarországi bajtársaival) anélkül, hogy strukturális antiszemitizmusán változtatott volna. A „zsidó” szimbolikus helyét itt a liberális kapitalizmus és a marxizmus-kommunizmus állítólagos azonossága vagy mély rokonsága tölti be. (Ez volt a hitleri tétel szubsztanciája is.)

Ez az elképzelés, noha alapvetően abszurd, azért nem egyszerű ostobaság.

A kapitalizmus liberális apológiája és marxista elvetése ugyanazon a diszkurzív szinten helyezkedik el. Mindkettő elvont, ha tetszik, filozofikus. Evvel válaszol a kapitalizmusnak arra a mozzanatára, amelyet Alfred Sohn-Rethel „reális absztrakciónak” nevezett (Kant és Marx nyomán): a kapitalizmus elvont, benne az elnyomás nem priméren biológiai vagy pláne személyes (azaz leszármazáson, vérségen alapuló kasztok hierarchikus piramisa), hanem az esélyeket statisztikai szórásban, véletlenszerűen osztja el a piaci modellen belül, nem egyenlően ugyan, de a hagyományos emberi megoszlásokra, közösségekre, természetesnek érzékelt életviszonyokra való tekintet nélkül. Ez persze csak a társadalom piaci „szigetére” érvényes a társadalmon belül (ahol másfajta kényszerek is érvényesülnek, sőt: gyakran fölülkerekednek), ám ez az elvont, az egyén szemszögéből véletlenszerű, aleatorikus szabályrendszer közvetlen erőszakkal nem dönthető meg, morális kritikára pedig nem válaszol, mert nincs beszélő szubjektuma.[2]

Marx elmélete az első – és mai verzióiban mindmáig az egyetlen – antikapitalizmus, amely épp olyan modern, mint a kapitalizmus maga, ezért a kapitalizmust személyes elnyomásként (szimpla burzsoá osztályuralomként stb.) megélő, szenvedő szubjektum szemében fatálisan hasonlít hozzá. És csakugyan.

A két nagy ellenfél (liberalizmus és kommunizmus) konfliktusa ezért sokak szemében csak képviselőinek rosszhiszeműségével, rejtett programjával, roszszabb esetben titkos összeesküvésével magyarázható, a modernség alapvető konspirációja. Megtestesítőik fölismerhetően ugyanahhoz a modern típushoz tartoznak (mindenekelőtt: racionalisták, kritikus kételkedők), és ez a többé-kevésbé helytálló pszichológiai megállapítás erősebb, mint a liberális kontrateória, a „totalitarizmus” elmélete, amely viszont a kommunista és a fasiszta „típust” hozza közel (fanatizmus, vakhit, amorális áldozatkészség, kollektivizmus és í. t.).

Ez utóbbi betölti a magyarországi ellenzéki (vulgárliberális) sajtót, ám folyton megbukik a valóság próbáján. Akármennyit vádolják vele, az Orbán-rezsim (és bármelyik radikálisan konzervatív kormányzati rendszer) az istennek se hasonlít a „létező szocializmus” egyik változatára se azon kívül, hogy a liberálisok mindkettőtől viszolyognak. A néhai „létező szocializmus” szélsőségesen racionalisztikus volt. Az 1989 előtti „szovjet típusú” államkapitalizmust a többitől megkülönböztető vonásai – elsősorban a kiegyenlítő újraelosztást szolgáló népgazdasági tervezés, másrészt a jövő társadalmát ideológiailag, kulturálisan és pszichológiailag megjelenítő „egypárt” sajátos szerepe – nem jelentek meg újra.

 

•

 

Orbán Viktornak és híveinek (és minden értelmes konzervatívnak) a politikája egyáltalán nem tévesen ismeri föl az ellenfelet „a liberálisban” és „a kommunistában”: ehhöz nekik elegendő a strukturális (tehát nem föltétlenül etnokulturálisan konkretizált) antiszemitizmus; az alpári szélsőjobboldal voltaképpen fölöslegesen zajong. Izrael mint metafora épp olyan jól beválik az elvont-radikális, gyökértelen „diaszpórazsidó” tipológiai kaptafájára húzott modernséggel szemben, mint a helyi nacionalizmus up-to-date etnicizmussá átmaszkírozott változata (esetünkben az őszintétlen és „Erdély-tudatlan” irredenta pátosz). Nem a zsidó etnikum, hanem „a bolygó zsidó” metaforája a lényeg, amelyet a kapitalista és antikapitalista (elvont) modernség helyett és képviseletében lehet és kell támadni.

Ebben a vonatkozásban Izrael az árja mintaállam (katonás, nemzeti, vallásos, tradicionalista, Blut und Boden-hívő, antiintellektuális, antiuniverzalista – persze ez is csak politikai metafora).

Mármost ennek a „bolygózsidó”-metaforának a megtestesítése a liberalizmus, amivel megtörténik minden nóvum „lezsidózása”, képzeletbeli „judaizálása”. Kimondatik rá az anathema sit – és evvel úgyszólván mindenre, ami nem autokhthón. Olyannyira, hogy új gondolatok hirdetői, különösen a legfiatalabbak, oly elszántan, öntudatosan és magabízón gyökértelenek, szervetlenek, magyartalanok manapság, hogy az már kacagtató. Elhitték a strukturális antiszemitizmusnak, hogy ők bolygó zsidók, noha etnikailag szinte egyáltalán, szinte soha nem azok. Ha ti úgy, mi is úgy – mondják az uralgó jobboldalnak. Az új szociális mozgalmak ifjú hívei többek között azért vetik meg az öreg ellenzéket, mert ez még bizonykodik, hogy milyen jó hazafi meg hogy „jobb magyar”, mint a konzervatívok. A fiatal baloldali radikálisok szemében ez is megmutatja, hogy az egész parlamenti „értékskála” egyrészt elaggott, másrészt önmagában is silány – ami túlzás, de helyes, célszerű, okos túlzás. (Azon is nevetnek, joggal, hogy a „balliberális” sajtó „radikálisnak” nevezi a beijedt állagőrző posztfasisztákat, a mindenkori Főnéni pelenkázó autoritarizmusának rémült alattvalóit, akik pánikba esnek attól, hogy a színpadon nő jelenik meg fürdőruhában.)

A politikai és lelki represszió minden – jobbára alaptalanul – föltételezett kontrahensét (az istentagadást, a „bűnözőkkel” és a „devianciákkal” szembeni engedékenységet, a nemek közötti különbségek filozófiai eltörlésével vádolt „gender studies”-t, amelyet a csonkamagyar sajtó, nem tudni, miért, „gender-elméletként” emleget [ez merő tudatlanság, félreértés], a homoszexualitás „magasztalását” és „propagálását” [ilyesmi gyakorlatilag nem létezik], az avant-garde-ot és „a posztmodernt”, az erkölcsi [többnyire értsd: nemi] szabadosságot) mind-mind a szabadelvűségnek szokás tulajdonítani, vagyis minden régi, de újnak tetsző negatívumot, riasztó újdonságot, a mitikus „Nyugat” bomlasztó, fölforgató, föllazító befolyását.

Látható, hogy homályosan és bizonytalanul, de rávetítik a liberalizmusra (tárgyilag csöppet se helytállóan) a szemernyit se liberális 68-as új baloldal (egybeeső) konzervatív és sztálinista torzképét – innen származik az a butaság is, amely szerint 1968 „diákmozgalom” (!) volt… –, s evvel helyreáll a fundamentális fasiszta elképzelés a kapitalizmus és az antikapitalizmus, a marxizmus és a liberalizmus „lényegi azonosságáról”. Tellér Gyula miniszterelnöki főtanácsadónak, a közismerten hiperművelt írástudónak a híres esszéje a modern magyarhoni szabadelvűség gyökereiről (eredetileg az „igényesen szerkesztett” Nagyvilág közölte, jelenleg a kuruc.info „Zsidóbűnözés” rovatában érhető el) a kritikai elmélethöz, a Frankfurti Iskolához sorolja Sir Karl Poppert! (Mellesleg Márton László, a sokáig Párizsban élt író, volt algíri nagykövetünk, a Bibó Társaság egyik vezetője Hannah Arendtet [!] sorolja oda, persze az ő esetében kedvező előítélettel…) Ez nem egyszerű tudatlanság. Ez világnézet. [3]

 

Mindezek miatt – a csonka-magyarországi radikális konzervativizmus mindent átható dominanciája folytán – a világszerte kibontakozó antikapitalista mozgalom és a forradalmi marxizmus hallatlan reneszánsza itt érzékelhetetlen, hiszen az alaptan szerint minden nóvumnak liberálisnak KELL lennie, ennélfogva Pesten az az újdonság, amely nem liberális: láthatatlan. Roszszabb esetben áthangolják középkorias-romantikus antikapitalizmussá (vö. a „feudális szocializmussal” a Kommunista Kiáltványban), amit lehetővé tesz a mozgalom „bankellenessége” (mintha a bankok méltánytalan hitelpolitikája és csakugyan elképesztő felelőtlensége valamiképpen „rosszabb” volna erkölcsileg, mint a reálbércsökkentés és a fogyasztóiár-drágítás, vagy a szociális segélyezés és a hozzáférhető oktatás fölszámolása).

 

•

 

A liberalizmusnak ez a középpontba állítása a csonkamagyar politikai képzeletben – amely szinte teljes egészében helyi jellegű – egyebekre is kihat. Nagyban hozzájárult az egyik legészbontóbb csonkamagyar ideológiai konstrukciónak, a „kádárizmus” ún. fogalmának a létrejöttéhöz. Budapesten nem kevesen tekintik ezt a történeti leírás elfogadható módozatának. Az országok persze különböznek egymástól, de a Kádár János uralma kései szakaszának a jellemzői – gazdasági, piaci reformok, a cenzúra enyhítése, kiegyezés a nem kommunista értelmiséggel, manipuláció és kompromisszum mozgósítás és terror helyett – az egész régióra érvényesek, a Szovjetuniót se kivéve. A többi posztsztálinista kelet-európai rezsim is ellenállási mozgalmak (1953, 1956, 1968) leverése árán rendezkedett be. Az akkumuláció, iparosítás, nehézipar-teremtés, militarizmus, tömeges kényszermunka és szűkösség korszaka után – továbbá a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának világtörténelmi fordulata után – az összes szovjet rendszerű állam (itt-ott visszaesésekkel) a fogyasztói igények kielégítését, a sok tekintetben szociáldemokrata „eszmeiségű” jóléti állam megteremtését tűzte ki célul, s ennek keretében nemcsak a Gulag-rendszert „építette le”, nemcsak az ávót szorította háttérbe (CeauUescu és Enver Hoxha ismeretes kivételével), hanem a „kommunista” egypárt funkcióját is megváltoztatta. A mozgósítás helyét átvette a semlegesítés, az elkötelezettség helyét a depolitizálás. Mindebben – néhány jelentéktelen fioritúra kivételével – semmi sajátságosan magyar nincs.

A sztálini fölhalmozási rezsim szigorú költségvetési politikáját (magas adók, „padláslesöprés”, a munkaintenzitás növelésének kikényszerítése terror és politikai mozgósítás – sztahanovisták, élmunkások, „társadalmi munka” stb. – révén) fölváltotta az „anyagi ösztönzés” (azaz differenciált teljesítménybérezés, azaz egyenlőtlenség) és az életszínvonal folyamatos emelésének ígérete, amely nem is vezethetett máshová, csak az eladósodáshoz, mint csaknem minden jóléti állam esetében, beleértve a nyugati változatokat. (A „konvergenciaelmélet” nem volt teljesen értelmetlen.)

Magyarországon ebből is mítosz lett, amelynek megvan a maga ósztálinista, liberális és konzervatív változata (ezek kínosan hasonlítanak egymásra). Mindegyik valamiképpen az „árulás” és az elvtelen kompromisszum mitologémája köré épül. Az ósztálinista változat – amelynek legjobb minőségű alvariánsa az 1970-es évek ún. dezillúziós irodalma, amely a néhai, egykori „tiszta forradalmat”, az anyagiasságtól nem beszennyezett szűzi terrort siratta mindenféle hamistudati díszítményekkel – épp úgy árulást orront (a Párt kiegyezett az osztályellenséggel, az ötvenhatosokkal, a polgári értelmiséggel), mint a politikai ellenkezője, amely éppenséggel az ötvenhatosok árulását siratja, akik kiegyeztek a Párttal (ebből lett a mai liberális történeti paradigma), akárcsak a konzervatív verzió, amely szerint azok egyeztek itt ki, akik amúgy is összetartoztak, Nyugat vagy Szabad Nép: egyremegy.

Az ósztálinisták egyetértenek a konzervatívokkal a „fogyasztás”, az „anyagiasság” és az „individualizmus” lenézésében: Csurka István régi darabjaiban és novelláiban is összeér az óbolsevik és az ötvenhatos nosztalgia és a konzervatív népmegvetés (nála ebben olykor önmegvetés); nem csoda, hogy Sarkadi Imrének, a „dezillúziós irodalom” egyik legjelentősebb alakjának színműveit tervezi bemutatni új színházában. A „dezillúziós irodalom” szocialista irodalom volt, ugyanakkor fogyasztóitársadalom-ellenes, jólétiállam-ellenes, „reakciós” belletrisztika és publicisztika, amely mind ötvenhattal, mind Kádárral szemben ambivalens volt és maradt, belőle talán Váci Mihály, Ladányi Mihály, Moldova György neve mond még valamit a mai olvasónak – a Csurkáé mellett persze. (Emlékezzünk Csurka híres novellájára, amelyben a jegyüzér – akkoriban csak nehezen, fekete fölárral lehetett bejutni a tágas nézőterű művészmozikba Fellini-, Bergman-, Truffaut-filmek vetítésére – hirtelen közli a narrátorral a presszóban, hogy az eszményképe Saint-Just.) Abban sincs semmi új, hogy a dezillúziós-nosztalgikus munkásíró, Kertész Ákos, múltjához híven a fogyasztás pocsolyájában röfögő magyarságról és született alattvalókról ír. Elvégre – hozzá hasonlóan – Csurka István írta népünkről: „pincérnemzet”.

Mindezeknek a jelenségeknek bőséges párhuzamaik vannak a szerbhorvát, a lengyel, a román, a szovjet, a keletnémet irodalomban és publicisztikában. A legfontosabb műveket annak idején szorgalmasan fordították magyarra.

Eget verő provincializmus, hogy minderről Csonka-Magyarországon mint „kádárizmusról” beszélnek, mintha ez a különleges magyar fátum része lenne, holott összregionális banalitás. (Az elterjedt párhuzam Kádár János és I. Ferenc József királyunk között szemenszedett tévedés: Kádárral szemben Ferenc József soha nem volt népszerű, a Függetlenségi Pártot csak korlátozott, csaló és korrupt választási rendszerrel, nyílt szavazással és csendőrterrorral lehetett megakadályozni a győzelemben, a kiegyezést végig csak kisebbség pártolta; a többi legenda. Horthy Miklóst – a másik, hasonló és ugyancsak hamis párhuzam tárgyát: hóhérból atyai államfő – is inkább tisztelet és félelem övezte, mintsem rokonszenv. Nyílt bírálatát törvény, a „kormányzósértés” deliktuma tiltotta, a látszat ezért megtévesztő lehet.)

Amint Földes Györgynek az eladósodás politikatörténetéről (1957–1986) szóló könyvéből kiderül, a „létező szocialista” (tervező-újraelosztó államkapitalista) rendszer a beruházás és a fogyasztás egyensúlyát csak hitelfölvétellel tudta megvalósítani, az eladósodást csak a költségvetési egyensúly nagy híve, Nicolae CeauUescu tudta elkerülni némi éhezés és fázás, némi terror és némi katonás sovinizmus (és a Szovjetuniótól való függetlenedés) árán. A többi szovjet csatlós állam – a Szovjetunió beletörődése mellett – csak nyugati hitelekkel tudta fönntartani az életszínvonalat, a népjóléti rendszereket; Kelet-Németország már az NDK megszűnése előtt másfél évtizeddel voltaképpen Nyugat-Németország, az NSZK gazdasági gyarmata volt. Már ekkor elkezdődött a füstokádó, rozsdatermelő, ráfizetéses nagyipar agóniája (Nyugaton még korábban), a gépesített mezőgazdasági nagyüzemek túltermelési válsága. Mindez kompromisszumokat kényszerített a kelet-európai posztsztálinista, szovjet típusú rendszerekre, és megnyitotta őket a nyugati politikai befolyás előtt. Ennek a mitologizálása – a folytonosságok romantikus démonizálása – értelmetlenség.

De az értelmetlenség józan belátása nem ér semmit a mély politikai patológiával szemben. A bolsevik eredetű, de bolsevik vonásaitól már az 1960-as évek óta megfosztott rendszer sodródása, majd zűrzavaros, ám nagyjából fájdalommentes bukása – a valóban tragikus válság csak a rendszerváltás, a dereguláció és a privatizálás után vagy nyomán (a post hoc és a propter hoc viszonya itt is bonyodalmas) következett be – lassan hömpölygő folyamat volt, amelynek az átalakítása összeesküvés-történetté eléggé hihetetlen. Legnépszerűbb véleményvezéreink a „ki a hibás azért, amit sehogyan sem értek?” kérdésre adnak sekélyesen moralizáló és pszichologizáló válaszokat. A legtöbb elterjedt elképzelés a mélyfasiszta minta nyomán az 1989 előtti rendszer vezetőinek és ellenfeleiknek a mitologikus összehozásán alapul, ezért kell pl. a demokratikus ellenzéket mintegy az állampárt holmi külső frakciójának föltüntetni – ez már azért is fontos, mert mellesleg azt a tételt is bizonyítania kell, hogy AZ ELLENÁLLÁS LEHETETLEN, SOHA NEM LÉTEZETT ÉS NEM IS FOG LÉTEZNI, esetleg csak reménytelen bandaharcok formájában (vö. „a pesti srácok” mítoszával, amely kilúgozza a politikát 1956-ból).

Az az önmagában könnyen magyarázható tény, hogy valamely KISZ KB-titkár vagy állambiztonsági főtiszt a demokratikus fordulat (rendszerváltás) után nagytőkés lehetett, eltakarja ezt a nem kevésbé érthető másik tényállást: a pártállami vezető vagy középvezető (funkcionárius) szerepe más, mint az esetleg politikailag is befolyásos nagytőkésé; a személy esetleges azonossága nem szünteti meg a kétféle társadalmi funkció éles különbségét; a „nem ugyanaz” nem redukálható az „ugyanaz”-ra, ehhöz irracionális ugrásra van szükség. A pártállami funkcionárius és a tőkés a modernség két típusának (van még ilyen típus ezen kívül is persze) megtestesítője; a modernségen belüli hasadások, ellentétek elkenése, összemosása a fasizmus ál-premodern retorikájának szerves része. Ez azonban csakugyan csonkamagyar hagyomány: föltűnően hasonlít a Horthy-korszak megkülönböztetésére „úri középosztály” (vagy „nemzeti középosztály”, „keresztyén középosztály”), illetve „polgárság” (értsd: zsidók, nemzetidegen elemek) között. Ma is a netán a korábbi rendszerből eredő, netán zsidó, netán liberális polgárság, középosztály, értelmiség a „komprádor”, a „globalista”; míg „a nemzeti középosztály kinevelése” kormányzati segédlettel: bevallott, hivatalos államcél, akár az 1930-as évek végén. Tehát nem a tőketulajdon (vagy a hiánya) a döntő (ezt a „vállalkozás” álfogalmával különben is mitologizálni illik), hanem a tőketulajdonosok szociokulturális, politikai hagyományból levezetett „eredete”.

Ezt a mítoszt – és a mítosz, mivel hisznek benne: valóság – minden további nélkül elfogadta az ún. magyarországi baloldal, így hát a jobboldali mítosz nem csupán „hitvalóság”, hanem politikai realitás is, amely (akárcsak a Horthy-korszakban) közel hozza (vagy fogja hozni) „a haladó polgárságot”, „a haladó értelmiséget” a munkásmozgalomhoz, illetve a munkásmozgalom megfelelőihöz, mai utódaihoz. Akkor is, ha ezek a rétegek ma még ortodox liberálisok, neokonzervatív piaci fundamentalisták. De szószólóik nem az eddigiek lesznek, hanem a kései kapitalizmus olyan polgári baloldali bírálói, mint a ma még magányos (de már nagyon népszerű) Róna Péter.

A fasiszta tétel (liberális és kommunista ugyanaz), a liberális tétel (fasiszta és kommunista ugyanaz) és a sztálinista tétel (liberális és fasiszta ugyanaz) egyaránt téves, ámde különféle vegyítési aránnyal megszállta a gyulladt csonkamagyar elmét (igen gyakran kettőt fogad el közülük, vagy mind a hármat egyszerre, a logikai ellentmondásra való tekintet nélkül), és így létrehozza az egyszerre apolitikus és túlpolitizált, kissé szenynyes izgalmat, amely olyannyira jellemző a csonkamagyarok szűkebb – oly szűk – pátriájára. Ez nem volna annyira fontos, ha nem tenné a jelek szerint lehetetlenné a jelenlegi viszonyok tárgyilagos kritikáját. „A lelkünk mélyén valamenynyien kádáristák vagyunk” vagy „a lelkünk mélyén valamennyien horthysták vagyunk” típusú, mérhetetlenül túlzó, gyakran teljesen igaztalan és inadekvát sugalmazások egyrészt azonosíthatatlanná teszik a múltból valóban áthúzódó, mérgező, örökletes magatartásformákat és téveszméket, másrészt fölmentést adnak – a folytonos alaptalan analogizálás miatt – a jelenkor sajátosságainak fölkutatása alól.

Torz módon ugyan, de a közvélemény is fölismeri ezeknek az unos-untalan ismételgetett, sehová se vezető történeti analógiáknak a céltalanságát, amikor tiltakozik a „fasisztázás” és a „kommunistázás” ellen – ebből persze sajnos az is következik, hogy amikor csakugyan nácikkal találkozunk, ami sűrűn megesik, szót se lehet szólni, mert a vádat előre kompromittálták a fölületes mítoszteremtők. Hiszen fasiszták csakugyan vannak, és kommunisták is – lesznek.

 

•

 

A következő, szerintem fontos példa nagyon jól illusztrálja a megértés saját magunk okozta nehézségeit.

Amikor a második Orbán-kormány elhatározta, hogy kiveszi a helyhatóságok kezéből az oktatás- és az egészségügyet, az összes médiák, főleg a balliberálisnak titulált sajtótermékek ezt államosításnak nevezték. Ez a modern polgári állam lényegének elképesztően eszetlen félreértése. Természetesen a választott helyhatóságok – az „önkormányzatok” kifejezés csakugyan félrevezető: a helyi közösségek nem kormányozzák önmagukat – épp úgy az állam részei, mint a nemzeti kormány. Az államnak nem minden része működik a (központi) kormány alárendeltségében. A bíróság, a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Tudományos Akadémia, az ombudsman, a számvevőszék szintén állam, habár nem a kormány irányítja (az informális befolyástól itt eltekintünk, hiszen az alkotmányosan tilos). A KÖZPONTOSÍTÁS nem ÁLLAMOSÍTÁS. A kórházak és az iskolák eddig se voltak magántulajdonban (magánszemélyek vagy magánegyesületeik tulajdonában) – mellesleg: az ún. önkormányzati tulajdonban volt iskolák átjátszása az egyházaknak: privatizáció –, hanem olyan állami szervezetek tulajdonában, amelyek közhatalmi jellegét illetően a legcsekélyebb kétely sem állhat fönn.

A helyhatóságok, az ún. önkormányzatok rendeleteket bocsátanak ki, adókat vetnek ki, különféle cselekvények végrehajtására kötelezhetik az illetékességi területükön élő, a joghatóságuk alá tartozó honpolgárokat. Ezt csak állami szervek tehetik meg, hiszen a legitim kényszer az állam kiváltsága a polgári társadalomban. Igaz ugyan, hogy a helyhatóságok esetében nem vagy alig érvényesül a hatalmi ágak elválasztása, hiszen ezek a szervek egyszerre jogalkotó (rendeletalkotó), végrehajtó, közigazgatási és gazdálkodó szervezetek (ezért is ennyire korruptak): de a gazdálkodás kivételével ezek a funkciók mind jellegzetesen állami funkciók. Hatalmuk terjedelmét a közjog szabályozza, tehát alapvetően az Országgyűlés és – korlátozottabb mértékben – a bíróság (így pl. az Alkotmánybíróság) szabja meg (távolról és közvetetten persze még a nemzetközi és az európai jog). Az államszervezeten belüli arányok és hatáskörök változása nem szünteti meg, de még csak nem is csökkenti valamely állami részegység állami karakterét. A modern polgári államban jellegzetesen sok, viszonylag autonóm, a nemzeti kormánnyal nem a hierarchikus alárendeltség viszonyában álló állami szervezet létezik, terjed a regionális autonómia és a konföderalizmus, sőt: új összeköttetések létesülnek a nemzetek fölötti, föderális (szintén állami jellegű) entitások és a különféle autonómiák között. A második Orbán-kormány kétségtelenül központosításra törekszik, tehát egyre több szervet kíván a kormány alárendeltségébe vonni és az államot hierarchikus szerkezetűvé változtatni – anélkül azonban, hogy az állami kényszer összmennyiségét ezáltal növelné vagy csökkentené. Amikor mégis ez utóbbit műveli, akkor ezt a magánélet és a civil társadalom kárára és sérelmére teszi, de az állam átszervezése nem ÁLLAMOSÍTÁS. (Mint ahogy az sem államosítás, amikor a kormányzat megvásárolja a Rába nevű, csőd felé tántorgó hadiüzem részvényeit, nem pedig kárpótlás nélkül sajátítja ki a vállalatot.)

Miért nevezi a sajtó ezt mégis „államosításnak”, olyannyira, hogy ezt a téves szóhasználatot még a kormánypárti képviselők is átveszik? Egyszerűen azért, mert az „államosítás” kifejezésnek „kommunista” a konnotációja (egyébként szintén tévesen, hiszen a kapitalizmusnak nem a tulajdonos kiléte a fő kritériuma, hanem az árutermelés, a bérmunka, illetve a pénz általános egyenértékjellege, mindez pedig, amint láttuk, a hibásan „szocializmusnak” vélt államkapitalizmusban is fönnmarad). Márpedig ha már valaki mindenáron „államszocialista”, szovjet típusú analógiákat keres, ezt megtalálhatja éppenséggel: a járási hivatalok visszaállítása a helyi „demokrácia” legnagyobb veresége – ami ugyan helyi közigazgatást lehetővé tesz, de helyi politikát nem, s mivel a járási hivatalok („kormányhivatalok”) élén kormánypárti politikusok állnak s a megyei „önkormányzatok” hatásköre szinte teljesen kiüresedik, ez a néhai járási pártbizottságok funkcióját olvasztja bele a járási hivatalba – summa summárum, vidéken elsorvadnak a választott állami szervek, jobbadán csak kinevezett hivatalnokok maradnak, akik kizárólag a jobboldalt képviselik politikailag. Helyi politikai élet csak a nagyobb városokban lesz, faluhelyt nem, akárcsak a Horthy-korszakban (hiszen a megyegyűléseknek az első világháború előtt nagyobb hatalmuk volt, mint az 1920-as évektől kezdve 1989-ig).

Természetesen a kormány nem ördögökből áll, és a központosítást nem pusztán a hatalomkoncentráció gerjedelme indokolja, hanem a rosszul megtervezett helyhatóságok túl nagy száma, óriási működési költsége, korlátozhatatlan pazarlása, botrányos eladósodottsága és megdöbbentő korruptsága is, ennek a fő oka pedig – amint említettem – a hatalmi ágak elválasztásának szinte teljes hiánya „helyben”, különösen a „gazdálkodó” funkció átláthatatlansága és inherens képtelensége a polgári államban.

A Csák Máték uralmának korlátozása még pozitívum is lehetne: abban pedig nehéz hinni, hogy a 93 százalékban (!) jobboldali vezetésű helyhatóságok oktatási politikája – mondjuk – demokratikusabb és fölvilágosodottabb lehetne, mint a hasonló eszmeárnyalatú nemzeti kormányé; igaz, hogy nem tudnák annyira „lenyomni” a pedagógusokat és a szülőket, mint a központi kormányzat. Az új, a „szófogadás” képzetére épülő köznevelési és családvédelmi törvényjavaslat ugyan szörnyűséges, az egészségpolitika pedig épp olyan borzasztó, mint a neoliberális epizód idején, de ennek kimondásához az „államosítás” kifejezés oktalan használata nem szükséges.

Attól kell tartanunk, hogy a vonatkozó írásművek szerzői (akik nyugodtan nézhetnének más foglalkozás után) csakugyan nem tudják, hogy mi az állam. Láthatólag összekeverik a „kormány” és az „állam” képzetét, pedig a különbség alapvető – még a „King in Parliament” hagyományos fölfogása se tenné ezt lehetővé –, s aki ennyit se tud, arra életveszélyes hallgatni politikai ügyekben. Márpedig ezt a szarvashibát vezető kommentátorok, elemzők és politikusok tucatjai követték el az elmúlt két hónapban, elsősorban persze azért, hogy (minden ok nélkül) lekommunistázhassák Orbán Viktort, pártját és kormányát.

 

•

 

Ezt a riasztó benyomásunkat tovább erősíti mindaz a visszaélés, amelyet a „civil társadalom” és a „civil” fogalmával követnek el.

A „civil társadalom” fogalma a skót fölvilágosodástól, Adam Ferguson klaszszikus művétől (1767) Hegel jogfilozófiájáig formálódott ki fokozatosan, és azóta is számos átalakuláson ment keresztül. A fogalom alapvetően a társadalomnak azt a szféráját jelöli, amely a család és az állam között „terül el”, s amelynek alapja egyrészt az önkéntesség (a magánszerződés mintájára), tehát a közhatalom (legitim kényszer) hiánya – a civil társadalom egyetlen része se gyakorolhat hatalmat a másik rész fölött, ami nem azt jelenti, hogy valamennyien egyenlő befolyással rendelkeznek –, másrészt a közösségi (nyilvános) jelleg. Ebben az értelemben a civil társadalomhoz tartoznak az önkéntes magánegyesületek és társulások, amelyek elve a csoportos és a magánérdek, a piac és a szűkebb értelemben vett nyilvánosság.

(Ez a magánérdek a csoport által kitűzött cél indítéka, s lehet altruisztikus, mint pl. a jogvédő, környezetvédő, kisebbségvédő, állatvédő stb. csoportok esetében, önmegjelenítő, mint az advocacy groups egy része esetében, önvédelmi, mint pl. a szakszervezetek és hasonlók esetében, vagy anyagi, mint a részvénytársaságok, a tőzsde, a vállalkozói érdekszövetségek stb. esetében, tehát a „magánérdek” itt nem okvetlenül önzést jelent.)

Így hát föltétlenül a „civil társadalomhoz” tartoznak a szakszervezetek, politikai pártok és egyházak is. (A pártok parlamenti és helyhatósági [közgyűlési] képviselőcsoportjai s a belőlük alakult kormányok vagy más vezető szervek természetesen már nem tartoznak ide, hiszen közhatalmat gyakorolnak.) Nem véletlen, hogy a „civil szervezet”, „civilszféra” (vagy pláne „civilkedés”, brrr) kifejezések csakis és kizárólag a magyar nyelvben léteznek, más nyelvre nem lehet lefordítani őket. Az értelmetlen „civil szervezet” kifejezés Magyarországon csakis az NGO-kra, azaz a nem kormányzati szervezetekre vagy más közcélú, nonprofit magánegyesületekre illik (Nagy-Britanniában: „charities”), amelyek nem „pártpolitikai” természetűek, de hallgatólagosan kizárják innen a szakszervezeteket és az egyházakat is (ez utóbbiakat, ugyancsak hallgatólagosan, valamiféle, politikai pártokhoz illeszkedő csoportoknak vélik, ami olykor lehet informálisan és empirikusan helytálló [mint ahogy az is, hogy a római katolikus egyház kezd holmi hatósághoz hasonlítani, ugyancsak informálisan és jogon kívül], de ez a fogalmi megkülönböztetés szemszögéből nem számít). A „civil szervezet” kifejezés széles körű használata a csonkamagyar közszellem antipolitikai, elsősorban antiparlamentáris és antiliberális jellegét emeli ki.

Máshol erre a szóösszetételre nincs igény.

Amint az állam (és a kormány) tekintetében a csonkamagyar politikai képzelet nem hajlandó fölfogni a polgári társadalom természetét, épp úgy a civil társadalomból is kiutasítja a piacot, a nyilvánosságot, a politizálást, tehát mindent, ami a polgári társadalomhoz tartozik.

Itt meg kell jegyezni, hogy az állam/társadalom/egyén hagyományos triászát én politikai filozófiai, politikaelméleti szempontból nem tartom helyesnek – de elismerem, hogy ez a polgári társadalom jól bevált, érvényes önképe, amelyet meg kell érteni, mielőtt bíráljuk.

Az értetlenség – a politikaellenes patológia és az elméletellenes beállítottság, amely már nagyon régóta eszköze volt a kelet-európai uralkodó osztályok (és ideológiai államapparátusaik) vitát, tehát kételyt, bírálatot és újítást elfojtó stratégiáinak – természetesen nem a csonkamagyarok fogékonyságának és műveltségének minden ok nélküli, spontánul generált hiányaiból fakad, hanem elfojtása valaminek, ami a szokásos módon (azaz patologikusan) tör elő, keres magának kerülő utat.

A polgári társadalom önképének és ezt kifejező frazeológiájának, megengedem, kissé korlátolt és kissé elvakult, csökönyös elutasítása kifejezi az elfojtott tartalmakat, amelyekre a kritikai terápia gyakorlása során több-kevesebb bizonyossággal vissza lehet következtetni, és ennek révén egész eddigi kritikámat jó alaposan meg lehet csavarni, meg lehet pörgetni a tengelye körül.

 

•

 

A még a liberális/konzervatív korszakomban írott tanulmányom a civil társadalomról (Social Research, 1994. nyár; magyarul is) – amely meglehetősen ellenséges az akkoriban megváltónak tekintett képzettel szemben – fölhívja rá a figyelmet, hogy a civil társadalom mint a jövő mintája igen nagy mértékben hasonlít a kommunizmus célképzetére. (Ami a szememben akkor aggályossá tette az egészet.) Ugyanis a civil társadalom intézményeire – lényegileg a szabad társulásokra – az a jellemző, hogy szabadon lehet bejelentkezni és kijelentkezni (checking in & checking out), csatlakozni és kiválni belőlük. Akármennyire intézményes a modern polgári társadalomban a civil társadalom IS, a még intézményesültebb állam más. Akaratunkon kívül, születésünkkel leszünk a polgárai, hozzá a kötelességeink kötnek bennünket, amelyeket tetszésünktől függetlenül szabnak ki, a kiválás nehéz, többnyire lehetetlen, s ha mégis, az egyik államot cseréljük föl valamelyik másikkal, az állam megkövetelheti tőlünk életünk és javaink kockáztatását vagy a róluk való lemondást, törvényesen megölhet, bebörtönözhet, kiéheztethet bennünket és í. t.

Mármost a kommunizmust mint végállapotot úgy is ki lehet fejezni, hogy tisztán civil társadalom, legitim kényszer nélkül, ahol a szabad „elvegyülés és kiválás” a főszabály, ahol ebben a tekintetben megszűnik a sors.

A modern intézményességgel szembeni ellenszenv és ressentiment Kelet-Európában nemcsak premodern, s ahogy nálunk – tipikus rasszista fordulattal – mondják, nemcsak „keleti”, hanem egyben rejtetten, talán tudattalanul modern, azaz ebben a vonatkozásban rejtetten, talán tudattalanul kommunisztikus.

Ez talán arra is rávilágít, hogy ez a szívós ideológiai vonakodás mit is jelent a kelet-európai társadalmak öntudatlan várakozásai tekintetében, amelyeket a demokratikus fordulathoz fűztek: hiszen az intézményesség – ugyan kritikátlan és úgyszólván néma – elvetése elvégre egyben a hierarchia elvetését is jelentheti.

 

•

 

Az újonnan a tévében megjelenő politikai osztály, amely a láthatatlanná tett, okkult hatalom első nyílt bemutatkozása volt, szemléletileg durvább megnyilvánulása volt a hatalom tényének, mint a nyilvánosságtól elzárkózó, javarészt titokban működő, a nyilvánossággal csak többszörösen rituális rejtjelezéssel érintkező, dekadens „pártállami” irányítás. A kifelé néma szovjet laktanyák és a zárt PB-ülések magas falai mögé rejtőző hatalmi központ nem erőltette magát „a lakosságra”, ahogy ekkoriban a népet – sokakat zavaró, jellegzetesen bürokratikus-statisztikai fogalommal – nevezni volt szíves.

A tévében föllépő, sok-sok szánalmas fajankó röhincsélve és röstelkedve ugyan, de mégis azt mondta a népnek: „látjátok, izé, hát bizony, mi tagadás, mi vagyunk, öö, élet és halál, hm, urai – jó, mi?”

A hatalmi faktum nyílt és nyilvános bevonulását nevezik – gyűlölködve és megvetően – „politikának” a csonkamagyarok és más kelet-európaiak. Kádár János vagy Tito vagy Brezsnyev vagy Honecker vagy Gierek olybá tűnhetett föl utólag (retrospektíve), mint olyasvalaki, aki megvédte, elszigetelte az embereket a politikától, mert nem kívánta a részvételüket, a helyeslésüket, ahogyan a kritikájukra és az elégedetlenségükre se volt kíváncsi. A posztsztálinista korszakban – szemben a sztálini korszakkal! – megszűnt mind a közvetlen terror, mind a lázas és erőszakos mozgósítás, a rezsim beérte vele, hogy „a lakosság” magánemberek alaktalan „tömege” legyen, korlátozott törekvésekkel (a maximum a fizikai, anyagi és kulturális kényelem lehetett). Ez a demobilizált és demotivált „tömeg” a mai kelet-európai, különösen a csonkamagyar civiltársadalom-képzet lényege, mert hiszen akkor volt utoljára az akkor – polgári szemszögből – csonka civil társadalom még depolitizált! Kommunista szempontból ez hamis szabadság, hiszen az állam nem szűnt volt meg (sőt), csak láthatatlanná vált, de ezt – a hatalom mai nyers tényeinek ismeretében – tágas „mozgástérnek” érzékeli a hamis történelmi emlékezet. A liberális „kádárizmus”-bírálat téved, amikor államkultusznak, hipertrófiás etatizmusnak-dirigizmusnak írja le a kései szovjet államkapitalizmus népi ideológiáját; éppen ellenkezőleg, az állam rejtett, okkult arculata keltette azt a jó konzervatív érzést (amit szembe lehetett állítani a Sztálin és Rákosi hiperaktív, szüntelenül ügyködő és beavatkozó terrorállama okozta félelemmel), hogy „az embereket békén hagyják”. Kádár hírhedt mondása – „aki dolgozik, az boldogul” – szó szerint megegyezik Lázár János világszemléletével („csak az nem boldogul, aki nem dolgozik”). De Kádár és Brezsnyev csak részben volt konzervatív: ők csakugyan etatisták voltak, a népüknek erre nem volt szüksége, hisz közügyekben a népnek úgyse volt szava. Efelől még nem szabályozták kevésbé szigorúan a köz- és magánéletet, de ezt közigazgatási, nem politikai módszerekkel csinálták; az egyes intézkedésekről többnyire csak az érintettek értesültek, a többieknek homályos általánosságokkal kellett beérniük, s főleg: nem tudhattak az alternatívákról.

A diktatorikusan túlszabályozó államhatalom nem tetszik annyira beavatkozónak (intrusive), ha pusztán közigazgatási, hivatali módszereket alkalmaz, s még ahhoz is van esze, hogy tudja, még az öndicsőítés is politikai, tehát hibás, a sikeresebb kelet-európai rezsimek stílusa ezért volt szürkén puritán, s csak a válságban virított ki újra a „személyi kultusz”. A rejtett politikára nem volt szabad fölhívni a figyelmet. Az állam nagy hivatal volt, személytelen álcát öltött, intézkedései, ha nem is természetesek, de gépiesek voltak, ezért nem voltak sértők: a sértés akkor kezdődik, ha fölbukkan a szubjektivitás. A sikeres kelet-európai vezetők (s ebben csakugyan Kádár bizonyult a legsikeresebbnek, jó sokáig) nem politikusnak látszottak, hanem a személytelen gépezet viszonylag jóindulatú, kedélyes-közönyös megszemélyesítőinek (nem irányítóinak; és legfőképpen nem „a nép vezéreinek”). A mindent betöltő magánélet mámorában ezt bizony sokan szabadságnak érezték.

Ezt a magánéletre szűkített civil társadalmat szerették volna a kelet-európaiak az egész életre kiterjeszteni. Ez ugyan csonka volt, és utópiaként egyszerre igénytelen és lehetetlen. Ezt tekinti „szocializmusnak” az utókor – s ezt bálványozza az óbaloldal, nem a forradalmat –, de a dolog potenciálisan fölforgató (tehát számomra potenciálisan ígéretes) oldala nagyon gyönge. A „létező szocializmus” a valóságos kommunizmussal ellentétben, amelynek a filozófiai „helyére” ült – a kommunizmus mint gondolat az állam, az uralom és egyenlőtlenség, tehát a polgári (és mindenfajta „előtörténeti”) értelemben vett politika megszüntetését vette tervbe – eldugta a politikát, evvel azonban (meglehetősen perverz módon és eltorzított formában) a kelet-európai társadalmak elméjébe plántálta azt az eszmét, hogy a politika (a közüdv körüli hatalmi viaskodások) helyett az igazság számít (ennek a torz utóda a „létező szocializmusban” a tudományból, nem pedig a honpolgárok egyetértéséből, azaz a közvéleményből származtatott legitimitásfogalom). Ezért van részben igaza Csurka nagy mondásának, amely szerint „a szakértelem bolsevista trükk”; igen, noha nem „trükk”, hanem a platóni politikaelmélet kései, dekadens utóda, amely a helyes filozófiát keresi, amely fölszabadít, és a rációt bevezetve a társadalom káoszába, értelmes, szabad rendet teremt (ez Saint-Simontól a régi szociáldemokráciáig és Leninig a balsorsú „tudományos szocializmus” szcientista utópiája) – s ebből, további hanyatlás után, lett az utódpárti/technokrata frázis a „szakmaiságról” és szinonimáiról, amelybe belejátszik a félig értett Max Weber tétele az értéksemleges, „értékektől szabad” (wertfrei) tudományról, amely éppen a „tudományos szocializmussal” szemben lett nálunkfelé népszerű az 1970-es években. (Az is igaz, hogy az exmarxista keleti liberálisok evvel az attitűddel nézik a mainstream közgazdaságtant, szemben nyugati vezérképviselőivel.)

 

•

 

Mindehhöz hozzáadódik a hagyományos politikával – a kései kapitalizmussal és a teljesen hitelét vesztett képviseleti kormányzattal („parlamenti demokráciával”) – szembeni jogos és indokolt kiábrándultság, sőt: növekvő gyűlölet. A kelet-európai politikaellenesség nem jobb politikát javasol a lejáratott, elavult rosszal szemben, hanem a politikának valaminő ellentétét. Az új szociális mozgalmak átterjedése Magyarországra ezen majd változtathat valamit, egyelőre a „civil társadalom” és a „politika” alaptalan és indokolatlan ellentéte hittétel, amelyből hazugság válhatik, ha nem látjuk be, hogy itt régi és új politika kontrasztjáról van szó. Ismétlem: ez nem terminológiai és műveltségi kérdés.

Új politika önmagában abból nem lesz, hogy valaki az intézményeken kívül helyezkedik el. A résekben. Csak abból, ha szembefordulunk a fönnálló intézményrendszerrel. A kivonulás érthető és helyénvaló taktika a gyöngeség pozíciójában. Nem kell ahhoz a hierarchikus társadalom hatalomképzetét elfogadni – mert a létező hatalomfajták egyikére sem érdemes szert tenni, ez csakugyan bizonyossá vált – , hogy a gyöngeség és a szétszórtság tényéből ne kreáljunk kultuszt. Az új politika, amely képes megkülönböztetni a hanyatlást a változástól, egyelőre gyönge, még kulturálisan is. Ezt nem szabad tagadni. A gyöngeség most még erény. De az új mozgalmakra olyan felelősség hárulhat, ami ezt lehetetlenné teszi. A kérdés az, mint mindig, hogy lehetséges-e olyan erő, amely nem represszív és nem diszkriminatív. A precedensek nem biztatóak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek: (↵ returns to text) A szellemi divatok értéke kérdéses; de azért az is furcsa, hogy azok a gondolkodók, akik – mint pl. Giorgio Agamben, Antonio Negri, Alain Badiou, Slavoj Žižek, Moishe Postone, David Harvey, John Holloway, Michael Heinrich, Robert Kurz, Boris Groys, Gerald Raunig, Peter Sloterdijk, Jean-Luc Nancy, Judith Butler, Derek Parfit vagy a francia Tiqqun folyóirat titokzatos köre – értelmiségiek közötti beszélgetések tárgyai Isztambultól és Prishtinától Edinburgh-ig, nálunk csak pár szakembert foglalkoztatnak, mint ahogy nincs nyoma Magyarországon Deleuze/Guattari vagy Adorno föltámadásának vagy magának az új Marx-reneszánsznak. Mindez Kolozsvárt vagy Újvidéken is elevenebb, mint Pesten.↵

Boris Groys: Das kommunistische Postskriptum, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2006.↵

Kiderült, hogy az amerikai és a brit szélsőjobboldalon elterjedt az a mindenestül alaptalan legenda, hogy a Frankfurti Iskola és a nagytőkés Bilderberg Csoport valamiképpen összefügg, s hogy a kritikai elmélet kitűnőségei azért érkeztek az 1930-as években Amerikába, hogy a szabad amerikai társadalmat tönkretegyék. Ezt a Lyndon LaRouche neonáci mozgalmában kivirágzott „teóriát” nem kisebb ember tette mostanában magáévá, mint Fidel Castro (!), aki ezt az ökörséget a Granma c. havannai kommunista napilap címlapján terjeszti. Lásd erről Martin Jay írását: http://www.scribd.com/doc/
62600588/Dialectic-of-ounter-Enlightenment-The-Frankfurt-School-as-Scapegoat-for-the-Lunatic-Fringe. A nézetet a brit neonáci BNP vezére is fölkarolta. Az ügy marginális, ám jellegzetes.↵

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Fáy Miklós: Áldott szegénység (Aki Kaurismäki: Bohémélet. Örkény István Színház. Rendező Ascher Tamás.) Tartja magát Murger, vagy mi tartjuk magunkat bizonyos elvekhez, ami...

Almási Miklós: Véres optimizmus (Gilles Kepel: Dzsihád. Fordította Sajó Tamás. Európa, 858 oldal, 4200 forint. ) Almási Miklós Véres optimizmus Csak azt csodálom, hogy Gilles...

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

Almási Miklós: A szabadság kézikönyve (ean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L’Harmattan Kiadó. ) Almási Miklós A szabadság kézikönyve Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia....

 

 

Cimkék: Tamás Gáspár Miklós