Niedermüller Péter: A jövő társadalma?

Az elmúlt másfél évben számos cikk, publicisztikai írás, elemző tanulmány foglalkozott a jelenlegi kormány törvényalkotási gyakorlatával, az új törvényeknek a liberális demokráciát korlátozó, károsító hatásával. A kritikai hangvételű írások joggal mutattak rá, hogy a kormány olyan átfogó törvényi, jogi környezet megteremtésén dolgozik, amely figyelmen kívül hagyja az európai liberális demokráciák hagyományait és értékeit, visszaállítja a paternalista államot és annak intézményeit, semmibe veszi a jogbiztonságot, bebetonozza a kormánypárt embereit az egyébként független állami intézmények élén, s már előre korlátozni igyekszik a későbbi kormányok politikai, gazdasági mozgásterét. Ugyanakkor kevesebb szó esik arról, hogy a kormány törvényalkotási gyakorlata mindezen túlmenően nagyon határozott és egyértelmű társadalomkép szolgálatában is áll. Az új törvényeknek, „Magyarország újjászervezésének” alapvető célja a magyar társadalom kulturális és társadalmi modernizációjának feltartóztatása, megállítása, egy autoriter, szigorú és merev konzervatív, a magyar történelem baljós hagyományaira épülő nemzeti-keresztény társadalmi berendezkedés megteremtése. A jelenlegi kormány és kormánypárt minden eszközzel arra törekszik, hogy kiszorítsa és megbélyegezze a mindennapi életből az európai modernitás kulturális értékeit, hogy korlátozza a mindennapi élet szabadságát, annak sokféleségét, s helyette meghaladott, bezárkózó, a társadalmi változásokra érzéketlen, rideg értékekre, normákra épülő társadalmi rendet honosítson meg. Ennek a társadalomfelfogásnak két, egymással szorosan összefüggésben álló alapelve van: az egyik a modern társadalmakban zajló, illetve lezajlott változások figyelmen kívül hagyása, tagadása, nem értése, megbélyegzése, a másik pedig az az anakronisztikus érték- és normarendszer, amely a kormánypárt társadalomfilozófiájának az alapját jelenti. A következőkben ennek a két alapelvnek a rövid elemzésére teszek kísérletet.

 

A társadalomtudományokban közhelynek számít az a megállapítás, hogy a társadalmi rendszerek állandó változásban vannak. A változásoknak vannak lassabb szakaszai, nehezebben észrevehető jelei, és vannak gyorsabb, dinamikusabb periódusai, amelyek során a változások mindenki számára egyértelműen megfigyelhetők. Különösen így van ez a modern társadalmak esetében. Azt is tudjuk, hogy a modern társadalmakon belül – kissé elnagyoltan fogalmazva – kétféle attitűd formálódott ki a társadalmi átalakulásokkal kapcsolatban. Egyrészt léteznek értelmezések, amelyek a változásokat előrehaladásnak, fejlődésnek, növekedésnek tekintik, azaz olyan kívánatos, pozitív folyamatoknak, amelyek jobbá teszik az emberek életét, javítják az életminőséget, új esélyeket kínálnak. Másrészt léteznek olyan magyarázatok, amelyek a társadalmi átalakulásokat veszélynek látják és láttatják, olyan eseménysorozatnak, amely lerombolja a meglévő rendet, szokásokat, hagyományokat, szükségtelenül felforgatja az élet ismert és megszokott menetét.[1] Ezek az egymástól gyökeresen eltérő felfogások nem választhatók el attól a ténytől, hogy a különböző társadalmi csoportok jelentős mértékben eltérő módokon tudnak alkalmazkodni a változásokhoz. Ez már csak azért is így van, mert az átalakulások a társadalmi tér különböző szeleteiben és szegleteiben nagyon különböző hatásokat fejtenek ki, s így jelentős mértékben hozzájárulnak a modern társadalmak további politikai, ideológiai, társadalmi és kulturális differenciálódásához és fragmentálódásához. Másként fogalmazva, a társadalmi változások hatásaikban sosem jelentenek egységes, egynemű folyamatot, hanem mindig az egyes társadalmi csoportok kognitív és kulturális tudásának prizmáján, a csoport mindennapi életének filterén keresztül fejtik ki hatásukat. Az, hogy az egyes társadalmi csoportok, rétegek életére milyen befolyást gyakorolnak a társadalmi változások, jelentős mértékben függ az adott csoport kulturális készségeitől, tudásától, hagyományaitól, alkalmazkodási képességeitől.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ma már annak megállapítása is közhelyszámba megy, hogy a 18. század végétől Európában fokozatosan kialakuló, ipari kapitalizmusra épülő modern társadalom az utóbbi három-négy évtizedben gyökeres változásokon ment keresztül. Ezeknek a változásoknak a mibenlétét számos, ma már klasszikusnak számító tanulmány[2] foglalta össze, így ezek megismétlésére itt nincs szükség. Ugyanakkor a jelenlegi kormány társadalompolitikájának értelmezése szempontjából fontos, hogy megemlítsem ennek a mélyre ható átalakulásnak néhány sajátosságát: (a) egyrészt a szolgáltató ipar jelentőségének a növekedését a klasszikus ipari termeléssel szemben; (b) másrészt azt, hogy egyre inkább a tudás veszi át a tőke szerepét; (c) harmadrészt, hogy egyre határozottabban formálódik ki a kreativitásra és innovációra épülő, tudás alapú gazdaság és társadalom; (d) negyedrészt, hogy mindennek következtében lényegi átalakulások történnek a foglalkoztatásban és a társadalmi szerkezetben, egyre inkább felmorzsolódik a hagyományos munkásosztály, a nemzeti érzelmű, kulturálisan homogén középosztály, megszűnőben vannak az ezeknek a társadalmi rétegeknek biztonságot nyújtó foglalkoztatási területek, jelentését és jelentőségét vesztik ezeknek a társadalmi rétegeknek a hagyományosan meglévő kulturális tudása, hagyományai, életformái. Röviden fogalmazva, mára a kapitalizmus és az arra épülő modern társadalom Európában – és tegyük hozzá, a világban még inkább – olyan lényegbevágó átalakulásokon ment keresztül, amelyek nyomán érvényüket vesztették az ipari kapitalizmus, az „első modernitás” gazdasági, társadalmi és politikai alapelvei.

Az természetesen igaz, hogy az említett átalakulások nem mindenütt egyforma intenzitással mentek, illetve mennek végbe. Az azonban nem igaz, hogy Magyarországot nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben érték volna el. A rendelkezésünkre álló adatok, felmérések pontosan mutatják, hogy 1990 óta Magyarországon is fokozatosan, ugyanakkor feltartóztathatatlanul teret veszít a hagyományos ipar. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs vagy megszűnik az ipari termelés, hanem egyrészt azt – amit minden más európai országban –, hogy átstrukturálódik, s egyre kevésbé van szüksége fizikai munkára. Másrészt pedig azt, hogy miközben jelentősen nő(tt) a szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya, egyre csökken a fizikai foglalkozású szak- és betanított munkások, valamint a segédmunkások aránya. Ezek az azóta felerősödött folyamatok világosan kiolvashatók már a 2001-es népszámlálás adataiból is.[3] Ugyanakkor az is egyértelműen megfigyelhető és dokumentálható, hogy egyre nő azok száma, akik korábban nem ismert, nem alkalmazott foglalkoztatási formákban, keretekben dolgoznak – rövidebb munkaidőben kevesebb bérért, időlegesen, átmeneti jelleggel, a feketegazdaságban, a megrendelések függvényében és így tovább. Az átmeneti, időleges foglalkoztatás ma már nemcsak a fizikai munkát végzőket, hanem a szellemi foglalkozásúakat, orvosokat, pedagógusokat, tudományos kutatókat, azaz a hagyományos értelemben vett középosztály tagjait is érinti. Ebben az összefüggésben gyakran megfogalmazódik az az ellenérv is, hogy vannak az országban olyan hátrányos helyzetű térségek – Borsodban, Nógrádban, Kelet-Magyarországon stb. –, ahová nemcsak a késő, hanem semmiféle modernitás sem érkezett meg. Ez azonban súlyos tévedés, hiszen az említett leszakadt térségek éppen a késő modernitás, az új kapitalizmus „produktumai”, azaz olyan vidékek, ahol területileg koncentrálódik az a népesség, amelynek nincs a jelenlegi munkaerőpiacon hasznosítható, értékesíthető tudása, képességei. Végül azt is észre kell venni, hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon is jelentős mértékben előrehaladt a társadalom, a társadalmi szerkezet differenciálódása, fragmentálódása.[4] Ma már Magyarországon sem érvényes a politika számára is oly fontos class and culture elve, amely azt tételezte – s tegyük hozzá, joggal –, hogy a társadalmi osztályok orientációikat, értékeiket, normáikat, kultúrájukat tekintve is egységesek. Ez a folyamat különösen jól megfigyelhető a munkásosztály és a középosztály esetében. Az ipar visszaszorulása, a szolgáltatások egyre erőteljesebb terjedése, a középosztály státusbeli és anyagi biztonságát jelentő állandó munkahelyek fokozatos leépülése azt hozta, hogy ezek a korábban többé-kevésbé egységes társadalmi osztályok orientációikban, viselkedésükben, kultúrájukban, életmódjukban, életstílusukban, politikai elkötelezettségükben mindinkább pluralizálódtak.

A jelenlegi kormány és kormánypárt a modern társadalomnak ezt az átalakulását nyilvánvalóan látja, képtelen azonban szembenézni az abban rejlő kihívásokkal. Éppen ezért nem létezőnek tekinti a változásokat, illetve úgy értelmezi és jeleníti meg, mint amelyek veszélyt, fenyegetést jelentenek a társadalom számára. Az „ország újjászervezésének” jelszava azt a hamis illúziót kelti, mintha a kormány képes lenne megvédeni az országot a posztindusztriális fejlődés – politikai, gazdasági és morális értelemben egyaránt – rossznak, tévesnek gondolt hatásától. Ez az üzenet pedig csak akkor lehet hatásos, ha a modern társadalmak fejlődését negatív irányba tartó folyamatként, a korábbi, működőképes társadalmi, erkölcsi rend széteséseként, elkorcsosulásaként jeleníti meg. Ez az értelmezés több szinten zajlik: közvetlen politikai megnyilvánulások vagy éppen tudományos igényű tanulmányok formájában, illetve a jobboldali médiumokban, ahol a legolcsóbb, legigénytelenebb ostobaságok is megfogalmazódnak. A kormány „világmagyarázata” viszonylag egyszerű toposzokból áll. Egyrészt a modern társadalmak átalakulását leszűkíti a 2007 óta tartó gazdasági, pénzügyi válságra, amelyet a késő modern társadalom rendszerszintű válságának tekint, s ezért a mai posztindusztriális társadalmat, illetve a globalizációt egészében, rendszerszerűségében utasítja el. Másrészt a korábbi szociálliberális kormányokat úgy állítja be, mint ennek a „zemberek” kárára működő rendszernek a képviselőit, haszonélvezőit, akik elfogadva és követve a posztindusztriális társadalom logikáját gazdasági csődbe és erkölcsi széthullásba vitték az országot. Harmadrészt pedig nyíltan szembefordul a nyugati társadalomfejlődéssel, azzal a „Nyugattal”, amely 1989-ben még a rendszerváltó kelet-európai országok számára a mintát jelentette, a nyugat-európai demokráciákat jellemző politikai, társadalmi és kulturális pluralizmussal, azt hirdetve, hogy a válságból az egyedüli kiutat a nemzeti bezárkózás, és az ezen a bezárkózáson alapuló „összefogás”, a „gazdasági szabadságharc”, a „sajátos magyar észjárás” jelenti. Ezen a retorikán persze akár mosolyogni is lehetne, ha nem lennének katasztrofális gazdasági következményei. De vannak.[5] Mint ahogy nagyon súlyos társadalmi következményei is vannak a jelen és a jövő szempontjából egyaránt. A kormány ugyanis nemcsak a modern társadalmak, a posztindusztriális világ jelenlegi helyzetét értelmezi tévesen, hanem olyan „gyógymódot” kínál, amely megsemmisíti a magyar társadalom jövővel kapcsolatos perspektíváit. Ha az eddig hozott törvények, illetve a készülő törvényjavaslatok nyomán valóban létrejönne és megszilárdulna a jelenlegi hatalom által elképzelt társadalmi rend, akkor Magyarország hosszú évekre Európa egyik leganakronisztikusabb társadalmi alakulatává válna, olyan országgá, amely saját magát rekeszti ki a modern társadalmak sorából. A kormány ugyanis – s ez elválaszthatatlan a kötcsei beszédben meghirdetett centrális politikai erőtér, valamint új jobboldali kultúra „filozófiájától” – egyfajta ideológiai burkot igyekszik ráhúzni a magyar társadalomra. Ennek az ideológiai buroknak a lényegét a nemzeti középosztály mítosza(i), az első modernitás mára már meghaladott elképzelései, valamint a kulturális konzervativizmus jelentik, s a kormányzat azt gondolja, ezek segítségével fel tudja tartóztatni, hatástalanítani tudja a posztindusztriális világ társadalmi és kulturális logikáját. S éppen ezért a jelenlegi hatalom arra törekszik, hogy saját ideológiailag meghatározott társadalomképének megfelelően alakítsa át a magyar társadalmat, figyelmen kívül hagyva, kirekesztve és elnyomva minden olyan tényezőt, amely ezt az átszabást lassíthatja, nehezíti, akadályozza.

A nemzeti középosztály mítoszainak középpontjában a nemzet, annak történelme, kultúrája, múltja áll. Miközben a minket körülvevő világot, a „Nyugatot” a kulturális sokféleség, az újra és újra „holttá nyilvánított” multikulturális társadalom valósága, a transznacionalizmus politikai, gazdasági, kulturális jelentőségének az erősödése s mindennek nyomán a nemzetek politikai érdekérvényesítő képességének és kulturális jelentőségének a visszaszorulása[6] jellemzi, addig a jelenlegi hatalom Magyarországon a nemzet mindenhatóságáról értekezik. Sőt a kormány, a kormánypárt úgy tekint a nemzetre, mint valami eredendően meglévő, tér- és időbeli határokon átívelő, a származáson, az eredeten keresztül hagyományozódó entitásra, miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a nemzetek nem önmaguktól létező „természeti” adottságok, hanem politikai funkciókkal felruházott kulturális konstrukciók. Ez a megállapítás természetesen nem arra vonatkozik, hogy a magyar nemzet egy a valóságban nem létező fikció, hanem azt teszi világossá, hogy a jelenlegi kormányzat a nemzeti középosztály, a történelmi mítoszok újjáélesztésének, a nemzeti történelem újra- vagy átírásának a segítségével egy olyan „új” nemzetkoncepciót akar meghonosítani, amely automatikusan kirekeszti mindazokat a csoportokat, amelyek akármilyen oknál fogva nem azonosulnak ezzel a felfogással. A kormány által imamalomszerűen emlegetett „magyar emberek”, az „erős magyar nemzet” stb. kifejezések ugyanis csak azokra az individuumokra és csoportokra vonatkoznak, amelyek osztják a kormányzati ideológiát. A „magyarság” a kormányzati retorikában nem a közösen birtokolt történelem, múlt és kultúra diskurzusán alapul, hanem az imaginárius jellegű, „elképzelt azonosságokat” (Max Weber) jelöli. Mégpedig azért, mert ily módon, az etnikai összetartozás, az azonos származásban, a közös eredetben gyökerező nemzeti identitás eszméjének a segítségével gondolja eltakarni a modernizációval együtt járó társadalmi különbségeket, az azok által generált politikai érdekellentéteket. Ebből a felfogásból logikusan következik az a politikai magatartás, amely nem – vagy csak nagyon korlátozott mértékben – tűri el a társadalmon, a nemzeten belüli kulturális különbségeket, és a tagolatlanságot, az artikulálatlanságot, egyfajta szimbolikus egységet tekint a társadalmi lét alapvető kritériumának. Minden és mindenki, aki ezt az „egységet”, az „egységes nemzet” felfogását megkérdőjelezi, veszélyt, fenyegetést jelent – legyenek azok a „balliberálisok”, legyen az a „Nyugat”, 1968, a liberális demokrácia, az Európai Közösség vagy éppen a globalizáció. S itt nemcsak az egyébként nagyon fontos funkciókat betöltő ellenségképekről van szó, hanem arról, hogy a transzcendentális értékként tételezett nemzetnek az „ellenségekkel” szembeni megvédelmezése – a kokik és sallerek emlegetése – a politikai praxis legalapvetőbb, sőt kizárólagos elvévé válik.[7] A jelenlegi kormány ezen az úton olyan zárt társadalom létrehozásán munkálkodik, amely a benne hívők számára megteremti a biztonság, a nyugalom és az állandóság illúzióját, a kulturális érzelmeken alapuló identitás modelljét, miközben a „hitetleneket” kirekeszti magából. Ebben a társadalomban nem az alkalmazkodás és a sokféleségen belüli együtt- és összeműködés a követendő minta. A Fidesz-kormány által mintának tekintett zárt társadalom abból az előfeltevésből indul ki, hogy a közös, azaz homogénnek tételezett történelem, kultúra, hagyomány olyan kollektív személyiséget – a magyar ember – hoz létre, amelyet a politikai érdekek azonossága is jellemez. A kétharmados többségre vonatkozó állandó hivatkozás, a felhatalmazás emlegetése pontosan ezt az értelmezést tükrözi vissza. Ily módon persze a közösség elveszíti a tényleges társadalmi és politikai cselekvés lehetőségét, hiszen egyedüli céllá a közösség, a nemzet változatlan formában való fenntartása válik. A politika mindent ennek a célnak rendel alá, s mindazok kiszorítására, ellehetetlenítésére törekszik, akik nem azonosulnak ezzel a célkitűzéssel. A Fidesz-kormány politikájában a változatlan, állandó kulturális identitás eszméjének az elfogadása, az imaginárius nemzethez való tartozás morális kényszere válik a politikai cselekvés indítékává, alapjává. De pontosan itt rejlik ennek a társadalomképnek a veszélyessége. Az imaginárius közösség diktatúrája, a nemzeti identitás morális kényszere és kényszerítő ereje, a történelem emocionalizálása, heroizálása, a veszélyeztetettség állandósuló tudata, a nemzeti történelem tragédiák sorozataként való felfogása, a racionális gondolkodás és a kritikai hagyományok hiánya ugyanis olyan „destruktív közösséget” hoz létre, amelynek politikai tevékenysége egy merev és hajlíthatatlan kollektív én szimbolikus reprodukálásában, annak meghatározásában merül ki, hogy ki tartozik, ki tartozhat a közösséghez, és ki nem.

A Fidesz-kormány „nemzeti társadalma” értelemszerűen (és persze történetileg) elválaszthatatlan az ipari kapitalizmustól, a „termelő munka” 19. századi elképzelésétől. Ennek az „árukapcsolásnak” a talán legszembeötlőbb megnyilvánulása az, amikor a kormánypárti politikusok az ország „újraiparosításáról” beszélnek – miközben a világban mindenütt a tudásalapú gazdaság és társadalom kiépítésén dolgoznak. A jelenlegi kormány társadalomképe azonban egészen más sajátosságokat mutat. A hatalom a „fizikai munka becsületének helyreállítását” hangsúlyozza, és ennek érdekében leszállítja a tankötelezettség eddigi korhatárát, ezáltal is szaporítva a rosszul fizetett, szakképzetlen fizikai munkások számát. A jelenlegi kormány szemlátomást nem érti, hogy az ipari, gazdasági termelés átalakulása alapvető pontokon kérdőjelezte meg az embereknek a munkával kapcsolatos kulturális elképzeléseit, társadalmi tapasztalatait, illetve jövőbeli elvárásait, azaz azokat a magától értetődőségeket, amelyekre a modern ipari társadalom épült. Ezek között az egyik leglényegesebb az a tapasztalat volt, hogy az individuumok társadalmi létét, identitását, státusát, presztízsét, szimbolikus tőkéjét legalapvetőbben a munka, illetve a munkavégzés, a foglalkozás alapjául szolgáló tudás határozta meg. Éppen ezért volt a modern indusztriális társadalom egyik alapelve a teljes foglalkoztatottság – még akkor is, ha ez sosem valósult meg. A másik, ezzel szorosan összekapcsolódó alapelv az volt, hogy a megszerzett tudást értékállónak, nem elévülőnek s ennek megfelelően a társadalmi biztonság egyik lényeges pillérének tekintette. Ami azt jelentette, hogy bár lehettek sokan és sokszor munkanélküliek, ez mindig csak egy átmeneti problémának tűnt, s az emberek mindig bízhattak abban, hogy tudásukra, munkájukra előbb vagy utóbb újra szükség lesz. A posztindusztriális társadalomban azonban éppen ez a bizonyosság tűnt el végérvényesen. A posztindusztriális társadalmat ugyanis éppen az jellemzi, hogy a megszerzett tudás nem jelent semmiféle végleges garanciát, illetve társadalmi biztonságot, sőt olyan tudások is vannak, amelyekre egyáltalán nincs többé szükség. A munkanélküliség egy privilegizált szűk réteget kivéve bárkit elérhet, sőt állandósulhat is, a munkanélküliség a posztindusztriális társadalomban a normálbiográfia részévé, olyan „életeseménnyé” vált, amelyet szinte mindenki megtapasztalhat, s ezzel a társadalmi leszakadás a társadalom kétharmada számára potenciális valósággá vált.

A Fidesz-kormány ezekre a társadalmi folyamatokra megdöbbentő érzéketlenséggel, sőt szegényellenességgel reagál(t). Jól dokumentálható ugyanis, hogy a kormány figyelme nem a társadalmi változásokra, azok logikájára és következményeire irányul. Ehelyett magukat a szegényeket teszi meg a probléma okává, amennyiben a szegénységet az individuumok, egyes csoportok társadalmi sikertelenségével, bukásával, sőt a morális széthullásával hozza közvetlen vagy közvetett kapcsolatba. Ez az értelmezés a szegénységet a hiány és a gyengeség fogalmaival magyarázza: valami hiányzik ezeknek az embereknek az életéből, valami nem sikerült nekik, s ennek az ő személyes gyengeségük, hibáik – alkoholizmus, kábítószerek, munkakerülés stb. – az okai. Azaz a szegények, a munkanélküliek, a hajléktalanok saját maguknak köszönhetik sorsukat. S innen már csak egyetlen lépés, hogy ezt a társadalmi réteget úgy jelenítik meg, mint amely zavarja és veszélyezteti a rendet, a nyugalmat, fenyegeti a „normális polgárok”, a nemzeti középosztály mindennapi életét, értékeit, normáit, erkölcseit. A nemzeti középosztály és az annak érdekeit képviselő politika számára a szegények életét káosz, rend- és szabálynélküliség, a normalitástól való eltérés, társadalmi anomália jellemzi, ők azok, akik nem képesek „normálisan” dolgozni és „normális” családi életet élni. Ebben a világképben a szegények azért kerültek nehéz helyzetbe, mert társadalmilag patologikus viselkedési mintákat követnek: nem fejezik be iskolai tanulmányaikat, nem végzik megbízhatóan a munkájukat, s ezért gyakran munkanélkülivé válnak, kihasználják a szociális segélyezést, kábítószerfüggők, alkoholisták stb. Ennek megfelelően kizárólag saját maguk felelősek társadalmi helyzetükért, azért, hogy lakóhelyeik – ha egyáltalán még vannak – tönkre mennek, elhanyagoltak, nem működőképesek.

 

Ez az írás szükségszerűen – már csak terjedelmi okokból is – töredezett és fragmentált. Ugyanakkor még egy ilyen nem teljes körű elemzés nyomán is jól látható, a Fidesz-kormány az eltelt másfél év alatt megteremtette egy zárt, elzárkózó, szolidaritás nélküli, a modernizációtól elforduló, a „Nyugatot”, a liberális demokráciákat megvető, hamis erkölcsű társadalom alapjait. A demokratikus ellenzéknek nem lehet fontosabb feladata, mint hogy megakadályozza ennek a társadalomnak a végső kiépülését.

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek: (↵ returns to text) 1 Vö. Eisenstadt, Shmuel (1992), The order-maintaining and order-transforming dimensions of culture. In: Richard Münch & Neil Smelser (eds.), Theory of Culture, University of California Press, Berkeley, 64–87. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg: Leach, Edmund (1968), Two essays concerning the symbolic representation of time. In: Uő. Rethinking Anthropology, Athlone, London 124–136.↵

2 Vö. Bell, Daniel (1973), The Coming of Post-Industrial Society. Basic Books, New York; Malpas, Simon (2005), The Postmodern. Routledge, London; Sennett, Richard (2006), The Culture of the New Capitalism, Yale University Press, New Haven.↵

3 http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/07/07_osszef.pdf↵

4 http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/kotetek/16/16_1_osszef.pdf↵

5 Neil Buckley, Kester Eddy, Hungary sparks contagion fears, Financial Times, November 16, 2011. Vö. még a Napi Gazdaság összeállítását: http://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/azonnal_fordulat_kell_magyarorszagon_vagy_kivegeznek_minket_a_piacok.501958.html↵

6 Vertovec, Steven (2009), Transnationalism, Routledge, London↵

7 Vö. Geertz, Clifford: Az ideológia, mint kulturális rendszer. In: Uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest, 1994. 22–62. Itt 34.↵

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya A Fidesz–KDNP a legutóbbi országgyűlési választásokon elért kétharmados győzelmét követően...

Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából,...

Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik...

Niedermüller Péter: Töprengések politikáról és kultúráról A Mozgó Világ januári számában Konok Tamás, Gábor György és...

Niedermüller Péter: 2013. január 1-jén Victor Turner, a világhírű amerikai antropológus egész társadalom- és kultúraelméletet...

 

 

Cimkék: Niedermüller Péter