„Minden megtörténhet” Radnóti Sándorral beszélget Rádai Eszter

– 2003 januárjában a Mozgó Világban arra a kérdésre, mit jelentett volna a kultúra számára egy második Orbán-kormány, azt válaszolta: „új, nagy kulturális projekteket és a korábbiak folytatását, és bizonyára sokkal több pénzt költöttek volna központilag a kultúrára, mint amennyit ez a kormány fog rákölteni”. Ám ez – tette hozzá – a korábbiakból kikövetkeztethetően „át lenne itatva lapos ideológiával és nyers korrupcióval, és zsoldosokat alkalmaznának rá, és nagyon határozott tartalmi feltételei lennének annak, ki és mi lehet ennek az államilag támogatott kultúrának a része”. És ez nem a francia példát, sokkal inkább a Horthy-korszakot és a Rákosi-időket juttatta eszébe. Mennyire bizonyul időtállónak, reálisnak a 2010-es években egy lehetséges második Orbán-kormányról az első bukása után felvázolt víziója?

– A legkevésbé sem, és ez nagy meglepetés, de az ember nem tud másból extrapolálni, mint amit ismer, mint amit tapasztal. Az első Orbán-kormányról az volt a tapasztalatunk, hogy nagyon határozott kultúrpolitikai célokat tűz ki, és nagy kulturális projektekbe kezd, gondoljon például a Széchenyi-filmre. Ebből arra lehetett következtetni, hogy újra létre akarják hozni azt a kultúrát, amely egykor szerintük elhallgattatásra ítéltetett, pontosabban azt, amit ők annak véltek, ahogy azt elképzelték. Most semmi ilyesmi nem történt, semmiféle ilyen szándék nem látszik, és ez nagyon meglepő.

– Tehát Orbán második kormányának már nem ambíciója valamiféle udvari kultúrát, udvari művészetet támogatni, illetve létrehozni, sem „hasraütéses alapon – megint abból a kilencéves interjúból idézek – cinikusan, tudatlanul és műveletlenül látványosságokat gyártani”?

– Úgy látszik, nem. Ebből a régi ambícióból mára az égvilágon semmi nem maradt. Egyébként nemcsak én kalkuláltam ebben a tekintetben rosszul, a másik oldalon is azt várták, hogy hullani fog rájuk a díjeső, hogy azok az írók és művészek, akik folyamatosan mellőzve, sőt elnyomva érezték itt magukat, most végre megkapják a maguk méltó elismerését, mind anyagiakban, mind méltóságban és dicsőségben. De semmi ilyesmi nem történt, ezzel szemben, ahogy halad előre az idő, egyre világosabbá válik, hogy ezt a kurzust a teljes magas kultúra hidegen hagyja, annyira, hogy le is mondott róla.

– Önként vagy kényszerből?

– Úgy tűnik, hogy önként.

– Nem inkább az anyagi szűkösség miatt?

– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem. Ezek voltaképpen olyan jelentéktelen összegek, amelyeket, bármekkora is a szűkösség, össze lehet kaparni. Nem, itt arról van szó, hogy maga a kultúra, pontosabban a magas kultúra vált számukra érdektelenné, a legteljesebb közönnyel viseltetnek iránta. Ez egyike a legkomolyabb változásoknak a korábbi Orbán-adminisztrációhoz képest…

– A kötcsei beszédhez képest is…

– Igen. A kötcsei beszéd elitváltásról szólt, arról, hogy ha nem bukott is meg a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösség a kulturális életben, például azok a híres liberális írók az irodalomban, de megbuktak mint közéleti tényezők, mint homo politicusok és homo moralisok. Ezt az elitet ezért ki kell szorítani, egyúttal fel kell építeni egy másik, úgynevezett nemzeti kultúrát, létre kell hozni, illetve egyneműsíteni egy új elitet…

– Ez lenne – lett volna – az a „nemzeti” elit, amely majd „szépen, nemesen és választékosan” fog élni…

– Igen, és voltak is ennek jelei. A legfontosabb jel – ez a történet maga a rejtély – az ÉS ellenlapjának szánt Nagyítás megjelenése volt, az a hetilap, amely világosan, mind formáját, mind tartalmát tekintve az Élet és Irodalommal akart versengeni…

– De a Nagyítás talán már azelőtt „kitűnt a képből”, hogy a második Orbán-kormány megalakult volna.

– De a mai napig nem tudni, miért. Tény, hogy nem kellett. Én egyszer írtam egy cikket arról, hogy nincs kultúrharc, és valóban nincs kultúrharc, a nyomait sem látni. Mert a kultúrharc azt jelenti, hogy akár szimpatizálunk, akár nem szimpatizálunk vele, de kínálnak egy alternatív kultúrát. Most semmiféle alternatív kultúrát nem kínálnak, ilyesmiről szó sincs…

– Lehet, hogy ma már – mivel feltehetően nem hoz számottevő mennyiségű szavazatot – nem tulajdonítanak akkora fontosságot neki, hogy érdemes lenne a nevében harcolni?

– Így van. Ehelyett a dolgot eljelentéktelenítik, ha valami kiveri a biztosítékot, akkor legyintenek, és azt mondják, hogy ezek nevetséges kicsinységek, lásd az Új Színház esetét. És ma már a balliberálisként megcímkézett magas kultúra alternatívájaként nem egy általuk nemzetinek nevezett, általuk kizárólag nemzetiként elfogadott magas kultúrát ajánlanak és támogatnak, hanem a sportot. A versenysportot.

Eléggé feltűnő, hogy ebben a tekintetben is, majdhogynem karikatúraszerűen, az Orbán-kormány kedvezményezettjei velük magukkal azonosak. Azzal a harminc és ötven közötti, többgyermekes, felső középosztálybeli, feltörekvő típussal, amelyet ők maguk testesítenek meg. És mivel ehhez, e típus megtestesítőjének értékrendjéhez ezek szerint a magas kultúra nem tartozik hozzá, le lehet vonni ezt a következtetést is. El lehet képzelni egy világot, amelyben mindaz, amit mi magas kultúrának neveztünk, immár nem jelent értéket, legalábbis a politikai hatalom birtokosai számára. Ezért aztán mindazok a sikerek vagy mindaz a tekintély, amit kivív a magyar kultúra, akár a magyarországi hívei, akár külföldi sikerei révén, számukra nyilvánvalóan érdektelenek, szóra sem érdemesek, nem is léteznek.

– Néhány hete, ha más megközelítésből is, de hasonló következtetésre jutott Magyar Bálint az Élet és Irodalomban, az Orbán–Hoffmann-féle köz- és felsőoktatási koncepcióról szóló interjúban, amelyben nemcsak a független értelmiségi pozíciók és az ezeket megtestesítő intézmények, hanem egyáltalán, a független értelmiségi lét felszámolásának, a független értelmiség mint olyan marginalizálásának, elsorvasztásának kormányzati politikájáról beszélt.

– Tágabb értelemben szemlélve a kultúrát – tehát ha nemcsak a magas kultúrára függesztjük tekintetünket, amelynek befogadói és termelői természetesen kevesen vannak, noha tudjuk, hogy hihetetlen jelentősége van egy ország szellemi élete szempontjából – valóban nem lehet nem észrevenni, hogy a kritikai értelmiség elhallgattatása a cél, és ez nagyon koncepciózusan történik. Tehát nemcsak a magas kultúra sikereinek eljelentéktelenítéséről vagy kriminalizálásának kísérletéről van szó, amint ez, mondjuk, a filozófusok, köztük jómagam esetében történt, hanem ennél sokkal átfogóbb és általánosabb célról, az utánpótlás csatornáinak elvágásáról. Valóban, a közoktatási törvény és annak rejtett vagy kevésbé rejtett finomságai aligha értelmezhetők másként, például a 15 vagy 16 évesen befejeződő tankötelezettség, a korcsoportok többségének kizárása a felsőoktatásból, sőt már az érettségit adó képzésből is, mint a kritikai értelmiség utánpótlási útvonalainak az elvágása. Az a teljesen abszurd elképzelés, hogy ettől kezdve a gazdaság, illetve a politika fogja majd megmondani, hogy a következő öt vagy tíz évben milyen típusú szellemi – értelmiségi? – munkára kell az oktatási rendszernek a soron következő nemzedékeket felkészíteni, világosan mutatja, hogy a kritikai értelmiségnek nincs helye ebben a rendszerben.

– Magyar Bálint a közoktatásban janicsárképzésről, a felsőoktatásban egyfajta katonai szolgáló, hivatalnoki rend létrehozásának szándékáról beszélt…

– Igen, ez egy helyes leírása a helyzetnek.

– De ha a kultúra érdektelenné vált az Orbán-adminisztráció számára, akkor hova tegyük azokat az ügyeket, amelyeket – önt idézve – látványosságnak neveznék? Itt van például a Kossuth tér ügye. Van-e ennek ebben a tekintetben relevanciája?

– Ezzel kapcsolatban sokkal szélesebb értelemben kell kultúráról beszélnünk, mert itt egy nemzet történelmi emlékezetéről van szó. Mint ahogy általában a Fidesz-kormány döntései esetében, most is kétféle megközelítéssel találkozunk: egyfelől egy hosszú távú és nagyon konzekvensen végiggondolt és részleteiben is kidolgozott tervvel, másfelől ad hoc intézkedések végig nem gondolt sorozatával. Az egyik az emlékezet eltörléséről, elpusztításáról szól, amit szép régi kifejezéssel úgy mondunk, damnatio memoriae: állítsuk meg 1944-ben az órát, és ami azóta történt, azt – részben mint egy szörnyű diktatúrának, részben mint az átmenet zavaros évtizedeinek hordalékát – töröljük el, semmisítsük meg, és vegyük fel a fonalat ott, ahol az 44-ben elszakadt. Ez a konzekvens elképzelés. De okkal feltételezhetjük, hogy van egy másik, nem is annyira rejtett értelme is a dolognak, egy másik cél; hogy az egész semmi egyébről nem szól, mint a Károlyi-szobor eltüntetéséről.

– Egyiket a másik szolgálatába állítva két legyet ütni egy csapásra?

– Világos, mind a kettő igaz, és a kettő így függ össze. Egy hosszú távú döntés a történelmi emlékezet megsemmisítésére, elpusztítására, és egy ad hoc döntés arról, hogy a tér rendezésével ezt a „botránykövet”, a Károlyi-szobrot a Parlament környezetéből eltüntessék. Éppen ezért, amikor a Szépírók Társaságából sokan mások tiltakoztak a József Attila-szobor elvitele ellen…

– Sőt már maga az államtitkár, Szőcs Géza is, ez ma reggeli hír…

– …akkor én nem tartottam szépírótársaimmal együtt ebben a dologban, mert az a véleményem, hogy nem erről van szó, és ezt a szobrot, ezt az egy kitüntetett pontját a térnek nem lehet kiemelni az egészből. De amikor hallom a hivatalos választ L. Simon Lászlótól…

– Aki egyébként a kulturális bizottság elnöke, egyúttal számos, egyre több kulturális intézmény vezetője is…

– Persze, az is egy külön kérdés, hogy mi hivatalos ma Magyarországon, ki a kultúrpolitika irányítója… De visszatérve a szépírók tiltakozására, nagyon jellegzetes, hogy erre az igen puha tiltakozásra, amelyet, mondom, én nem írtam alá, egy hihetetlenül éles válasz jött ettől az embertől, amelyben gyalázatosnak nevezi azt, hogy politikai kérdést csinálnak József Attila szobrából, miközben nem csináltak ebből meg abból politikai kérdést az elmúlt nyolc évben – ez a kormányoldal által használt jellegzetes válaszadási technika. Ezzel szemben a szegény szépírók éppen hogy nem politikai kérdést akartak csinálni, hanem megkeresték azt a pontot, amelyben úgy gondolták, hogy eséllyel tiltakozhatnak, hiszen József Attilát senki nem akarja bántani. És valóban nem József Attiláról van szó, hanem a már emlegetett kettős célról. József Attila egyszerűen csak rosszkor van rossz helyen ezzel az egyébként rossz szoborral.

– Mit gondol a térrel kapcsolatos esztétikai érvekről?

– Hát mi lehet itt esztétika? Ez egy szerencsétlen, hihetetlenül rossz tér, rossz szobrokkal – ahogy Rózsa Gyula egyszer helyesen mondta, „törpeszobrok” veszik körül. S ott van Kisfaludy Strobl Zsigmond igazán szerencsétlen Kossuth-szobra, amelynél semmivel sem jobb – erre még gyerekkoromból emlékszem, mert játszottam alatta – a régebbi Kossuth-szobor, amelyet most vissza akarnak hozni. Egyetlen jól megcsinált, konzervatív szobor áll a téren, a Rákóczi-szobor. Az kedves a szívemnek. És van még egy szép szobor, már ha most esztétikáról beszélünk, Varga Imre Károlyi-szobra, talán élete fő műve, amely a Parlament megtört ívével nagyon megrendítő emléket állít az újra és újra megtörő magyar demokráciának. Erről szól ez a szobor, ott van ez az öreg, törékeny, újra és újra megtöretett férfi, és ott van fölötte a Parlament megtört íve. Talán kicsit szájbarágós, de igazán szép emlékmű.

– Az előbb azt mondta, külön kérdés, hogy mi hivatalos ma Magyarországon, ki a kultúrpolitika irányítója. Megmagyarázná ezt?

– Ma semmit nem lehet megérteni a magyar politikából annak alapján, ki milyen posztot foglal el, milyen funkciót tölt be, melyik polcán helyezkedik el formálisan a kormányzati hierarchiának. Mert valóságos hatalma nem a miniszternek, államtitkárnak, bizottsági elnöknek van, hanem annak, aki a leggyorsabban és leggyakrabban tud bejutni Orbán Viktorhoz. Aki mindennap be tud jutni hozzá, annak óriási hatalma van, akinek hosszú hónapokat kell várakoznia, lett légyen egy megyei jogú város fideszes polgármestere, annak nagyon csekély a hatalma. De ha ez így van, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy így van, akkor ebből az is következik, hogy ez nem kormányzás, hanem udvartartás.

– Ezért hoz bizonyos egyáltalán nem rá, nem a kompetenciájába tartozó személyi döntéseket személyesen Orbán Viktor?

– Igen, mert bármely ponton be tud lépni a folyamatba. Az például bizonyosan nem tartozik egy miniszterelnök kompetenciájába, hogy a Magyar Állami Operaháznak ki legyen a főigazgatója, de be tud ebbe avatkozni, erre minden ponton megvan a lehetőség. Tehát az összes döntési jogkört magához vonhatja. Nyilván nem minden esetben dönt, de minden esetben dönthet, és ez a folyamat teljesen ellenőrizetlen és szabályozatlan.

Nagyon jellegzetes az a magyar kultúrát jellemző állapot, hogy fogalmunk sincs, ki a kultúrpolitika irányítója. Vannak jelöltek, akik között szerepel az előbb már emlegetett L. Simon László is, mások is, akik homlokegyenest ellenkezőképpen nyilatkoznak ilyen-olyan kérdésekben mindaddig, amíg meg nem tudják, hogy milyen döntés született a legfelsőbb szinten. Ha ez a döntés még nem született meg, akkor szabadon harcolhatnak és viaskodhatnak egymással.

– Folytassuk az úgynevezett „látványosságok” sorolását, nézzük az ugyancsak látványos, nagy projektnek, nagyon nagy dobásnak tűnő Andrássy negyedet. A döntést megelőzte a Szépművészeti Múzeum tervezett rekonstrukciójának, felszín alatti bővítésének leállítása, a pillanatnyilag legújabb fejlemény pedig a Nemzeti Galéria és más közgyűjtemények beolvasztása a Szépművészeti Múzeumba…

– Nem állítom, hogy teljes részletességében követtem ezt a történetet, ugyanis nem veszem komolyan, mert nem lehet komolyan venni. Mert nem látni, ki hozza a döntést, nem látni, hogy a döntés szolid, nem látni mögötte az anyagi lehetőségeket. Ezek tehát álmodozások, ad hoc ötletelések, amelyek hol értelmesek, hol értelmetlenek. Önmagában például nem emelhető kifogás az ellen, hiszen valaha így volt, hogy a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum összeolvadjon, hiszen valóban van abban valami visszás, hogy külön gettóban tartjuk a magyar képzőművészetet…

– Bár a tények a beolvasztás mellett érvelőkkel szemben azt mutatják, hogy ezek általában külön vannak.

– Van erre is példa és arra is. De az egészről ilyen szinten nincs értelme beszélni. Erről a komoly hozzáértő tudósoknak, muzeológusoknak, múzeumfilozófiával foglalkozóknak, művészettörténészeknek kellene hosszú időn keresztül részletes, nyilvános vitát folytatniuk, majd – a nemzetközi tapasztalatokból is levonva a tanulságokat – egyezségre jutniuk. Ehelyett – mint már annyiszor – most is csak a nélkülük, a fejük felett meghozott döntésről értesülnek a szakemberek, a szakértők: megtudják, hogy formálisan – hiszen csak erről lehet szó –, formálisan össze fog olvadni a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria. A Galéria főigazgatója már távozik is. Tehát a dolog komolytalansága megint igazolja az alaptézisemet: hogy a magas kultúrával kapcsolatban semmilyen komoly elképzelés és komoly terv nincs.

– És pénz sincs, az állami kultúrafinanszírozás gyakorlatilag megszűnt. Ami van, azt a halaszthatatlan felújítások – például az Iparművészeti Múzeumé – önmagukban felemésztenék, persze csak ha megtörténnének.

– Igen, akinek ez a szakmája, az biztosan el tudná mondani számokkal is igazolva, és ez része lehetne a komoly nyilvános vitának, hogy milyen érvek és tények szólnak mellette és milyenek szólnak ellene egy ilyen vállalkozásnak. Én, akinek ez nem szakmám, csak azt tudom mondani, hogy nem veszem komolyan az egészet.

– Annak idején, amikor még élt, mit gondolt a Szépművészeti Múzeum tervezett rekonstrukciójáról, föld alatti bővítésével kapcsolatos koncepcióról?

– Nagyon pozitív, jó tervnek tartottam, az valóban abszolút indokolt lett volna. De azt az akkori „illetékes” – vagyis akinek akkor épp úgy tűnt, hogy a kultúrpolitikában szava van, de mondom, ezt sosem lehet biztosan tudni, illetve lehet, hogy hetente másnak van szava ezekben a dolgokban – puccsszerűen, egy mozdulattal lesöpörte az asztalról.

– Ezzel egyúttal megspórolva az államkasszának azt a konkrét néhány milliárdot is, amibe a dolog került volna, szemben a majd valamikor az egész projektre fordítandó, vagyis egyelőre csak a fejekben létező százmilliárdokkal. Ugyanakkor a főpolgármester szemét szúró, különböző 56-os szervezetek által gyűlölt 56-os emlékművel sem kell már – akár pró, akár kontra – foglalkozni, mert majd annak a gondját is „megoldja” az Andrássy-negyed.

– Én sem szeretem azt az emlékművet, de ebből nem következik, hogy el akarnám onnan tüntetni. Ez megint összefügg a múlt eltüntetésére irányuló szándékokkal, a damnatio memoriae kérdésével, mert ebben a megállított időben, amikor vissza akarják forgatni az időt 44-hez, 56 sem tartozik a magyar múlthoz. Ez nagyon érdekes. Mert miközben 56 valaha nagyon fontos esemény, afféle vonatkoztatási pont volt az egykori Fidesz számára, ma már, noha a szereplők ugyanazok, semmi közük hozzá.

– A múlthoz egyébként annak a térnek az egykori, néhány napig „a nép ajkán élő” ironikus elnevezése is hozzá tartozik: Csizma tér.

– Hogyne, amit egyébként a szoborparkkal szemben rekonstruáltak is, ahol valóban a Sztalin-szobor két csizmája látszik. Az egy fantasztikus emlékmű lett volna. Ha győzött volna 56, annál érdekesebb és nagyszerűbb emlékmű kevés lett volna. Azt meg kellett volna tartani a két csizmával…

– De az az emlékmű – és most megint magát idézem a kilencvenes évek elejéről –, ahogyan a 301-es parcellánál Jovánovics György emlékműve is, a rendszerváltást követő néhány boldog pillanaton kívül soha máskor nem lett volna létrehozható.

– Igen, az egy áldott pillanat volt, és az egy nagyszerű mű. De visszatérve a múlt eltörlésének kérdéséhez, azt kell látnunk, hogy a kormánypártok számára 56 maga is kérdésessé vált. Nagyon figyelemreméltó ténynek tartom, hogy idén a kormány 56-ot, illetve október 23-át gyakorlatilag nem ünnepelte meg, ahogyan azt is, hogy lassan fontosabbá válik az ötvenedik évforduló, vagyis 56 véres paródiája, mint maga a forradalom. Ez válik a legitimációs ponttá és nem 56 emléke, amit – ez letagadhatatlan – bizony, részben kommunisták csináltak. Az, hogy az 56-os Intézetet ha meg nem is szüntetik, de hihetetlen mértékben csökkentik a lehetőségeit, azt mutatja, hogy leépülőben, sőt megszűnőben van az állami mecenatúra, ami Magyarországon azért olyan fontos, mert a magánmecenatúrának nagyon csekélyek a lehetőségei. Rohamosan vonják ki a pénzt az állami mecenatúrából, és magára hagyják a kultúrát, csináljon magával azt, amit akar. A régi vicc valósul meg: nem kell vele foglalkozni, lerohad magától is. Ami talán mégsem így lesz: lehet, hogy olyan erős lesz a sokk, hogy az emberek végképp leszámolnak az államhoz fűződő illúzióikkal, és nem fognak többé a pénzért kuncsorogni, mert ezt a pénzt nem fogják megkapni, az egyre kisebb koncon egyre kevésbé fognak itt marakodni. Szóval ebből talán valami jó is kisül.

– És lehet, hogy 56-ot sem fogja a politika bizonyos politikai pecsenyék sütögetésére használni, átengedi végre a történettudománynak és azoknak, akiknek fontosak a tények és a történelmi emlékezet?

– Azért ebben nem bíznék annyira. Hallom például, hogy idén különböző emberek kaptak 56-os kitüntetéseket, köztük Szentmihályi Szabó Péter egy 56-os emléklapot. Az író nálam talán egy-két évvel lehet idősebb, és ebből arra következtetek, hogy csekély lehetett az 56-os szerepe és befolyása. De nagyon figyelemreméltónak tartom, hogy ez az ember nem a rossz történelmi regényeiért vagy uszító propagandazöngeményeiért kap méltó elismerést, hanem 56-os érdemeiért.

És ez megint nagyon jellegzetes. Mert volt itt egy sokaság, írók és más művészek egész tömege, akik azt várták, hogy ha fordul a kocka, akkor ugyanazok a díjak, elismerések és megtiszteltetések, amelyeket korábban az általuk erre méltatlannak tartott művészek kaptak, ettől kezdve majd őket illetik meg. De csalódniuk kellett. Ezek a díjak és elismerések nem jönnek, nem hullik a pénz, és éppen ezért számukra is egyre kellemetlenebb és kényesebb a helyzet… Persze, az egyre csökkenő pénz is pénz, és ezért még mindig lehet pénzről beszélni. Összehívják a Parlamentben a jobboldali kultúra képviselőit, és mindenki beszámol. A kultúra néhány részét, mondjuk a zenét kifelejtik, de hát egye fene… És ott mindenféle beszélgetések zajlanak és tervezgetések folynak. Tehát a haldokló még rángatózik, a halottnak még nő a haja. Még vannak elképzelések, időnként csurran-cseppen valami… Ott van például a Makovecz Akadémia ügye, ez a tökéletes abszurdum, egy magánakadémia, amelyben érdemes és érdemtelen emberek tömegei kerülnek egymás mellé, és amely a Magyar Tudományos Akadémiával azonos rangban kerül be az Alaptörvénybe. Előbb-utóbb majd valakinek közülük eszébe fog jutni, hogyha ő is akadémikus meg a Tudományos Akadémia tagja is az, akkor miért nem kap ő is ugyanakkora juttatást, mint az Akadémia rendes vagy levelező tagjai. Ez lesz majd az a pillanat, amikor az Akadémia rendes és levelező tagjaitól is el fogják venni a tiszteletdíjukat.

– Viszont majd épülnek a stadionok. És ezzel visszajutottunk ahhoz a beszélgetésünk egy korábbi pontján elhangzott állításához, hogy ez a kormány már nem az úgynevezett nemzeti kultúrát ajánlja és támogatja a liberálisként megcímkézett magas kultúra ellenében, hanem a sportot, a versenysportot.

– Igen, most a sport tölti be azt a szerepet, ami az előző Fidesz-adminisztráció idején a Széchenyi-film volt és más nagy tervek, Bánk bán és hasonlók, és mindenekelőtt a Nemzeti Színház. Most a megfestésére is megbízást adott Kerényi Imre, ott van a nagy nemzeti emlékek között ez az épület is, a fordított zsenialitásnak ez a terméke. Mert a rossz épületeket is meg tudjuk szokni, és attól kezdve már észre sem vesszük őket, de a Nemzeti Színházat nem tudja az ember megszokni. Mert ez a negatív tehetség emlékműve, amelynek minden pici részletében benne van a tehetségtelenség, az üresség, a pöffeszkedés. Ez nem egyszerűen egy rossz épület, hiszen rengeteg rossz épületet építettek. Ez egy zseniálisan rossz, vacak épület… Most azonban hiányoznak ezek a reprezentatív, nagy pénzbe kerülő kulturális vállalkozások, ezek a luxuskiadások most a stadionokra fognak menni. Szimbolikus, hogy semmi ilyesmit nem hallunk a kultúra világából, helyesebben csak olyan kalandorálmokat, amelyek mögött semmilyen pénzt nem lehet látni, ezzel szemben lesz egy új népstadionunk, lesz egy új debreceni stadionunk stb.

– Ezeket nem lehet szélesebb értelemben kulturális intézményekként szemlélni?

– Széles értelemben természetesen ez is a kultúra része, a magas kultúrához azonban semmi köze. De nem érdemes találgatni, itt szerintem csak arról van szó, hogy Orbánt és társait a sport érdekli. Ha egy diktátorféle kerül hatalomba, akkor nyilvánvaló, hogy az ő személyes ízlése, személyes érdeklődése, személyes elkötelezettsége állami erővel bír vagy állami rangra emelkedik, ez mindig így volt. És ha most épp abban a szerencsében vagy épp szerencsétlenségben van részünk, hogy nem egy színház- vagy koncertkedvelő ember ül a fejünk fölött…

– Sztalin például a filmért rajongott, Hitler a zenéért…

– Mussolininek pedig, ha jól tudom, fontos volt az építészet… Szóval lehet ilyen analógiákat felvázolni, de ennek őszintén szólva nem sok értelmét látom. Amit le tudunk írni, az az, hogy mostanában kormánykörökben a magas kultúrának sem tisztelete, sem kultusza nincsen.

– Akkor közelítsünk jóhiszeműen a kérdéshez: nem lehet, hogy egy ilyen stadionépület kiváló építészeti alkotás lesz? Egy város építészetileg fontos pontja, fókuszpontja akár?

– De, lehet. Igaz, akkor szoktak ilyeneket építeni, amikor épp jómódban van az ország, és nem akkor, amikor legatyásodik. De természetesen lehet.

– Mit gondol arról a nagy, reprezentatívnak szánt, a magyar kortárs képzőművészetet állítólag bemutató hivatalos magyar kiállításról, ami Kína legrangosabb kiállítóhelyén, a pekingi Nemzeti Szépművészeti Múzeumban volt látható a nyáron? Amelynek anyagát – mellőzve mindenféle szakmai kontrollt – sajátos elvek szerint, egy jelentéktelen, ám a Hír TV-vel és az Echo TV-vel bensőséges kapcsolatokat ápoló magángaléria válogatott össze, többségében Magyarországon ismeretlen alkotók műveiből.

– Ez is a tökéletes abszurdumok közé tartozik. A válogatás semmiben nem kvadrál egy általában elfogadott kánonnal, de az ellenkánonnal sem. Néhány heppje befolyásos embereknek; egy Svájcban élő erdélyi művész, akit szeret az egyik, a kultúrában most épp szerepet kapó hivatalos férfiú, bekerül ebbe a körbe. Véletlenül néhány jó név is, és utána nullák és senkik tömkelege. Az ember arca ég a szégyentől, hogy valaki is azt gondolhatja, a betévedő kínai értelmiségi, hogy ez a kortárs magyar képzőművészet… Persze nem téved oda be senki. Tanítványom járt most egy konferencián Pekingben, és utánanézett a dolognak, tőle tudom, hogy tökéletes érdektelenség hajtja ezt az ügyet előre.

– Azért tegyük hozzá, hogy a magyarországi képzőművészet megjelenése bárhol a nagyvilágban általában érdektelenségbe fullad.

– Ez kétségtelen. De attól ez még épp olyan szégyen, mint a Kerényi-féle képválogatás.

– Jó, akkor beszéljünk a Kerényi-féle „képgalériáról”. Látta valamennyi képet?

– Igen, végignéztem az interneten. És nem akarok azzal a demagóg, sokak által hangoztatott érvvel jönni, hogy mennyibe kerül, mert 1,8 millió egy nagy olajfestményért nem olyan rettenetes összeg. De maga az elképzelés szörnyű, egyszerre nevetséges és megalázó, a nemzeti giccsnek egy újabb változata, amelynek előállítására tökéletesen találomra hívott meg embereket Kerényi Imre, aki megkapta ezt az egyébként szintén sem az ambícióihoz, sem – gondolom – a reményeihez nem méltó hoppmesteri feladatot.

Ami mármost a képeket illeti, közöttük vannak teljesen abszurdak, amelyek már ikonográfiailag sem stimmelnek. Szent György jelmezében és pózában a rendőrterror megtestesítője, a sárkány szerepében pedig egy védtelen leányzó, akit épp ledöf a rém. Hogy itt nagyon szofisztikáltan a művész iróniáját vélhetnénk felfedezni…? Ha ez jobb minőségű mű volna – nem az –, akkor ezen el lehetne gondolkodni. Ahogy a korai Kádár-korszakban, amikor nyilvánosság és szabadság hiányában a művész csak jelzett és utalt valami ki nem mondhatóra. Ha akarom, így értem a Nagy Imre újratemetését ábrázoló képen azt, hogy az angyal helyére a millenniumi emlékmű középső oszlopán egy kaméleon került. Azért az nagyon érdekes, hogy egy kaméleon van odatéve. Ezen el lehetne gondolkodni, ha az ember levonná azt a következtetést, hogy megint bekövetkezett a nagyon erősen korlátozott szabadság világa, amelyben megint jelentősége támad annak, hogy az emberek a sorok között tudjanak olvasni, hogy allegorikus utalásokból, illetve az allegorikus utalások nem stimmeléséből következtessék ki a mondanivalót. Én azonban nem akarom ezt a következtetést levonni.

– Vagyis maradjunk annál, hogy ez egy szörnyen nevetséges és végtelenül kisszerű, hihetetlenül kínos történet.

– Én legalábbis semmi jelentőségét nem látom a dolognak. Lehet persze pamfleteket írni róla, csak azzal nem jutunk közelebb a dolog lényegéhez, hiszen akkor hinnünk kellene abban, hogy van egy kultúrpolitika, léteznek a magas kultúráról elképzelések, például, hogy ne ezek legyenek a kánon részesei, hanem amazok, ilyen vagy épp másmilyen ideológia határozza ezt meg, és így tovább. De semmi ilyesmiről nincsen szó. Ezek mind ad hoc lépések, itt összeszerveződik valami, ott összeszerveződik valami, valahol csurran egy kis pénz, és akkor kitalálja egy rendező, hogy legyenek asztalok, amelyeken ott van az alaptörvény, és akkor én elmegyek az V. kerületi hivatalba, hogy ügyeimet intézzem, és látom azt a nyomorult asztalt, rajta egy alaptörvénnyel. Szóval ezek nevetséges, kisszerű, üres, semmitmondó dolgok. A lényeg az, hogy nincs mögöttük koncepció, és azért nincs, mert az a koncepció, hogy a magas kultúra ne játsszon szerepet a következő időben a magyar életben.

– De ha nincs koncepció, akkor mivel magyarázza az Új Színház botrányos igazgatóváltását?

– Ez megint arra példa, hogy fogalmunk sincs, mi történt. Semmilyen racionális érvet nem lehet felhozni amellett, hogy miért ítélte oda a főpolgármester egy evidensen, minden érettségizett ember számára nyilvánvalóan dilettáns papírfecni alapján a Dörner–Csurka párosnak egy színház igazgatását.

– Ezt ő nem is próbálja egyébként megmagyarázni.

– Pontosabban azzal magyarázza, hogy ez a vezetés majd magyar színdarabokat tűz műsorra. Miközben magyar színdarabokat mindenütt játszanak a budapesti és vidéki színházakban. Ez tehát nem érv. De mert nincs magyarázat, ezért mindenféle magyarázatokat találnak ki különféle emberek különféle helyeken. Eperjes Károly bosszújáról beszélnek, és az ő befolyásáról a miniszterelnökre, aztán a főpolgármester politikai játékáról a Fidesz mellett vagy épp a Fidesz ellen és így tovább. Semmit nem tudunk. Adva van egy tökéletesen dilettáns, tartalmilag, szakmailag és politikailag abszurd döntés, és még az is lehet, hogy pusztán az van mögötte, hogy a főpolgármester fiatal korában látott egy kellemes Csurka-komédiát. Lehet, hogy ez a magyarázat, és semmi egyéb. Megtette, mert megtehette, ő volt a döntési helyzetben. De azzal, hogy ennek az igazi súlyát és jelentőségét a döntést követő nagy felháborodás megmutatta – amelyet most megpróbálnak minimalizálni, a főpolgármester például azt nyilatkozza, hogy ez szerinte ezer embert sem foglalkoztat Magyarországon, ehhez képest napok alatt összegyűlt tízezer aláírás –, a történet definitívvé vált, és akkor már nem lehet visszavonni, akkor már nem lehet módosítani. Ugye, ez nagyon jellegzetes. Itt most nem Orbánról van szó, hanem Tarlósról, akit egyébként szemlátomást tökéletesen magára hagytak ezzel az ostoba döntésével, mert nem áll ki mellette senki, hivatalos helyen mindenki hallgat. A Jobbik sem áll ki a dolog mellett, ami elég érdekes, egyúttal megmutatja, hogy a magyar szélsőjobbon is milyen széthúzás van. Csurka István például, amikor teheti, mindig megemlíti, hogy Vona Gábor vagy az MSZP ügynöke vagy tel-avivi ügynök és így tovább. Tehát ezt a részét sem lehet a dolognak átlátni. Amit átlátunk, az az, hogy minden megtörténhet. Minden megtörténhet, mert a magas kultúrának semmilyen becse és semmilyen értéke nincs, tehát nyugodtan lehet vele kísérletezni, nyugodtan lehet ad hoc döntéseket hozni. Most épp elveszejtették Budapest egy színházát, kész, ennyi.

– Azt is a magas kultúra negligálásának politikájával magyarázza, hogy a vidéki színházak élére – többnyire a szakma ellenében – sorra Fidesz közeli, illetve jobboldali kötődésű emberek kerültek?

– Politikai döntések természetesen mindig vannak, a színházigazgatók kinevezésekor is. Ilyenkor mindig el szokták mondani, hogy szakmai döntéssel szemben győzött a politikai döntés és így tovább. Én ennek nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget. Az elmúlt években kétségkívül majdnem minden vidéki színházat magához vont még ellenzékben, illetve önkormányzó pártként a Fidesz. Ezek közül egyesek jól működnek, mások rosszul, vannak, amelyek nevetséges bretlivé lettek, és vannak, amelyekben érdekes dolgok történnek. Szolnokon megkapta egy közismert ripacs a színházat, és ott ripacséria van, Kecskeméten egy politikailag abszolút elkötelezett, mármint Fidesz-irányba elkötelezett kitűnő színész kapta meg a színházat, és ott érdekes színházi kísérletezés történik. Tehát önmagában, hogy politikai döntés, szakmai döntés, ez a szakmázás ügyéhez tartozik, ezt a nagypolitikában is állandóan csinálják. Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy a szakmát lesöpörte a politika – ugyanis ezzel azt sugallják, hogy vannak olyan objektív szakmai kérdések, amelyek eldönthetők objektíve, szakmailag, és akkor a politikának ott kuss a neve. Ez sem a gazdaságban nincs így, sem a színházban. Önmagában tehát ennek nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget. Megjegyzem, az Új Színház esetében nem ez történt, és nagyot tévednek, akik ezt e sorozat újabb darabjának gondolják. Mert itt egy olyan eszmének és szellemnek a képviselői kaptak közpénzből színházat, amely eszmének és szellemnek a megszólalását én nem kívánom tiltani, mert a szólásszabadság fontos nekem, de az a véleményem, hogy akiknek ez kell, azok dobják össze a pénzt, és csinálják meg abból a maguk színházát. Ezt az én és mások adóforintjaiból ne finanszírozzák, itt pusztán erről van szó. Ez a botrány lényege. És mellékesen megállapíthatjuk, hogy ennél nevetségesebb pályázatot senki az úgynevezett politikai jelöltek között be nem mert volna adni, akár Szolnokon, akár Kecskeméten, akár Pécsett.

– Film: milyen reményeket fűz az Andy Vajna és az ő Magyar Nemzeti Filmalapja által irányított magyar filmgyártás jövőjéhez?

– Itt megint azt látja az ember, hogy valaki, aki idetévedt külföldről, és jó kapcsolatokkal rendelkezik, vagy csak elhitette, pénze is volt, baráti szálakkal kapcsolódott a Fidesz vezérkarához, az egyszer csak hirtelen mérhetetlen hatalom látszatába keveredik. Azt mondom, látszatába keveredik, mert fogalmam sincs, hogy a két súlyos férfiú közül kinek van igazi hatalma, és amikor Cannes-ban kínos esetek adódnak, hogy mást mond az államtitkár, és mást mond a kormánymegbízott, akkor fogalmam sincs, és nem tudom eldönteni, hogy ki áll közelebb az igazsághoz, és szerintem ők sem tudták még akkor, csak utólag dőltek el a dolgok. Tehát az előjelek roszszak, egy olyan ember kapott látszólag jelentős befolyást és teljhatalmat és pénzt a magyar filmgyártásra, akinek előéletében semmi nem mutat arra, hogy a magas kultúrához, a filmbeli magas kultúrához bármi köze lenne.

– Én azt is megkockáztatnám, hogy arra sem mutat semmilyen jel, hogy a nemzeti filmgyártás értékei iránt bármiféle elköteleződése lenne.

– Ezt aláírom. És ez rossz hír Tarr Bélának, és lehet, hogy jó hír a szórakoztató filmnek.

– És rossz hír – hogy most a hozzám hasonló „régimódi” moziba járókról ne is beszéljek – még annyi fiatal és már nem annyira fiatal magyar filmesnek.

– Igen, és nagyon szomorú dolog azt figyelni, hogy egy nagyon tehetséges generáció, a fiatal középkorúak generációja kifele tendál az országból. Mert nyilvánvaló, hogy a magyar filmgyártás nem látszik nagy jövő elé nézni, a nagy nemzeti vállalkozások értelmében sem. Beszélnek erről-arról, hogy előbb-utóbb majd talán lesz ilyesmi is, egyelőre semmi nyoma.

– Egyáltalán kell hogy legyen magyar nemzeti filmgyártás?

– Igen, azt hiszem, hogy kell. Nem állítom, hogy ez mindig mindenhol így van, de – történetileg szemlélve a dolgot – Magyarországon úgy születtek meg a jelentős filmek, úgy lett Jancsó óriás, hogy épp volt egy generáció, amely létrehozta azt a holdudvart, amelyből ő kinőhetett. Kellett persze hozzá az is, hogy a film izgassa a közönséget, legyen egy „hívő” kör, tehát el tudja képzelni a filmművész, hogy kinek beszél, kit szólít meg. Ez Magyarországon így alakult, erre volt egy minta, és ahogy Jancsónak voltak tanítványai, úgy lettek Tarr Bélának is, akik, miközben világosan Tarr Bélától indítanak, próbálnak más irányokat választani, és ebből érdekes dolgok születtek és születhetnek. Hát ennek vége, úgy tűnik.

– Vagyis van itt egy politikai erő, amely önmagát a nemzeti értékek védelmezőjének színében tünteti fel, szemben a baloldallal, amely szerinte idegenszerű és mindig rárontott nemzetére, és ezt a választók jelentős része is így gondolja, miközben a nemzeti értékek a kormányzása alatt gyors tempóban épülnek le, sorvadnak és tűnnek el? A kormányzó erők teljes részvétlensége mellett?

– Jó, hát politikatörténetileg világos a dolog, minden cinikusan történik, mély meggyőződésről, elvekről és elvszerűségről itt nem lehet beszélni. De a dolog másik oldala az, hogy a megosztás is tökéletesen hamis. Mert van ugyan a magyar kultúrának egy része, az egykori népiek mai leszármazottai, akik úgy vélik, hogy kizárólag ők a nemzeti sorskérdések szakértői, specialistái, és nekik előjoguk, illetve súlyos nehéz sorsuk, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak, mert a másik oldalon csak a művészkedés és az irodalom van… De ha így van, akkor hol vannak a művek? Hol vannak azok a magyar sorskérdésekről szóló jelentős művek, hol van az új Puszták népe? Mert az valóban remekmű volt és maradt. Ráadásul az is szemenszedett hazugság, hogy az úgynevezett másik oldalon, amely ma zömmel az értékesebb magyar kultúrát jelenti, valamiféle internacionális felelőtlenség működne. Itt nagyon erős nemzeti érzések vannak, nagyon erős patriotizmus, öntudat, a magyar kultúra öntudata, a magyar tradíció öntudata, és így tovább. És egy gazdag és színes, egyúttal mélyen és átélten magyar kultúra.

Abszurdumnak tartom azt, hogy önkényes kritériumok alapján kizárnak embereket a magyar kultúrából, akik magyar nyelven írnak, magyar hatások érik őket és így tovább.

– Kire gondol?

– Hát „Imre Kertész”, ugye, a leghíresebb példa, aki egyébként maga is élesen és kellemetlenül distanciálja magát mindentől, ami magyar, de hát ez az, amit el kell viselnie egy kultúrának a nagy fiaitól… Esterházyt, Konrádot is valami nemzetközi jet set party résztvevőjeként szokták beállítani. Közismert dolgok ezek.

– Mint a Nemzeti Kulturális Alap korábbi főbizottsági tagja, mit gondol az NKA tervezett reformjáról? És persze, a korábbi, de már az Orbán-kormány által kinevezett elnök, Jankovics Marcell felváltásáról a már emlegetett L. Simon Lászlóval, nem mellesleg a parlament kulturális bizottságának elnökével?

– A reformról nagyon keveset lehet egyelőre tudni. Korábban az NKA viszonylagos függetlenséget élvező albizottságokból, tehát szakmai bizottságokból állt, amelyek működését és döntéseit – ezt valóban tapasztaltam – sem az elnök, sem a főbizottság tagjai nem tudták befolyásolni. Ettől függetlenül természetesen lehettek rossz döntések, lehettek elfogultságok, de közvetlen beavatkozásra nem volt mód. A reform egyébként indokoltnak tűnik a túl sok bizottságban, ezt el tudom képzelni, csak az ember ilyenkor gyanakvó, hiszen sok mindent megélt, és azt gondolja, hogy ezek a beígért reformok, amelyek valóban meg fognak szüntetni egy csomó szakmai bizottságot, növelni fogják a kulturális alap elnökének a befolyását. De ez egyelőre csak sejtelem, illetve balsejtelem.

 

– De a korábbi tapasztalatokon kívül mire alapozza ezt?

– Az elnök elkötelezett politikus, akit én személyesen nem ismerek, és a kérdés valóban csak az, tudja-e, képes lesz-e befolyásolni a döntéseket. Informálisan valamelyest minden elnök tudja, az a nagy kérdés, lesz-e erre módja ezután formálisan is. Olyan emberek kerülnek-e be a szakmai bizottságokba, akik autonómak, akik vállalják a maguk döntéseit, akiket nem lehet a folyosón megállítani, hogy változtassák meg azokat.

– Hogyan kerülnek be a bizottságokba a tagok?

– Úgy emlékszem, különböző szervezetek jelölik őket, tehát az Írószövetség, a Szépírók Társasága és így tovább, és így kialakul valahogy. Jó, nyilvánvalóan ebben is lehetséges a manipuláció. Erről semmit nem tudunk egyelőre…

– De ha nincs szándék a döntések befolyásolására, akkor vajon miért egy tekintélyes, elkötelezett kormánypárti politikus az elnök?

– Ezt nem tudom. Nem tudom, miért nem volt megfelelő Jankovics Marcell, aki olyannyira elkötelezett volt, hogy emlékszem, egyszer a házunk előtt, ami közel van a Kossuth térhez, szembetalálkoztam vele, amint elegánsan és nyalkán épp a Kossuth tér felé tartott. Ez 2006 őszén volt, amikor mindenkinek, aki elkötelezett ember volt, ott beszédet illett tartania. Hogy miért nem volt ő eléggé alkalmas az NKA vezetésére? Mit várnak egy nála talán hajlékonyabb vagy még inkább elkötelezett személytől? Erre én nem tudok válaszolni.

– Talán csak arról van szó – most a maga gondolatmenetét követem –, kinek van közvetlen bejárása a miniszterelnökhöz?

– Fogalmam sincs, mennyi L. Simon László befolyása. Ugye mindenki fel akarja építeni magát, mindenki sugallja, hogy neki jelentős befolyása van, de hogy ki van valóban az üzletben, ezt nem lehet tudni. Feltételezem, hogy aki igazán bejáratos, annak a neve nem forog közszájon. Néha-néha felkapunk egy nevet…

– Mostanában például bizonyos Habony Árpádét…

– Tényleg: egy ember, akiről az égvilágon semmit nem tudunk, akiről talán életemben egyszer olvastam valami kézzelfoghatót. Ő tűnik mostanában az egyik legbefolyásosabb embernek. Megint az udvartartás… De bárhogy legyen is, bizonyára van jelentősége annak, hogy egy fideszes képviselő, a kulturális bizottság elnöke átvette ezt a posztot, de erről egyelőre nem lehet nyilatkozni, mert hiszen még nem voltak saját döntései…

– Jól tudom, hogy az NKA tevékenységét az Országgyűlés ellenőrzi, tehát az alap elnöke a kulturális bizottságnak tartozik beszámolási kötelezettséggel?

– Tehát akkor beszámol magának?

– Épp ez a kérdés.

– Lehet, lehet, erre már nem emlékszem. Ez kezdettől fogva egy nagy autonómiával működő, de a minisztériumhoz tartozó szervezet volt. A nagy fordulatot az jelentette, amikor angol mintára a szerencsejáték-jövedelem talán teljes egésze ebbe a kulturális alapba folyt. Ezt most nyilván ki fogják szivattyúzni, de mondom, erről nem tudunk egyelőre semmit, hiszen azóta, amióta ezek a változások bekövetkeztek, a Nemzeti Kulturális Alapnak nincsenek szignifikáns döntései, nem tudunk nagy botrányokról sem.

– De a költségvetését, ha jól tudom, erősen megnyirbálták.

– Ez így van, és ennek lesznek a következményei. Nyilván megint egy kisebb kondérból kell osztozni, és akkor nagyobb a marakodás, ez világos.

– Érvényes-e mindez a kitüntetések és díjak odaítélésének gyakorlatára is? Ezt öntől mint kétszeres Kossuth-díj bizottsági tagtól kérdezem, aki erről a tagságáról két ízben is lemondott, mindkét esetben tiltakozásul a bizottság döntési autonómiájának korlátozása miatt.

– Igen. Belátom, hogy ez elég nevetséges. Először az első Orbán-kormány idején, a tapasztalt túlzott politikai, illetve kormányzati beavatkozás miatt (noha ennek megvoltak az előzményei a Horn-kormány idején is, amelyeket nyilvánosan szóvá is tettem), aztán jóval később megint elvállaltam az irodalmi albizottság elnöki tisztét, és abban a két évben nagyon nagy autonómiával tudtunk dolgozni, és azt hiszem, igen jó döntéseket hoztunk. Ott is volt néhány kakukktojás, tehát anélkül, hogy tárgyaltunk volna róluk, betettek egy-egy nevet a díjazandók közé. Az előfordult, hogy egy-két ember pluszban kapott díjat, de nem az albizottság jelöltjeinek kárára.

– De ez kivétel volt, és nem szabály?

– Ez kivétel volt, amit ez a nem döntéshozó, hanem tanácsadó testület tolerálhatott. Ami mármost a lemondásomat illeti, nem vártam meg, ami aztán bekövetkezett, hogy minden albizottságot feloszlattak, és ma egy tökéletesen zavaros helyzet állt elő, egyszerűen nincs szakmai háttere a döntéseknek. Az ilyen díjaknak rendes körülmények között kanonizáló jelentőségük van, a legértékesebb teljesítményekről szólnak, legalábbis bizonyos közfelfogás szerint. Az utolsó Kossuth- és Széchenyi-díjasok névsorából azonban semmilyen következtetést nem lehet levonni, továbbra is kaptak kitűnő emberek, és voltak egészen abszurd döntések is.

– Mi a véleménye a korábbi díjak kilátásba helyezett visszavonásáról az arra – a kormánypártok vagy ki tudja, ki által – érdemtelennek ítéltektől?

– Itt – azon túl, persze, hogy a visszamenőleges hatályú törvénykezés szükségállapotot és jogbizonytalanságot hoz létre – megint a múlt eltörlésének szándékával van dolgunk. Ha teljesítményeket és életműveket nullifikálhat egy-egy ostoba vagy szerencsétlen vagy bármilyen mondat, akkor ez megint a damnatio memoriae, megint az emlékezet elpusztításának minősített esete.

– Volt egyébként már rá példa, 1949-ben vagy 1950-ben például Radványi Gézától vonták vissza a Valahol Európában című filmjéért neki odaítélt díjat, másoktól, például Mérei Ferenctől pedig 56-os „bűneiért”…

– Ha így van, akkor az analógia mutatja, hogy miről van szó.

De van a dolognak egy másik oldala is: hogy vajon „méltó-e” erre a kéz, amely a díjat átadja. A jobboldali sajtó szereti hangsúlyozni, hogy ki kapta a maga Széchenyi-díját vagy Kossuth-díját Gyurcsány Ferenctől. Na most arra emlékeztetnék, hogy a baloldali kormányok néha súlyos megaláztatások árán is újabb és újabb kísérleteket tettek, hogy megudvarolják a reprezentatív jobboldali személyiségeket. Akkor történtek azok a nevetséges kézfogási botrányok. Ezután óvatosabbak lettek, és előbb telefonon érdeklődtek, hajlandók-e elfogadni. Persze, rendszerint elfogadták, a pénz mindig jól jön, de arról szó sem lehetett, hogy kezet fogjanak X.-szel vagy Y.-nal. Ilyen módon aztán reprezentatív jobboldali művészeknek egy egész szép sorát lehet felsorolni, akik mégiscsak Gyurcsány Ferenctől kapták a Kossuth-díjukat. De hát a díjak ügye – a díjazottak kivételével mindenki másnak – szimbolikus ügy. A magas kultúrában kétségkívül nagy jelentősége van a jelképeknek. De mindez mit sem jelent, ha egy állam föladja a semlegességét, pártállammá válik, s ennek során úgy dönt, hogy mivel nem tudja diktálni a magas kultúra tartalmait, föladja az egészet.

 

 

Kapcsolódó írások:

„Szabadságharcos üzemmód” Oszkó Péterrel beszélget Rádai Eszter – Drukkolok nekik, hogy sikerüljön – ezt mondta az egyik...

„Kiírjuk magunkat Európából” – Göncz Kingával beszélget Rádai Eszter – A Nézőpont Intézet elemzése szerint ön az elmúlt évben...

„Ha a populizmus bele nem piszkál” – Bajnai Gordonnal beszélget Rádai Eszter – Számolja-e már, mennyi van hátra a miniszterelnökségéből? – Ha...

„Szólamokal tele a padlás” – Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter – Lehet-e történelemként tekinteni egy épp magunk mögött hagyott időszakra,...

“?Érdemes-e hazudni?” – Repa Imre kórházigazgatóval beszélget Rádai Eszter - Volt-e ön szerint a rendszerváltás óta olyan időszak, amely...

 

 

Cimkék: Rádai Eszter, Radnóti Sándor