Sándor Erzsi: Sírni kell, ennyi az egész (Balázs Péter kabaréválogatásai, m1, 2011. június 12-től 12 részben.)

Balázs Péter nemcsak egyszerűen műsorszerkesztő, rendező, író, hanem színidirektor is, sőt alapító tagja a Magyar Teátrumi Társaságnak, és mivel idén áprilisban azt nyilatkozta a szinhaz.hu-n, hogy „a liberális elképzelések szerint mindenkinek ugyanazt kéne képviselnie. …Hát ilyen nincs is más, csak én”, ezért elméláznék egy kicsit azon, hogy milyen is ő. Erre jó lehetőséget ad az általa írt, játszott, szerkesztett és rendezett televíziós kabarésorozat. Minden bizonnyal igaza van, és tényleg nincs más rajta kívül, aki önmagának tulajdonolná azt a műsort, amelyet Nemlaha György szerkesztő készített olyan kabaréjelenetekből, amelyekben Balázs Péter játszott egykoron. Miképpen az az m1 honlapjának archívumából kiderül. Ellentétben azzal, ami a Nevetni kell, ennyi az egész című műsor vége-főcímében olvasható. Ha nem húznák olyan gyorsan, talán felfedezném rajta az egykori alkotókat, rendezőket, operatőröket, de így csak akkor ocsúdok, amikor minden létező alkotóként Balázs Pétert olvasom. Ő játssza Schütz Ilát is.

Nemlaha György szerkesztő egyébként érintett a mostanában aktuális közszolgálati kirúgásokban, ami egyrészt azért érthető, mert nélküle egyáltalán nem születtek volna meg ezek a jelenetek, másrészt mert az ő eltávolítása olyan tektonikai aggályokat vet fel a köztelevízió alapjában, hogy az okvetlenül össze fog dőlni. Nyilván erre megy ki az egész. Annak idején, amikor még a Ronald Reagan-szobor mellett állt a Magyar Televízió szétveretlen épülete, a benne lévő tévés aulában gyakran hangzott el, hogy egymást kellene kirúgniuk a munkatársaknak, és amikor már senki sem maradt, akkor elölről kezdeni az egész Magyar Televíziót. Ez a koncepció – némi kis hibával – szárba szökkent. Az egykori aulában anekdotázó, kávézó léhűtőket mind kirúgták, önmagukat meg elfelejtették. De idő kérdése, mert a takarító vállalatokat mindig cserélgetik, hiszen senkinek sem érdeke, hogy hosszabb időn át engedjen bepillantást a szennyesei és a szemetei közé. Egy kukatároló maga az ember. Némelyik nem is több. Vigyázni kell.

Meg nevetni, hiszen tudjuk, ennyi az egész. Jól lehet mulatni azon a seregnyi Balázs Péteren, aki mind fölvonul egy ilyen vasárnap esti műsorban. A június 12-i első adásban – mint színidirektor – azonnal befenyegetett, hogy tizenkét részen át szórakoztat majd bennünket, hiszen annyi, de annyi jelenete van a tévé archívumában. Például Nemlaha György jóvoltából. Úgy rendezte a rendező Balázs Péter, hogy a Szolnoki Szigligeti Színház bejáratánál álljon a szürke zakós Balázs Péter, és igazgatói-műsorvezetői-idegenvezetői szerepben lépjen elénk egyből. Balázs Péter évtizedekig nézhette Várkonyi Zoltánt, a legendás vígszínházi igazgatót munka közben, valahol fel kellett volna tűnnie neki, hogy Várkonyinak stílusa, karaktere, jelleme és tehetsége van. Egy színész ha nagyon sokat gyakorol és szorgalmas, valamelyiket ezek közül, néhány év alatt, közepes szinten biztosan elsajátíthatja. Balázs Péter műsorvezető lassan, tagoltan beszélve kalauzol végig minket az általa igazgatott színházon. Amikor az igazgatót adja, könnyed, barátságos, közvetlen, miképpen egy színházban szokás. Egy színigazgató mindig a főbejáraton megy be a színházába, soha nem a hátsó művészbejárón, aztán végigsétál az öltözőfolyosókon, és kopogtatás nélkül lép be a női öltözőbe, hogy az előre odakészített színésznővel édelegjen egyet. Egy színigazgató mindig odaszól a művészeti titkárnőjének, hogy miújság, és az mindig azt mondja, hogy semmi. Egy színigazgató mindig édesen érdeklődik, hogy milyen szerepet is próbál az általa szerződtetett fiatal színész a színpadon, ahová ő éppen be akar menni. Nem ordítva rúgja ki, hogy mi a fenét keres ott. Pedig tényleg, mi a fenét keres ott? Ha az igazgatónak az a feladata, hogy bemenjen a színpadra, és kijöjjön a függöny elé, akkor ott csak akkor van színész, ha biodíszletnek berendelték a nyári szünet utolsó napjára, hogy atmoszféraként szolgáljon a színigazgatója be-, illetve kijöveteléhez. Mert a rendező Balázs Péter úgy rendezte a műsorvezető Balázs Pétert, hogy a kamera lássa, amikor bent van a színpadon, és aztán lássa, amikor a függönyt félrehúzva kilép a nézők elé, mint Nagy Endre (mondja is), és felénk, nézők felé fordul, miközben megfogja a bársonyfüggönyt, ahogy kell. A színházban nem ül ugyan a kutya sem, üres a nézőtér, bionézőket nem szállítottak, pedig emlékeim szerint a szolnoki színház légkondis, Schwajda György egykori szolnoki igazgató biztosan nem hagyta ki az átépítéskor (vö. Spiró György: Kémjelentés, A két igazgatók). Az üres nézőtérre lép ki tehát Balázs Péter, hogy a saját színháza színpadáról üdvözöljön minket, nézőket. Balázs Péter színészként Balázs Péter író összekötőszövegét mondja nekünk. Szereti a szöveget, nem véletlenül a magáénak érzi. Ez süt joviális mosolyából, egész kedélyes lényéből. Várkonyi talán a Margitszigetig kergette volna, ha a Vígszínház színpadán minden szép jelentésű szónál elmosolyodott és minden csúnya jelentésűnél elkomorodott volna. Balázs Péter mire direktor-író-rendező-szerkesztő lett, az évtizedek alatt felszedett színészeti ismeretanyagot inkább magatartássá szintetizálta. Úgy emlékszik, hogy ő az, aki, és ahhoz mérten is viselkedik. Színészesen beszél és igazgatósan magyaráz. Taglejtései vannak, kimódolt lassú beszéde van, hogy hátul az országban, az utolsó faluban is értsék. Látott ő már színházba téeszbusszal hozott bérletest, tudja, hogy akkor lelassulnak a poénok, és hosszabb lesz az előadás. Olyannyira figyel erre, hogy az általa poénnak vélt szó előtt megáll, hamiskásan mosolyog, csettint, el ne tévedjen a tévénéző, ő nem a Macbethet adja. Az egész felvezető persze csak azért kell, hogy rögzüljön a nézőben, itt nemcsak egy vicces színész fog jópofizni, hanem egy felelős beosztású, nagy hatalmú színigazgató veszi vállára a népszórakoztatás kényes terhét. Az általam hosszabban szemlélt részben Zilahi Lajosról is néptanított, komoly, mély belegondolással felmondva mindazt, amit a wikipédiában megtaláltak neki.

Végeredményben a műsor eleji műmájerkedés alig vesz néhány percet igénybe, gyorsan túl lehetne rajta lenni, csakhogy Balázs Péter az elmúlt hónapok-évek alatt érdekes intézménnyé nőtte ki magát. A POSZT előtt lenyilatkozta, hogy ő „nem a szutyok oldalán áll”. Idézve ezzel Pintér Béla nagy sikerű rendezését az alternatív faktorban, amelynek éppen ez a szó a címe. Csodálkoznék, ha Balázs Péter tudná, hogy a Szutyok pokoli életű emberek jól kiérdemelt nácivá válásáról szól (nagyon leegyszerűsítve). Az említett interjúban ezután rögtön azt mondja: Olyan színházat szeretnék, amiben maga is jól érzi magát – utalva ezzel a szinhaz.hu interjúvolójára, aki lehetnék akár én is, de Tóth Berta volt.

Mindebből számomra az következik, hogy ez a tizenkét részes sorozat éppen ilyen, csak tévéműsorban. Ezek a kabaréjelenetek és tréfák, ezek azok az anyósok, piások, marhaférjek, akiktől nekem jó lesz. Hát, nem lesz jó.

Az archívum jóvoltából minden mennyiségben ömlik ránk Balázs Péter, bunkó alkeszként, palimadárként, hülyeférjként, tősgyökérként. Egy biztosan kiderül azonnal. Hogy színészként képes ritmusban beszélni, abban az esetben, ha más írja a szövegét. Ha ő, menthetetlenül elolvad.

Balázs Péter szerkesztő által összeválogatott jelenetekben látható sokféle színész Balázs Péter annyiban különbözik egymástól, hogy a jelenet forgatásának idején számolatlanul vagy számoltan van haj a fején. Színészeti megítélésében akkor járunk el helyesen, ha az általunk rögzített felvételt kicsit gyorsra állítjuk. Így ugyan nem halljuk a szöveget, viszont a végtelenül lelassult kis- és nagyrökönyöket, a hozzájuk tartozó kis- és nagykiutasításokat rajzfilmszerűvé animáljuk. Megéri.

Balázs Péter mellett feltűnő sok Tahi Tóth László kiheverhetetlen mentális állapotot okoz önmagának és a nézőnek egyaránt. A sok néhai Schütz Ila viszont rendre leiskolázza a mellette feltűnőket, humorból, poentírozásból, önreflexióból. A fiatalok, a jobb színészi sorsra érdemes Pindroch Csaba és Kerekes József mimikriszínészként olvadnak a nagy nevű társak mellé. Mint megannyi Agárdi Gábor, kócosan és görbe lábon. Balázs Péter színész előzékenyen megmutatja nekik/nekünk, milyen is a kabaré magyar embere. Iszik, sercint, pök, bajuszt pödör, dúvadkodik, hergeli magát, ordít, fogadkozik, esküt szeg, féreggé gyávul és nevetségessé lesz. Tök igaza van, tényleg ilyen. Sírni kell.

 

 

 

 

Balázs Péter kabaréválogatásai, m1, 2011. június 12-től 12 részben.

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: Varázslatos dokumentátorok (Varázslatos gladiátorok. Dokumentumfilm, rendező Kabarcz Zsófi, producer Boros Panna, operatőr Somogyvári Gergő. HBO, 2011. június 30.) Áll Keresztes Anna a zsúfolt járdán, és a kezében lévő...

Sándor Erzsi: Szerencsétlen játék (Casino 1., 2., 3. Televíziós sorozat, RTL Klub, 2011. február. Rendező Szurdi Miklós.) Rémlik valami hackerekről szóló RTL-es sorozatpróbálkozás, amelyben Hujber Ferencnek kellett...

Sándor Erzsi: Tibeti hantámba (Lomini mester az Asztro show-ban. RTL Klub, 2011. 11. 11.) Most akkor Asztroshow-t mondjak, vagy Ezotévét? Valaki mondja már rá...

Sándor Erzsi: Pszichothriller (Lélek Boulevard. Barkó Judit műsora. Duna TV, 2011. szeptember, ismétlések.) Ahogy elnézem az erők vonalát kibontakozni, Barkó Judit úri középosztályba...

Sándor Erzsi: A szakma szabályai szerint (MTV Este, 2011. január 13.) Történt pedig, hogy az elszámoltatási kormánybiztos feljelentést tett hűtlen kezelés...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi