Mélyi József: Pont úgy, mint Pécs (Szentendre, városközpont-felújítás, 2011. Kivitelező ÉPKAR Zrt.)

Két város összehasonlítása reménytelen vállalkozás, hiszen bármilyen területet vizsgálunk is, az állandó változásban lévő tényezőkből és körülményekből kiindulva minden hasonlóság és különbség megkérdőjelezhető lesz. Ha azonban eltekintünk a precíz kritériumrendszertől, akkor feltevésként legalábbis megfogalmazható: Szentendre hasonlít Pécsre. A feltevés mögött nemcsak a déli kapcsolatok közössége (római gyökerek, illetve a „Balkán kapuja”) vagy a kulturális sokszínűség húzódik, hanem az utóbbi évek-évtizedek, illetve a jelen néhány (kultúr)történeti, gazdasági és városépítészeti párhuzama.

A párhuzam gondolata először talán a hatvanas években merülhetett fel, hiszen akkoriban Szentendre és Pécs a kulturális intézményrendszer tekintetében egyaránt Aczél György „találmányaként” került be a köztudatba. A múzeumok betelepítésének, a színházi élet fellendítésének (bár a Pécsi Balett nemzetközi hírnevét és a Szentendrei Teátrum helyi jelentőségét nehéz egy lapon említeni), a különböző művészeti tevékenységek támogatásának hátterében a fő cél Budapest mellett új kulturális központok létrehozása volt. Szentendre számára ebben a tekintetben a Kádár-kor ugyanúgy felemelkedést jelentett, mint Pécsnek: fontos intézmények születtek, a programok révén igazi központok alakultak ki, ezzel párhuzamosan a városba látogatók száma is növekedett. Főleg Budapest közelsége miatt Szentendre különösen kedvező helyzetbe került, a város világviszonylatban is a kiemelkedő idegenforgalmi célpontok közé emelkedett; a lehetőségeket pedig a rendszerben még megtűrt üzletekkel és vendéglátó-helyiségekkel használták ki (butik és gebin).

A rendszerváltás után az addig jól működő kulturális (művészeti) súlypontú arculat mindkét városban lassú kopásnak indult, a helyi ipar és idegenforgalom visszaszorulása mellett többek között egyre inkább elmaradtak a múzeumlátogatók. Miközben a korábbi struktúrák egyszerre mozdíthatatlannak és működésképtelennek tűntek, mindkét városban ott ragadt mérceként és elváráshorizontként az előző évtizedek kulturális aranykora. Az átstrukturálásra született merész vagy tétova tervek legtöbbje azonban hamvába holt, maradt a lassú erózió és a csodavárás. Meglepő módon a csoda mindkét városban bekövetkezett: Pécs az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében kapott hatalmas esélyt a megújulásra, Szentendre a Belváros átalakítására nyert el komolyabb európai támogatást. A pécsi lehetőségek és a rájuk következő realitások történetét már többen megírták (mindenekelőtt Somlyódy Nóra A Balkán kapuja? című könyvében), a hatalmas intézményi beruházások mögül elveszett hosszú távú tervekről, a viszontagságosan felújított belvárosi burkolatokról vagy a város kulturális útkereséséről a mindenkori kormányzatok és városvezetések sikerpropagandája ellenére sok kritikus szó esett.

Szentendre „csodatörténete” tulajdonképpen még alig kezdődött el. Bár az építkezések a Fő téren és a legnagyobb forgalmú „turistautcákban”, illetve a MűvészetMalom vagy a rendelőintézet épületén megindultak, sőt néhol lassan befejezésükhöz közelednek, az uniós pénz – amely nagyságrendjében persze meg sem közelíti Pécs 2010-re kapott támogatását – legfontosabb hozadéka még mindig az az esély, amelyet a város a több mint húszéves lemaradás ledolgozására kapott. Szentendre ugyanis tényleg az emlékeiből él. A minőségi idegenforgalom emlékéből, a művészetek emlékéből, az egyetlen tévé által is közvetített nyári színházi programok emlékéből. Ezzel szemben ott állnak a különböző városvezetések által ezerszer körbejárt és elkerült problémák, a megkerülhetetlen realitások: a kilencvenes évek óta ideköltözött sokezernyi ember, a 11-es főút által kettévágott város, a belvárost ellepő szuvenírárusok egyre unalmasabb tömege.

A legnagyobb realitás azonban – s ez Pécshez képest a legkomolyabb eltérés is – Budapest közelsége. Ebből következően pedig a legalapvetőbb kérdés: hogyan viszonyul Szentendre a fővároshoz, a nagy szomszédhoz képest hogyan pozicionálja magát: alvóváros lesz-e, turisztikai kiegészítő központ, vagy esetleg megpróbálkozik az önálló kulturális arculat megerősítésével. Az esélyeket rontja, hogy a hatvanas-hetvenes évek óta nem létezett akár középtávon komolyan vett koncepció sem arra vonatkozóan, melyik irányba induljon el a település. Feltételezhető, hogy sokan azok közül, akik Szentendre lélekszámát az elmúlt évtizedekben betelepülve gyarapították, csupán hálni járnak belé: a település nagyobb része ma a gyakorlatban alvóváros, ennek erősítése azonban a hagyományokból kiindulva nem lehet cél. A rendszerváltás óta több hullámban bukkant fel az önálló kulturális egység gondolata is, de a legtöbb erre irányuló beruházás (például a Castrum projekt) és kezdeményezés (a fesztiválok sora) zátonyra futott, az egyetlen sikerrel kecsegtető intézmény, a MűvészetMalom pedig fennállásának több mint tíz évében sem telt meg energiával. A város fontos kortárs művészeket nem tudott megtartani, a megyével kialakított kulturális kapcsolata – Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, megyei könyvtár stb. – pedig sohasem volt felhőtlen, így az önálló identitás megteremtése illúzió maradt. A leginkább reális jövőkép a kiegészítő, Budapesthez ezer szálon kötődő és viszonyuló, a kultúrát preferáló idegenforgalmi központ kiépítését tartalmazhatja; ennek alapvonásai nem sokat változtak a rendszerváltás óta, mindig is léteztek helyi érdekű tervpályázatok, nagy nekiveselkedések, de minden egyes újabb kör kudarca a (nem is olyan) régmúlt kor aranyfényét emelte.

A kopás leginkább éppen azokon a pontokon látszik, ahol Szentendrére belép a Budapestről ide érkező vendég (vagy otthonos látogató). Ha autóval közelít, a volt szovjet laktanyához tartozó lakóépületek romjai fogadják, a városmag felé haladva érinti a betongyárat, a kapu elé reklámként kihelyezett hatalmas betongyűrűkkel, majd az ideiglenesen kihelyezett és aztán ottragadt, bevallottan enigmatikus kortárs szobrokkal találkozik a posta épülete előtt. Kerékpárral a városon belül már szép az addig elviselhetetlenül zötyögős út; a szépséget csak a szeméttelep látványa és a szennyvíztisztító szaga írja kicsit fölül. A HÉV-állomáson ezeréves plakátok és a nyolcvanas évek végének világát tükröző vizuális és kereskedelmi zűrzavar fogadja a turistát; a hajóállomáson – amely Szentendre egyik legnagyvonalúbb épülete – viszont már szinte semmi sem fogadja, hiszen a turistajáratokat ezen a Duna-ágon leállították.

A látogató – aki mindezt valószínűleg a túra elengedhetetlen velejárójának tartja – végül is leginkább a Belvárosra kíváncsi, ott pedig jelenleg épp a Fő tér lekövezése zajlik, a lehető legbalszerencsésebb körülmények között. Különféle komplikációk miatt az átalakítás később kezdődött a tervezettnél, utána a megrendelt kőről derült ki, hogy rossz minőségű, majd valószínűleg a púposabbra sikerült részeket kell újra felszedni. Ezzel aztán el is megy a fő turistaidő, a nyár. A turistáknál ez idő alatt még rosszabbul jártak a helyiek, akik nemegyszer, sőt naponta kényszerültek gyakorlatilag a falhoz simulva áthaladni a téren, mivel a lekerítés valamiért mindkét oldalon csak egy-egy másfél méteres rést hagyott szabadon.

Ha egyszer kész lesz, és a turisták is visszajönnek, biztos minden szép lesz és jó. Pont úgy, mint Pécsen, ahol az illúzióromboló építkezések után itt-ott kulturált közterek jöttek létre. De ahogy Pécsen, úgy Szentendrén is a legnagyobb kérdés az marad: mihez vezet majd a kő? Melyek lesznek azok a helyek, amelyek új élettel töltik meg a tereket? Hiszen a Bogdányi úton még mindig ugyanazok a szuvenírek kaphatók, mint tizenöt évvel ezelőtt, és a Barcsay-udvar mellől sem tűnt el a valahogy egyszer csak odavarázsolódott szittya-pita árus. Az élet persze lassan magától is megtölti a tereket, csak nem biztos, hogy ennek a folyamatnak sok köze van a tudatos városépítéshez vagy a város koncepciójának kialakításához. Egy-két hely próbálkozik, szépít, tiltakozik. Mások maguktól igényes cégtáblát készíttetnek. Néhányan odafigyelnek, kritizálnak. Finom építészeti hangsúlyt jelent az evangélikus templom remek épülete – tervezői közt a mostani átépítésekben is szerepet kapó Kocsis fivérekkel –, pár éve kiépült a Vujicsics tér, amely egy élhető, a hagyományokhoz szépen illeszkedő köztér, most lerakják a Bükkös patak mentén a sétautat, amely remélhetőleg elbírja a nagyobb árvizet is. De az összképet mégis inkább a terítőárusok és a műemléki épületbe utólag beszerelt szellőzőberendezések határozzák meg, nem pedig a fenti építészeti pozitívumok vagy az olyan civil kezdeményezések, mint amilyen tavaly nyáron a rövid életű Povera műtárgybutik volt.

Egy város is felőrlődhet a koncepciótlanságban; a legjobb példa erre a kibővített MűvészetMalom esete. A kilencvenes évek végére kiépült két eddigi épületrészhez egy új szárny készül, kiállításoknak, raktáraknak és rendezvényeknek ad majd helyet. Átépítik a bejáratot – amely eddig inkább elzárt, semmint megnyitott –, új fogadótér keletkezik, bolt, kávézó és irodák. Azt azonban még senki sem tudja, mivégre zajlik az átalakítás, azaz milyen programhoz kellene szabni az új tereket. A város kulturális programját – a fesztiválok és a Teátrum mellett ide tartozik a MűvészetMalom is – nagyban meghatározó önkormányzati kulturális kft. nemrég kinevezett új vezetője, Kolti Helga színművész, aki ezt megelőzően az Echo TV műsorvezetője volt, egyelőre csupán homályos utalásokat tett az új koncepcióra. Legutóbbi nyilatkozatában – amelyben egy nyelvbotlással az év negyedik harmadára tette a projekt befejezését – például következetesen múzeumnak nevezte a felújítás alatt álló kiállítóhelyet, ami vagy szintén nyelvbotlás, vagy egy teljesen átalakított rendszer előhírnöke. A legvalószínűbb azonban, hogy a MűvészetMalom szakértelem és program híján tovább bolyong azon a pályán, amely egyetlen helyi érdekcsoportot sem sért, de amelyen továbbra sincs egy éven belül két egymásból következő, egymásra épülő kiállítás.

Még ennél is valószínűbb, hogy a központjában felújított városban a koncepció helyett ott marad majd a sokadszorra már jól lerakott kő mellett a sok hangzatos szó: a multifunkcionalitás, a „Magyarország megújul”, vagy a „festők városa”. Ha pedig valamelyik szó nem válik be, akkor újraírható, ahogy a felújítás kezdetéhez képest az „Új Magyarország”-ból hirtelen Új Széchenyi Terv lett, vagy nagyjából elfelejthető, ahogy az átépítéshez készült honlapon a legfőbb támogató, az Európai Unió csak az utolsó sorban fért el. Mellesleg pontosan úgy, mint a Pécs 2010 honlapján.

 

 

 

Szentendre, városközpont-felújítás, 2011. Kivitelező ÉPKAR Zrt.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: A tér mint lakmuszpapír (Budapest, V. kerület, Szabadság tér.) A kilencvenes évek eleje óta van egy külön bejáratú budapesti...

Mélyi József: Kandeláber és kilátó (A Margit híd felújítása 2009–2011.) Az elmúlt néhány évben Budapest belebonyolódott az átépítésekbe. Nemcsak a...

Mélyi József: A kutya mint hiányjel Mélyi József A kutya mint hiányjel El Kazovszkij halálára...

Mélyi József: A labda és a léggömb Ha valaki az elmúlt két évtizedre fokuszálva megvizsgálná a múzeumokkal...

Mélyi József: Tisztességes séta Elkészült a Budapest szíve program jelentős darabja, a nagy terv...