Almási Miklós: Amikor a neurológus zavarba hoz (Oliver Sacks: Az elme szeme. Fordította Bobák Orsolya. Akadémiai Kiadó, Az elme kerekei sorozat, 204 oldal, 2900 forint.)

Sokan szeretik, tábora van, jókat sztorizik. Oliver Sacks neurológus, pszichiáter és író (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét, Antropológus a Földön). És persze én is lelkesedem érte. Talán szerénysége miatt, hisz újra meg újra hangsúlyozza, hogy nem tudós, nem kutató: különös eseteket jár körül és ír le. Ami persze így nem igaz, nemcsak a kuriózumokat keresi, majd mindegyik esettanulmányában van valami fontos pszichológiai, filozófiai kérdés, test-lélek viszonyt illető, az agy tudat-öntudat működésére világító probléma. Nem vacakol vele, tudja, hogy nem filozófus, de épp ezzel nyer meg: bedobja a kérdést, amivel sokszor a teljes szakmát zavarba hozza, aztán máris írja a következő esettanulmányát. Az egyik dolgozatban feltűnik egy író, aki stroke következtében elveszíti azt a képességét, hogy felismerje a betűket-szavakat. Írni tud – de amit leír, már nem képes elolvasni. Mivel író, számos regény szerzője, e képesség roncsolódása nála egzisztenciális végzet. Mindent végigcsinál, tréningezteti agyát – már ami megmaradt belőle –, s végül oda jut, hogy fejben össze tud rakni egy történetet, amit aztán le tud írni, majd egy szerkesztőt kér segítségül, hogy olvassa vissza neki a sztorit – részleteit ugyanis már elfelejti. Így készül élete új szakaszának néhány regénye. Ami több szempontból is izgalmas: kiderül, hogy az agy képes magát „átprogramozni”, ha nem megy olvasva, kialakul egy belső látó-szerkesztő képesség – messze magasabb fokon, mint a normális embereknél. Ráadásul ezt az önkínzó folyamatot továbbviszi, és visszaszerzi olvasáskészségének jó darabját is: ami messze túlmutat az agy rugalmas áttanuló készségén.

Sacksot épp ez a probléma érdekli: megsejti, hogy az írás- és olvasásképesség valahogy másképp van beprogramozva az emberi agyba, mint a többi, fejlődés során kialakult algoritmus. „Ami felvet egy problémát: Miért rendelkezik minden emberi lény ilyen beépített olvasási infrastruktúrával, amikor az írás viszonylag új kulturális találmány?” Az íráshasználat nem az emberfejlődés filogenezise révén alakult ki, jóval később jelent meg, mégis rendelkezünk e neurológiai készséggel. Amivel, ha áttételesen is, de a darwini kérdés kerül elő: természetes kiválasztódás útján ez nem jelenhetett meg – öt-nyolcezer év kevés lenne hozzá. Itt valami olyasmivel rendelkezünk, ami látszólag ellentmond a darwini képletnek. Sacks persze nem kreácionista, nem hiszi, hogy itt valami különös isteni ajándék egészítette volna ki az emberlét tudáskészletét valamikor az egyiptomi-kínai kultúra kezdetein. De akkor meg hogy lehetséges, hogy – mint az író esetében – előhívható ez a készség? Sacks feltételezi, hogy valami általánosabb séma mentén indul el az olvasáskészség regenerálódása. Létezhet ilyen séma? Igen, mondja Sacks, bár ez az algoritmus nem az írás-olvasás gyakorlatából, hanem jóval távolabbi vidékről származik: a tárgyfelismerés (tárgyak kezelése) során formálódott, s az egyedfejlődésben is hosszas nevelődés eredményeként jutunk birtokába. A tárgyfelismerés ugyanis számos „semleges” alkotóelemből tevődik össze: színeket látunk, formákat, nagyságokat, közel-távol viszonyokat, tapintással tapasztalható elemeket érzékelünk stb., és csak ezek kipróbálása, használata (velük kapcsolatos tévedések kiküszöbölése) során rakjuk össze ezeket az elemeket, s e tréning során alakul ki az, amit tárgyfelismerésként használunk.

Emellett nem végtelen az a sémasor, aminek segítségével „látjuk” a tárgyakat, hanem egy véges kódrendszert használunk akkor is, amikor dolgokkal, emberekkel érintkezünk. Nos, az íráskészség erre a képességünkre, véges számú sémák és kódok használatára épül. Komputeres összehasonlító módszerrel vizsgálták meg a legkülönbözőbb nyelvek jelrendszereit, és kiderült, hogy nem minden jelből lehet betű – egyetlen nyelvben sem önkényes a betűvé, hierogliffé válás gesztusa: illeszkedni kell az emberrel adott kódrendszer (sémakatalógus) lehetőségeihez. „Az írás mint kulturális eszköz úgy fejlődött ki, hogy hasznát veszi az inferotemporális idegsejtek bizonyos formák iránti preferenciájának. A betűk alakjai nem önkényes kulturális választás eredményei. Az agy olyan szigorúan korlátozza egy írásrendszer hatékony kialakítását, hogy kulturális viszonylagosságnak itt nincs helye. Főemlősi agyunk csak egy korlátozott elemszámú írott formakészletet fogad el.” Az író esetében e „formakészlet” olvasásközpontja roncsolódott, de kapcsolódásai más központokhoz lehetővé tették, hogy akár minimális módon, de egyéb agyszférák vegyék át ezt a szerepet, s másutt is használt formakészletre támaszkodva segítsenek újjáépíteni ezt a képességet.

Szívem (szakmám) szerint már itt felvetném a klasszikus test-lélek viszony filozófiai kérdését, de hadd említem meg még a kötet címadó írásának főszereplőjét, az ausztrál férfit, aki teljesen vakon kialakított egy sajátos, fantáziából, kinesztéziából, ráérzésből és még sok másból összerakott belső „látókészséget”. Fejben összerakta azokat a dolgokat, melyekkel dolgoznia kellett, és a keze oda mozdult, ahol belső látásával azokat „látta”. Nem nőtt neki egy harmadik szem a feje tetején, nem szerezte vissza korán elveszített látását, de agya – hosszú, kimerítő tréningek után – képessé vált a „látók” számára adott tárgyi adottságok kezelésére. (Szomszédjai csodálkozására megjavította a háza tetejét, amit kicsit kétkedve olvasok, ám végül elfogadok, mert sok más valóban látásra utalt tevékenységet is képes volt végigcsinálni. Hibásan, roszszul – aztán hibátlanul, már-már tökéletesen.)

A probléma, amire Sacks céloz, a következő: az agy – betűfelismerésben és a tetőépítésben egyaránt – képes arra, hogy egyéb funkcióit „áttanítsa” a kiesett szenzoros forrás pótlására. Mely pótlás sohasem tökéletes, de működik. És azért képes erre, mert vannak adott sémák, melyeket látóképessége birtokában is használt, s melyek ember mivoltunkkal adva vannak. Igen ám, de a károsultak többsége képtelen erre a csodára. Mi az a „valami”, ami nemcsak arra tudja késztetni az elmét, hogy áttanuljon bizonyos funkciókat, de helyettesítőként praxishelyesen tudjon működni? Nem automatizmusról van szó, vagyis nem arról, hogy károsodás esetén az agy bizonyos centrumai elkezdik a kiesett érzékelési inputokat kialakítani és használni. Ehhez az író és a tetőépítő esetében kellett még valami: az elhatározás, az ön-nem-feladás, a lélek ereje is. Nem mennék bele e fogalom taglalásába, csak Sacksnak azt a sajátos tapintatos tour de force-át emelném ki, ahogy mint neurológus rámutat: az agy nem gép, ami a „lélek” fogalom megfelelője, hogy itt ez utóbbinak (és ismeretlen hatóerejű tényezőnek) óriási szerepe van az agytevékenység működésében. Nem mondanék többet: Sacks példái a test–lélek (agy–psziché) viszony leegyszerűsítő (redukcionista) és transzcendens („minden a lélek”) magyarázata között egy átmeneti szférát sejt, vagyis kutató társai számára nyitott egy problémazónát.

A könyvet egy neves zongoraművész esetének leírása nyitja: Lillian azt veszi észre, hogy nem látja a kottákat, illetve látja a jeleket, de fogalma sincs, miért vannak ott, mit jelentenek, tőle akár koreai írásjelek is lehetnek – röviden: elfelejtett blattolni, kottából játszani. Ez a szindróma is stroke-következmény, játszani tud, koncerteket ad, tanít – de csak fejből, memóriájára támaszkodva képes a darabokat előadni. Illetve hallás után tudja csak újratanulni őket, akkor viszont hihetetlen gyorsasággal. A degeneratív tünet persze terjed, előbb-utóbb eléri hétköznapi életének peremét is: a szupermarketben nem ismeri fel kedvenc teáját, gyümölcseit – kérdeznie kell, aztán kidolgoz egy komplett térképet arról, hogy mi hol van a hatalmas üzletben, és ennek alapján találja meg a napi bevásárláshoz szükséges cuccokat. Nem mesélem el a leépülés történetét, hiszen e folyamatot csak fékezni tudja, lassan már nemcsak az utcán, de saját hűtőszekrényében is eltéved. De egyvalami megmarad. Amikor Sacks meglátogatja, minden terápia végén megkéri, játsszon valamit. A hallatlanul fegyelmezett aszszony a frusztrációtól már porig van alázva, ideges, elutasítja a kérést, végül belemegy a játékba. Elsőre nem is jól teszi rá a kezét a klaviatúrára, nem találja helyét. De aztán belevág, és egy csodálatos Haydn-darabot produkál – egy vonósnégyest, amit fejben átírt zongorára, és amit most ajándékként ad át Sacksnak. A zene káprázatos, az író emlékszik rá, hogy az asszony korábban is ezzel a darabbal foglalkozott, de most valami más történik: a zene hatására a művésznőn valami túlvilági megnyugvás lesz úrrá. A darab egyre vadabb, mintha fénykorában játszaná, aztán mikor „elérkezett a végső, feloldódó akkordokhoz, egyszerűen csak annyit mondott: Minden meg van bocsátva.”

Erre akartam kilyukadni: Sacks neurológiai világában a zene valami egészen transzcendens szerepet játszik, terapeutaként is ezzel dolgozik, írásaiban is többször visszatér betegei sorsát alakító különös szerepe, s mindig ezzel a – nincs rá jobb kifejezésem – vigasztaló jelleggel. Már Az elveszett tengerész c. írásában (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét c. kötetében található esetleírásában) is így volt ez: páciense elvesztette emlékezőképességét, illetve mindent pontosan fel tudott idézni, ami tizenhét éves koráig történt vele – akkor vonult be tengerésznek a háború idején, ám rövid távú memóriája néhány perc alatt kiejtette azokat az eseményeket, arcokat, tárgyakat, melyekkel később találkozott. Sacks nehezen tudott vele kommunikálni, a tengerész nem ismerte fel orvosát, ha elkezdtek beszélgetni, pár perccel korábbi témákra már nem emlékezett, és ezek a beszélgetések többnyire dührohamban végződtek. Aztán egyszer csak bekapcsolódott diskurzusukba a zene – a tengerész átalakult, „kommunikációképes” lett, közel kerültek egymáshoz. Ezt követően a zene lett a közös nyelv, melyen – mint valami varázshídon – át tudtak kerülni a betegség szintjéről a lélek szintjére. (A zene ilyen „megváltó” szerepéről több sztorit is publikált a Zenebolondok. Mesék a zenéről és az agyról c. későbbi kötetében.)

Megint egy általánosabb – ezúttal esztétikai – problémára fut ki mind a zongoraművésznő, mind a tengerész esetének leírása: a zene művészi szférája radikálisan más, mint bármely más művészet világa. Kierkegaard nem véletlenül tartotta az esztétikai létfokozat lényegének a muzsikát: ami itt történik az emberrel, amire a zenét használja, ill. amit a zene képes vele csinálni, az valami minden egyéb művészi élménytől különböző, radikális létélmény, olyasmi, amit sem az irodalom, sem a festészet nem képes nyújtani. Nem katarzis, ahogy az esztétikában a mű hatását szokás leírni, hanem az ember egzisztenciális lényegét ragadja meg, emeli ki onnan egy másik világba, oda, amire semmi más nem képes. Ha a művészet kultúrában elfoglalt helyét, funkcióját akarnám leírni, csak erre tudnék hivatkozni: nélküle talán nincs is mély emberi transzcendenciaélmény, léttudatosság.

Sacksot sokan kuriózumokkal, szenzációs esetekkel kereskedő írónak könyvelik el, pedig jóval több annál: egy szerényen háttérbe húzódó neurológus, aki átvezet bennünket ember mivoltunk feltáratlan titkaiba.

 

 

Oliver Sacks: Az elme szeme. Fordította Bobák Orsolya. Akadémiai Kiadó, Az elme kerekei sorozat, 204 oldal, 2900 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A kortárs szeme (Lengyel László: Illeszkedés vagy kiválás. Budapest, 2006, Osiris Kiadó, 298 oldal, 2480 forint.) Almási Miklós A kortárs szeme A kortárs – bár...

Almási Miklós: A lépremenők (Mark Lilla: A zabolátlan értelem. Fordította Zsélyi Ferenc. Európa Könyvkiadó, Mérleg sorozat. 288 oldal, 1700 forint. ) Almási Miklós A lépremenők “Egyszer volt egy róka, aki...

Almási Miklós: Beszólás középről (Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.) Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta...

Almási Miklós: Médiademokrácia (Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó, 230 oldal, 2600 forint.) A történet (hogyan is volt, hogy is van médiatörténetünk), meg...

Almási Miklós: A depró mint üzlet (Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint. ) Almási Miklós A depró mint üzlet Most Pilátus leszek...

 

 

Cimkék: Almási Miklós