Fáy Miklós:Tényleg nem szeretlek (R. D. Laing: Tényleg szeretsz? A KapTár előadása a Zsámbéki Színházi Bázison. Rendezte Dömötör Tamás.)

A helynek nyilván vannak szellemei, szegény kiskatonák, akik őrizték a rakétát, kapták a szakítólevelet, és ha már náluk volt a géppisztoly, gyorsan pontot is tettek az ügy végére. Most ott kóvályognak a semmi közepén, előadásokat néznek, vagy csak ciripelnek a szomszédban, percegnek a fában, várják, hogy egyszer a saját történetüket is megtekinthetik a málló vakolatú falak között. Jobban kellene örülnünk a Zsámbéki Színházi Bázisnak, mert arról szól, amit mindig látni szeretnénk: elszállítják a fegyvereket, és megszólalnak a múzsák. Vagy talán még erősebb az üzenet, hiszen a bázis egyáltalán nem alkalmas a színházi célokra, mondjuk úgy: nem alkalmasabb, mint bármilyen másik, falakkal körülvett, fedett, üres helyiség, lóistálló, magtár, raktár, szerelőcsarnok, barlang. A színház olyan, mint a légnemű halmazállapot, kitölti a rendelkezésre álló teret, adjatok egy üres szobát és én találok bele embereket, akik úgy tesznek, mintha más emberek volnának.

Körülbelül ennyi a jó hír, meg talán még az, hogy nemcsak színészek vannak a világon, de közönség is, a színházra kiéhezettek ráérős léptekkel baktatnak a poros úton, mint akik már egy hónapja kenyéren és vízen élnek, de most kapnak egy jó pörköltöt tarhonyával, nem kell rohanni, fölöttük a telehold, előttük a nagy szenvedés. Csak a helynek van szelleme, az előadásnak még véletlenül sincs.

Talán a feladat is aránytalanul nehéz volt. Az alapanyag Ronald David Laing, nehéz benne megtalálni a színházba való matériát, sőt ma már bármit nehéz megtalálni benne. Volt azért egy időszak, amikor az ember forgatta a kis vékony papírkötéseket, rövid sorok egymás alatt, mondhatni versek, de leginkább párbeszédek, hogy tényleg, ténylegtényleg, hogy szeretsz-e, és ez a végtelenségig. Az életbe előre tekintő kamaszként nem sok jóval kecsegtettek, mert eljön majd a nap, a hó s az év, amikor nem lesz elég a szerelem, mindent legyőz a megszokás, üres, fedezetlen szavakat mondunk, fölösleges kérdéseket teszünk fel, és azokra nem adunk érdemi válaszokat. Darabként nyilván csak azt lehet elmondani, hogy na ugye, ráismersz, te is lehetnél, te is ez vagy. Jó, tegyük föl, hogy mi is ez vagyunk, és akkor mi van?

A helyzet az, hogy maga Ronald David Laing a tagadása a saját kiábrándultságának. Ha nem is hitt az egészséges párkapcsolatban, akkor is négyszer nősült, ha szörnyetegnek érezte is a következő generáció tagjait, azért tíz gyereket nemzett. Fordítva is igaz: bár a családokat tanította élni, ő maga a gyakorlatban nem volt családfő, bár elmebetegeket próbált meggyógyítani, közben maga is depresszióban szenvedett, nem igazi író, csak élet, és az ő életében több az érdekes fordulat, kettősség, igazság, mint a műveiben. Megmaradt angolszász pesszimistának, akik szerint az élet ostobaság és reménytelen, keserűen és kacagva lehet csak kibírni, sok-sok tömény szesz közelében. Akár igazuk van, akár nem, a csatát megnyerték, kiábrándultak serege kering a MINEK? feliratú zászló alatt a nagyvilágban. Kiábrándultak? Ahhoz előbb bele kellett volna ábrándulni valamibe, de ma átvészelni kell az életet, lehetőleg fájdalom nélkül, higgadtan tekintve önmagunkra és környezetünkre, tudni, hogy csak rendkívül sikeres főemlősök vagyunk, de egy nap át kell adnunk a terepet.

Elfogadjuk vagy lázadozunk, mindegy: a gondolat annyira ismerős, hogy nem tudom, mit akarnak vele. Igen, a kapcsolatok kifulladnak, a szerelem elmúlik, megalkuszunk vagy robbantunk, de közben mégis ezek a kevés szóból álló, idegtépő beszélgetések folynak: tudom, hogy megtetted. De nem tettem meg. Hazudsz. Nem hazudok. Akkor is tudom, hogy megtetted.

Megtette vagy nem, teljesen mindegy. Akár igen, akár nem, csak a biológiai programját követte. Színdarabra fordítva ez három ágykomplexum a térben. Fehér bútorok, hogy jelezzék a laboratóriumi környezetet: a földlakók a földlakókat nézik. A három ágykomplexum három generációé. Nagypapa és nagymama, ők már külön fekszenek, apa és anya együtt a hitvesiben, kisfiú és kisleány, ők emeletesben. Sötétedik, kezdődik a játék.

Nagypapa és nagymama már biztonságos távolságban vannak egymástól, már ami a testi kapcsolatot illeti, nagypapa pisilni megy nyögve, ezen a közönség mindig tud nevetni mint olyan illetlenségen, amit már el szabad követni a színpadon is, de azért mindenképpen reagálni kell rá. Apa és anya a szex körül civódik, hol egyik akarja és a másik nem, hol meg fordítva, a gyerekek közben álmodnak, azzal ijesztgetik egymást az éjszaka közepén.

Rossz nézni őket. Az időseket még a legkevésbé, Csarnóy Zsuzsa nincs túlterhelve megoldandó színészi feladatokkal, de ami neki jut, azt jó színvonalon hozza. Mertz Tibornál mindig azt látom, hogy várja a pillanatot, amikor végre a valóságos és az optikai kora öszszeér, és végre annyi idős lesz, amennyinek látszik, igyekszik most is, kopasz fejéhez ősz szakállat növesztett. Logikus lenne, hogy a két kor közeledésével lehiggadna, beérne, hozná a sokat látott színművészt, de még mindig csak a mesterkedést látom benne, a feladatot, amit így vagy úgy megold, a szerep felszínén evickélést, igen, így kell szórakozottan újságot olvasni, így kell ijedten szemeket meresztgetni, unokákkal játszódni. A középső korosztályból Anger Zsoltot nehéz megszokni, mert annyira ridegen korrekt, unalmasan tisztességes. Ha megszokta az ember, akkor sem szereti meg, de legalább megérti, hogy miért nem tett több vért, fájdalmat, verítéket a szerepbe: nincs mibe. Egy figura körvonalait nem érdemes kitölteni, ha úgyis csak a körvonalat akarják használni, azt, ami tipikus, közös, egyforma. A feleség, Péter Kata olyan szép, régimódin, telten, baramargitosan, hogy az ember szeretne mindent megbocsátani neki, de mindent nem lehet. Az út fordított, mint Anger Zsoltnál, minél beljebb vagyunk a darabban, annál unalmasabb lesz a fojtott hang, a semerre nem néző szem, kilenctől méltatlankodik a sorsa miatt, fél tízkor már elég belőle.

A két fiatalt sajnos folyamatos ellenszenvvel nézem. Tudom, hogy nem volna szabad, egyikük, Réti Adrienn még főiskolás, a másik, Józan László ösztöndíjas a Vígszínházban, de ettől még rettenetesek. Sztereotípiákból épül föl a szöveg, miközben meg akarna döbbenteni a vadságával, a káromkodásokkal, kannibál vágyakkal, ödipuszi és ellenödipuszi szerelmi vágyakkal, de az egész annyira gyenge és még annál is rosszabbul van általuk a színre küszködve, ugrabugra, túlmozgások, bőgések, veszekedések, hogy az egészre ráül az agresszív infantilizmus. Minden rendezői hiba közül, amelyet Dömötör Tamás elkövet a darab során, ez a legfájdalmasabb, az erőtlen kéz nagyon kiszolgáltatottá és idétlenné teszi azokat, akik rá vannak bízva. Bár ha jobban utánagondolok, olyan rengeteg rendezői hiba nincs is elkövetve, ha eltekintünk magától a darabtól. Az viszont elég masszív ahhoz, hogy az ötleteket ne hagyja célba találni. Jó gondolat, hogy kétfelől lehet nézni az előadást, mert legalább nem kifelé játszanak, hanem maguknak, egereket nézünk, akik emberek. Persze ha az egerek csak majszolnak, majszolnak, akkor azért unalmassá válik a látvány.

Nem kell hozzá negyedóra, hogy a néző a túlélésre koncentráljon. Világos, hogy ez ennyi, tudatosan kerülik a csúcspontokat, eltüntetik azt a pillanatot, amikor a féltékenységgel gyanúsított férj bevallja, hogy megtette. Egyszer, de megtette. Nincs nagyobb súlya ennek a jelenetnek, mint hogy kint maradt a Magyar Horgász a postaládában. Nyilván nem véletlenül nyomják lefelé az indulatokat, semmi nem történhet velük és velünk, ami lényeges; amin kikészülünk, az éppen olyan kisstílű, mint az, hogy kikészülünk. Antiszínház, ahol nem az élet kis eseményei válnak jelentékennyé a színpad miatt, hanem épp fordítva, az élet súlyos pillanatai, nehéz döntései válnak a zabpelyhet falók szájából kipotyogó morzsává.

A trükk persze az volna, ha ez a morzsa valahogy mégis fontossá válhatna, de szó sincs róla. Unatkozom, bezárva egy levegőtlen hangárba, és csak azt érzem, hogy biztos igazuk van, az élet nem ér fabatkát, a mi életünk meg különösen nem. De ha már itt tartunk, nem lehetne mindezt a friss levegőn a fejünkbe tölteni?

 

 

R. D. Laing: Tényleg szeretsz? A KapTár előadása a Zsámbéki Színházi Bázison. Rendezte Dömötör Tamás.

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Nyűtt vonóbul bot (Kander–Ebb–Fosse: Chicago. A HOPPart társulat előadása. Rendezte Zsótér Sándor.) Volt egy lemezem, nem hallgattam nagyon sokat, de mindig nézegettem...

Fáy Miklós: A dobozba zárt fájdalom (Örkény István: Tóték. A beregszászi Illyés Gyula Színház előadása az újszegedi Szabadtéri Színpadon. Rendezte Vidnyánszky Attila.) Talán naivitás, de nekem a Tóték mindig olyan egészen egyszerű...

Molnár Gál Péter: Koldusopera (Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera. A Bárka Színház és a Gyulai Várszínház közös előadása. Előbemutató 2006. június 7. Gyulai Várszínházi bemutató augusztus 14. Bemutató szeptember 22. Fordította Blum Tamás (versek), Vas István (próza), rendezte Alföldi Róbert.) Molnár Gál Péter Koldusopera avagy miként lesz esztétikai gyújtóbombából...

Fáy Miklós: A másik oldal (Hámos–Ruttkay: Mici néni két élete. József Attila Színház. Rendezte Léner Péter. / Grimm–Veres–Gimesi: A brémai muzsikusok. Budapesti Bábszínház. Rendezte Veres András) A másik oldal igazság szerint az egyik oldal, az, amelyikhez...

Fáy Miklós: Tragédia és bimbózó lányok (Sofi Oksanen: Tisztogatás. A Kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, rendező Valló Péter.) Nem ismerem a számokat, nem tudom, végül mennyit sikerült eladni...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós