Csengery Kristóf: A walesi bóvli („A civil kurázsi dicsérete” – hangverseny a Művészetek Palotájában, 2011. június 21. Kodály: Psalmus Hungaricus, Arany–Jenkins: A walesi bárdok. Karmester Takács-Nagy Gábor; Karl Jenkins. )
A civil kurázsi dicsérete – a hangzatos nevű (de az igényesebb komolyzene berkeiben kevéssé ismert) Concert Masters International hangversenyrendező cég ezzel a címmel hirdetett koncertet június 21-én, a Művészetek Palotájában. Mit ígért az est műsora? Az első részben Kodály Psalmus Hungaricusát, a másodikban – „világpremierként” – egy általam korábban soha nem hallott nevű angol szerző, mint később megtudtam, „a legtöbbet játszott kortárs angol komponista”, Karl Jenkins A walesi bárdok című kantátáját. Az ötlet önmagában nem rossz: párhuzamot vonni Kodály zsoltárja és Arany balladája között, rámutatva arra, hogy a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára (1923), hivatalos felkérésre komponált Psalmus éppúgy ünnepet ront és szembefordul a hazug, elnyomó Horthy-rezsimmel (Kecskeméti Vég Mihály 16. századi protestáns énekszerzőnek az 55. zsoltárra írott parafrázisában olyan sorok vannak, mint „egész ez város rakva haraggal”, vagy „akarok inkább pusztában laknom, / vadon erdőben széjjelbujdosnom, / hogynem mint azok között lakoznom, / kik igazságot nem hagynak szólanom”, az ünneprontó szándék tehát nyilvánvaló a Tanácsköztársaság idején szerepet vállaló s ezért később meghurcolt Kodály részéről), mint ahogyan Arany nemet mond a Magyarországra látogató Ferenc József császárt dicsőítő vers megírását célzó felkérésre (1857) – köztudott, hogy A walesi bárdok az elvárt hivatalos hódoló költemény helyett született.
Az ötlet, ismétlem, nem rossz, s látszólag az a másik ötlet sem, hogy Irinyi László, a Concert Masters International vezetője Arany balladájának megzenésítéséhez walesi származású alkotót keresett. Bár az Aida címmel ismertté vált szüzsét nem etióp komponista, hanem egy olasz, bizonyos Verdi komponálta meg sikerrel, s A csodálatos mandarin megírásához sem volt szükség kínai szerzőre, elég volt a magyar Bartók is, más szóval: az egzotikus nacionalitású témát feldolgozó művek (s A walesi bárdokban a „walesiség” kétségkívül egzotikum) nem igényelnek adekvát származású alkotót. Elég, ha az alkotó tehetséges. Irinyi László szerint Karl Jenkins nyilván az, hiszen a magyar szervező már a kilencvenes években megkereste a mű megkomponálására szóló felkéréssel, s a nagy oratórium – szerzői vezényletű – első elhangzására mostanáig kellett várni. Hogy érdemes volt-e, erről szól a kritika.
Mielőtt azonban magáról a műről esnék szó, néhány mondat mindarról, ami a bemutatót övezte – mert a körítés tanulságos. Egy híján negyven éve járok napi rendszerességgel koncertekre, de ilyen protokolláris külsőségek által kísért és ennyi felesleges felhajtással körüllihegett eseményen még soha nem vettem részt. Mindenekelőtt, hogy meglegyen az emelkedettség, fölállították a közönséget, hogy énekelje el a magyar himnuszt, és hallgassa meg a walesit. Ez önmagában is finoman szólva meglepő, hiszen a himnuszt többnyire nemzeti és/vagy állami ünnepeken (valamint szilveszterkor) szokás énekelni, azt pedig a jegyvásárló publikum joggal kérheti ki magának, hogy koncerten, ahová szórakozni jött, csak úgy fölállítgassák, ki tudja, minek a tiszteletére. Az eseményen megjelent a köztársasági elnök, de rajta kívül a műsorközlő köszöntötte még a nemzeti erőforrás miniszterét, a kormány tagjait, és még több más jelenlévő notabilitást. Beszédet mondott a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (angol nyelvű tolmácsolással, hiszen ezen az estén minden – legalább – két nyelven hangzott el), a walesi herceg (titkárának) üzenetét a walesi ügyek angol minisztere walesi nyelven, a budapesti brit nagykövet magyarul, Petrányi Judit műsorközlő pedig angolul olvasta fel. Mint sejthető, mindezen verbális megnyilvánulások, ahogy hasonló alkalmakkor általában, legnagyobbrészt közhelyeket tartalmaztak. Ennyi azonban még nem volt elég: meg kellett hallgatnunk Arany balladáját, A walesi bárdokat az 1956 után Angliába emigrált, s azóta is ott élő költő, a 80 éves Zollmann Péter (egyébként nagyszerű) angol fordításában, a Walesi Opera sztentori hangú korrepetitorának körülbelül száz éve idejétmúlt stílusú szavalatában. Amikor mindezeket követően a közönség azt hitte, hogy most már talán megszólal végre maga a zene, Petrányi Judit ehelyett felkonferálta A walesi bárdok magyar nyelvű előadását (Mécs Károly a walesi kollégához hasonlóan lejárt szavatosságú stílusértelmezésben, számos feltűnő szöveghibával, különböző hanghordozásokat váltogató „dramatizált” verzióban tolmácsolta a költeményt), ingerült moraj hullámzott végig a nézőtéren.
Ítéletnapig azonban mégsem lehetett késleltetni a nagy attrakciót, a „világhírű angol kortárs zeneszerző” művének „világpremierjét”. Az est vége felé, amikor már mindenki holtfáradt volt a ráoktrojált verbális megpróbáltatásoktól, mégiscsak felhangzott A walesi bárdok című zenedarab, az Arany-ballada angol fordításának megzenésítése, melyet Karl Jenkins egy tenor (Kiss B. Atilla), egy szoprán (Kertesi Ingrid), két bariton (Sárkány Kázmér, Haja Zsolt) és egy basszus szólistára (Kováts Kolos), vegyes karra és szimfonikus zenekarra komponált. A produkció komolyzenei események esetében ritka monstre előadói létszámmal tüntetett: a szólisták és a MÁV Szimfonikus Zenekar mellett négy (!) kórus – a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató Pad Zoltán), a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar (karigazgató Szabó Soma), a Cardiff-i Vegyeskar (karigazgató Gwawr Owen) és a The English Concert Singers (karigazgató Roy Wales) énekelt. A színpad két oldalán két hatalmas kivetítőn felnagyítva is láthattuk mindazt, amin a pásztázó kamera optikája megpihent: hol a zeneszerző-karmestert, hol a szólistákat, hol a kórus vagy a zenekar tagjait. Olyan külsőségek ezek – nem beszélve a kékes hangulatvilágításról –, amelyek csak popkoncerteken szokásosak.
De hiszen popkoncert volt ez – csak épp komolyzenei eseménnyé fölstilizálva. Karl Jenkins (1944), aki sikeres reklámzenék komponálásával vált „a legtöbbet játszott angol kortárs zeneszerzővé”, pályája kezdetén a Soft Machine nevű jazzrock együttes billentyűse volt, innen a Nucleus nevű másik, hasonló műfajú csoportba vezetett az útja. Ezekben az együttesekben kellemes, hallgatható, a saját műfaji kritériumaiknak megfelelő darabokat játszott: jól megcsinált, pergő fúziós zenét két műfaj határán (felvételeikből sok minden hozzáférhető az interneten). Sikert is arattak (megérdemelten) a Montreux-i Jazzfesztiválon és más helyszíneken. Később azonban Jenkinsnek jelentősebb zeneszerzői babérokra kezdett fájni a foga, s a klasszikus zenét igyekezett becserkészni a könnyűzene eszközeivel, különböző nagy múltú műfajok – mise, requiem – területére téve kirándulást, legnagyobb sikerét egy Adiemus című, részben egzotikus, részben latinos hatású halandzsaszövegre írt, himnikus rágógumizenével aratva. Az Adiemus nem véletlenül lett Jenkins „munkásságának” iskolapéldája (mi, magyarok is hallhattuk éveken át sok százszor, egy légitársaság reklámjának kíséreteként): benne van minden, ami ezt a „stílust” (inkább megszólalásmódot) jellemzi: sekélyesség, elhasznált eszköztár, hatásvadászat, az invenciószegénység ügyetlen ellensúlyozása a sokszori ismétlés „mágikus” hatásával. Crossover vagy „world music”, amely divatkövető parvenük körében „komolyzeneként” árulja magát. És mivel andalító, sikert is arat. A walesi bárdok harmónia-, dallam- és ritmusvilágát úgy kell elképzelni, mint egyfelől Karl Orff és Philipp Glass, másfelől Vangelis és Jean-Michel Jarre leggyengébb pillanatainak sajátos turmixát. A monoton ritmusra építő, popzenei hangsúlyokkal teletűzdelt, bombasztikus zene rossz prozódiával, szánalmas dramaturgiával, ügyetlen tagolódással. Miközben hallgattam, eszembe jutott a horatiusi mondat: parturiunt montes, nascitur ridiculus mus. Vajúdnak a hegyek, s nevetséges egér születik.
Persze minden, amivel találkozunk, „élmény”. És a legkiábrándítóbb élmény is hasznunkra válhat, csak vonjuk le belőle a megfelelő tanulságot. Néhány éve megvilágító tanulmányt olvastam Dobszay László tollából arról, mi is a giccs. Az írás gondolatmenetének lényegét röviden és némiképp egyszerűsítve úgy foglalhatnám össze, hogy a giccs esetében a műalkotás tartalma nem talál magának adekvát formát – vagy a forma nem talál adekvát tartalmat. Mindenesetre a kettő nem illik össze. Ez történt Jenkins Walesi bárdjai esetében, szinte paradigmatikus tökéletességgel. Egy kisszerű mesterember, a maga szegényes, valójában leginkább háromperces slágerekhez illő (s azokban giccsmentesen, mert a maguk helyén, „rendeltetésszerűen” működő) eszköztárával a Nagy Formát, a Nagy Műfajt, a Nagy Mondanivalót célozza meg vakmerően és reflektálatlanul. Mivel nincs önkritikája, bátran halmoz banalitást banalitásra, veri a mellét, hadonászik, és az eredménytől nyilvánosan megrészegül. Nincs baj addig, amíg a közönség kifütyüli a dilettáns fércmunkát – a baj akkor kezdődik, amikor a záró akkordok után felzúg a vastaps, és standing ovation tanúi vagyunk, mint voltunk a Müpa Nemzeti Hangversenytermében. Az efféle téves kapcsolás azt jelzi, hogy ma Magyarországon zuhanórepülésben az ízlés, hogy az emberek többségének semmiféle esztétikai értékrendje nincs, az átlag képtelen az értékeset a silánytól megkülönböztetni. Ez az a zavaros víz, amelyben a Jenkins-féle ügyes zenész-üzletemberek és a hozzájuk csatlakozó menedzserek halásznak, megvezetve politikusokat és egyéb közéleti notabilitásokat is, akik szerepvállalásuk lehetőségét mérlegelve nem a megfelelő embertől kérnek tanácsot, és ezért nem tudják (de talán még utólag sem veszik észre), milyen kétes ügyhöz adták a nevüket.
Az Arany János nagyságát és művészetének nemes tisztaságát is sértő Walesi bárdok-oratórium groteszk (vagy inkább kétségbeejtő) élményének különös ellenpontjaként a koncert első részében Takács-Nagy Gábor kitűnő vezényletével, Kiss B. Atilla markáns tenorszólójával, a Debreceni Kodály Kórus és a Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar, valamint a MÁV Szimfonikusok előadásában Kodály Psalmus Hungaricusa kiemelkedő színvonalú előadásban hangzott el – az igazi nagy mű és a ritkán megszülető nagy tolmácsolás kvalitásainak ritka találkozását példázva.
„A civil kurázsi dicsérete” – hangverseny a Művészetek Palotájában, 2011. június 21. Kodály: Psalmus Hungaricus, Arany–Jenkins: A walesi bárdok. Karmester Takács-Nagy Gábor; Karl Jenkins.
Kapcsolódó írások:
Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.) Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés...
Csengery Kristóf: Bent és kint Csengery Kristóf Bent és kint Meleg, homályos sarokban, tompán...
Csengery Kristóf: Midlife crisis (Fekete Gyula: Excelsior! Félkomoly opera két felvonásban. Budapesti Tavaszi Fesztivál, Thália Színház, 2011. március 18., 20. Rendező Gothár Péter, karmester Kesselyák Gergely.) Operahős-e Liszt Ferenc? Ha a válasz megfogalmazásakor az életműből indulunk...
Csengery Kristóf: Égszakadás, földindulás (Richard Wagner: Trisztán és Izolda. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2010. május 29. Rendező Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra, karmester Fischer Ádám.) Anélkül, hogy erre előzőleg felkészítették volna, a gyanútlan operabarát (ha...
Csengery Kristóf: Regények a sárban Csengery Kristóf Regények a sárban Közönyös ég alatt por...
Cimkék: Csengery Kristóf