Hegyi Gyula: Örök Flandria

Diest húszezer lakosú flamand városka Leuventől nyugatra. Kevés Belgiumba járó magyar ismeri, s aki felkereste, az sem igen töltött ott néhány óránál többet. Nincs is semmilyen különlegessége azt leszámítva, hogy tökéletesen rendben tartott, a múltat és a jelent természetes folyamatosságba illesztő, középkori eredetét büszkén őrző kisváros. Polgári város, ahol városi polgárok élnek: ilyen egyszerű a titka. Van egy főtere, Grote Markt, ahol a középkori és a később épült házak harmonikus egységben ölelik körbe a városka szabálytalan alaprajzú agoráját. Ez a tér még nem turisztikai szupergiccs, mint brüsszeli társa, itt a helyi patikus délután átsétál a kávéházba, elbeszélget a városi tanácsnok feleségével, a tanár pedig összetalálkozik a tanítványa mamájával, erről szól a főtér, nem a napi egymillió digitális fényképről. A főtéren áll a Sint Sulpitiusról elnevezett gótikus templom (a név a Saint Sulpice holland változata), lenyűgöző méreteit elnézve katedrálisnak is beillene, de hát itt nem székelt püspök, így csak egyszerű plébániatemplom. A Sint Sulpitiusszal szemben emelkedik a 17. századi városháza. Elegáns és nagyvonalú épület, büszkén jelzi, hogy a városi polgár semmivel sem kevesebb a szemközti templom papjánál. A városban van még néhány középkori templom, köztük a kicsiny, de megejtően harmonikus Miasszonyunk temploma (Onze-Lieve-Vrouwekerk) a maga kora gótikus hangulatával sokak szerint szebb, mint hatalmas főtéri társa. A flamand városok ékkövének számító beginaudvarok egyik legszebbike is Diestben található. Főtér, gótikus nagytemplom, városháza és beginaudvar: ez a négy együtt ki is ad egy flamand várost.

De a diesti városházának van egy pincéje is, amelyre első alkalommal úgyszólván véletlenül bukkantam rá. Eldugott kis felirat jelezte az egyik mellékkapunál, hogy az alagsorban múzeum van. Afféle városházi gyűjtemény, valaha volt polgármesterek portréi, régi metszetek és címerek várnak lent, gondoltam leereszkedőn, amikor alászálltam a lépcsőn a pincébe. Ahova jó fél órán keresztül egyetlen más látogató sem tévedt be. Talán jó is, hogy így történt, mert valósággal elszédültem előbb a csodálatos középkori műtárgyak bőségétől, majd mindattól, ami eszembe jutott a szinte raktárszerűen felhalmozott kincsek láttán. Első osztályú németalföldi festmények, ezüst és arany ékszerek, egy ritka szép gótikus csillár, bútorok és szobrok látványa zúdult rám. Legjobban mégis a fából faragott, színesre festett, szívbemarkolóan őszinte, 15–16. századi Madonna- és Krisztus-szobrok rendítettek meg. Köztük egy pietà, amelynek fényképét azóta is magammal hordom – újkori barbárként hol másutt, mint a mobiltelefonomon. Egy kendőjébe burkolódzott, elmondhatatlanul szomorú arcú Mária tartja a térdén halott, valószínűtlenül sovány, szinte csontvázszerű, felnőtt fia holttestét. Ötszáz év távlatából is ránk zúdul a faragott fából sugárzó fájdalom, a keresztről levett gyermekét gyászoló Mária, s minden, felnőtt fiát háborúban, üldöztetésben, értelmetlen öldöklésben elvesztő anya tehetetlen gyásza. Mit kezdjen az ölébe vett halott fiával, aki egykor ugyanabból az ölből született meg, de nem azért, hogy idő előtt keresztre feszítsék, agyonverjék, kínhalállal pusztítsák el? A szobor a reménytelen gyászról, a vesztőhely üres csöndjéről vall hideglelős szépséggel. S az ilyen középkori remeklések mellett láthatunk egy ugyancsak ötszáz éves térképet is, amely gondos részletességgel feltünteti a korabeli Diest telkeit, házait, ingatlanait és azok tulajdonosait. Könnyen lehet, hogy némelyikük leszármazottja ma is birtokolja a már akkor gondosan nyilvántartott telket.

Ekkor tetőzött bennem az irigység és a reménytelenség érzése. Hirtelen úgy éreztem, hogy az egész mai Magyarország területén sincs annyi középkori festmény, szobor, műtárgy, templom és épen maradt polgárház, mint ebben az egyetlen flamand kisvárosban. Ez utólag és tárgyilagosan végiggondolva feltehetően nem igaz, ha összeadjuk múzeumaink kincseit és a megmaradt műemlékeinket, akkor mindösszesen bizonyosan több középkori kincsünk van, mint amennyi Diestben látható. De a városháza pincéjébe zsúfolt gyűjtemény és maga a város olyan természetességgel őrzi és örökíti tovább a középkor gazdagságát, ami a mi tájainkon elképzelhetetlen. A főtértől néhány sarokra a sok száz éves vízimalom épületét egy kereskedelmi cég restauráltatta. Szabad a bejárás a kerten át az épületbe, tárva-nyitva a földszinti ajtó is, megnézhetjük és lefényképezhetjük az alant tovaszaladó folyócskára épített és helyreállított ódon malmot. Senki sem szól ránk, üres a szépen berendezett fogadószint, és csak akkor jövünk rá, hogy irodaépületben vagyunk, amikor a kíváncsiságunk az emeletre vezető falépcsőre visz, s íróasztaluk mellől ránk mosolyognak a cég alkalmazottai. Ilyen pillanatokban gondolja elkeseredetten és nyilván igaztalanul az ember, hogy nem évekkel vagy évtizedekkel, hanem évszázadokkal vagyunk elmaradva ettől a polgári létezéstől. Amely elsősorban nem jólét, hanem biztonság, kiegyensúlyozottság, múlt és jelen derűs folyamatossága. Amikor másoktól hallottam ilyesmit, mindig tiltakoztam és magyarázni kezdtem, hogy mi, magyarok is a nyugati kultúrkörhöz tartozunk, csak demokrácia és némi idő kell a felzárkózáshoz, s amúgy tessék megnézni a lerobbant Charleroi-t vagy Brüsszel egyes külvárosait, tiszta Balkán és harmadik világ a budapesti belvároshoz vagy, mondjuk, Győrhöz képest. Igen, ezekben a mentegetődző érvekben is van igazság. De egy hétköznap délelőtt egy flamand kisvárosban, a főtéren vagy a beginaudvarban olyan derűt, békét, jómódot és sok évszázados harmóniát érzünk, ami egy-két generáció alatt aligha teremthető meg ott, ahol soha sem volt, vagy ahonnan vasseprűkkel söpörte ki a történelem.

Pedig Flandria sokáig minden volt, csak nem a „béke földje”. Már maga az elnevezés is a történelem zavaros forgatagába visz, hiszen a Flandria (hollandul Vlaanderen) szónak több értelmezése is van. A történelmi Flandria túlterjedt a mai Belgium határain, a hajdani Flamand Grófság mai északfrancia és délholland területeket is magába foglalt. Olyannyira, hogy Lille-nek, a milliós francia nagyvárosnak ma is van holland neve, Rijsel, amit a flamand autópályákon szorgalmasan fel is tüntetnek. Közigazgatási értelemben Flandria a szövetségi Belgium egyik régiója, nagyjából hatmillió, holland ajkú flamand lakóhelye. Politikailag a flandriai közösséghez tartoznak a brüsszeli régióban élő flamandok is, olyannyira, hogy a szinte teljesen francia ajkú Brüsszel nemcsak Belgium, hanem ezen belül Flandria fővárosa is. (Miközben Vallónia székhelye a Meuse melletti Namur városa.) A flamand régió öt provinciából áll, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, ezekből kettő a Kelet-, illetve Nyugat-Flandria nevet viseli. Ha pedig azt látjuk óriás posztereken, röpcédulákon, kitűzőkön vagy újságcikkek címeiben, hogy Republiek Vlaanderen, azaz Flandriai Köztársaság, akkor a flamand szeparatisták céljaként szereplő, a Belgiumból kiszakadó független államról van szó. (The Flemish Republic címen egy angol nyelvű kis folyóirat is megjelenik, képviselő koromban minden hónapban megérkezett a budapesti lakcímemre anélkül, hogy valaha kértem vagy regisztráltam volna magam.)

S ez az egynevű, de az időben folyton változó területű Flandria ritka véres és viharos történelmet élt át. A 16. századtól előbb a spanyol, majd az osztrák Habsburgokhoz tartozott. Egyik régense a Csele-patakba fulladt II. Lajos királyunk özvegye, Magyarországi Mária volt, aki protestáns szimpátiája ellenére nem tiltakozott a spanyol inkvizíció által végrehajtott rémtettek ellen. A sok II. József utca pedig arra emlékeztet, hogy két és fél évszázaddal később a mi kalapos királyunk volt a tartomány egyik utolsó, ezen a földön népszerű Habsburg-uralkodója. Aztán jött a napóleoni Franciaország, majd a területet Vallóniával együtt Hollandiához csatolták, ahonnan 1830-ban egy nemzetközti konferencián szakították ki afféle pufferállamként mint Belga Királyságot. Az új államban a francia ajkú burzsoázia uralkodott, a flamandokat senki sem kérdezte meg, hogy nyelvi testvéreikhez, a protestáns hollandokhoz vagy hittestvéreikhez, a katolikus (bár egyre inkább szabadgondolkodó) vallonokhoz akarnak-e tartozni. Aztán jött két világháború, kegyetlen német megszállással, ellenállással, kollaborációval, máig tartó megosztottsággal – van flamand párt, amelyet a többiek csak úgy neveznek, hogy a „kollaboránsok gyermekeinek pártja”.

Bármilyen idilli is a felszín, a legváratlanabb helyeken beleütközünk a háborúk pusztításainak emlékébe. A mai Magyarország területére lényegében nem csapott be az első világháború, az azt követő fegyverszünet nagyobb pusztítást hozott, mint maga a hadviselés, nem beszélve persze az idegenben elesett magyar katonákról. Flandriában láthatjuk csak igazán, milyen gyilkos és pusztító volt már az első világháború is, amelyet Nyugat-Európában nem véletlenül hívnak a mai napig a Nagy Háborúnak. Leuven belvárosát a németek nem sokkal a repülőgép feltalálása után olyan totálisan lebombázták, hogy a korabeli fényképek tanúsága szerint mindent a romokból kellett újjáépíteni. Ieperben, amelynek környékén a lövészárkokban négy év alatt közel egymillió katona halt meg, még romok sem igen maradtak, csak sár, hullahegyek és tonnaszám fel nem robbant aknák.

Ieper és még inkább a flamand nemzeti öntudat jelképének számító Diksmuide gótikus nagytemploma egészen sajátos építészeti stílust tükröz. Nem a hagyományos gótika, hiszen 1918-ra semmi sem maradt a büszke épületekből, de nem is neogótika, mert az újjáépítők nem akarták középkorinak álcázni a 20. század eleji alkotásukat. Ugyanakkor nem is a német földön látható, második világháború utáni modern építészeti elemeket használó, a múltra csak stilizáltan utaló újjáépítés. Egyfajta lecsupaszított, szomorúan egyszerű, a játékos és fenséges elemeket fájdalmasan nélkülöző, de mégis a régi iskolát követő minimálgótika. Csontvázszerű, mint ama langaléta halott az édesanyja ölén a diesti múzeumpincében. Éppen ellentéte ennek Hoogstraten hajdan Európa-szerte híres, ötmillió téglából felépített, 16. századi templomtornya. A száz méternél magasabb építmény messze földről kiemelkedő pontja a németalföldi síkságnak. Ez lett a veszte is, a visszavonuló németek stratégiai pontnak találták, s ezért felrobbantották. A háború után a régi szépségében és pompájában építették újjá. Hoogstratenbe egyébként csak a megszállott Flandria-rajongók jutnak el, ottjártamkor magamon kívül egyetlen turistának látszó idegenbe sem botlottam. Talán sokakat megtéveszt a név, a Hoogstraten ugyanis főutat jelent, sokáig csak egy fogadó és néhány parasztház állt itt, s a városka ma is egyetlen hosszú útból áll, a rá merőleges utcácskák néhány tíz méter múlva a mezőben érnek véget. De van egy középkori üvegablakokkal pompázó nagytemploma, 17. századi városháza és egy gyönyörű beginaudvara, ezernyi virággal és hangulatos sorházakkal.

Mert a flamand városok legtitokzatosabb kincse mégis a beginaudvar. Begijnhof, érdemes hollandul is megtanulnunk ezt a nevet. A beginaudvar nemcsak szinte üvegburába zárt építészeti emlék az érett középkorból, hanem az emberi – mégpedig a női – szabadság, méltóság és spiritualizmus sok évszázados folytonossága is. A beginamozgalom még a reformáció előtt született meg a korabeli Németalföldön. A beginák olyan nők voltak, akik kivonultak a társadalomból, védett és Istennek tetsző életet akartak élni, de nem zárt szerzetesrendekben, hanem együtt és mégis külön, saját házaikban lakva egy fallal körülvett, a középkori városon belül felépített negyedben. A beginaudvart a „béke városának” is nevezték, s máig hűen őrzi az egykori középkori negyed alaprajzát. Hajadonok, özvegyek, egyedülálló asszonyok éltek, imádkoztak és jótékonykodtak falai között. Nappal kinyitották, este bezárták a nehéz kapukat. A beginamozgalom és az első beginaudvarok a 13. századból, a százéves háború és a nagy pestisjárvány előtti, érett középkorból datálódnak. A mai Flandriában huszonhat beginaudvart jegyeznek, többségük szépen helyreállítva, néhány már csak a nyomaiban maradt meg, s a legtöbbjüket szorgosan végig is látogattam. (De a „szorgos” szó talán mégsem illik ide, nem szorgalomból, hanem inkább légszomjból, a politikusi és hivatali munkából, meg a közhelyes „rohanó életből” menekülve keresem fel újra és újra őket, valami időtlen derűbe, póztalan spiritualizmusba és emberi léptékű építészeti rezervátumba vágyva.) Néhány beginaudvar – éppen a flamand történelem már jelzett fordulatai miatt – egyébként Hollandiában és az úgynevezett „Francia Németalföldön” is van.

A beginaudvarok egy része alaprajzát tekintve is városszerű. Kis utcák, közök és terek alkotják, s mint a körülötte levő városban, úgy a fallal körülvett minivárosban is van egy főtér, közepén a beginaudvar templomával. Ebben a műfajban Lier városé a klasszikus alapminta. Párhuzamos és merőleges utcácskák futnak benne, kis sikátorokba és rejtett zugokba botlik a látogató, s valóban olyan érzésünk van a falai között, mintha egy önálló városkában sétálnánk. Egyik kapuja a folyóra és azon túl a mezőre (most már egy gondozott parkra) nyílik, s ez is a negyed önállóságát sugallja. Hasonló a diesti beginaudvar is a városka szélén, viszonylag távol a főtér forgatagától. (Mármint húszezres kisvároshoz mért forgatagától.) Az egyszerűbb beginaudvarok egyetlen hosszúkás, a kapu felé szűkülő teret alkotnak, az egymással szemben álló sorházak közti térségben áll a templom. A tér típusúak közül a dendermondei a kedvencem. A főutcáról hosszú, alagútszerű sikátor vezet a kapuhoz, amelyen belépve idilli csendben várnak ránk az egyemeletes házacskák és a nagy, zöld tér a kecses templommal. Az idillt még az sem rontja el, hogy a szűk sikátoron át a mai lakók autói is behajthatnak az udvarba. Hasonló alaprajzú Sint-Truiden beginaudvara is, tavasztól őszig talán még zöldebb, mint dendermondei társa. Ez egyébként az egyetlen „falusias” ilyen udvar, mely kivételesen a középkori városfalakon kívül, mezőgazdasági környezetben épült fel. Hoogstraten már említett, ezernyi virágtól pompázó beginaudvara is ilyen mintát követ, azzal a különbséggel, hogy a házak nem egy, hanem két tér köré szerveződnek, s van egy kis zuga is, amely néhány házacska magánkertje. De szerencsére szabadon látogatható. Lier, Diest, Dendermonde, Sint-Truiden, Hoogstraten: ezek a nevek egyébként a tömegturizmus fantáziátlanságára is utalnak. Miközben Brugge belvárosában a szó szoros értelmében lépni sem lehet (s főleg nem biciklizni) a turistahadaktól és az üzleties giccsözöntől, ezekben a műemlékekben alig szegényebb városkákban ritka a látogató, az utcákat leginkább a flamand dialektusú holland járja. Pedig a távolságra nem lehet panasz, az egész Flandria területe 13 552 négyzetkilométer, hetede a mai Magyarországnak, körülbelül akkora, mint Pest és Nógrád megye együtt. Brüsszelből vonattal vagy autóval egy óra alatt nagyjából minden flamand városba el lehet utazni.

A beginaudvarok irodalma „vegyesnek” nevezi azokat az udvarokat, amelyek vegyítik a két műfajt, van bennük egy nagy tér sok beginaházzal és középen a templommal, s mellettük kisvárosszerű elrendezésben sorakozik a többi épület. Ilyen látható Bruggében és Leuvenben is, amelyet általában a Belgiumba látogató magyarok is felkeresnek. A nagyvárosok közül hasonló maradt ránk Gentben, ahol a falak nagyobb részét már lebontották, s ma inkább középkorias negyedre, mint zárt, városon belüli városkára hasonlít. A brüsszeli beginaudvar emlékét lényegében csak a templom őrzi, a belga főváros azóta arab negyedévé színesedett (és focicsapatáról is híres) Anderlechtben viszont látható egy néhány házból álló, de védett és hangulatos udvar. Ieperben az első világháborúban elpusztult beginaudvart egyáltalán nem építették újra, Aarschot városkában pedig csak két házsor térszerű elrendezése utal arra, hogy a házak vagy a beginaudvar részeként, vagy azok helyén épültek fel. Kortrijkben viszont klasszikusan szép „vegyes” beginaudvart láthatunk, amelyben régi rajzok elevenítik fel a hely sok évszázados történetét. A kortrijki beginaudvarról sajnos mégis másféle emlék maradt meg bennem. Képviselő koromban saját költségemen (és mint később kiderült, csak a magam örömére) elbuszoztattam ide egy csapat magyar kultúrpolitikust, akiket azonban jól érzékelhetően meg sem érintett a beginaudvar szépsége és története. Az egészről valami apácaszerűség jutott az eszükbe, és a dolog egyáltalán nem érdekelte őket. Mentségükre legyen mondva, hogy végig zuhogott az eső.

Pedig a beginák kezdetben bizonyosan nem voltak apácák. Mozgalmuk egyértelmű kihívás volt a katolikus hierarchiával és a férfiuralommal szemben. A beginák nem tettek szegénységi fogadalmat, bármikor elhagyhatták a beginaudvart, és ha nem volt elég vagyonuk, kétkezi munkával vagy tanítással keresték meg a kenyerüket. Sokan közülük textilműhelyekben dolgoztak, úgy is mondhatnánk, hogy munkásnők voltak. Önálló nőként éltek egy olyan világban, amely nehezen tűrte a nők önállóságát. Eleinte sokukat meg is égették eretnekként, s a mozgalom egyike volt a protestantizmust megelőző vallási útkeresésnek. Idővel aztán egyre jobban belesimult a katolicizmusba, afféle világi rend lett, s a Flandriát is meghódító francia forradalmárok vallásellenes programjuknak megfelelően felszámolták a mozgalmat. Ami Napóleon bukása után szerényebb formában újjászületett, az utolsó beginák a 20. században haltak meg. Diestben hangulatos szobor, másutt fénykép őrzi a sok száz éves mozgalom utolsó képviselőinek emlékét. A flamand tömegturizmus Mekkájában, Bruggében 1937-ben bencés apácák költöztek be a kiürült udvarba, s mivel ez a legismertebb beginaudvar, sokan visszamenőleg is apácarendnek gondolják a más elveken indult, a nők önállóságára és Isten dogmák nélküli keresésére épülő mozgalmat.

Minél jobban beleásom magam a beginamozgalomba, annál jobban érzem, hogy a „béke városa” elnevezés megtévesztő eufemizmus volt a beginák részéről. A gazdag és nagyjából védtelen Flandriát fenyegető külső erők – inkvizíció, mohó szomszéd birodalmak, fosztogató zsoldoshadseregek, egyházi vagy éppen egyházellenes ideológiai hadjáratok – ellen nem remélhettek nagyobb védelmet, mint a beginaudvaron kívüli város lakói. Békét – azaz sokkal inkább szabadságot – csak a saját városuk köznapi agressziójával szemben várhattak a falaktól. Az utcazajtól, a kocsmai verekedésektől s elsősorban a rossz házasságoktól és általában a férfiuralomtól. A beginaudvarok így elsősorban a szabadság, pontosabban a női szabadság városai voltak egy olyan korban, amelyben egy nőnek amúgy kevés lehetősége volt másoknak való alávetettség nélkül élnie.

Ahogy a beginaudvarok falai, úgy a flamand városok harangtornyai is a szabadság kőből rakott emlékművei. Harangtornyai természetesen a templomoknak is voltak, s ezek is elláttak bizonyos polgári funkciókat. Jelezték a pontos időt, a tüzet, tornyukból – különösen a flamand síkságon – messze el lehetett látni. (Ahogy már szóba került, ez még 1944-ben, tehát már a rádió, a radar és a telefon korában is olyan fontos volt, hogy a visszavonuló németek ezért robbantották fel Hoogstraten világszép templomtornyát.) De a szabadságukra büszke városi polgárok saját harangtornyot is építettek maguknak, sok esetben a katedrális és annak tornya közvetlen közelében. S a tornyok magasságában is vetélkedett egymással az egyház és a város polgári közössége. Ezt a vetélkedést se gondoljuk afféle idejétmúlt középkori hiúságok vásárának. A horvát és a muszlim részre kettéosztott Mostarban a szerb hadsereg kiverése után, már a 21. században, egymással versenyezve építették fel az új ferences templom és az új mecset égre törő tornyát: amennyire tudom, a katolikusok nyertek néhány méterrel. A genti polgári harangtorony a 14. században épült, s története egybefonódott a városéval. Gent fénykorában „lakott” a toronyban egy szinte hősként tisztelt harang, amely – vagy inkább aki, hiszen mindenki Rolandnak hívta – tiszte szerint a városi csapatok győzelmének hírét kongatta a polgároknak. Roland annyira a „büszke város” („fiere stad”, Gent mai napig szereti így hívatni magát) jelképe lett, hogy amikor fordult a kocka, a városba bevonuló V. Károly császár levetette a toronyból a rebellis hírű harangot. A harangtoronyhoz csatlakozó csarnoképület kezdetben a textilesek csarnoka volt, itt mérték és minősítették a gyapjút. Később, amikor az ipar lehanyatlott, s a város elvesztette a szabadságát, vívóterem lett belőle. Ez is mutatja, hogy a történelem közel sem olyan egyenes léptékben halad előre, mint gondolnánk: Gentnek ezen a szegletén előbb volt ipar, s aztán jött a kard.

Gent nemcsak büszke, hanem lázadó városként is becsülendő. A 16. században önálló kálvinista köztársaság volt, a Belga Királyság kikiáltásakor lakói többsége szívesebben maradt volna Hollandiánál, s aztán innen indult útjára Flandriában a szocialista munkásmozgalom. Olyannyira, hogy a város főterén a szocialista mozgalom székházának falát aranyozott betűkkel ma is büszkén díszíti a nevezetes jelmondat, amelyet talán jobb is, ha csak hollandul idézünk. „Werklieden aller landen vereenigt U!” Az már ellentmondásosabb és egészen a jelenlegi belpolitikai válságig vezető emlék, hogy Belgium történetében először a genti egyetemen váltotta fel a kötelező franciát a holland tanítási nyelv – 1914 és 18 között, a német megszállóknak „köszönhetően”. Amikor aztán a város felszabadult, lakói jó ideig ismét nem tanulhattak az anyanyelvükön. De a gentiek szabadságvágyának paradox jele a város közepén emelkedő feudális vár is, amely a legtöbb erődítménnyel szemben nem a várost védte a támadókkal szemben, hanem a feudális nagyurat a szabadságért harcoló városi polgárok ellenében. A mai Gravensteen jelentős mértékben restaurált műemlék, az arisztokrata tulajdonosok távoztával a 19. század elején munkáslakásokká alakították a középkori vár épületeit.

Kevés várost szeretek annyira a világon, mint Gentet. Hét éve, amióta többé-kevésbé rendszeresen Belgiumban élek, havonta legalább egyszer igyekszem felkeresni. Szeretem csatornáit a kopott lakóhajókkal és a holland sznobok vendégjachtjaival, a középkori házak közé tökéletesen beillesztett modern üveg-beton konstrukciókat, a pályaudvar előtt parkoló több ezer biciklit és az 1-es villamost, a szombatonkénti könyvvásárt, a Sint-Baaf-kolostort és még inkább a Sint-Michiels- (Szent Mihály-) templomot. Szeretek elüldögélni a Graslei és a közeli csatornák partján, helyi sört inni, könyvet olvasni, nézelődni, úgy általában szabadnak lenni. Egy régi versemben egyszer azt írtam, hogy „nincs szabadabb egy szabad délelőttnél”. Ezt a mondatot persze igazán a szigorú iskolai rendben tanulók és a kötött munkarendben dolgozók érthetik, akik a zárt falak mögül egy hétköznap délelőttre kiszabadulnak a város forgatagába. De engem is boldoggá tesz néhány óra, amikor terv és cél nélkül, csak a város és a szabadság kedvéért átvonatozom Gentbe.

Néhányszor biciklivel is letekertem a Gent–Brugge utat, nagyobbrészt a csatorna vonalát követve. Flandriában több ezer kilométer kerékpárút vezet a fasorokkal szegélyezett végtelen csatornák mellett. Ezeket a kerékpárutakat nagy műgonddal építették ki, mindig tele vannak fiatalabb és idősebb bringásokkal, de egyben Flandria területi beszorítottságáról is árulkodnak. A csatorna vize, a kettős fasor, a sok zöld és a bringaút mellett legelésző tehenek a szabad természet idilljét sugallják, de néhány tíz méterrel odébb a fák mögött már autóutak, vasúti sínek, gyártelepek, olajfinomítók vannak. Brugge után aztán egyszerre megérzem a tenger közelségét, jóval előbb, mielőtt látnám is a vizet és a hajókat. Talán az amúgy is lapos táj még laposabbá válása, talán a sirályok közelsége, talán a sós levegő teszi, de eltéveszthetetlenül tudom, hogy már közel a tenger. Aztán észreveszem, hogy mintha apró kavicsokon szaladna a bringa kereke. De nem kavics az, hanem morzsányira darált tengeri kagylóhéj. Nagy pillanat ez, s nem is teljesen független a szabadság érzésétől.

Brugge amúgy is bicikliről nézve a legjobb. Még a történelmi városrésze is nagyobb, mint ami az egynapos kiruccanások alkalmából bejárható, s akár vonattal megyünk, akár autóval, végső soron gyaloglásra vagyunk ítélve, mert a városon belül nemigen lehet autózni vagy parkolni. Ha kiszabadulunk a legbelső, turistáktól és a temérdek giccstől szédelgő városmagtól, egy meglepően csendes középkori városba jutunk. Épületeinél talán még szebbek a parkok, a csatornák mellett vezető sétautak, az ormótlan szélmalmok és a váratlanul előbukkanó jachtok, lakó- és teherhajók. Megtekintésükhöz a kerékpár a legalkalmasabb eszköz, részint mert a helyiek is nagyobbrészt így közlekednek, részint mert sebessége éppen ideális a kötetlen nézelődéshez. Gyorsabb, mint a gyaloglás, lassabb, mint az autó, éppen arra jó, hogy megnézzünk mindent, de azért tempósan, nem az előbb-utóbb elfáradó lábunkra utalva. Remélem, egyszer majd túlteszem magam a tömegturizmussal és a hamis Brugge-kultusszal szembeni ellenszenvemen, s lesz türelmem megszeretni a várost, mint egyet annyi más szép flamand település közül. Egyelőre csak kóstolgatom egy-két órákra, aztán letekerek a biciklimmel a tengerre, Ooestendébe, Knokkébe vagy Hollandia legdélibb csücskére, a Het Zwin dűnéihez.

Ha túltesszük magunkat azon a flamand bánaton, mely szerint Brüsszel az igazi flamand főváros, amelyet „elloptak” és elfranciásítottak a 20. században, akkor félmillió lakosával természetesen Antwerpen Flandria legnagyobb városa. Hajdan a Műegyetemen úgy tanultam az urbanisztikát, hogy az ideális nagyváros éppen félmilliós nagyságrendű. Ilyen lakosságszám mellett már nincs meg a kisvárosok nyomasztó bezártságérzése, ekkora városnak általában van földalatti vasútja, operája és több színháza, sok egyetemi kara és önálló médiavilága, de még nem nyomja agyon a többmilliós nagyvárosok nyomasztó zsúfoltsága és örökös közlekedési káosza. Antwerpen kétségkívül élhető nagyváros, noha az amúgy békés Flandrián belül innen érkeznek viszonylag gyakran bűnügyekről és etnikai konfliktusokról tudósító hírek. (Ez utóbbiak sajátos formája az ide exportált közel-keleti konfliktus, azaz az arab bevándorlók és a sok évszázada itt élő zsidók ellentéte.) Amikor Belgiumot az 1830-as békekonferencián kihasították Hollandiából, a hollandok egyedül Antwerpent tartották volna meg maguknak, s a város erődjét csak két év múlva foglalták el – nem a belga, hanem az őket gyámolító francia csapatok. Szerény kárpótlásul egy évszázad múlva nem Brüsszel, hanem Antwerpen rendezhette meg az egyetlen, belga földön tartott nyári olimpiát 1920-ban, amúgy az eredetileg tervezett Budapest helyett.

Antwerpen sajátos keveréke a flamand polgári létnek és a kozmopolita nagyvárosnak. A Központi pályaudvar százesztendős, szellős csarnokában vasárnap délutánonként társastáncot tartanak, s a nagyobbrészt idősebb párok óraszám önfeledten keringőznek és tangóznak a pályaudvaron. A zsidó negyedben szombatonként olyan a hangulat, mint a Mea Sharimban, Jeruzsálem ultraortodox negyedében. A városnak több tucat mecsetje is van, török, arab és pakisztáni között is választhatnak Allah hívei. Amikor illő módon gyémántgyűrűt vásároltam a menyasszonyomnak az eljegyzésünkhöz, a zsidó gyémántkereskedő azt javasolta, hogy kísérjem fel a műhelybe, ahol beillesztik a követ az arany (esetünkben fehérarany) foglalatba. Szűk lépcsőn másztam fel az emeleti helyiségbe, ahol vágni lehetett a füstöt, jeléül annak, hogy a nyugati antinikotinista kampánytól még érintetlen, keleti férfiak dolgoznak ott. Az aranyat arabok, a gyémántot zsidók vették gondozásba. Az arab aranyművesek fölött a jeruzsálemi (Al-Kudsz) Szikla-templomának, minden palesztin álmok legszentebb jelképének fényképe függött. Fél méterre tőlük két fiatalember oroszul beszélgetett a gyémántom illesztgetése közben: kijevi orosz zsidók voltak. A gyűrűnek az általam megadott méretre igazítása, csiszolása, a kő behelyezése, vegyi fürdetése és tisztítása a folyamatos és egymásba folyó arab, orosz és héber társalgás, az üvöltő arab zene és a mindent beborító cigarettafüst kíséretében annyira lenyűgözött, hogy a fél órás munkafolyamat végén mintha álomból ébredtem volna. A gyűrű megvolt, Mari örült, amikor Pesten átadtam neki, de én is sokat nyertem ezzel a fél órával. Belekóstoltam egy igazi nagyvárosba, ahol senki sem volt antwerpeni, de az egész epizód mégsem történhetett volna sehol másutt, csak Antwerpenben.

S persze akárhány katedrálist, főtéri nagytemplomot vagy eldugott kis gótikus kápolnát fedezünk fel magunknak flamand földön, Flandria első számú katedrálisa mégis az Onze-Lieve-Vrouwekathedraal, a Miasszonyunk-katedrális. Tornya a Benelux államok legmagasabb tornya, antwerpeni slágerek és filmek örök motívuma, több évszázada őrzőn emelkedik a város, a környező síkság és a Schelde deltája fölé. A tágas, szellős, elegáns templom falain Rubens és más mesterek remekműveit őrzi, műtárgyait hosszas katalógus sorolja fel, s ma már nehezen hisszük el, hogy antiklerikális dühükben a francia megszállók (nem is a jakobinusok, hanem Thermidor mérsékeltjei) 1798-ban szabályosan bontani kezdték. Jegyezzük meg csendben: Magyarországon ilyen vad ötlet még Rákosiéknak sem jutott eszükbe.

Tavasszal különösen megható élményben volt részem a vasárnap délelőtti nagymisén. Elsőáldozás volt, s a máskor inkább látogatókkal, mintsem hívőkkel zsúfolt templom úgy megtelt, ahogy utoljára a középkorban történhetett: az esemény olyan szülőket, nagyszülőket, rokonokat és ismerősöket is idevonzott, akik egyébként nem heti miselátogatók. A szertartásba az elsőáldozó gyerekeket is aktívan bevonták. Bevonulásukkal kezdődött a mise. A gyerekcsapat jól tükrözte a flamand nagyváros lakóinak összetételét. A gyerekek fele színes bőrű: ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai volt. Amikor kettesével és kézen fogva előrevonultak az oltárhoz, szinte minden párt vegyesen állítottak össze, egy fehér és egy színes bőrű gyerek fogta egymás kezét. Többségük rendesen, de egyszerűen öltözött, drága alkalmi ruhákra vagy nem futotta a szülők pénztárcájából, vagy eszükbe sem jutott efféle rongyrázó kivagyiság. Az elektronika terén más volt a helyzet, a legmodernebb képrögzítők villogtak a büszke szülők kezében. Előttem egy alacsony, jellegzetesen Andok-beli indián apuka videózta a menetet, de a kislánya alig figyelt rá, sodródott a sokszínű gyermeksereggel.

Ha csak a média híreit követjük, azt hinnénk, hogy Nyugat-Európában is mindent felülírnak az etnikai konfliktusok, a bevándorlás körüli indulatok és az előretörő szélsőjobboldali mozgalmak. De a mindennapokban szerencsére alig tapasztalni valamit ebből a rosszízű hullámból. Az antwerpeni elsőáldozás a maga régi, rokonszenves fényében mutatta be a befogadás és az integráció kettős folyamatát. Fontos része volt ennek az a pillanat, amikor a fekete-afrikai, vietnami és mesztic kisgyerekek hollandul olvasták fel az oltárnál a nekik kiosztott rövid kis szöveget. A befogadáshoz az integrálódás szándéka is szükséges, amelyhez a befogadó ország (tartomány) nyelvének elsajátítása a legfontosabb lépés. Tegyük persze gyorsan hozzá, hogy a legtöbb konfliktus nem is a keresztény, hanem a muszlim bevándorló közösségek körül alakul ki, alighanem kölcsönös előítéletek okán.

Egy másodosztályú angol írónő, bizonyos Maria Louise de Ramée a 19. században megírta a Flandria kutyája című, feltehetően igen szentimentális regényt egy Nello nevű flamand kisfiúról és Patrascha nevű kutyájáról. A szegény fiút és kivert kutyáját mindenféle szomorú csapás éri, de szenteste teljesül a fiú vágya, bejut az antwerpeni Miasszonyunk-katedrálisba, és megnézheti Rubens Krisztus levétele a keresztről című triptichonját. Reggelre aztán a fiú és kutyája is megfagy a festmény előtt fekve. A könyvet az írónő halála óta kevés európai ember vette kézbe, de Japánban abszolút bestseller lett, több film és képregény is készült a történetből. A japán turisták özönlenek a katedrálisba megnézni a képet, s érzelmes lelkesedésük feltehetően közbejátszik abban, hogy tudomásom szerint a Miasszonyunk-katedrális Flandria egyetlen belépődíjas katolikus temploma. A Toyota cég pedig saját költségén emléktáblát helyezett el a templomban Nello és Patrascha emlékére és a könnyzacskókban levő reklámlehetőséget felhasználva.

 

Önálló flamand állam sohasem létezett a történelemben, s a flamandok saját nyelvjárásuk helyett az irodalmi hollandot választották a tartomány hivatalos nyelvének. De Flandria saját állam és saját nyelv nélkül is mélyen és karakteresen önmaga maradt. Bár a Breug(h)elek nevezetes festményein főleg parasztokat látunk, s a Belgiumot hosszú ideig uraló francia ajkú burzsoázia előszeretettel láttatta parasztinak (és „parasztosnak”) a flamand kultúrát, Flandria értékeit mégis elsősorban a városok mentették át. Háborúk, megszállások, határmódosítások és geopolitikai felfordulások hullámai között a városok őrizték meg és teremtették újra az anyagi és szellemi kincseket, s a városi polgárok küzdöttek – hol fegyverrel, hol pénzzel és csendes szívóssággal – a szabadságért is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Hegyi Gyula: Örök Perzsia, változó Irán A repülés rutinja sokat levon a kaland élményéből, de Teheránba...

Hegyi Gyula: Hétköznapi India Gyermekkorom óta számtalanszor hallottam, hogy az indiai városok utcáin háborítatlanul...

Hegyi Gyula: Mongol táj Az új, kapitalista Mongólia egyik üzletorientált látványossága Dzsingisz kán hatalmas,...

Hegyi Gyula: Az élhető iszlám Hegyi Gyula Az élhető iszlám Második marokkói utam előtt,...

Hegyi Gyula: A világ köldökén Hegyi Gyula A világ köldökén Cuzco, vasárnap délelőtt. A...

 

 

Cimkék: Hegyi Gyula