Dalos György: Habsburg Ottó, Micsinay és az elbocsátások
Berlin, 2011. július 17.
Habsburg Ottó, aki anyámmal egyazon esztendőben, 1912-ben született, most, 99 éves korában halálozott el bajorországi, pockingi otthonában. Leánya, Walburga Habsburg révén ismerkedtem meg vele. Walburgával együtt szerepeltünk egy televíziós vitaműsorban. Elég kényes ügyet tárgyaltunk: vajon nevezhető-e békecsászárnak IV. Károly király? A téma korántsem volt akadémikus, lévén hogy már évtizedek óta függőben volt Károly boldoggá avatása. Erről szerencsére nem mi döntöttünk, de a tétet így is nyomasztónak és udvariatlanul kihívónak éreztem. A kérdésre kissé hetykén olyasmit feleltem, hogy ha egy háború elvesztését békemozgalmi tevékenységként lehet értelmezni, akkor ez IV. Károlyra bőven alkalmazható. Mindazonáltal elismertem, hogy az uralkodó ki akarta vezetni népeit a háborúból, sajnos azonban kétbalkezes titkos diplomáciai kísérlete kudarcba fulladt, és a lelepleződés az addiginál is szorosabban a német szövetségesekhez láncolta a Monarchiát. Walburga Habsburg türelmesen hallgatta fejtegetésemet, és azzal egészítette ki, hogy nagyapját minden politikai kezdeményezésében utolérte a fátum.
Az adás után, a büfében elmondta, hogy Magyarországon igen nagy az érdeklődés Habsburg Ottó iránt (Bokor Péter ekkor látott hozzá portréfilmjéhez), de ő némi aggodalommal tekint apja magyarországi utazása elé, attól tart, hogy a kommunisták provokációra készülnek. Én ebben kételkedtem, mondván, hogy Grósz Károly kormánya nagyon is rá van utalva a német politikában otthonosan mozgó volt trónörökösre, talán tőle (is) remélve közbenjárást némi további pénzügyi infúzióért. Ezután lakcímet cseréltünk, és hamarosan meghívtak egy páneurópai kongresszusra. Ott ismerkedtem meg Habsburg Ottóval, akit bajor elvbarátai nyíltan „Kaiserliche Hoheitnek” szólítottak, míg osztrák hazájában legfeljebb a Herr Dr. Habsburg dukált neki, s az is „von” nélkül. Igen barátságos volt, s ebédszünetben a horvát résztvevőkhöz ültetett. Mintha egy pillanatig fontolgatta volna, helyes-e ez az ültetési megoldás, de azután szép magyarsággal és kissé dodonaian tette hozzá: „Utóvégre a horvátokkal semmi problémánk nem volt.” Mármint nektek, gondoltam magamban Petőfire és a „vén zászlótartóra” emlékezve.
„Mészáros Tibor”, azaz Micsinay (Mikes) Tamás (1940–1999), mint erre egy régebbi cikkemben utaltam (Mozgó Világ, 2008. augusztus) rólam is jelentett. Nagy becsben tarthatták a „Cégnél”, mert javaslatokat is kértek tőle a besúgottakra vonatkozóan. Esetemben 1969–1970 táján ekként fogalmazott: „Amíg működni fog, ártani is fog. Csak ártalmatlanná tehető.” Időközben dokumentumfilm készült az ügynök életéről, és ami engem közelebbről érint, megjelent Andor Mihály Szegény Micsinay című könyve.
Andor Mihály, az írónak indult társadalomtudós a hatvanas évek végén ahhoz a fiatal ellenzéki körhöz tartozott, amelyhez én Haraszti Miklóson és az akkortájt börtönből szabadult Pór Györgyön keresztül kapcsolódtam. Az akkori egyetemi mozgások – így a Kari Gyűlés, a Kari Híradó, a Studium Generale – a nyugat-európai diákmozgalmak kivetülései voltak, persze az ottaniakhoz képest lefojtott, szektaszerű formában. A hatóság e csoportokon erősen rajta tartotta a szemét, s így lehettünk mi néhány éven át ugyanannak a „bizalmas nyomozásnak” a célszemélyei. Közülünk azonban csak Andor és felesége, Horváth Ágota részesült abban a kétes szerencsében, hogy a rájuk állított besúgóhoz régebbi eredetű baráti kapcsolatok fűzték őket. Ezek akkor lazultak meg, amikor 1970 tavaszán Micsinay az Andoréknál tartott házkutatás kapcsán kis híján lelepleződött a házaspár előtt, és a BM jobbnak látta más körök felé terelni titkos emberét.
„Mészáros Tibor” a hozzáférhető adatok alapján ipari méretekben jelentett, s még közvetlenül a rendszerváltás idején is „bedolgozott” az akkor alakuló új pártok és csoportok némelyikébe. Andor azonban, noha erre bőven lenne módja, nem leleplezésirodalmat mível, hanem meg akarja érteni „hősének” karakterét, spicliségének mozgatórugóit, egész eltorzult életének belső logikáját. Nem könnyű feladat ez, mert Micsinay lényegében mindenkinek játszott, beleértve barátait, családtagjait, a hatóságot és önmagát is. A curriculum vitae-ből szinte annyi Micsinay bontakozik ki, ahányat ő maga konfabulál. Ötvenhatos barikádhős, rendszerhű gondolkodó, szamizdatos értelmiségi, keresztény-nemzeti hátterű deklasszált gázóra-leolvasó, amatőr filmes, lírai költő, gyöngéd családapa és férj, a végén pedig hithű zsidó, s a rendszerváltás elkötelezett baloldali kritikusa.
Eredetileg berzenkedtem a címbeli „szegény” jelzőtől, akárcsak annak idején Nádas Péter Szegény, szegény Sascha Andersonunk című esszéje olvastán. Éreztem benne valami olyan sajnálatot, ami talán túl sok áldozat igazságérzetét sérti. Csakhogy Anderson a keletnémet ellenzék hátán lett Nyugaton is sikeres költő, mielőtt lelepleződött volna, a mi „Andersonunk” viszont nyomorultul élt és halt meg, szerencsétlen flótás volt és maradt, a tízregényes, száznovellás hatalmas életmű, amellyel másoknak hencegett, csak a képzeletében létezett, s nagy titokhordozó számára örök titok maradt, hogy milyen más, emberibb, méltóbb életet élhetett volna. Ez érdekli Andort, ezt vizsgálja hűvösen és nyugodtan, József Attilával úgy is mondhatnánk, „mint orvos, ha néz az üvegedénybe”.
Andoréval ugyanazon könyvhétre jelent meg az én könyvem is. Később, Berlinből rákérdeztem nála, milyen a Szegény Micsinay fogadtatása. Röviden válaszolt: azt a két újságírót, aki interjút készített vele, időközben elbocsátották, a Klubrádió pedig, amelyben megszólalt, hamarosan a kormány frekvenciapolitikájának áldozata lesz. Milyen érdekes, gondoltam, az „én” újságíróimat is elbocsátották, és én is a Klubrádióban beszéltem a könyvemről. Különös időket élünk, azt se tudjuk, ki kit kompromittál: a szerzőknek kell-e meggondolniuk, hol adnak interjút, vagy az újságíróknak van okuk mérlegelni, mely szerzővel álljanak szóba.
1970 júniusában a belügyi szervek – talán Micsinay tanácsára hallgatva – rendőri felügyelet alá helyeztek. E rendszabály értelmében tilos volt moziba, színházba, étterembe, könyvtárba járnom, elhagynom Budapestet, este kilenctől otthon kellett tartózkodnom, vasárnap reggelenként igazolásért kellett jelentkeznem a rendőrőrsön, lakásomon nem fogadhattam társaságot satöbbi satöbbi. A hatóság nyilván tisztában volt ennek az intézkedésnek a brutalitásával, mert az Igazgatásrendészeti Osztály vezetője, mielőtt kihirdette volna a ref.-et, négyszemközt megkérdezte tőlem, jól érzem-e magam, nem akarom-e, hogy orvosi vizsgálatot végezzenek rajtam – ők mindenesetre kirendeltek egy belgyógyászt. Ez jutott eszembe, amikor arra a hírre bukkantam, hogy a rádióban a tömeges elbocsátások napján két orvos is rendelkezésre állt, hogy a kirúgás sokkjától sújtott munkatársakat szükség esetén ellássa. Ez a humánus aktus sokat árul el az egész eljárás embertelenségéről.
Kapcsolódó írások:
Rainer M. János: Kerék és csavar (Andor Mihály: Szegény Micsinay. Egy besúgó élete. Pécs, 2011, Jelenkor Kiadó.) A legkevésbé sem vagyok elfogulatlan Andor Mihály könyvének főhősével, Mikes...
Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...
Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek Berlin, 2010. november 3. Most kicsit megint rólam lesz szó,...
Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...
Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....
Cimkék: Dalos György