Végel László: Új nemzedékek a kisebbségben

 

A legnagyobb júliusi kánikulában egyedülálló alkalom kínálkozott, hogy egy kicsit csatangoljak Vajdaságban. Az egyik barátom autóval Temerinen, Zentagunarason, Zentán, Horgoson át utazott Palicsfürdőre, majd Szenttamáson keresztül vissza Újvidékre. Palicson találkozik egy lakatossal, aki remek öntöttvas kerítéseket készít. Csatlakoztam hozzá, hiszen készülő regényemhez, a Schlemihl fattyújához különben is ki kell kérnem egy lakatos tanácsait, mivel az egyik szereplőm kovácsoltvasból országcímereket készít. Először a szerb király, majd Horthy s végül Tito tisztviselőinek, hogy némi protekcióra tegyen szert, s elhelyezze a lányát a postán. De hiába! Mindig mások lesznek postáskisasszonyok. Először egy szerbiai hölgy, majd egy budapesti dáma, végül egy partizán kisasszony. Hiába, ő a kisebbségi, az örök megbízhatatlan.

Mivel autóval utaztunk, megállhattunk és szétnézhettünk egyik-másik kisebb településen. A főleg magyarlakta településeken először az ötlött a szemembe, hogy milyen sok ház ablakában ki van írva, hogy „ez a ház eladó”. Emellett az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a lakott házak szegényesek voltak, bár látszott, hogy a tulajdonosok igyekeztek rendben tartani őket. Ezek a települések elárvultak, akárcsak az utcák. Attól félek, hogy az emberek is.

A szokottnál jobban tudatosodott bennem a kép a szabadkai lakatossal való beszélgetés után. A lakatos büszkélkedett a szakmájával, és elégedetten mutogatta a palicsi villákat, melyeknek öntöttvas kerítéseket készített. Közben elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Attól függ, válaszolta, hogy kis- vagy nagycímerről van-e szó. A kiscímert akár egy hét alatt is elkészíti, a nagy viszont két hetet vagy annál is többet igényel. Mert az utóbbihoz finom kéz kell, mert a nagycímerek minden részlete árulkodó, tehát gondosan kell kidolgozni. Érdekes, gondoltam, miközben a lakatos dicsérte Palicsfürdő szépségeit, és megjegyezte, hogy Palicsfürdő lett a „magyar Dedinje”. Erre felkaptam a fejem. Vannak itt őslakosok is, jegyeztem meg. Igen, vannak, de ők nem áldoznak annyit a vaskerítésekre. A szerb és a magyar újgazdagok sokkal többet adnak magukra, a tekintélyükre. Faggattam, hogy mit is ért ezen, s a lakatos szavai nyomán kirajzolódott bennem a Szekfű Gyula neobarokk társadalmára emlékeztető kép. Nem bírtam ki, és rákérdeztem. Mennyibe kerül egy ilyen vaskerítés? Látszott rajta, hogy nem akarja kifecsegni az „üzleti titkot”, s visszakérdezett. Ha jól értettem, akkor maga író. Mennyit kap egy könyvéért? Legutóbb az egyik délvidéki magyar könyvkiadó 200 eurót kínált fel, mondtam neki. Hitetlenkedve felkapta a fejét. És maga képes egy nap alatt megírni egy könyvet, kérdezte. Nem, ezt a könyvet éppen két évig írtam. Erre a lakatos sajnálkozva végigmért. Hát akkor elárulhatom, hogy az úrnak legalább száz könyvet kell megírnia.

Nem folytattuk az eszmecserét, indultunk vissza. Kishegyesen kitekintettem az ablakon, és eszembe jutott az előző napokban megrendezett Dombos Fest. Örültem, hogy ott lehettem, legalább találkozhattam a fiatal délvidéki értelmiségiekkel. Hány könyvet kell megírniuk, nem azért, hogy vaskerítésre teljék, hanem a puszta túlélésre. Egyáltalán, van-e helye a fiatal délvidéki magyar értelmiségieknek? A kisebbségben ez – legalábbis szeretném hinni – alapvető kérdés, helyi értelmiségi utánpótlás nélkül akulturációra lesz ítélve az egész közösség. Nehogy úgy járjon, gondolom félénken, mint a regényem hőse, aki postáskisasszonynak szerette volna megtenni a lányát.

Az egyik dombosi vitafórumon a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltásáról volt szó. Történt ugyanis, hogy a Magyar Nemzeti Tanács „szakmai kifogásokat” talált a lapban, és elcsapta a fiatal főszerkesztőt. A kifogások szóra sem érdemesek, hiszen arról szólnak, hogy a lap újságírója nem jelent meg az egyik VMSZ-funkcionárius sajtótájékoztatóján, amiből manapság annyi van, mint csillag az égen, vagy nem számolt be az egyik kultúrotthon megnyitásáról. A főbenjáró bűn az volt, hogy sem hírt, sem fotót nem közöltek arról, amint a VMSZ-funkcionárius elvágja a szalagot. Csupa apróság!

Akik meghozták a döntést, azok sem tartják fontosnak ezeket az apróságokat. Nem is érvelnek mellettük, hiszen kicsinyes és nevetséges lenne. Inkább arról van szó, hogy a hatalmon levő kisebbségi párt készül a választásokra, de érzi a választói bizalom megingását. Érzi-e, kérdem. A számadatok arra mutatnak, hogy igen, de nem először fordul elő, hogy egy-egy uralkodó réteg saját propagandájának áldozata lesz. Érezni kellene, hiszen a legutóbbi parlamenti választásokon véglegesen kiderült, hogy a magyarok egy része kiábrándult, és nem lépett az urnák elé. A másik része a többségi pártokra szavazott, ennek köszönve a VMSZ elvesztette Szabadkát, amelyet vezetői a magyarság bástyájának neveztek. A Magyar Nemzeti Tanács választásakor csupán a magyarság 28 százaléka állt ki az urnák elé. Olyan nagy horderejű kérdésben, mint az autonómia megalapozása, ez rémségesen alacsony részvétel.

Az lenne logikus, hogy az elit riadót fúj, és megpróbálja visszanyerni azt, amit elvesztett. De mintha ez a kisebbségi elit kifáradt volna, képviselői vagy tizenöt éve ülnek a bársonyszékekben, közben a világunk sokat változott. Rutinra tettek szert, tetszetős „stratégiákat” írnak, papíron minden rendben van, de a választási eredmények arról tanúskodnak, hogy az emberek elfásultak. Bizonyára ebből keresik a vezetők a kiutat, s úgy találták, hogy a napilapnak optimista cikkeket kell írnia, s az új főszerkesztő megígérte, hogy nem mulaszt el egyetlen sajtókonferenciát sem. Félek, nem vezet megoldáshoz, s nincs orvoslás mindaddig, amíg nem alakul ki egy széles, nem csak a 28 százaléknyi voksolót, hanem a tömegeket felölelő mozgalom a magyarság között, amelyhez a polgárok szívvel-lélekkel csatlakoznak. Akkor a magyarok kétharmada lépne az urnák elé, hogy az autonómiára szavazzon. Félek, hogy ezzel a pártokrata viselkedéssel lejáratjuk az autonómiát is.

A fiatal magyar értelmiségiek természetesen tiltakoztak az eljárásmód ellen, szavukat azonban senki sem hallja. A Facebookon keresztül Szabadkán tiltakozó demonstrációt szerveztek, ez volt a második eset, hogy a magyar fiatalok tiltakoztak a magyar vezetők ellen. Az első esetben a szenttamási Emberi Jogi Központ demonstrált, szintén Szabadkán, a kisebbségi magyar politikusok viszálykodása ellen, Azt követelték, hogy hagyjanak fel az egypártrendszerrel, a pluralizmus szellemében értsenek szót egymással. A tiltakozás rövid időre eredményt hozott. Létrejött a Magyar Koalíció, a magyar választópolgárok jutalmazták is ezt, de rövid idő múlva a koalíció széthullott. Érdekes, hogy ez az újabb demonstráció, a szabadkai Magyar Ház előtti is a pluralizmus mellett szállt síkra.

Kishegyesen a fiatal magyar értelmiségiek azért találkoztak, hogy megvitassák a teendőket. Támogattam őket, örültem, hogy a Délvidéken felcseperedett a fiatal értelmiségi nemzedék. Ha vannak sikereink, akkor ez azok közé sorolható. Fiatal írók, művészek, újságírók tűntek fel, akik számára a totalitárius múlt nem jelent személyes tapasztalatot, a berlini fal ledöntése pedig szép emlékként él bennük.

Az értelmiség megfiatalodott, a politikai elit nagyjából a régi maradt. Vagy pedig a szigorúan ellenőrzött pártszelekció alapján „fiatalodik”. Már a kezdet kezdetén furcsán állt össze, ezért is hullott szét több kisebb pártra. Most öt van belőlük. Mind jobboldalinak tartja magát, mégsem tudnak egymással koalícióra lépni. A magyarázat nyilvánvaló. A délvidéki politikai elit nem az ellenzék soraiból toborzódott, hanem javarészt a széthullóban levő Kommunista Szövetség magyar tagjaiból, sokan annak nómenklatúrájából, tehát magukkal hoztak valamiféle ortodoxiát, türelmetlenséget. Nem tartozom a „fundamentalisták” közé, akik ebben a menetirányban a priori botrányt látnak, hiszen a jugoszláv pártcsúcsnak éppen a párttagok okoztak legtöbb problémát. A legjobb példa erre a Praxis nevű folyóirat, amely Nyugat-Európában nagy elismerésnek örvendett, ám a párt legmagasabb vezetői liberálisnak, anarcholiberálisoknak nevezték őket, és végül a szerkesztőket eltávolították tanári állásukból. A történet folytatása igazán tanulságos. A Praxis csoport egyik része csatlakozott Milosevics soviniszta politikájához, másik része pedig a modern európai baloldalon találta magát, s nem csatlakozott egyetlen nacionalista mozgalomhoz sem. Sem Milosevicshez, sem Tudjmanhoz. A példa azért jellemző, mert végül is arról szól, hogy a rendszerváltás szellemi megalapozói a rendszerváltás folyamatában szintén változtak. A magyarországi változások eltérő képet mutatnak: ott volt tisztító hatású szellemi laboratórium, ahol főleg a liberális eszmék domináltak. Liberális volt nemcsak az SZDSZ, hanem a Fidesz is, mivel ezek a jelszavak hatásosan szegültek szembe az autoritatív struktúrákkal. De szót értett az úgymond liberális és a népi értelmiség is, időnként előveszem a Bibó-emlékkönyvet, és arra gondolok, milyen széles út állt egykoron Magyarország előtt.

A Délvidéken nem volt olyan katartikus erő, amely felkészítette volna a kisebbségi politikai elitet a rendszerváltásra. Nem léteztek magyar ellenzéki fórumok, nem akadtak ellenzéki civil szervezetek, nem voltak Bibó-kollégiumok, nem voltak szabadegyetemek, amelyeken az új elit felkészült volna a rendszerváltásra. Igaz, volt rá esély, hiszen a Sziveri János szerkesztette Új Symposion rezonált a kelet-közép-európai és a magyarországi változásokkal, de ezt a szerkesztőséget 1983-ban elkergették, amivel megkezdődött a magyar értelmiség kényszerű apolitizációja, éppen abban az időszakban, amikor a régió már forrongott, tehát a magyar kisebbségi politikai elit beleesett a rendszerváltásba, és úgy találta fel magát, ahogy tudta.

Ezt az elitet a milosevicsi rendszer is befolyásolta, hiszen a VMSZ technikai koalícióban volt Milosevics pártjával, s a vele való együttműködésben próbált némi előnyöket kicsikarni. Hogy milyen sikerrel, azt majd a történelem ítéli meg. Egy azonban nyilvánvaló, a Miloseviccsel való iszapbirkózásban született szókincs és reflex mára elavult.

Milosevics bukása után a vajdasági magyar közösség is változott. Túl akart lépni a puszta túlélési stratégián. Differenciálódott, az érdekek összetettebbek lettek. Kibimbózott az, ami eddig el lett fojtva: a pluralizmus eszméje. Ekkor léptek színre a fiatalok, akik nem élték át az egypártrendszert, s abban a modellben képtelenek gondolkodni. Ők nem a titói rendszerben szocializálódtak, ha átélték is a milosevicsi korszakot, mondhatom, hogy a szellemi érlelődésük a posztmilosevicsi időben következett be. A fiatalok magától értetődő ténynek, kiindulópontnak tartották azt a pluralizmust, amiért az előtte levő nemzedék részére legfeljebb célként létezett. Sokan ezt a vitát a magyarországi polarizáció prizmáján át nézik, mármint a szoclib és a nemzeti irányzat konfliktusának. Távolról sem erről van szó. Nálunk sem a nemzeti liberális, sem a nemzeti konzervatív eszmerendszereknek nincs hagyománya. Lehet, hogy a plurális légkör hozzásegít ahhoz, hogy a különböző értékelveket valló emberek megalapozzák saját hagyományukat. Egyelőre azonban nem erről van szó, inkább arról hogy – Szekfű Gyula gondolatára térnék vissza – belesüppedünk-e a délvidéki neobarokk világba vagy nem. De hogy ebben világos és józan döntést hoznunk, előbb is létre kell hozni a Bibó-kollégiumokat, és meg kell írnunk a magunk Bibó-emlékkönyvét.

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Hétköznapok és szimbólumok A szerbiai kormánykörök meghirdették az optimizmust. A felelős politikusok sérelmezik,...

Végel László: Leszámolás a hatvannyolccal A nagy belgrádi trópusi kánikulában, a belgrádi egyetemistatüntetések negyvenedik...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...

 

 

Cimkék: Végel László