Doros Judit: Átány

Átány átlagos, elszegényedett, ezerhatszáz lelkes dél-hevesi település. Lakói egyharmada idős ember, házasság már alig köttetik, a diplomás fiatalok elmennek. A téesz rég megszűnt, s most folyik a termelőszövetkezet szétdarabolása után alakult egyik agrárszövetkezet végelszámolása. Nem tartoztak hatalmas összegekkel senkinek, nem buktak bele vállalhatatlan beruházásba. A tagok megöregedtek. Elnökük – korábban szintén a téeszben dolgozott, majd könyvelő lett, s később az agrárszövetkezet élére állt – hetvenhat éves. Utánpótlás nincs: a szántás, vetés, aratás nem könnyű munka, s nemigen vonzza a mostani fiatalokat, mondják a helyiek.

Átány mégis más: ez az egyetlen falu Magyarországon, amelynek fénykorát és hanyatlásának kezdeteit feltérképezték és dokumentálták. Fél Edit és Hofer Tamás néprajzos az ötvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig módszeresen kutatta a falu társadalmi viszonyait, az ott élők életmódját, szokásait a napirendtől az öltözködésen, a munkán, a jeles ünnepeken keresztül egészen a temetkezési szokásokig. Szisztematikusan leírták, lefényképezték, lerajzolták, milyen munkaeszközök jellemzik a paraszti kultúrát, milyen szerszámokat és edényeket mikor, mire használtak. A Néprajzi Múzeum e munka eredményeképp mutatta be 2009 őszén az „Egy falu az országban – Átány” című kiállítását, amelynek nyitva tartását a nagy érdeklődés miatt 2010 augusztusáig meghoszszabbították. Granasztói Péter, Máté György és Balázs György muzeológusok akkor e sorok írójának arról beszéltek: a tárgyak történetén és életén túl a tárlat legfőbb érdekessége az a módszer, amellyel a kutatók olyan mélységekig „tapogatták le” ezt a világot, ahová azelőtt és azóta senki sem ért el. Évekig visszajártak a faluba – sok átányi még ma is jól emlékszik az 1988-ban elhunyt Fél Editre, s Hofer Tamásra, aki a tárlat megnyitásának évében ünnepelte 80. születésnapját. A két kutató két évtized alatt nyolcszáz napot töltött a faluban: minden alkalommal valamelyik parasztgazdánál kaptak szállást, közelről „beláttak” egy-egy család életébe, megfigyelték hierarchikus szerkezetét, s hogyan változtak meg az erőviszonyok a házassággal vagy a családfő öregedésével. Előnynek bizonyult, hogy párosuk egyik tagja nő, az íratlan szabályok szerint ugyanis bizonyos alkalmakon csak asszonyok, másokon csak férfiak lehettek jelen a faluban. Előbbiek például virrasztáskor a halottas szobában, utóbbiak az istállóbéli tanyázásoknál. Három kötetet írtak, ezek közül sokáig csak egy volt elérhető magyarul, a többit külföldön adták ki. Az itthon is megjelent Arányok és mértékek című könyvből kiderül, milyen gondosan tervezett meg egy gazdasági évet a család, hogyan számolták ki, mennyi vetőmagot kell venniük, kire számíthatnak a rokonságból a legnagyobb munkák idején, s a segítséget miként adták vissza később. A családtervezést meghatározta, mennyi föld volt a família birtokában: ha évekig jó volt a termés, és a bevételekből újabb földeket tudtak vásárolni, jöhetett az újabb gyerek, a nagyobb birtok eltartotta őt is. A tavaly kiadott „Mi korrekt parasztok…” Hagyományos élet Átányon (Korall, Társadalomtörténeti Monográfiák 1.) című kötet hosszú évtizedekig csak angolul (Proper Peasants – Traditional Life in a Hungarian Village) volt elérhető, egy 1969-es és egy 2008-as kiadásnak köszönhetően. A korrekt paraszt elnevezés magyarázatra szorul: ezzel a címmel különböztették meg magukat a „törzsökös gazdák” azoktól, akik nem beleszülettek ebbe a státusba, hanem később lettek földdel foglalkozó gazdálkodók. A háromkötetes monográfia két kötete németül is napvilágot látott: 1972-ben Bauerliche Denkweise in Wirtschaft und haushalt, majd két évvel később Gerate der Átányer Bauern címmel.

Hivatalos magyarázat nincs rá, hogy a hatalmas anyag miért nem jelenhetett meg a hetvenes években magyarul. Hofer Tamás, az angol kiadás magyarra fordított változatában, a „Mi korrekt parasztok…” előszavában ezt írja: „Miután hazai kiadásra nem nyílt lehetőség, a szerzők sietősen előkészítették a kéziratot az angol, illetve német nyelvre történő fordításra, kiadásra”. A nem hivatalos magyarázat szerint a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, a téeszesítés és a mezőgazdasági struktúra gyökeres átalakítása idején egyetlen kiadónak sem volt ínyére olyan nagymonográfiát megjelentetni, amely egy jól működő, átlátható és világos rendszeren alapuló, hagyományos paraszti kultúrát mutat be.

Az átányi kutatásból kiderült, mennyire szigorúan – olykor már-már ridegen –, mégis milyen logikusan működött ez a világ. Divatosan ma „fenntartható fejlődésnek” hívnánk azt, ami az akkori falusi életet jellemezte. Néhány szemelvény jól tükrözi, hogyan működött az ötvenes években a faluközösség. „A családi élet jeles eseményeit, melyekről illő, hogy a többi átányi tudjon, közismert jelekkel szokás közölni. Ha nem rokon legény és leány egymás mellett ül egy kocsin, s végighajt a falun, azt jelenti, hogy jegyesek, s gyűrűt venni mennek (…) A lakodalmat követő első vasárnap az egész gyülekezet szeme előtt vezetik az új asszonyt új helyére a templomba. Az újszülöttet is a gyülekezet színe előtt keresztelik meg (…) Amikor a termést betakarítják, a gazdák szándékosan hagynak valamennyit belőle a tarlón, nem gereblyézik össze teljesen az elhullott kalászokat, elhagynak valamennyi termést a kukorica-, krumpliföldön, a szőlőtőkéken, gyümölcsfákon. Betakarítás után ugyanis megjelennek a böngészők a földeken: szegény özvegyasszonyok, nagycsaládú szegény emberek gyerekei, akik összegyűjtik az elmaradt kalászokat, kukoricacsöveket, szőlőfürtöket. (…) A falubeli betegekkel, szűkölködőkkel törődni kell. Az egri kórházban fekvő átányi betegeket az Egerben megforduló többi átányi meglátogatja, ha különben nem is volna járatos a beteg házánál. (…) A házépítés rokonok, szomszédok, komák közös munkája. Az új ház felépítése azonban a hozzátartozók körén túl félig-meddig a község ügye is. Példaként említjük Orbán Ferenc házépítését. Gazdaember fiaként nevelkedett, az ötfelé osztott apai vagyonból azonban csak kevés jutott neki, és hatesztendei megfeszített pesti munkával tudta csak megkeresni a pénzt önálló portája felépítéséhez, gazdasága felszereléséhez. Amikor lakóházát építette, nyolc, igával bíró rokont kért meg – szokás szerint –, hogy segítsenek vályogot, követ hordani. Az építés reggelén a nyolc rokon fogatán kívül harminchét más, hívatlan kocsi is odaállt a háza elé segíteni, mintegy kifejezve a község segítőkészségét…”

Piros cseréptetős vagy náddal fedett, fehérre meszelt házak épültek egymás mellé, nagyjából a főtér körívét követve. Az udvarban melléképületek, disznóól, tyúkól, majd beljebb az istálló, a kocsiszín, a fészerek. Majd minden házhoz tartozott egy távolabb lévő külső telek, rajta istállóval – itt gyűltek össze esténként, s az állatokra vigyázva gyakran itt is aludtak a férfiak. A kinti gazdasági udvarban ugyanolyan takaros rend volt, mint a benti portákon: az istálló falát fehérre meszelték, a tetőt szorosan vert nád fedte, az udvart, a földutakat, az árkokat mindenki maga tartotta rendben.

Arról, hogy a téeszesítés végül miként rombolta szét a korabeli családmodellt, így írnak az Átány-kutatók: „A bővített családok már az ötvenes évek elején rohamos ütemben bomlottak fel – többségükben formálisan, kisebb hányadukban ténylegesen is – a progresszív adó- és beszolgáltatási teher miatt. A termelőszövetkezetekben megszűnt a régi családi munkaszervezés: a családtagok nemük-koruk szerint, más-más brigádokban, más-más munkára járnak. Rohamosan megindult a fiatalok ipari munkavállalása, és véglegesen elköltöznek a városokba. Az átányi termelőszövetkezetek tagságának átlagos életkora 57 év. Azok a célok, amelyek egykor az átányiak törekvéseit mozgatták – a földszerzés, szép állatok, az utódok önálló gazdálkodásának megalapozása –, értelmüket vesztették.”

Vajon Átány ma, több mint negyven évvel a kutatás befejezése után milyen arcot mutat?

 

Ülök Gönczi Mihály átányi polgármester autójában: falunézőbe megyünk. Ő korábban katonatisztként dolgozott, majd miután nyugdíjas lett, könyvelőcéget alapított, s 2002 óta immár a harmadik ciklusban vezeti a községet.

A kátyúkat úgy kerülgetjük, ahogy a raliversenyzők tekerik a kormányt az erdei utakon, sűrű kanyarokban. Máshol is rosszak az utak errefelé, de Átányban már-már közlekedni sem lehet a mély gödröktől, a felfeslett aszfalttól.

A faluszélen egymás mellett több ház meredezik csupasz falakkal, kitépett ablaktokokkal. Néhány évvel ezelőtt bírósági ügy kerekedett a Heves környéki „szocpolos” lakásépítésből. Gazdagabb roma vállalkozók győztek meg mélyszegénységben élő, nagycsaládos embereket, vegyék fel a gyerekek után járó több millió forintos lakásépítési támogatást: a pénzt a rászorulók odaadták az építőknek, ám csodás új otthonok helyett komfort nélküli, sivár tákolmányokat kaptak, amiket hamarosan bontani kezdtek, menteni, ami menthető.

Ám nemcsak a szocpolos lakások állnak megtépázva, fura mementóként. Miután „kihalnak” az öregek egy házból, a gyerekeik, unokáik nem költöznek a helyükre: többségük elhagyta már Átányt, ha mégis maradt, új otthont épített magának. A régi házak nem piacképesek, két-hárommillió forintért sem kellenek senkinek.

– Budapesten egy ilyen háromszobás, nagy telkes, kertes családi ház harmincmillió forint, itt ugyanez fillérekbe kerül. Azt hinnénk, ekkora aránytalanság nem lehet vidék és főváros között, mégis nap mint nap tapasztaljuk: de bizony, van! – mondja Gönczi Mihály. Az árván hagyott házak védtelenek lesznek. Előbb a kerítéskaput lopják le róluk, s adják el vaskereskedőknek, aztán az udvaron található sufnik „kopnak el”, majd a cserepek tűnnek el a háztetőkről, végül a nyílászáróknak is lába kél. – Amit el lehet adni vagy el lehet tüzelni, azt elviszik – jegyzi meg kesernyésen. Mint mondja, a falak csak ezért maradnak meg, mert elbontásuk munkaigényes, sokáig tartana, feltűnő is lenne. A faluban száznegyvenhat szocpolos és egyéb ház enyészett el így az elmúlt esztendőkben.

A lakott házak szerepe is megváltozott. Korábban puritánok, de átláthatók és működőképesek voltak a porták, ahol mindennek saját helye és feladata volt.

A változás – mondják a helyiek – az orgonabokrokkal kezdődött.

Régen ha az átányi lányt hazakísérte egy fiú, a kapuban, a virágzó orgonabokor alatt álltak meg beszélgetni, annak bódító illatánál a szerelmes szavak is jobban hatottak. De az orgonabokrokat szinte mindenütt kivágták, mert kellett a hely a modernebb vaskerítésnek.

Aztán a ház melletti apró szőlőlugas következett. Ennek termése borra tán sosem volt elég, inkább ebéd utáni csemegeként ették, a szagosabb, „nagycsecsű” fajtából meg felakasztottak néhány fürtöt a ruhaszárító rúdra, hogy néhány hónapnyi aszalódás után karácsonyra mézédes, mazsolaszerű édesség váljon belőle. De a lugast leginkább arra tartották, hogy megszűrje a port, s távol tartsa a háztól a szúnyogokat, apróbb bogarakat. Ám a tőkéket később tőből kimetszették, szőlőből most már spanyolt esznek az átányiak, hipermarketből valót, mert ott télen-nyáron kapható.

Az eperfa jött sorra ezután. Árnyékot adott régen, de épp ez lett a veszte: alatta nem nőtt olyan szépen-dúsan a pázsit, mert mára ez vált a kert legfőbb ékességévé. A szép, zöld gyep. Tyúk sincs, amelyik a hatalmas fa ágain hűsöljön, s felegye a lehullott, mélyvörös vagy sápadt-fehér, édes szemeket. Mirelit csirke járja mostanság, ízetlen, halliszttel etetett, de azzal legalább nem kell bajlódni hónapokig, mire pörkölt lesz belőle. Az eperfához hasonló sorsra jutott később a csörgő almát termő fa, mert annak gyümölcse kicsi, s nem elég piros.

Menni kellett aztán a hátsó kertben, a mezsgyében lévő két akácfának is. Pedig dolga volt korábban mindkettőnek: egyikből kis bölcsőt, széket, asztalokat faragtak, másikból fejfa és koporsó került. Most azonban pozdorjából készülnek a bútorok, az embereket meg hamvasztják, vagy ha nem, hát százezrekért vett „bolti” koporsó dukál.

Végül a parasztrózsát és az egyszerű muskátlit száműzték: helyettük katalógusokból rendelt import futómuskátlik, begóniák sápadoznak az ablakban, a kis ágyások helyett meg pampafű és egyforma tujasor zöldell.

– Ma már ott tartunk, hogy a marhatrágyát is boltban vesszük, amin rendes falusi ember csak röhögni tud. Fizetünk azért, ami régen minden háznál rendelkezésre állt. Ma is van négy-öt gazda, aki tart tehenet, de már macerás kimenni hozzájuk az istállóba. De minek is mennének, hisz a legtöbb háznál nincs már konyhakert a ház végében, nem termelik meg maguknak a krumplit, zöldséget – mondja a polgármester.

Az átányi önfenntartó – sőt a felesleg értékesítéséből a meglévő birtokot földdel, szerszámmal bővítő – gazdálkodás hanyatlása az agrárgazdaság szocialista átszervezésével kezdődött 1959 tavaszán. Megalakult a téesz, amelyik 1997-ig működött, akkor felszámolták. A falukutató néprajzosok az ötvenes években sokszor hiába próbáltak a múzeum számára egy-egy szerszámot vagy edényt megvenni, mindenki ragaszkodott azokhoz az eszközökhöz, amelyeket mindennap használt, sőt zömmel azokhoz is, amelyek csak tartalékként álltak ott a kamrában, istállóban. Fél Edit és Hofer Tamás az előrelátó gondolkodás egyik bizonyítékaként jegyezte fel, hogy az átányiak olykor még a földeken talált, kiszáradt sündisznóbőrt is félretették, mert egy bothoz kötözve ösztökélni tudták vele a lovakat. De nem dobták ki az állandó használattól egyre kisebbre zsugorodó kapafejeket sem: amíg nagy volt, a férfié volt, később az asszonyé, majd a gyereké lett, s mire kicsire töpörödött, jó lett kaparónak. A téeszesítés megindulásakor könnyebbé vált a tárgyak beszerzése: miután a helyiek már nem a „magukét”, hanem a „közöst” művelték, saját szerszámaikhoz sem ragaszkodtak annyira. Ezt a polgármester úgy summázza: a szocialista típusú szövetkezeti forma nem felelt meg a személyes érdekeken alapuló – úgymond kapitalista – termelésnek. Amikor pedig a rendszerváltás után újból lehetett volna egyéni gazdaságokat elindítani, már nem volt kivel, és nem volt hol. A földek szétaprózódtak, a téeszt széthordták, az élelmesebbek – a tűz közelében lévők – kivásárolták a jobb állapotban lévő gépeket. A kárpótlás idején sok idősebb ember reménykedett abban, hogy a visszakapott aranykoronájáért családja korábbi földjét veheti meg – legtöbbször azonban ez sem sikerült. A végül megkapott telkekhez nem kötődtek, könnyebben odaadták haszonbérbe annak a négy-öt mezőgazdasági vállalkozónak, aki még fantáziát látott a földművelésben. Számuk egyre zsugorodik: a téesz egyik „utódjánál”, az Agrárszövetkezetnél épp most folyik végelszámolás. Gyenes György, a szövetkezet elnöke szerint az utolsó „pofont” a víz adta a cégnek: a 2000. évi nagy árvíz, majd az azt követő belvizek miatt évekig nem tudtak rendesen gazdálkodni, csökkentek a bevételeik. Tartalékaikat is felélték, pedig – jegyzi meg – egészen az utolsó évekig osztalékot is tudott fizetni tagjainak a búza, kukorica, napraforgó és tavaszi árpa termesztésével foglalkozó vállalkozás. Földjeik azonban egyre zsugorodtak, ahogyan tagjaik felhagytak a termeléssel. Amikor a kilencvenes évek közepén megalakultak, tizenöt tagjuk 800-900 hektáron gazdálkodott, mostanra tízen maradtak, s a végelszámolás megkezdésekor 440 hektárt műveltek. – Ötvenkét éve vagyok könyvelő, tizennyolc évig vezettem a szövetkezetet, ebben az évben betöltöm a hetvenhatodik évemet: elég volt – mondja. Nemcsak ő, a tagok többsége is idős, nem tudják vállalni a folyamatos munkát. Még így is messze túlszárnyalták a téesz szétbomlása után létrehozott másik agrárcéget, a Medicagot: utóbbi a megalakulás után hat-hét évvel megszűnt.

– Ilyen alacsony állami támogatás és felvásárlási árak mellett ma csoda lenne, ha bárki a mezőgazdaságból akarna vagy tudna megélni – véli Gönczi Mihály polgármester. Szerinte a kedvező adottságok miatt a magyar agrárgazdaság egész Európát színvonalasan el tudná látni élelmiszerekkel, ha az elmúlt két évtizedben – legyen bár jobb- vagy baloldali kormány hatalmon – szisztematikusan nem verték volna szét ezt az ágazatot. Volt például léüzem Hevesen – odavitték a gyümölcsöt, amit nem tudtak frissen, piacra eladni, s alma-, körte-, baracklé lett belőle. Bezárták. Volt cukorgyár Hatvanban, Selypen – mindkettőt megszüntették, így cukorrépát sem érdemes termelni. A hazai hagymának, paprikának, zöldségnek letörik az árát az olcsóbb importot kínáló multinacionális áruházak.

– Ma már alacsony áron lehet a boltban akciós tejhez, kenyérhez, zöldséghez jutni, ezért az sem tart tehenet és művel konyhakertet, akinek lenne rá ideje. A tévéből dőlő reklámok átmossák az emberek agyát, elhiszik, azt kell enniük és azt kell inniuk, amit ott mutatnak. Azzal már nem törődnek, hogy friss falusi tej helyett vizezett, pasztőrözött löttyöt isznak, vegyszerekkel kezelt zöldséget és vegyi anyagokkal felpuffasztott kenyeret esznek. Műkaját. És csodálkoznak, hogy betegek, mindenük fáj, s korábban halnak meg, mint apáik, anyáik, akik reggeltől estig a földeken dolgoztak, azt ették, amit a két kezükkel megtermeltek, boltba meg legfeljebb cukorért és sóért jártak. Kell-e ennél fényesebb bizonyíték arra, hogy melyik korban éltek emberhez méltóbb életet? – emeli fel a hangját Gönczi Mihály.

Majd sorolja, hogy míg a rendszerváltás előtti időkben tízezer választási malacot adtak el a faluban, ma egyet sem. Aki állatot tart, legfeljebb a családja ellátásáról gondoskodik. Egy kezén megszámolta, hányan tartanak birkát, kecskét vagy lovat, tehenet a faluban. Korábban mesteremberek is dolgoztak Átányban, mert a paraszti gazdaságoknak szükségük volt kerékgyártóra, csizmadiára, cipészre, borbélyra és kovácsra. Ma nincs belőlük egy sem. Kovács végzettségű ember kettő is él ugyan Átányon, de nem találtak sem helyben, sem a környéken a szakmájuknak megfelelő munkát. Így az egyik éjjeliőrként, a másik sofőrként dolgozik. Ezen sincs mit csodálkozni – mondja a polgármester –, a barkácsboltokban ott vannak az előre gyártott kerítéselemek, senki nem keresi a kovácsoltvas kézműves kaput. S mivel a mezőgazdaság meghalt, nem kell kapa, ásó, balta, eke és kocsiszerszám. Még lópatkó sem.

Nemrégiben Orbán Károlyné, a falu védőnője, helyi önkormányzati képviselő kezdeményezésére kérdőíves felméréssel kérdezték meg az átányiakat, milyen a közérzetük, mit tartanak értéknek a faluban, s mi az, ami szerintük jobbításra szorul. A kutatásról azonban a híradásokban a védőnő szerint egyoldalúan számoltak be, a negatív véleményeket felnagyították, miközben a pozitívakat elhallgatták. Emiatt a kérdőíves felmérésről nekünk már nem is nyilatkozik.

A kezdeményezésről elsőként hírt adó Heves megyei hírportál, a www.heol.hu így összegez: „a kérdőívek tanúsága szerint a helyiek fele nem elégedett a falu jelenlegi helyzetével, többek szerint Átány megállt a fejlődésben. A legnagyobb problémának a közbiztonság hiányát, a magas munkanélküliséget, az utak és a járdák állapotát jelölték meg, de nyomasztónak ítélték a vállalkozások és a hangos híradó hiányát is. Elégedettek viszont az egészségügyi és szociális ellátással és az oktatással. A Mit kellene tenni falunk fejlődése érdekében? kérdésre adott válaszok közül elgondolkodtató volt az a megnyilatkozás, mely szerint »Itt semmit sem tudunk tenni, menthetetlen.« Summás javaslatok fogalmazódtak meg a falu védelmét és a közbiztonság javítását célzó ötletek között is, volt, aki azt javasolta, seriff kell a falunak, mások a 22 óra utáni kijárási tilalomban látnák a megoldást, de volt, aki szerint a visszaeső bűnözőket örökre ki kellene tiltani Átányból. (…) Akadt olyan válaszadó, aki azt írta: »Amíg a romák miatt félnek az emberek, elzárkóznak egymástól is, addig sehogy!«”

A válaszadók jövőképe is igen sötét: volt, aki attól fél, szellemfaluvá válik a község, a lakosok érdektelenek, az ősi átányiak csak „halnak és mennek”, míg a betelepülő cigányoktól semmi jó sem várható. A legpesszimistább vélemény ebben a két mondatban fogalmazódott meg: „Ha így megy tovább, mi leszünk drága kis hazánk kisméretű Nápolya, úgy látom, Átánynak jelenleg nincs jövője…” és „Minden a múlté, aki tud, az meneküljön.” A felmérés anyagát a hírportál információi szerint a Nemzeti Erőforrás Minisztérium is bekérte, mondván: a szociális tárca érdeklődését felkeltette ez az úttörő munka.

Orbán Károlyné átányi védőnővel egy gyönyörű, nemrégiben átadott egészségházban ülünk: a falakon körben színes figurák, lepkék, teknősök, virágok, patyolattisztaság mindenütt. Digitális mérleg, szívhangmérő, korszerű műszerek – akár egy városi rendelőintézet is megirigyelhetné. A szakember szerint egy ilyen helyiségbe szívesebben jönnek be a kismamák, a terhes anyukák és a gyerekek is, így nincs nehéz dolga, amikor felvilágosító előadásokat tart.

– Sokan szeretik azzal elintézni a cigányokat, hogy tudatlanok, lusták, és ezt úgysem lehet semmilyen eszközzel megváltoztatni – mondja.

Ő azonban a munkája során mást tapasztal.

– Lehet, hogy kevesebb pénzt kell beosztaniuk, mint egy rendszeres jövedelemből élő családnak, de egy újszülött érkezésekor ők is igyekeznek biztosítani az alapvető kelengyét a babának: kiságyat, fürdetőkádat, babakocsit, rugdalózókat, pelenkákat – sorolja. – Az anyukákat nem kell biztatni, hogy amíg lehet, szoptassanak, mert ezzel tesznek jót a kicsinek; ezzel maguk is tisztában vannak. Más kérdés, hogy olykor tévéreklámok vagy tévhitek miatt olyan ételt is adnak a csecsemőknek, amilyet még nem kellene: joghurtot vagy épp tehéntejet.

A védőnő azt mondja: nemcsak a gyerekek gondozásában segít – elvileg hatéves korig kellene „nyomon követni” egy-egy gyerek fejlődését –, alkalmasint az egész család mellett afféle „tyúkanyó” szerepet tölt be: ha kell, telefonon időpontot kér az egri kórház nőgyógyászati osztályán, de ha úgy adódik, kérelmek kitöltésében is segít, vagy azt is megbeszélhetik vele, hogyan osszák be a pénzt hónap elejétől a hónap végéig. – Mindenkit ismerek a faluban, a mostani anyukák még csecsemőként voltak a gondozottjaim. Előttem senki nem szégyelli elmondani, mi a baj, én meg szívesen meghallgatok mindenkit. Talán ez a titka annak, hogy soha semmilyen konfliktusom nem volt még a legvadabbnak tartott családdal sem – teszi hozzá Orbán Károlyné.

Az egészségházból a szemben lévő önkormányzati iskolába tartok. A faluban a református egyház is működtet általános iskolát, oda szintfelmérés után lehet bekerülni, s havi néhány ezer forintos tandíjat is fizetni kell. A két átányi iskolát elkerülte a jászladányihoz hasonló „szegregációs cirkusz”, mert – mint helyi tanárokkal beszélgetve kiderült – mindkét iskolába zömmel cigány gyerekek járnak, az úgymond magyar diákok többségét régóta átviszik a szülők Hevesre vagy Tenkre. A református iskola ottjártamkor épp zárva, de itt is, akárcsak az önkormányzatiban, a nyári szünidő alatt néhány órás napközi működik, ahol a rászoruló gyerekeknek foglalkozást tartanak, és meleg ebédet is kapnak. Serfőzőné Baráth Ibolya, az önkormányzati iskolai napközi ügyeletes tanítója arról beszél: nehéz, de szép hivatás az övék, s minden apró sikernek örülnek – például annak, ha egy megyei versenyen jól szerepel a tánccsoportjuk, vagy focistáik bejutnak a területi döntőbe. Amikor arról kérdezem, tud-e a faluban „cigánykarrierről”, három-négy nevet említ, akik az egri tanárképző főiskolára jártak, vagy most kezdik ott a tanulmányaikat.

Az iskolából az átányi főtérre megyek át, s közben elhaladok a volt művelődési ház mellett, amelyet épp átépítenek: egy pályázati támogatásnak köszönhetően Integrált Közösségi Szolgáltató Tér lesz belőle, színpaddal felszerelt új nagyteremmel, irodákkal, vizesblokkokkal és kerékpártározóval. Az uniós előírásoknak megfelelően akadálymentesítik a bejáratot, és mozgáskorlátozott-parkolók is lesznek: az épületet várhatóan idén ősszel adják át.

A főtér általában csendes, most azonban segélyosztás napja van: ilyenkor zajos és forgalmas a falu. Azt mondják a helyiek, az okosabbak hónap elején veszik meg előre a lisztet, cukrot, tojást. A buták meg – teszik hozzá – néhány nap alatt elverik a pénz a kocsmában italon meg játékautomatán. Hatalmas fekete Audiból száll ki egy fehér pólós, tagbaszakadt férfi. Nem szól senkihez, csak körbenéz a piactéren, felméri a terepet. Mintha néhány váll lejjebb ereszkedne, néhány fej előrébb hajolna, a zsivaj is csitul. Később azt mondja valaki, a férfi a „kamatolásból” élő egyik család feje, s azt jött ellenőrizni, dolgoznak-e a tartozást beszedő rokonok. A nemrég elkészült tetősátoros piac előtti placcon magam is látom, hogyan zajlik a pénzbeszedés. Kerékpárral vagy gyalog érkezik egy-egy asszony, előkotor a pénztárcájából néhány ezrest, odaadja a tér szélén ácsorgó másiknak. Az elteszi, egy papíron áthúz valamit, majd benyúl a zsebébe, ad néhány ezrest, s ugyanarra a papírra felír valamit. Az ördögi körből nehéz kiszállni. Ha valaki megszorul, és kölcsönkér egy uzsorás családtól, egy hónappal később ennek az összegnek a dupláját kell visszaadnia. Itt a kamat nem évi húsz-harminc, hanem havi száz százalék. A jellemzően családi pótlékból és segélyekből élő helyi romák a hónap végére duplájára nőtt összeget pedig nem képesek visszaadni: ilyenkor „nagy kegyesen” újabb kölcsönt kapnak, a tartozás pedig tovább nő. A vége sokszor az, hogy a hitelfelvevő családtól elorozzák a házát, s „csicskásként” dolgoztatják a családtagjait, némi zsebpénzért és élelemért cserébe. Előfordul, hogy az adóstól a bankkártyáját veszik el: a segélyt és a családi pótlékot már folyószámlára kapják a rászorulók, amihez bankkártya jár. A faluban megtudom: van olyan férfi, akinek húsz-huszonöt idegen bankkártya van a zsebében, ő gazdálkodik azokkal.

Egy átalakított lakókocsiban mozgó húsárus kínálja a portékáját – főként disznóhúst, itt az a kelendő –, egy tojáskereskedő pedig autója nyitott csomagtartójából árulja a tojást, huszonhét-huszonnyolc forintért darabját. A tojásárus átányi születésű, de már évekkel ezelőtt elköltözött. Hetente egyszer jár ide, s mint mondja, a hó eleji napokat szereti legjobban. Ilyenkor nagy tételben viszik az áruját. Öttálcányi tojással egy tizenéves cigánygyerek egyensúlyoz előttem. Amikor megkérdem, mennyi időre lesz elég, azt válaszolja: egy hétig, mert sokan vannak, és szeretik a rántottát.

A fedett tető alatti termelői piacon öt asszony árul: két idősebb zöldbabot, kaprot, paradicsomot, ketten krumplit és dinnyét, egy pedig használt ruhát. Utóbbiról látszik: saját, kinőtt, de még jó állapotban lévő szoknyáját, blúzát hozta ki eladni, négy-öt ruhadarab van előtte, szépen összehajtogatva.

A piacon találkozom Balogh Ferencnével, aki néhány hónappal ezelőtt még a helyi cigány kisebbségi önkormányzat vezetője volt. Aztán előbb ő, majd sorra utána lemondtak a tagok is, végül feloszlott az önkormányzat.

– Nem adtak közösségi helyet, s a többségi önkormányzat azt is meg akarta szabni, mire költsük a pénzünket, ez pedig már nem tetszett közülünk senkinek – magyarázza Baloghné. A polgármestertől megtudom: a tűzoltószertárban volt korábban a kisebbségi önkormányzatnak egy helyisége, de átalakítás miatt ezt most nem tudják használni. Felajánlotta helyette, hogy az üléseikre vegyék igénybe a polgármesteri hivatal tárgyalóját, ám ezzel nem éltek. Többek szerint azért oszlott fel a cigány kisebbségi önkormányzat, mert ebben az évben már nem kaptak támogatást a falutól a telefon- és egyéb költségeik kifizetéséhez, azt a saját költségvetésükből kellett volna fedezni, így pedig már nem jutott volna a tagok tiszteletdíjára. Balogh Ferencné erre úgy reagál: kilenc évig volt kisebbségi képviselő, ez idő alatt a költségvetésük nagy részét a szegény családok megsegítésére fordították.

A téeszben a hetvenes években sok átányi cigány ember dolgozott. Havonta ezerötszáz-kétezer forintot is megkerestek, ami akkoriban jó átlagfizetésnek számított: paradicsomot, dinnyét, káposztát termeltek, volt, akit az állatokhoz osztottak be, de sokan cirokseprűt kötöttek, ahhoz ők értettek legjobban. A rendszerváltás idején legelőször a cigányokat küldték el, nekik volt a legalacsonyabb érdekérvényesítő képességük, értük nem állt ki senki. A környékben nem kaptak munkát, így legtöbben tartósan állástalanokká váltak. A közmunkaprogramokba később bekapcsolódtak ugyan, de valódi értékteremtő munkát nem végeztek. Négy évvel ezelőtt a cigány kisebbségi önkormányzat kezdeményezésére veteményeskert-program indult Átányban: a rászorulók kaptak vetőmagot, palántákat, s több tucat család termelt magának zöldséget. A rákövetkező évben azonban már nem volt rá pénz, a kertek többségét azóta benőtte a gaz.

– Amíg a cigányok tudtak seprűt kötni a téeszben, nem kellett lopniuk, hogy etetni tudják a gyerekeiket – mondja Balogh Ferencné. – Tudnánk mi dolgozni, a sártapasztáshoz, vályogtéglavetéshez minden cigány családban ért valaki, ezt még a szüleink tanították meg nekünk, de nincs olyan vállalkozó, aki egy ilyen telepet létrehozna – panaszolja. Eddig neki sem volt munkája, most a népszámláláskor adatgyűjtési biztos lesz, öt másik rokonával együtt.

– Minket küldenek a cigányokhoz, mert oda más nem nagyon akar menni – teszi hozzá. Ő is két részre osztja a helyi romákat: a rendesekre, meg a betelepültekre, akikkel sok a baj.

A cigányok érintőlegesen felbukkannak az átányi kutatók parasztokról szóló könyvében is: „Cigányok élnek ugyan Átányon, de a falun kívül. A föld népétől ők – helyi megítélés szerint – nem csupán abban különböznek, hogy más módon szerzik meg a kenyerüket, hanem hogy nem magyarok, a helyi értékrend szerint alacsonyabb rendű emberek, »másként vannak teremtve«. (…) Nincsenek udvaraik, házaik nem hasonlítanak a falusiakéra, kicsik, alacsonyak, bejáratuk keskeny oldalukon nyílik, soknak padlása sincs, hanem a fedél van belülről betapasztva. Többnyire egy helyiségből állnak. A ház mellett hiába keresnénk gazdasági épületet, még disznóóljuk, baromfióljuk sincs, állatot nem tartanak. (…) A cigányok nem dolgoznak a szántóföldeken. Némelyiknek speciális mestersége, hogy zenész. Számukra vannak fenntartva a háztartások bizonyos aláértékelt munkái, így a tapasztás, kemencerakás, nagyrészt a vályogvetés is. A nagyobb háztartásoknak van bejáratos cigánya, aki időről időre megjelenik, hulladékot kap, alkalomszerűen elvégzi a cigánynak való munkát.”

A cigányok helyzete is változott azonban a kutatás húsz éve alatt. 1931-ben 57 volt a cigányok létszáma a faluban, 1964-ben már 182. (Ma az itt élőknek már nagyjából harmada roma, a cigány önkormányzat volt vezetője szerint gyerekekkel együtt öt-hatszáz fő alkotja közösségüket.) A hatvanas évek végén lezárt kötet egyik lábjegyzetében olvasható, hogy a cigányok ekkor „már számos állami kedvezményt élveztek a faluba való beilleszkedésük segítésére: ha például magyar módra tartós házat akartak építeni a faluban, hosszú lejáratú, kamatmentes kölcsönt kaptak, amilyet viszont a parasztok nem kaphattak. Ingyenes egészségügyi ellátásuk, a gyerekek oktatása biztosított volt. 1964-ben, a közigazgatás hathatós támogatásával a faluban öt ház volt már a cigányok birtokában, de ezekben tizenegy család lakott, a lakáskörülmények tehát nem sokban különböztek a »cigány módra« épített kis hajlékok zsúfoltságától. A 182 cigány közül a szövetkezetekben körülbelül 12, a községen kívül az iparban 10 dolgozik csak rendszeresen.”

– Régebben az átányi parasztok, így hívjuk mi a magyarokat, szerettek minket, jók voltak hozzánk az öregek is – mondja Balogh Ferencné. – De most néhány csavargóéletű miatt már minden cigánytól félnek, bezárkóznak, nem beszélnek velünk.

 

Ha éjszakára be is zárkózik, nappal, régi szokás szerint még nyitott ajtó mellett éli mindennapjait a nyolcvannyolc éves Bedécs Kálmánné született Rózsa Etel. Amikor benyitok hozzá, az ágy szélén ül, s egy üdítős palackot forgat szórakozottan a kezében. A néprajzosok átányi kutatásának idején már felnőtt asszony volt: ugyanabban a házban él ma is, mint akkor. Egy évvel idősebb férje hosszabb ideje a gyöngyösi kórházban van, azóta az asszony egyedül van a házban. A puritán berendezésű hálószobában két ágy, az egyiken egy vászonlepedőn házi tészta szárad, az unokáknak készítette nemrég. Mindennap jár hozzá a faluból egy szociális gondozó, aki ebédet hoz, gyógyszert intéz, vagy csak ránéz, hogy minden rendben van-e.

A homlokgerendán bevésve egy felirat: „Kakas István építette, Isten segedelme által, 1889. évben.” A ház – mint a régi népi építészet utolsó emlékeinek egyike – védett, átalakítani, modernizálni nem lehet. Nem is akarják, megszokták, hogy az udvari vécére járnak, s lavórban mosdanak. A tisztaszobában még a régi szekrények, előttük a vetett ágy. – Le akartuk cserélni a bútort modernebbre, de aztán így maradt – mondja Etel néni, s a szájából valahogy furcsán hangzik a „modern” szó.

Az asszonynak harmincegyezer forint a nyugdíja: a háztartást vezette fiatalkorától, ápolta az időseket, „három öregnek viseltem gondját, a férjem édesanyjának, a nagymama testvérének, és az anyósom édesapjának”, mondja, de a nyugdíj kiszámításakor ez a fajta munka nem számított. A férje hajdani téesztagként többet kap, de a pénz jó részét gyógyszerekre költik.

– Dógoztunk, anyám, látástól vakulásig a magunk fődjivel. A hatvanas években baleset érte az uramat, keresztülment rajta a kocsilőcs, azt hittük, ottmarad. Utána már nem tudott úgy dolgozni, mint régen. Eladtuk a két lovat, aztán eladtuk a teheneket is. A kenderföldre se jártunk ki, maradt a háztáji, libákkal, kacsákkal csirkékkel, disznókkal, de ahogy öregedtünk, úgy maradt ez is el; mára csak a fiamék vágnak. Tyúkot az utolsó időkig tartottunk, aztán egy este mind a tizennyolc szárnyast kilopták a cigányok az ólból. Azóta nem tartunk azt se.

– Honnan tudja, hogy a cigányok voltak? – kérdem.

– Azok szoktak lenni – feleli.

Elveszett aztán a föld is. Persze egy darabig megvolt az is – Bedécs Kálmán módos gazdának számított –, aztán a téeszesítéskor elvették a birtokot. A kárpótláskor egy részét visszaadták – „De azok már nem a mi jó, zsíros fődjeink vótak, azt mások kapták meg” – teszi hozzá az asszony.

A földet végül eladták.

A két lányunoka ennek bevételéből szállt be egy pesti és egy egri lakótelepi lakás vételárába.

 

Nincsenek.

Cimkék: Doros Judit

 

Cimkék: Doros Judit