Kürti Emese: Kaján Tibor karikatúráiról

 

 

Kaján Tibor, a Lúdas Matyi karikaturistája hetente három-négy rajzot adott le a lapnak éveken keresztül, amikor a lapkészítés rutinjára adott ironikus reakcióként elkészítette a karikatúraautomatát. Az automata három papírkorongból állt: az egyikre érdekes személyeket (építészt, hóhért, bírót, sellőt), a másikra érdekes helyszíneket (poklot, mennyországot, múzeumot), a harmadikra pedig tárgyakat (televízió, repülőgép, rádió) írt föl nagy mennyiségben. A cikkelyekben szereplő adatokat összeolvasva a generátornak elvileg mentesítenie kellett volna az alkotót a humoros rajzok termelése alól, de Kaján végül sosem használta az eszközt. „Az indulatnak nem volt korongja” – mondja, márpedig a humor abból az indulatból fakad, amely a legfőbb reflektív kötelék az ember és a környezete között. A humor előállításából nem lehet kiküszöbölni a személyiséghez kötődő lélektani tényezőket és a kritikai szellemet, mindazt, ami a fizikai valóságot valamely szokatlan perspektívából értelmezi újra. A karikatúra legnagyobb ellensége a közhely, legjobb barátja a meglepetés, állítja.

Koestler szerint a humor forrása az, ha egy eseményt vagy gondolatot az egyik gondolati mátrixból egy másikba helyezünk át, ahol másfajta szabályok érvényesek. Az elv egyaránt érvényes a szövegszerű humorra és a grafikus változatára, amely éppenséggel a szöveg kiküszöbölésével tudott kivívni magának némi szabadságot az 1956 utáni Magyarországon. A karikatúra műfaja olyan természetességgel volt jelen az ország legnagyobb példányszámú lapja, a Lúdas Matyi (600 ezer példány, elképzelhetetlen) révén a vizuális köztudatban, hogy a fokozatos politikai enyhüléssel párhuzamosan ugyanezzel a természetességgel vált a társadalomkritika műfajává is. Kaján (Kalász) Tibor, Réber László és Hegedűs István a lap (némi csúfolódó iróniával) „művészszobának” nevezett helyiségében egyre több személyes rajzot készíthetett, olyan példák figyelembevételével, mint a kevésbé kielégítő, szovjet (szocreál) Krokodil, illetve a zseniális romániai származású amerikai, Saul Steinberg, a New Yorker karikaturistája.

Kaján számára rendkívül fontos volt Steinberg újítása, a szöveges elem teljes kiiktatása a képből és a filozofikus tartalom minimalista rajzi eszközökkel való közvetítése. A fő – demokratikus – törekvése az volt, hogy a szöveg támasztéka nélkül, bárki számára legyen olvasható a rajz, illetve az általa képviselt tartalom. Ebben a végső redukciós törekvésében, amely együtt járt a grafikusok egyenjogúságáért való küzdelmével, odáig ment, hogy 1963-ban kilépett a Lúdas Matyitól, ahol a grafikai autonómia igénye nem talált kellő megértésre, és a Tükör munkatársa lett. Itt saját oldalt kapott, ahol említett grafikusbarátok és külföldi grafikusok kis szabad műhelyét alakíthatta ki.

A karikatúrát egyébként már a főiskolán sem tekintették „komoly” képzőművészeti műfajnak, ahová Kaján Tibor 1945 után – egyidejűleg a Lúdas Matyihoz való kerülésével – járt. Kivételes alkalmakkor, főiskolás mulatságon, az elsős „tökavatókon” eltűrték, hogy telerajzolja a folyosók és a termek falát, talán meg is érezték a rajzban lévő erőt, másnapra azonban elmúlt az időszakos nyitottság, és a karikatúra kifejezés újra szalonképtelenné vált. Jellemző, hogy a francia kultúrát jól ismerő Berény Róbert és Kmetty János voltak azok a mesterek, akik a párizsi lapok tapasztalatával a hátuk mögött már nem idegenkedtek tőle, és megértették a tömörítés és az azonnali hatás műfajában lévő szórakoztató, kritikai potenciál jelentőségét.

Karton Galériában kiállított művei sajátos kortársi átértelmezésen mennek keresztül, mivel az örök cirkuláció folytán őket is utolérte a történelem. Jelentős részük természetesen szorosan tapad a Rákosi- és a Kádár-korszak köz- és magánéleti struktúráihoz, de épp az egyszerűségük és a konkrétságuk teszi nyilvánvalóvá, hogy a hatalom természete mennyire absztrakt, ennélfogva adaptálható. Technikai értelemben pedig nem tartalmaz semmiféle kreativitást: mindig az utcai névtáblák leszerelésével kezdődik. A magánéleti elszigetelődés nem csökkent, hanem növekedett, az egymás iránti gyanakvás csak átalakult, de szociális-gazdasági okokból fönnmaradt. Egy újságíró emeli ajkához az ujját 1952-ből. Kaján Tibor 90 éves.

 

 

Kapcsolódó írások:

Kürti Emese: Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca műveiről Gőbölyös Luca legújabb munkája egy főzőműsor. A...

Kürti Emese: Körösényi Tamás (1953–2010) Körösényi Tamás (1953–2010) Egy másik szobrász, Édeske mobilja mellett találkoztam...

Kürti Emese: Fernando Botero Budapesten Fernando Botero sikertörténete a Szépművészeti Múzeumban folytatódik. Nem volt ugyan...

Kürti Emese: A nagy faktúraművész Kevés magyar művész tudna olyan imponáló történeteket mesélni az...

Kürti Emese: Rutkai Bori összművészetéről Ha Rutkai Bori nem csinálna semmit, csak lenne mint barát,...

 

 

Cimkék: Kürti Emese