Marosán György: Az altruizmus rejtélye és az állam matematikai elmélete

1975. január 6-án Londonban megdöbbentő öngyilkosság történt: egy 63 éves magányos amerikai férfi – George Price – lerobbant szobájában ollóval elvágta saját torkát. Temetésén, néhány nap múlva, nyolc ember kísérte végső útjára: két odatévedt látogató, négy hajléktalan és a 20. század evolúciós kutatásának két világhírű tudósa: J. B. S. Haldane, a rokonszelekció elméletének kidolgozója, és J. M. Smith, a játékelmélet evolúciós alkalmazásának úttörője. A nézelődők jelenlétét a temetők különös légköre, a hajléktalanokét viszont a hála magyarázta. Az elhunyt nekik adta mindenét, és öngyilkosságának oka is az volt, hogy vagyona elfogyott, további segítséget nem tudott nyújtani. A két neves tudós viszont az elhunyt szellemi hagyatékának – az altruizmus kutatásában elért eredményeinek – adózott.

 

Az altruizmus rejtélye

 

Az altruizmus – az önzetlen segítség – a természet megfejthetetlen talányának tűnik. A józan ész számára felfoghatatlan, hogy egy lény saját érdekei rovására másokat segítsen. A kutatók előtt is sokáig megmagyarázhatatlan volt, miért vállal valaki kockázatot és terheket idegenekért. Önmagunkat gyengíteni és versenytársunkat támogatni a természetben zajló élethalálharc szemszögéből érthetetlen. Az altruizmus azonban felvet egy általánosabb kérdést is. Minden társulás – a sejtekből felépülő szervezetek, a hangyák „állama”, a farkasfalka és az emberi társadalom – arra épül, hogy a közösség tagjai összehangolják viselkedésüket, és együttműködnek. A kérdésre, hogy miért éri meg együttműködni, ha a természet kegyetlen versenye inkább önzésre kényszerítene, minden civilizáció megalkotta a maga válaszát. A Rómából kivonuló első „sztrájkolókat” – a legenda szerint – Menenius Agrippa meséje győzte meg: a társadalom élőlény, amelyben van, aki gyomor, és van, aki kéz. E válaszokat a gondolkodók ugyan az absztrakció magasabb szintjére emelték, de mindvégig megmaradt a meseszerű értelmezés vonulata. Platón például – Szókratész szájába adva – így kezdi a történetet: „Képzeljük el, miként alkotjuk meg az államot…”, majd leírja az elképzelt eseménysort, amely elvezet a görög városállamokig. Arisztotelész viszont a társadalom létezését az ember meghatározására vezeti vissza. Az embert a közösségben élő állatok – zoon politikon – osztályába sorolja; megkülönböztető sajátossága, hogy gondolkodó és beszélő lény, amely meg tudja különböztetni a jót a rossztól.

Definícióba rejteni a megoldást, majd – mint a bűvész a kalapba rejtett nyulat – kellő pillanatban magyarázatként felmutatni nem elegáns. Az újkorban ezért újabb megközelítés – a társadalmi szerződés elmélete – vált divatossá. Az emberek – mint életük sok problémájának megoldásánál – szerződést kötnek: lemondanak bizonyos jogaikról cserébe azokért az előnyökért, amelyeket a szerződéssel létrehozott állam nyújt. A társadalmi szerződés elmélete mögött rejtve ugyan, de már ott van a későbbi megoldás gondolata, hiszen a szerződés nem pusztán kötelezettségekről és jogokról, hanem a hozzájuk tartozó költségekről és haszonról szól. Az altruizmus az élővilág sok jelenségét sikeresen magyarázó evolúció számára is sokáig kemény diónak bizonyult. Darwin a méhkirálynő javára az önálló szaporodásról is lemondó munkások példáját elmélete számára megoldhatatlannak tűnő rejtélynek tekintette. Különös, hogy a naplójában ott volt a megoldás kulcsa: egy helyen házasulásának problémáján tűnődve rendszerezetten összevetette annak előnyeit és hátrányait, majd levonta a következtetést: „Házasodni, házasodni, házasodni. QED.”

 

Miért van vállalat?

 

1937-ben egy akkor még csak 27 éves fiatal kutató – Ronald Coase – cikket publikált. „Az a célom – írta –, hogy megértsem, miért jön létre egyáltalán egy cég, amikor a piac meg tudná oldani a problémáját.” A kérdés ilyen felvetése különös: vállalatok évszázadok óta léteznek, a 19. századtól pedig ezek a világgazdaság meghatározó tényezői. Coase az akkori tudományos közfelfogás által „tökéletesnek” gondolt piac fogalmából indult ki, amely hatékonyan képes megoldani a gazdaságban a koordináció problémáját, a termelési tényezők – az emberek, a tőke, a nyersanyag, a részegységek – összeszervezését és az elkészült termékek vásárlókhoz való eljuttatását. Így valóban indokolt a kérdése: miért van vállalat, ha egyszer a piac hatékony megoldást szolgáltat? A naiv – vagy csak annak tűnő – kérdésénél talán csak a válasza volt különösebb.

A megoldás kulcsa – Coase szerint – az addig elhanyagolt tranzakciós költségek létezése. Ahhoz, hogy a termelés szervezetten folyjék, a termelés tényezőinek kellő időben, mennyiségben és minőségben a megfelelő helyen kell lenni. Ez kétségkívül biztosítható a piac szereplői közötti egyedi szerződésekkel. Ám a szerződéses partnerek felkutatása, kiválasztása, a szerződés megkötése, nyomon követése és végül, ha valami probléma merül fel, a szerződés végrehajtásának kikényszerítése időt, pénzt és erőfeszítést követel. A szerződéseknek tehát jelentős költségeik vannak. Ezért – érvelt Coase – adott feltételek mellett hatékony lehet egy vállalat típusú szerveződés, amelyen belül nem a piac működik. A vállalatokban – mint a társadalom sok intézményében – a hierarchikusan szervezett hatalom utasításokkal és előírásokkal határozza meg a résztvevők viselkedését.

Coase cikkéből a közgazdaságtan egy új ága – a tranzakciós költségek gazdaságtana – formálódott ki. 1991-ben az immár 81 éves kutató munkásságát Nobel-díjjal jutalmazták „a gazdaság intézményeinek és szervezeteinek működésében fellépő tranzakciós költségek és a tulajdonjog jelentőségének felfedezéséért és tisztázásáért”. Ezzel egyben aláhúzták a tudománynak azt a szerepét, hogy rákérdez az evidenciákra. Coase megközelítése azonban még a Nobel-díj odaítélése előtt általánosan elterjedt, így az 1950-es évektől ha valaki az egyetemen gazdaságtannal foglalkozott, szükségképpen megismerkedett a tranzakciós költségek fogalmával.

 

Miért van társulás az állatok
világában?

 

1957-ben egy D. W. Hamilton nevű hallgató iratkozott be a London School of Economicsba. A fiatalembert azonban nem a közgazdaságtan érdekelte. Gyermekkora óta az a – már Darwint is érdeklő – kérdés foglalkoztatta: miért segítik egymást az élőlények, és alkotnak „államaik” sikeres evolúciós konstrukciókat? Egyetemi évei alatt Hamilton felvett az intézmény által javallott – közgazdasági jellegű – tárgyat is, és így természetes szemléleti eszközként sajátította el a „tranzakciós költség” fogalmát. Az altruizmus jelenségét tehát – a gazdasági tranzakciók mintájára – az élőlények elemi cselekedeteinek „költség-haszon” elemzése szemüvegén keresztül szemlélte. Az evolúció modern szintézisének alapján a genetikai folyamatokat állította elemzésének középpontjába, és szokatlan választ adott a „miért van társulás?” kérdésre. Lehet – mondta –, hogy az egyednek nem kifizetődő az altruizmus, de ha a családnak igen, akkor – még önmagát feláldozva is – hozzájárul a közös gének továbbadásához. Ennek a gondolatmenetnek alapján az altruizmust egy matematikai egyenlettel értelmezte:

r × a › c

A képletben az r = a szóban forgó lények közötti genetikai rokonság foka, az a = rokonoknak nyújtott haszon, a c = pedig az egyednél jelentkező költség. Ha az evolúció valóban az „önző” gének elterjedésére ösztönöz, akkor – ha egy lény önmagának „okozott” kára (költsége) kisebb, mint a rokonainál jelentkező előny – „kifizetődő” az altruista viselkedés. „Legfeljebb” nem a saját, hanem a vele szoros rokonságban levő – tehát közös génekkel rendelkező – egyedeket juttatja előnyökhöz.

 

G. Price és az egyenlete

 

Hamilton már számottevő sikereket ért el a munkájában, amikor egy amerikai, az eredetileg kémikus képzettségű, de a matematikában is járatos G. Price megjelent a színen. Price Angliába érkezését követően kezdett el foglalkozni az altruizmus problémájával. Saját életútjának problémái – sokáig meghökkentően önzően viselkedett magánéletében – ösztönözhették a kérdés felvetését: miként lehetséges, hogy egy lény hol önfeláldozó, hol önző és érdektelen mások szenvedései iránt? Mint a matematikához értő kutató megalkotott egy összefüggést – a Price-egyenletet –, amely az élőlényekre ható különböző szelekciós hatásokat tételezett fel, és számba vette az egyedi lépések hasznát és költségeit. Ennek alapján a többszintű szelekció modelljét foglalta matematikai formulákba. Szemléletében nem csupán a rokonság, de a körülmények nyomására „barkácsolódott” bármely társulás – csoport, boly, falka vagy társadalom – is része lehet a szelekciós folyamatnak. Az élőlények adott környezeti feltételek között megtett egyedi lépéseinek konkrét „költség-haszon” értékük van, amelyeket azután a környezet szelekciója összegez, és így különböző stabil szerveződéstípusok formálódhatnak ki. Emiatt válhat „versenyképessé” az egyed szempontjából hátrányosnak tűnő altruizmus, vagy lehet „hátrányos” az egyén szempontjából kifizetődőnek tűnő önző cselekedet.

Price végső soron általános matematikai megoldást kínált arra a problémára, hogy egy populáció önérdekű, egymást akár kihasználni kész lényeinek milyen feltételek mellett lesz „kifizetődő” szerveződéseket létrehozni: társulásokat vagy akár „államot”. Annak a kérdésnek a kutatásába is belekezdett halála előtt, hogy miért létezhetnek együtt egy populációban eltérő – agresszív és szelíd, vagy altruista és potyautas – stratégiát követő lények. Így megközelíthetővé tette azt a régi – és nem csak tudományos szempontból érdekes – problémát, miért létezik a társadalom és miért az állam.

 

Miért van társadalom?

 

A társadalmat – első pillantásra – az együttműködésben rejlő előnyök alapozzák meg. Az „én segítek neked, te segítesz nekem” típusú kölcsönösséggel hosszú távon mindenki jól járhat, és ez egyben tarthatja a társulást. Ám a közösségi lét éppígy felvet szociális dilemmát is, vagyis hogy a kölcsönös együttműködés hasznos ugyan, de legkifizetődőbb „potyautasnak” lenni: elfogadni, de nem viszonozni a segítséget. Kérdés, vajon elegendő-e a társulások fenntartásához pusztán az együttműködésből fakadó jutalom. Az együttműködők ugyanis kénytelenek a potyautasokat is eltartani, így előbb-utóbb drágállni fogják, ezért beszüntetik az együttműködést, és a közösség szétesik. A „potyautas-viselkedés” minden közösség legnagyobb veszélye, ezért visszaszorítására sokféle eszközt fejlesztett ki az evolúció. Ezek többsége a viselkedést terelő ösztönzők – jutalmak és/vagy büntetések – rendszerszerű alkalmazására épít. Az evolúció által kiformált ösztönzők egy jellegzetes változata a proszocialitást és az együttműködést támogató hormonok – az oxitocin és a vasopresszin – „alkalmazása”. A kutatás azonban rávilágít ezek egyoldalúságára – pl. az oxitocin etnocentrikus hatására. Fejlettebb állatok esetén ezért vált fontossá az erős reciprocitás tanult szabálya. Az állatok ösztöneibe a szociális tanulás által is bevésődik: szigorú kölcsönösség esetén fenntartható az együttműködés. Az emberben szintén „működnek” ezek az eszközök, de a társadalom alapjában véve a kultúrára épül.

Az emberré válás idején nagyméretűvé váló agyban az együttműködést segítő és a potyautas-viselkedést korlátozó mentális modulok – csalófelismerő, szabálykövető, méltányosság- és empátia-„egységek” – formálódnak ki. Majd a nagyjából 80–50 ezer évvel ezelőtt lezajló szimbolikus forradalom során a viselkedést meghatározó kulturális szabályok – a normák – jönnek létre. A norma a közösségben általánosan elfogadott, kívánatos viselkedésre vonatkozó utasítás: nem csupán megtartani, hanem megtartatni is kötelező. A normaszegést tehát nemcsak a károsultnak kell megtorolnia, akkor is büntetni kell, ha mást ért a kár. Az ilyen típusú megtorlást altruista büntetésnek nevezik: az „igazságtevő” költségén, idegent szolgál. A norma kényszerré teszi az altruista büntetést, amelynek – mivel erőfeszítést és harcot jelent – jelentősek a költségei. Ha engem ért inzultus, az kiválthat olyan dühöt, amely „felülírja” a büntetés költségeire figyelmeztető racionalitást: csak a sérelem megtorlása érdekel. Az evolúció ezt támogatandó „bölcsen” élvezetessé is teszi a büntetést: a káröröm erre utal. De miért vállaljam én a büntetés költségét, ha más a károsult? Pontosan így gondolkodik a másodrendű potyautas: a szabályt megtartja, de a másokat ért kárt nem torolja meg. Emiatt fontos, ha a közösségben egy szabályt normának tekintenek: nemcsak a szabály meg nem tartása, a potyautas megbüntetésének elmulasztása is szabályszegésnek számít. Ha a norma érvényesül, a kis közösségekben ritka a normaszegés, keveseket kell büntetni, így annak költsége is kicsi. A norma megtartásának eredményeként a nem rokonok közösségeinek mérete és összetartása is folyamatosan nőtt.

Az elmondottakat néhány éve a Price-egyenlet logikáját követő játék-elméleti kísérletben konkrétan is bizonyították (E. Fehr et al, Nature, 2006. szept. 18.). A vizsgálatban két főtől egészen több száz főig terjedő csoportokban játszottak úgynevezett közjavak játékot. Ebben a résztvevők a kísérlet elején „vagyont” kaptak, majd döntéseket hoztak: mennyi pénzt tartanak meg maguknak, és mennyit fektetnek be a „közösbe”, amelyet megnöveltek, majd egyenlően visszaosztottak. A befektetési hajlandóságot alapvetően befolyásolta a szociális dilemma: jó befektetni (adót fizetni), mert többet kapunk viszsza, de még jobb megtartani minden pénzt, és részesülni a közösből. Ezért a kutatók három különböző helyzetet állítottak elő: amikor nem volt büntetés, amikor csak az elsőrendű potyautasokat, végül amikor a másodrendű potyautasokat is meg lehetett büntetni. Az eredmények azt mutatták: „csak” az altruizmusra támaszkodva legfeljebb egy tucatnyi tagot magában foglaló nagycsalád képes együtt élni. Ha azonban a közösség tagjainak száma meghaladja a két tucatot, a kölcsönös előny már kevés, és kizárólag a potyautasok büntetése képes fenntartani az együttműködést és a közösséget. Amikor pedig a közösség száz főnél nagyobbra – társadalomméretűvé – nőtt, az együttműködés kizárólag normaszerű szankciók rendszerszerű alkalmazása esetén volt fenntartható. Ezzel megoldottuk a társadalom létezésének kérdését, de nem kaptunk választ az államéra.

Miért van állam?

 

A neolit forradalmat követően a közösségek mérete és komplexitása jelentősen megnőtt. A földművelésre való áttéréssel rögzült az egyenlőtlenség, kiszélesedett a munkamegosztás, és kialakult a hatalmi hierarchia. Egyre több nem rokon, különböző csoporthoz tartozó, eltérő szimbólumokat viselő személy élt együtt. A kulturális heterogenitás – miként a genetikai a Hamilton-képletnek megfelelően – az ösztönszerű altruizmus csökkenésére, az pedig előbb a potyautasok számának, majd az altruista büntetés költségeinek ugrásszerű növekedésére vezetett. Mind többen váltak tehát előbb másodrendű, majd elsőrendű potyautassá. A letelepedés miatt ugyanakkor a közösségek vetélkedése felerősödött, és ebben a küzdelemben a csoport mérete és összetartása fontos versenyelőnyt jelentett. A külső fenyegetés és belső széthúzás alternatíva elé állította a közösséget: széthullik, és áldozatul esik a hódításnak, vagy új integrációs eszközt fejleszt ki.

A kutatók számítógépes szimuláció segítségével azt vizsgálták, milyen büntetési intézmények stabilizálhatnak egy változó létszámú és heterogén emberi közösséget (K. Sigmund et al, Nature, 2010. aug. 12.). Kiindultak a korábbi kísérletek és a hétköznapok tapasztalataiból: a közösség fennmaradása nem nélkülözheti a büntetések rendszerszerű alkalmazását. Az egyik lehetséges mód a normaszerű büntetés, a peer punishment. Ezt szabályszegés esetén a közösség bármely tagja kötelezően gyakorolja bármely normasértő tag felett. A másik lehetséges mód az államszerű büntetés, a pool punishment. Ebben az esetben a közösség adó formájában forrásokat von el az egyénektől, cserébe átvállalja a büntetés költségeit. A kutatók arra jutottak, hogy amíg a közösség kicsi és homogén, a peer punishment megfelelő stabilitást biztosít, és olcsóbb a pool punishmentnél. Amint azonban a közösség mérete és komplexitása egy bizonyos szintet meghaladt, kizárólag a pool punishment eszközével tartható egyben. Közpénzből finanszírozott büntető intézmények nélkül megállíthatatlan a potyautasok számának növekedése, majd egy billenési ponton túl a közösség szétesése.

Ebben a modellben az állam – akár egy vállalat Coase modelljében – evolúciósan „barkácsolt” szerveződés, amely a közösség egyben maradásának és tagjai rátermettségének, így reprodukciós sikerének alapvető tényezőjévé vált. Az állam létezése trivialitás, így matematikai bizonyítása nem tűnik nagy eredménynek. Ám a matematikai egyenletek – figyelembe véve az írott szerződések „költség-haszon” viszonyait és az azt kiegészítő, úgynevezett „pszichológiai szerződések” hatását – felrajzolhatják az állam jövőbeli fejlődésének lehetőségeit.

 

A „pszichológiai szerződés”

 

Amikor az emberek szerződést kötnek, tudatában vannak, hogy írásba foglalt jogaik és kötelezettségeik költségeket rónak ki rájuk, és haszon élvezésére jogosítják fel őket. Ám kevesen gondolnak arra, hogy a szerződések „mögött” van egy sor a felek által tudatosan nem egyeztetett, de elvárt, illetve elfogadott igény, amelyet – az emberi erőforrás-menedzsment széleskörűen használt – „pszichológiai szerződés” fogalmával írnak le. Ez a munkaszerződés pontokba szedett szövegét kiegészítő, írásba nem foglalt, kimondatlan, de a felek által mégis hallgatólag tudomásul vett elvárásokra utal. Ha ez csorbul – pl. a főnök rendszeresen sértegeti a dolgozót, de éppígy ha egy férj folyton kiabál a feleségével –, az megrontja a viszonyt, és szakításhoz vezethet.

Az egyén és a társulásainak kapcsolata a gyakorlatban egy „alapszerződéssel” kezdődik. A vállalat esetén ez a munkaszerződés: azt elfogadva nem kell további külön szerződéseket kötni, a szervezeten belül már a hatalom és a hierarchia szabályai működnek. Vagyis az utasítások és a tervek oldják meg a „kinek, mikor, mit és mivel” kérdéseket. Amikor felvetődik egy feladat, a főnök – esetleg konzultálva a beosztottal – eldönti, mi a teendő, majd kiadja az utasítást, vagy eljuttatja a tervből adódó információt a beosztotthoz, aki ennek alapján tudja, mit kell tennie. A munkaszerződés mintájára értelmezhető az állam és polgára között – lévén még megszületése előtt „életviszonyba” lépnek – megkötött „társadalmi (alap)szerződés”. Ez a valóságban szerződések egész rendszere – az alkotmány és a sokféle törvény együttese –, amelynek birtokában a polgárok már nem vesződnek azzal, hogy életük során minden velük kapcsolatba kerülő emberrel és intézménnyel, minden felvetődő esetre külön (politikai) szerződést kössenek. Életük legtöbb kapcsolatát és konfliktusát az állami és politikai intézmény – bíróság, rendőrség stb. – közvetítésével oldják meg.

Ennek a „társadalmi szerződésnek” – miként a munkaszerződésnek – szintén van egy „pszichológiaiszerződés-szerű” kiegészítője. Az állam és az egyén sok olyan – a maga szemszögéből indokolható – elvárást támaszt, amelyet az írott törvények nem tartalmaznak, de mindkét fél hallgatólag tudomásul vesz, igyekszik megtartani, ennek ellenére esetenként mégis sérülhet. Az elmúlt száz év során a jóléti állam és a politikai demokrácia folyamatosan kiszélesült. Az átlagpolgár elfogadta az állam egyre növekvő intézményi hatalmát és a növekvő elvonásokat, cserébe a folytonosan növekvő szolgáltatásaiért. Ám közben az íratlan elvárások listája is gyorsan bővült. A 21. századba átlépve azonban mintha fordulóponthoz közeledne a világ. A 21. században az egyén és az állam között mindkét szerződés – a „társadalmi” és a „pszichológiai” is – a felek szemszögéből sérülni látszik. Mindegyik fél „potyautassággal” vádolja a másikat.

Az állam a „hagyományos” „potyautasság” terjedését tapasztalja: miközben polgárai egyre több és fejlettebb szolgáltatást követelnek, mind kevésbé hajlandók finanszírozni azokat, és a legkülönbözőbb módokon kibújnak az adózás alól. Emellett, az állam szemszögéből, az egyén egyre gyakrabban sérti meg a „pszichológiai szerződésben” vállalt állampolgári kötelezettségeit is: szabályszegő a hétköznapokban, nem tesz rendet maga körül, nem gondoskodik a saját jövőjéről, családjáról, egészségéről. Az állampolgár oldaláról azonban hasonlóképpen megfogalmazódik, hogy a „szerződéses partnere” – az állam – megszegi mind a „társadalmi”, mind pedig a „pszichológiai” szerződésben vállalt ígéreteit. Az egyén úgy érzi, hogy az állam szolgáltatásainak minősége és mennyisége – az adóterhekhez viszonyítva – csökken. Hasonlóképpen tapasztalja, hogy az elmúlt két évszázadban egyre javuló – megszokott és elvárt – biztonság, oktatás és egészségügy veszíteni kezd minőségéből. Az állampolgár tehát – a „potyautas” állam romló szolgáltatásait kiegészítendő – maga kényszerül igazságot szolgáltatni, gyermeke taníttatását megszervezni, és megoldani egészségének helyreállítását. Ráadásul, amikor ezt teszi, nem dicséretet kap, hanem szidást.

 

A 21. század trendje

 

Az új évezredbe átlépve a szerződő felek érzékelik: a másik megszegi a vele kötött „pszichológiai” és a valóságos, „társadalmi” szerződést, és emiatt a kapcsolat költségei meghaladják a belőle származó hasznot. Az ilyen helyzetekben a történéseket a Price-egyenlet logikája rajzolja fel: amikor egy társulás résztvevői magasnak érzik a költséget és alacsonynak a hasznot, újra nekikezdenek a „közösségbarkácsolásnak”. Jellegzetesen mutatja ezt a vállalatok 20. századi története. A vállalati méret és a környezet komplexitásának növekedésével két jellegzetes tendencia bontakozott ki. A vállalat és környezete közötti éles határ fokozatosan elmosódott: nagy önállósággal működő belső vállalkozások alakultak ki, amelyek gyakran versenytársakkal működnek együtt, és a saját részleggel versenyeznek. Így a 20. század elején egyeduralkodó funkcionális – U típusú – szervezetet fokozatosan felváltotta a vállalatot belül „megkettőző” divíziós – M típusú – szervezet. A környezeti változások további gyorsulásával a nagy önállóságot biztosító holdingszervezetek, illetve az időleges projektek kezelésére alkalmas mátrixszervezetek terjedtek el. A 21. században az internet és a globalizáció pedig a hálózati vállalkozások, illetve az üzleti és az önkéntesség logikáját elegyítő szerveződések – Wikipedia, Facebook – létrejöttéhez vezetett. Úgy tűnik, az államoknak a 21. században hasonló változásokkal kell szembenézniük.

Az államon belüli „miniköztársaságok” létrejötte megmosolyogtató utópiának (vagy antiutópiának) tűnhet, de nem precedens nélküli. Európa történelmi vívmánya, hogy előbb az uralkodók, majd az államok önrendelkezési joggal ruháztak fel különböző társulásokat. Így jöttek létre szabad városok és egyházak, céhek és vállalatok, egyetemek és tudományos társaságok, szakszervezetek és egyesületek, amelyek egyaránt jogot kaptak, hogy – a törvények keretén belül – maguk szabályozzák működésüket. Kontinensünket az átengedett közösségi szuverenitás – a szabad városok, a szabad vállalkozások, a szabad szervezetek és a bennük születő szabad gondolat – tette naggyá. Mindeközben azonban az állam politikai szuverenitása csorbítatlan maradt. Azt a jogot, hogy egy közösség saját elhatározásból kerítéssel lehatárolja magát, majd engedélyhez kösse a belépést, és az elvárt viselkedési szabályokat a maga által működtetett büntetőintézményekkel megtartassa, nem tették lehetővé az államok. Ez azonban nem csupán a politikai akarat kényszere volt, a rendszer hatékonyan és költségtakarékosan működött. A nemzetállamok világa inkább az egyneműség irányába mozdult el: szabványos lett a kultúra és a nyelv, a törvények és az intézmények (a bíróság és a rendőrség, a kórház és az iskola), a vasút, a hírközlés és persze az adóhivatal is.

A helyzet azonban megváltozott: a szerződő félek – az állam és a polgára – a „társadalmi” és „pszichológiai” szerződés megszegésével vádolja egymást. Egyre növekvő figyelemmel mérlegelik, vajon a költséges szabványmegoldások és a polgárok totális ellenőrzése éri-e meg jobban, vagy szabad utat engedni az önszerveződésnek, és a jogokkal együtt a terheket (költségeket) ráterhelni a polgárokra. A figyelem elsősorban a térségi önállósodásra irányul. Egy sor európai államban – Olaszország, Spanyolország, Belgium – fogalmazódnak meg térségek autonómiatörekvései. Ám a tranzakciós költségek gazdaságtana éppenséggel a kis, lakóhelyi közösségek önállósulását teszi igazán működőképessé. Ennek oka, hogy a közösségi problémák megoldásában a „szívességgazdaság” – az egymásnak rendszeresen tett önkéntes szolgáltatások cseréje – értékelődik fel. Az emberi tőke erózióját pedig – miként a pénztőkéét és termelőtőkéét – az erős kerítés akadályozza meg. Ha lehetővé válik, hogy egy önszerveződő közösség lehatárolja magát – képletes és valóságos falat építsen önmaga és környezete közé –, a közösségen belül felhalmozódhat az emberi tőke. A norma típusú (peer punishment) szabályozás ilyen körülmények között hatékony versenytársa lehet az államnak.

Az új szerveződések – mint a régiek – az evolúció folyamatos „költség-haszon” elemzése alapján „barkácsolódnak”. Az államok határai – a vállalatokéhoz hasonlóan – újraformálódnak: „fellazulnak” és átjárhatóvá válnak. Ezzel párhuzamosan olyan belső (politikai) szerveződések alakulhatnak ki, amelyek – miként egy holding – megoldanak egy sor állami problémát, de viszonylag nagy önállósággal tevékenykedhetnek. Az önigazgató – és önálló politikai szerveződésként létező – közösség tagjai a „külső” államtól bizonyos mértékben eltérő, sajátos megoldásokat alkalmazhatnak a biztonság, az oktatás, az egészségügy, a hétköznapi adminisztráció és kommunikáció területén. Az önálló politikai entitásként megszülető kommunák – a normaszerű szabályozás alkalmazásával – megfelelő egyéni viselkedést kialakítva, az államot létrehívó társadalmi és pszichológiai szerződés írott és íratlan elvárásait kevesebb forrással, mégis magasabb minőségben oldhatják meg. Egyre több példa bizonyítja, hogy a szuverenitás joga – ha nem is könnyen – kiterjeszthető a kis közösségekre is. Növekszik azok száma, akik élni akarnak azzal a lehetőséggel, hogy maguk hozzanak létre olyan szabályokat és olyan közösségeket, amilyeneket csak akarnak.

A Price-egyenlet társadalmi alkalmazásánál azonban szembe kell nézni azzal, hogy a társadalom szimulációjánál a történetiség problémájától nem tekinthetünk el. A fizikai folyamatok kimeneteit a kezdőfeltételek határozzák meg. A társadalmi változások viszont mindig „path dependensek”: a korábban létrehozott struktúrák és ideológiák „rátelepszenek” a jövőre. Az állam hívei – a hatalom birtokosai, és haszonélvezői – vonakodnak átadni jogokat és decentralizálni a hatalmat. Mivel minden eszközzel védik és erősítik a kialakult hatalmi struktúrákat, a 21. század éles politikai küzdelmeket hoz majd. Végső soron azonban – miként az élővilágban – a társadalomban is érvényre jut a költségeket és a hasznokat egyaránt tekintetbe vevő evolúciós szelekció. Az evolúció ugyanis – egy kevéssé idézett, de bölcs megfogalmazás szerint – „kegyetlen ugyan, de legalább nem végtelenségig ostoba”.

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Legenda a szomszéd tehenéről (Helmut Schoeck: Az irigység. A társadalom elmélete. Fordította Olay Csaba. Helikon, 598 oldal, 3990 forint. ) Almási Miklós Legenda a szomszéd tehenéről Eddig azt hittem,...

Rózsa Gyula: Magyar absztrakt (Marosán Gyula retrospektív kiállítása. MűvészetMalom, Szentendre, 2005. október 14. – november 26. ) Rózsa Gyula Magyar absztrakt Rossz neveltetésben volt részem, első...

Rainer M. János: Tested az állam szolgálatában áll (Anna Maria Sigmund: A szexuális élet nem magánügy. Szexualitás a Harmadik Birodalomban. Budapest, 2011, Európa, 332 oldal, 3600 forint.) Anna Maria Sigmund osztrák történész neve Magyarországon is ismerős: A...

 

 

Cimkék: Marosán György