Ripp Zoltán: A rendszerellenzékiség dilemmái és a kiútkeresés

Mi lesz Orbán után? Mikor lesz Orbán után? Hogyan érhető el, hogy mihamarabb elérkezzen az orbántalanítás korszaka? – ma már ezek a leggyakoribb kérdések a Fidesszel szemben állók oldalán. Mintha sosem lett volna olyan idő, mikor némelyek azon tépelődtek, vajon jó lesz-e a fideszes kétharmad, vagy mégis inkább veszélyes; eszik-e olyan forrón a kását vagy sem. A Szijjártó szóvivő szellemi horizontján túltekinteni képes honfitársaink egyik ámulatból a másikba esnek: „ezt azért nem gondoltam volna”. Mivel egyelőre az Orbán-rendszer kiépülése, nem pedig a leváltása van napirenden, látszólag kevéssé időszerű az ellenzéki alternatíva lehetőségeit kutatni. A megoldáshoz rövid úton aligha lehet eljutni, de annál könnyebb jóvátehetetlenül elrontani az esélyeket.

 

A helyzet

 

Orbán Viktor és pártja rendszerváltó ellenforradalma túlhaladta a kritikus pontot, ahol még megállhatott és viszszafordulhatott volna a katasztrófa felé vezető úton. „1945 és 49 között is hasonló folyamat zajlott le: a többpárti demokrácia keretei – majd kiüresített díszletei – között fokozatosan épült ki egy monolit hatalmi rendszer, azon belül egy személy szinte korlátlan uralma. Ez akkor nem parlamenti erőforrásokra – lásd: kétharmad – támaszkodott, hanem a megszálló szovjet birodalom erejére. Azt a korszakot is az jellemezte, ami a mostanit: máról holnapra valósággá lettek olyan rémes fejlemények, amelyek tegnap s tegnapelőtt még elképzelhetetlenek voltak, a holnapután pedig még ezekre is rálicitált” – írta nemrégiben Debreczeni József, aki mindennel vádolható, csak azzal nem, hogy ne figyelmeztetett volna időben Orbán stratégiájára, demokratikus korlátokat nem ismerő hatalmi politikájának várható következményeire.1 A történelmi analógiákkal illik óvatosan bánni, ám kétségtelen a hasonlóság a hajdani egypárti diktatúra és a jelenlegi autokratikus rendszer kiépítésének a következetességében. Ez pedig kulcskérdés, hiszen nem azt kell mérlegelni, hogy éppen hol tart a folyamat, hanem hogy mi felé halad, és mi lesz a vége. Nem a halmozódó antidemokratikus, jogállamellenes lépések egyenkénti kifogásolása, hanem a kiépülő rendszer lényegi kritikája és főleg totális elvetése az érvényes demokrata magatartás. Az orbáni „fülkeforradalom” kapcsán nincs helye az egyrészt meg másrészt szarakodásnak.

A magyar hagyományok szerint a forradalom szónak pozitív az érzelmi vonzata. Az orbáni rendszerváltoztatás „fülkeforradalmi” retorikája is ehhez illeszkedik. A Horthy-rendszer volt az utolsó, amelynek megteremtői és hívei még büszkén vállalták berendezkedésük ellenforradalmi jellegét. Lehet a forradalom fogalmának olyan meghatározást adni, mely szerint alkalmazható az irányától függetlenül minden, a korábbi viszonyokat megszakító, radikális politikai-társadalmi-gazdasági átalakulást eredményező aktusra, illetve folyamatra. Napjaink folyamatainak értelmezéséhez megfelelőbb a klasszikus liberális felfogást, nevezetesen Condorcet meghatározását alkalmazni, amely szerint forradalomról csakis akkor beszélhetünk, ha a változások célja a szabadság növelése.2 A korlátozhatatlan emberi jogok elismerésén, az önkénnyel szemben az ezekre a természetes jogokra épülő törvények uralmán alapuló rendszerrel szemben ellenforradalminak tekinthetők a velük szembeforduló, a szabadságjogokkal szemben a „nemzeti kötelességeknek” és az azokat megtestesítő felsőbbségnek való alávetettségre alapozó törekvések. Emancipáció és egyenlőség versus alávetettség és kiszolgáltatottság; demokrácia versus önkényuralom; korlátozhatatlan emberi jogok versus felülről megszabott és kikényszerített kötelességek – ilyesfajta ellentétpárok alapján értelmes napjaink gyökeres átalakítási folyamatainak értelmezésére is a forradalmi, illetve az ellenforradalmi kifejezéseket használni.

Különösen élesen vetődik fel a köztársasági alkotmány és a rendszer-meghatározó sarkalatos törvények lecserélése,3 a jogállami normák áthágása, a demokratikus köztársaság intézményeinek átalakítása és megszállása kapcsán az a kérdés, hogy meddig beszélhetünk egyáltalán demokráciáról. Hillary Clinton, az Egyesült Államok kormányának külügyminisztere budapesti látogatása idején a magyarországi fejlemények miatt érzett nyugtalanságának kifejezése mellett kijelentette, hogy mindaddig nem beszélhetünk a demokrácia megszűnéséről, ameddig a regnáló hatalom szabad választásokon leváltható. Valójában a pártok működése és a választások formális feltételeinek megléte egy Potemkin-falura emlékeztető homlokzatdemokrácia körülményei között nem elegendő ahhoz, hogy a 21. századi Európa demokráciakritériumainak a minimumáról beszélhessünk. Túl azon, hogy a készülő új választási törvénnyel és a fideszes „fülkeforradalom” többi rendszer-átalakító lépésével a „szabad és tisztességes választások” feltételei is leépülőben vannak,4 kifejezetten szánalmas a demokrácia minimális feltételei körül kapirgáló „független politológusi” okoskodás, hiszen öles léptekkel halad célja, a „centrális erőtér” megteremtése felé a demokratikus berendezkedés ellenforradalmi átépítése. A demokrácia nem időtlen, korszakoktól függetlenül azonos tartalmú kategória.5 Ha komolyan vesszük, hogy az európai és észak-amerikai fejlődés révén napjainkra kialakult (a harmadik köztársaság közjogi rendszerében egészen jól érvényesített) normákat tekintjük a demokrácia kritériumainak, akkor egy magát demokratának valló számára tűrhetetlen azok durva megsértése, sőt felszámolása.

Az Orbán-kurzus kiépülését már a kormányzás első száz napja alapján ellenforradalomnak tekintettem, de be kell látnom, tévedtem, amikor csak korlátozott értelemben minősítettem annak. Azt feltételeztem, hogy „csupán” a jogállamiságot és demokráciát felszámoló közjogi-politikai rendszerváltás van napirenden.6 Azóta kiderült, hogy a Fidesz – rácáfolva ellenzéki évei populista szemfényvesztésére – tőről metszett jobboldali társadalompolitikát folytatva kirívóan retrográd változásokat hoz a munkaviszonyokban, a szociális szféra egészében és az oktatásban-kultúrában egyaránt – ami ugyancsak okkal minősíthető a rendszer ellenforradalmi átalakításának.7

A Fidesz rendszerváltó fülkeforradalmi hevületében jószerivel valamennyi, az ellenzéki politika számára fontos nagy társadalmi csoportot megsértett érdekeiben és lelkében egyaránt. Politikája milliók életviszonyait, életfelfogását és ízlését sérti durván. Hegemón helyzetbe erőszakoskodta magát a médiában, súlyosan nehezítve a szabad tájékozódáshoz való jog gyakorlását. Otrombán nyomul a kultúra minden ágában, rátelepszik intézményrendszerére, megszünteti az állam és egyház szétválasztását. A kvázi államvallássá magasztosuló szakrális nacionalizmus8 agymosoda-hálózatának működtetése mellett a hatósági szigor, az igazságszolgáltatás pártszolgálatos vezérlése és a munkavállalók kiszolgáltatottságának extrém növelése útján, a félelem alattomosan terjesztett erejével igyekszik a „csend-rend-fegyelem” világát megteremteni. Ha a szegénységet nem tudja mérsékelni, a szegényeket regulázza meg; ha a társadalom szétszakadását nem tudja helyrehozni, akkor a szétválasztottságból csinál „természetes” életformát. A demokratikus intézményrendszer megléte és formális működése önmagában nem véd meg a demokráciaellenes tendenciák megjelenésétől és megerősödésétől, ha nincs mögöttük erős autonómiával, rendíthetetlen demokratikus attitűddel és a szabadság értékei iránti elkötelezettséggel felvértezett honpolgári sokaság. Márpedig mindezek az utóbbi években inkább leépülőben, mintsem megszilárdulóban voltak. Fleck Zoltán gyakorta figyelmeztet szóban és írásban a demokratikus intézmények, a demokratikus politikai kultúra és mentalitás folyamatos „karbantartásának” és megújításának fontosságára. Nemrégiben tanulságos cikket közölt Danilo Zolo jogfilozófusnak a gazdaságilag hatékonynak mutatkozó autoriter rendszerekkel kapcsolatos elemzéseiből kiindulva. Nem túl biztató az a megállapítás, mely szerint kimúlni látszik a jóléti modell rugalmassága révén stabilitást mutató képviseleti demokráciák kora. Következtetése ugyancsak megfontolandó: sürgősen újra kell gondolni a jólét, gazdasági prosperitás és demokrácia összefüggését, mivel „a parlamentáris demokrácia hosszú agóniája és a kapitalizmus válsága a nem fejlett európai társadalmakat is »antipolisz« felé tereli.”9

A „keleti szél” szárnyán érkező autokratikus-oligarchikus berendezkedés privilegizált kevesek gazdasági hatalmára, sokak kegyosztáson alapuló hűségére, a bizonytalanságból az erőskezű, rendteremtő hatalomhoz menekülők sokaságára épül – megerősítve az erőszakosan terjesztett legitimációs ideológiával. Csak így tartható fenn az egzisztenciális félelemre épülő elnyomás, a Lázár János őszintén szárnyaló szavaival lesajnált „érdemtelenek” szinte korlátok nélküli kizsákmányolása. A szövetségeskeresésben a „bukott” liberális Nyugattól a fölemelkedő keleti despotizmus felé forduló Orbán láthatóan lemondott arról, hogy rendszerét a többség jólétére alapozza. A népi-nemzeti demagógia ezt a tényt csak időlegesen fedheti el. Az autokratikus politikai rendszer nem csupán az Orbán-rezsim „bebetonozását”, hosszú távú megerősítését szolgálja, hanem a politikai hatalommal összefonódó oligarchák gazdasági hatalmának kiterjesztését is.

A „centrális erőtér” megvalósítására szolgáló projekt sikerének feltétele, hogy elkülönültségében tartsák meg a társadalom gazdasági-szociális, illetve politikai megosztottságát. Ennek megfelelően igazgatja a „háborús észjárás” az orbáni politikát. Az örökös harc, a lövészárok-logika és a hozzá illő retorika célja a szakadékká mélyített törésvonalak megtartása, annak megakadályozása, hogy a társadalmi szakadás legalább hozzávetőleg lefedje a társadalom politikai megosztottságát. Márpedig ezt leginkább lankadatlan kultúrharcos ideológiai offenzívával, erkölcsi ellehetetlenítéssel, koncepciós büntetőeljárásokkal, karaktergyilkossággal és hasonló belpolitikai hidegháborús magatartásformákkal lehet elérni. Nem egyszerűen a nemzet miniszterelnöke sajnálatos mentális problémája okozza tehát az állandó konfrontációt, bár annak hatásától sem célszerű eltekinteni. A megegyezéses magatartásra való áttérés nyomban megszüntetné az ellenségképzésen és a vezérbe vetett hiten alapuló kohéziót. Az orbáni koncepció szerint működő Fidesz felbomlása nélkül nincs esély a demokrácia konszenzusos reparálására.

Úgy tűnhet, a Fidesz rendszerváltó ellenforradalmával maga ellen hívja ki a sorsot, hiszen politikájával egyre láthatóbbá teszi, milyen szorosan egybetartozik egyfelől a demokrácia, a jogállam, a szabadságjogok védelme, az informálódás és a kultúra szabadsága, másfelől a társadalmi egyenlőtlenségek, a kirekesztés, a kiszolgáltatottság elleni küzdelem. A töredezett, magában is bizonytalan, belső és pártközi ellentétektől dúlt, pártpolitikai érdekei szerint megosztott és koncepcionális-programszerű ügyekben is széttartó ellenzék azonban eddig nem tudta meghatározó társadalmi erővé szervezni, egységbe fogni a fideszes politika demokratikus és szociális kritikájának elemeit.

Kormányzása első évében a Fidesz nagyjából egymillió főt veszített a kétharmados parlamenti többséget eredményező támogatottságából, de ellenségtermelő buzgalma dacára még mindig fölényesen őrzi vezető helyét a pártok versenyében. A pártoktól egyetemlegesen elfordulók tábora duzzadt soha nem látott mértékűre. A politikusok népszerűségi listáján (pontosabb lenne viszolyogtatósági sorrendről beszélnünk) a szocialista politikusok szilárdan tartják sereghajtó pozícióikat. Az egyre határozottabb társadalmi ellenállás láthatóan nem formálódik a retrográd folyamat megfékezésére alkalmas politikai erővé. A fellángoló civil tiltakozások elcsöndesedtek, a sztrájkok lehetőségét jószerivel felszámoló új törvény nem sok lehetőséget ad a szakszervezeteknek a munkaharc e hatékony formájának bevetésére a kormány politikája ellen. Az ellenzék demokratikus erői hiába fogalmaznak meg napról napra releváns kritikát, mindeddig nem szereztek hatékony ellenállásra alkalmas társadalmi támogatottságot. A gyöngeség okai és jelei ismertek: hitelességi deficit, kompetenciahiány, kontraszelekció, politizálási koherenciazavarok, szervezeti erőtlenség, széthúzás, koncepcionális viták és személyi-hatalmi viszálykodások, egzisztenciális fenyegetettség, kiszorulás a médiából – napestig taglalhatók az unásig ismert bajok.

Rontja a kilátásokat, hogy szélsőjobboldali kihívója is akad az ellenzék demokratikus pártjainak. A neonáci Jobbik a maga gátlástalan demagógiájával koránt sincs kudarcra ítélve a növekvő elégedetlenség kihasználásában, főleg az elmaradott, előbb a szocialista kormányok tehetetlenkedésétől, majd a válságtól, újabban az Orbán-kormány szegényellenes politikájától különösen sújtott térségekben. Meglepő módon az új, a korábbinál is aránytalanabb és nyilvánvalóan a Fidesz hatalmának meghosszabbítását célzó választójogi törvény beterjesztésére reagálva a Lehet Más a Politika vezetői különös ötlettel, a három parlamenti ellenzéki párt afféle „technikai” választási koalíciójának javaslatával álltak elő – méretes felzúdulást kiváltva. Jó lenne a nyári hőség keltette pillanatnyi elmezavarnak betudni és a felejtés jótékony homályára bízni az egészet, de mégsem lehet, mert a sokak szemében reménykeltő, létét az önmagát lejáratott establishment kritikájára alapozó párt vezetői álltak elő a javaslattal, majd egy „bocsánat, tévedtünk” gesztus helyett még érvelni is kezdtek mellette. Ennek, mármint az érvelésnek dermesztő a sugallata: az LMP vezérkara azt bizonyította, hogy pártjuk nevével ellentétben tőlük mennyire nem lehet más a politika. Csak az aktuális helyzeten és a parlamenti pártlogikán túllátni képtelen ember gondolhatja, hogy bármiféle – akár egyszeri és átmeneti – demokratikus ellenzéki ellenállásba, pláne a Fidesz-rendszer felszámolásába „technikai” szövetségesként bevonható a Jobbik. A neonáciknak nem sok, inkább kevés mindaz, amit a fideszes rendszerváltásban a demokrácia hívei elutasítanak, még ha a „centrális erőteret” szélesítgető Fidesszel szemben hatalmi érdekeik esetenként azonos álláspontra is viszik a demokratikus pártokkal. Aki úgy véli, hogy holmi hatalomtechnikai okfejtéssel egy baloldali, liberális, zöld vagy akármilyen demokratikus meggyőződésű honpolgárt rá lehet és rá szabad beszélni egy neonáci párthoz tartozó közös jelöltre szavazásra, még ha annak éppen a demokratikus választás lehetőségének a helyreállítása is a célja, annak csak az javallható, hogy mihamarabb térjen vissza becsületes polgári szakmájához. Ott nem kerül olyan helyzetbe, hogy „technikai” megoldást keressen a létező legsúlyosabb, az alapvető demokratikus értékeket érintő politikai problémákra.10

Valójában persze nem meglepő, ha egy politikus a pártok támogatásának mai és várható állapotát veszi alapul terveihez, jóllehet gondolkodhatna abban is, miként kelhetnének életre nagy társadalmi mozgalmak a fideszes ellenforradalommal szemben. Maguktól sosem jönnek létre, csak ha akadnak elszánt és képességes emberek, akik megszervezik és irányítják. A pártok általában konkurensként kezelik őket, vagy megpróbálnak rájuk telepedni. Ha kibontakoznának ilyen mozgalmak, mint ahogy kezdeményeit láthattuk felvillanni, azok átformálhatnák a 2010-re képlékennyé vált, de újra megmerevedni látszó pártszerkezetet is. A civilek kedélyes amatörizmusa azonban, ha „úgy marad”, előbb-utóbb több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Anti-pártpolitikai állapotában megrögzülve akaratlanul is a fideszes célokat szolgálja: a jus murmurandi gyakorlásával komolyabb következmények nélkül levezeti a feszültséget. Annak a „hamvasságnak” az elvesztéséért nem nagy kár, amit pl. a „Pali bácsi, tessen szíves lenni nem írni alá” c. dermesztő színvonalú akció jelzett. A már amúgy is birtokba vett közmédia teljes letarolása kapcsán megmutatkozó apátia legalábbis figyelmeztető jel. Az Orbán-kormány agressziója nyomán életjeleket mutató szakszervezetek akciói egyelőre nem vezettek eredményre, a munka világában zajló ellenforradalom lendületét lassítani sem tudják.

Magától nem szerveződik politikává a társadalomban meglévő ellenállásigény a Fidesz-Magyarországgal szemben. A pártokkal szembeni differenciálatlan viszolygás fennmaradása az új rendszer építőinek malmára hajtja a vizet, miközben nagyon is megalapozott az ellenszenv, nehéz volna meggyőző érveket találni ellene. Nem alaptalan az a fideszes számítás, hogy tovább erősödik a társadalom jó részére jellemző keleties mentalitás. Aki „rendet” csinál, annak elfogadjuk a rendjét, és alkalmazkodunk hozzá. Nem véletlenül akarják felejthető közjátékká, zavaros kitérővé minősíttetni a demokratikus köztársaság húsz esztendejét.

Orbán Viktor láthatóan nem sokat törődik külső megítélésével, csak annyira, amennyire az a hazai hatalmi törekvéseiben tényező lehet. Megtapasztalhatta, hogy az Európai Unió „puha politikai korlát” egy ügyesen lavírozó politikus számára, ha a gazdasági stabilitás követelményeit megtartja. Az Európai Parlamentben pártcsaládja tagjai a szokásjogot követve eddig fegyelmezetten kiálltak mellette.11 Ha más nem, a Haider-affér tanulságai is arra utaltak, hogy korlátozottak az unió eszközei a belpolitikai viszonyok befolyásolására. Kínának mint új és hatalmas szövetségesnek a látványos fölmutatásával Orbán azt jelezte: Magyarország számára van alternatíva, szükség esetén más irányban is tájékozódhat, ahol biztosan nem lesznek kifogások a demokrácia és a jogállam felszámolása, a szabadságjogok sérelmei ügyében. Az ellenzék eddig is kapott, azután is kap erkölcsi támogatást a Nyugat demokratikus erőitől, de ez önmagában édeskevés a fideszes rendszerváltó politika megfékezésére. A nyugati sajtó ugyan egyre keményebb kritikát fogalmaz meg Orbán országlásával szemben, a meghatározó nyugati országok politikai vezetőinek viszolygása is világosan érzékelhető, de érdemi beavatkozás csak valami kirívóan durva, az eddigieket is alulmúló fejlemény esetén várható. Akkor azonban remélhető. Igaz, ha sor kerülne rá, abból csak a „Brüsszel diktátumát” elutasító szabadságharcos magatartás radikalizálódása származna.

 

Ellenzéki dilemmák

 

Egyre kiterjedtebb a vita a sajtóban és általában a politikai közélet ellenzéki felében az „Orbán utáni” világról, a demokratikus jogállam helyreállításának esélyeiről.12 Pró és kontra fölvetették a lehetséges érveket, mintha máris döntési helyzet volna. Pedig egyelőre az sem tudható pontosan – hiszen éppen csak elkezdődött a sarkalatosnak kinevezett törvények keresztülhajszolása a törvényhozáson –, hogy milyen messze jut el rendszerváltoztató hevületében a Fidesz. Nincs jele, hogy a kormányváltásra alkalmas többség formálódna, legfeljebb az elégedetlenség, a politikával mint olyannal szembeni ellenérzések növekedése, a politikailag otthontalanok tanácstalansága tapasztalható.

A vita ugyanakkor korántsem időszerűtlen, hiszen a Fidesz-rendszer ellenfeleinek időben rá kell találniuk a megfelelő útra, ha célhoz akarnak jutni. A gondot az okozza, hogy a lehetőségek fontolgatása során súlyos dilemmák merülnek fel. Egyszerűbb volna a helyzet, ha egyaránt ésszerű és megvalósítható tervek között lehetne választani, de úgy tűnik, nincs a dilemmáknak minden demokratikus igényt kielégítő feloldása.

A legfőbb dilemmára utaló kérdés többféleképpen is megfogalmazható, de a lényege ugyanaz. Felszámolhatók-e a demokratikus rendszert lebontó ellenforradalom következményei a maradvány látszatdemokrácia intézményi és jogszabályi feltételei közepette? Mit lehet tenni, ha a demokratikus választások útján hatalomra került párt a demokrácia procedurális rendjét formálisan megtartva számolja fel a demokratikus jogállamot és teremti meg egy tartós autokratikus berendezkedés feltételeit, ráadásul úgy, hogy választási veresége esetére is ellehetetleníti ellenfelei kormányzását és az alkotmányosság helyreállítását? Könnyen belátható, az az egyszerű válasz, hogy kétharmados leváltó többség kell „bármi áron”. Valójában ez szükséges, de nem elégséges feltétel a normális demokratikus közállapotok megteremtéséhez. Különösen akkor nem, ha a Fidesz, amely nyilvánvalóan legitimnek és a nemzeti akarat megnyilvánulásaként tekinti a saját képére formált közjogi berendezkedést, a jobboldal zömét tömörítő legerősebb párt marad, és megakadályozza a valódi alkotmányosság konszenzusos helyreállítását, s inkább visszatér „a haza nem lehet ellenzékben” hidegháborús felfogásához. Olyan intézményi és személyi feltételeket garantált az ellenálláshoz, amelyhez képest a korábbi „árnyékállam” kismiska volt – jóllehet az is olajozottan működött. Orbán az összes elvileg független intézményt feltöltötte hű kádereivel, és működésüket is hatalmi igényeihez igazította. A fékek és ellensúlyok rendszerét ugyan kiiktatta saját hatalma gyakorlása elől, de kézifékek sokaságát helyezte el a keze ügyébe. Amint már sokan rámutattak, az alaptörvénybe telepített aknákkal a normális kormányzást is képes rövid úton ellehetetleníteni, kikényszerítve a parlament feloszlatását. A „preventív államcsíny” ellen nem elégséges „kétharmadot kell szerezni, oszt’ jó napot” logika alapján készülni.13 Többre van szükség. A posztorbáni világban reménykedők rendre a proceduális kérdéseken tépelődnek, a visszademokratizálás technikai lehetőségeit kutatják, noha a legitimációs kérdésben elfoglalt álláspont a lényeg. Nem majd akkor, hanem most, ellenzékben! Az a döntő, hogy az orbáni rendszerváltoztatás ellenfelei milyen álláspontot képviselnek az ellenforradalmi folyamat legitimációjának ügyében.

Hadd idézzem hosszabban Fleck Zoltánt, aki nagyon világosan mutatott rá a lényegre: „Egy olyan alaptörvény, amely a demokratikus alkotmányozás eljárási alapszabályait megsérti, például azzal, hogy azonosítja a többségi elvvel, az egész politikai rendszer elfogadottságára nézve is káros. Ezért akkor teszünk jót a magyar demokratikus jogállami eszmének, ha az így megalkotott alaptörvényt nem tekintjük jogállaminak. Ellenkező esetben a norma legitimitásának hiánya a jogállami eszmére vetülne.” Majd hozzáteszi: „az alaptörvény valamikori felváltása egy jogállami alkotmánnyal olyan módokon történhet, amelyek nem veszélyeztetik későbbi elfogadottságát. Ez az alkotmányoknál elsősorban a konszenzust jelenti: tárgyalást, megegyezést, bevonást, széles részvételt, szakmai előkészítést, a társadalmi csoportok érdekei vagy értékei kizáródásának elkerülését. De miként jön létre olyan helyzet, amelyben a politikai élet szereplői asztalhoz kényszerülnek? E helyzet előállítása az alaptörvény tiszteletben tartásával nem megy. El kell jutni addig a felismerésig, hogy a nem alkotmányos alaptörvény akadályozza a megegyezést, patthelyzeteket hoz létre. Mai lelkes hívei közül sokaknak fel kell ismerniük, hogy nem működik a születési rendellenességekkel életre kényszerített alapnorma, nem képes a normarendszer számára elfogadottságot biztosítani.”14 Ebből a fideszes rendszerváltoztatás ellenzékére nézve egyfelől az következik, hogy éppen az alkotmányosság elvei szerint nem ismerheti el legitimnek a közjogi rendszer átalakítását, másfelől szem előtt kell tartania, hogy a majdani a javító helyreállítás aktusainak biztosítva legyen a legitimációjuk.

Innen nézve látszik, milyen fontos volt, hogy a demokratikus ellenzék kivonult az alkotmányozás folyamatából, jelenlétével nem legitimálta.15 Csakhogy ezzel még láthatóan nem oldódott meg semmi. Nem állítható, hogy a társadalom többsége felismerte volna a közjogi átalakítás jelentőségét és azok hatását a mindennapi életre, s belátná a változások illegitim voltát. Ez csakis egy folytatólagos elvszerű rendszerellenzéki magatartás folyománya lehet, miközben a Fidesz-rendszertől idegenkedőknek legalább „figyelmes helyeslőként” részesévé kellene válniuk egy új legitim alkotmányozásra való felkészülésnek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: éppen az Orbán-kormány „áldásos” tevékenysége nyomán korántsem megoldhatatlan annak bemutatása, milyen szorosan kapcsolódnak össze a mindennapi élet növekvő problémái a demokratikus jogállam felszámolásával.

A feladatot megszabni könnyű, de a gyakorlati politikában nehézségekbe ütközik az elv követése. A kormánytöbbség a sarkalatosnak kinevezett törvényeket a normál ügymenet részének tekinthető közpolitikai lépésekkel, illetve a szociális-kulturális ellenforradalom aktusaival összegubancolva hozza meg. A vitákat kizárva, rohamtempóban és átláthatatlanul kusza formában születő új jogszabályok mindennapi kritikája gyakorta elemeire hullva hat a választókra, nem áll össze delegitimáló rendszerkritikává. Különösen akkor, ha a demokratikus ellenzéki pártok politikájában rendre zavarok mutatkoznak.

Fidesz-Magyarország kiépülésének sikerében vagy kudarcában sorsdöntő lehet az MSZP helyzetének alakulása. Addig mindenképpen, amíg a helyén vagy részben belőle nem alakul meg egy új, a váltópárti pozícióra eséllyel pályázó párt a baloldalon. Semmi jele annak, hogy valamely újonnan fölemelkedő párt eséllyel készülne leváltani a szocialistákat a domináns ellenzéki erő pozíciójából. Ugyanakkor igen mérsékelt ütemben és mértékben csökken, válik tartózkodássá a vele szemben kialakult tömeges ellenszenv. A Fidesz agresszív, a potenciális baloldali szavazókat vérig sértő politikája sem látszik növelni a választópolgárok hajlandóságát a szocialisták aktív támogatására, hogy annak nyomán váltópárti helyzetbe kerülhetnének. A párt arculatát meghatározó szocialista politikusok többnyire abban bíznak, hogy idővel csökken irántuk az ellenszenv, csak dolgozniuk kell a megszokott módon, és újra a „régi fényében” ragyoghat az MSZP. Tévednek.

Az MSZP súlyos helyzetének döntő oka a morális válság mellett a társadalompolitikai hitelvesztés, kormányzati teljesítményének negatív megítélése, amelyben persze jelentős szerepe volt az akkori ellenzék populista demagógiájának is. De nem csupán annak. Lakner Zoltán foglalta össze legutóbb frappánsan a szocialisták eddigi három, egymástól lényegesen különböző társadalompolitikai kísérletét, amelyekről megállapította: „Ezek becsületes célok voltak, de mindegyik kísérlet kudarcot vallott az erőforrások téves felmérése és/vagy a rossz szervezés, az elkövetett politikai hibák miatt.”16 Indokolt a szigorúság a korábbi szocialista-liberális kormányok kudarcának megítélésében, hiszen nem véletlenül vált a közbeszéd egyik toposzává, hogy az alkalmatlan, avítt és immorális stb. MSZP, avagy egymaga a sátáni Gyurcsány – nem kívánt törlendő – idézte elő a Fidesz kétharmados többségét. Magam ugyan többfelé is tudnám porciózni a felelősséget, de ez most mellékes: a bírálat jogos, még akkor is, ha a tapasztalat szerint az aktuális kormányok ténykedése nyomán előbb-utóbb felértékelődik az elődök teljesítménye. Mindenesetre látni kell, hogy a rendszerváltás után úgy-ahogy megszilárdult politikai viszonyok viszszavonhatatlanul felbomlottak, a korábbi pártszerkezet nem áll helyre. A kompetens kormányzásra való képesség felmutatása és a morális válság leküzdése szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a szocialisták legalább versenyképessé erősödjenek. S még ezeknek a feltételeknek a teljesítése is milyen messze van!

Alapvetően érinti a Fideszen való túljutás lehetőségét, hogy az MSZP miként próbálja leküzdeni ellentmondásait, és a kísérletnek milyen következményei lesznek. Lehet pusztán hatalmi harcnak is értékelni a hosszúra nyúló konfliktust, de ha csak arról volna szó, annak kimenetele az érintetteken kívül a kutyát se érdekelne. Magyarország sorsa szempontjából egyedül az a releváns kérdés, hogy létrejönnek-e a Fidesz-rendszer leváltásának és a hátramaradó romhalmazon egy új demokratikus köztársaság megteremtésének a politikai alapfeltételei. Elfogulatlanul szemlélve a fejleményeket fel kell ismerni, hogy itt is valódi dilemmáról van szó. Nincs a konfliktusnak olyan megoldása, amelynek csak pozitív következményei lennének.

Igaza van Gyurcsány Ferencnek abban, hogy amíg az MSZP belső viszonyai, működésmódja, vezetőkiválasztási gyakorlata, a morális válsághoz vezető ügyek kezelése változatlan, addig esélye sincs kikászálódni a bajból. Abban is igaza van, hogy ami eddig ez ügyben a megszámolhatatlanul sokadik megújulási periódusban történt, az alig több a semminél, és nem is várható, hogy több legyen, ha a formális vagy informális döntési kulcspozíciókban megmaradnak a változásban ellenérdekeltek. Amilyen kikerülhetetlen a belügyek rendbetétele a párt jövője szempontjából, olyan károkat okoz a folytatólagos hatalmi viszálykodás. Nem szül jó vért, ha a legnagyobb dologidőben, amikor a kormány politikája emberek millióit sérti, akik elvárják érdekeikben a kemény fellépést, a szocialisták a belső ügyeikben elmerülő párt képét mutatják. Támogatottsága arányának lassú javulását inkább a Fidesz iránti ellenszenv növekedésének, mint teljesítménye elismerésének köszönheti.

A Demokratikus Koalíció Platform a nagy belső konsternációt kiváltott pártszavazással ugyan megmutatta erejét, igazolta, hogy az aktív tagság körében nagyobb a támogatottsága, mint a párt felső és középvezetői között, de sokra nem ment vele, mint ahogy ellenlábasai sem a kierőszakolt kongresszusi határozattal. Az elmaradt döntések bizonytalanságot keltenek az egész ellenzéki tevékenység tervezésében. A kompromisszumos önazonosság-definíciók és a hozzájuk tartozó (az elmúlt években is agyoncsócsált) elvek hangoztatása semmire nem jó, ha nem mutatkozik meg hatékony politizálásban. Arra volna szükség, hogy az új világhelyzet tudatosításával a politika irányát illető koncepcionális kérdéseket és a közpolitikai programokat szervesen összekapcsolják a párt jellegéről, szervezetéről, működéséről folyó vitával, egyúttal értelmezhetővé tegyék a potenciális támogatók számára, hogy mi a politikák közötti választás tétje napjainkban. Mindezt a munkát egy karakteres rendszerellenzéki politika közegébe helyezve kellene elvégezni, azt is világossá téve, hogy mi a különbség (netán a kapcsolat) napjaink világkapitalizmusának kritikája és a Fidesz-rendszer teljes elutasítása között. A baloldalon meglévő szellemi potenciál kihasználására azonban nincs felkészülve az MSZP vezetése, a koncepcionális viták és a hatalmi vetélkedések kapcsolata esetleges.

A „balra fordulás vagy balközép gyűjtőpárt” vita absztrakt formájában valójában nem visz sehová. Evidens, hogy a pártnak a hagyományos baloldali értékek felmutatásával (ami közel sem rokon a Fidesz-típusú demagógiával) megnyerhető szavazótábort le kell fednie, hiszen e nélkül elvi esélye sincs a váltópárti pozícióra, de az is világosan látható, hogy ez kevés az üdvösséghez. Elvileg a „társadalom baloldalán” vannak a Fidesz által leírt, legfeljebb megregulázandóként kezelt, valamint a biztonságérzete maradékát is elvesztett, lecsúszástól fenyegetett százezrek, akik természetes otthonra egy baloldali karakterű pártban lelhetnek, ám kétségbeesésükben kiszolgáltatottak lehetnek akármilyen oldali, akár a szélsőjobbról érkező demagógiának. Nemcsak a régi baloldalhoz nincs visszaút a mai világhelyzetben, de a tradicionális baloldaliság és modernizációs elkötelezettség összeegyeztetésének, a szolidaritáselv és a progresszió értékeinek együttes képviseletének unásig ismert jelszavai mögül is hiányoznak a mai helyzetre adekvát módon reflektáló koherens programok, amelyek a választásokat eldöntő középrétegek számára is érthető és támogatható megoldási javaslatokat kínálnak problémáikra.17

Egész Európában hasonló gondokkal küszködnek, hasonló vitákat folytatnak a baloldalon, miután a hatalomból egyre-másra kiszorulnak a szocialisták-szociáldemokraták. Ott is sokan hajlamosak egyszerűen a „liberális eltévelyedésben” elmarasztalt harmadik utas politika ellentmondásos következményeinek betudni a fejleményeket. Niedermüller Péter legutóbb annak a véleményének adott hangot, hogy „az európai baloldal – beleértve az MSZP-t is – problémáját nem az jelenti, hogy eltávolodott a gyökereitől és a hagyományától, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy ez az eltávolodás nem volt eléggé határozott és egyértelmű”.18 Javaslata pedig – amely akár elméleti alátámasztása lehet a Gyurcsány Ferenc platformja által kínált stratégiának, ugyanakkor magába foglalja a társadalom peremére szorultak integrációjának perspektíváját is – azon alapul, hogy az MSZP-nek három tényező által behatárolt területen kell keresnie és megfogalmaznia jövőképét és programját: erkölcsi és politikai hitelessége helyreállítása, a kormány keresztény-nemzeti ideológiai szószával leöntött neokonzervatív gazdaságpolitikájával, autoriter és kirekesztő magatartásával való szembenállása, valamint a késő modern társadalmakban lezajló szociokulturális változások keretei között. Leginkább ez utóbbi következményeinek a számbavétele vész el a „modernizálók” és a tradicionális baloldali értékeket valló „globalizációkritikusok” vitájában.

A Fidesz politikája lehetőséget ad egy „tisztán baloldali” arculatú párt kialakítására, társadalmi igény volna is rá. Az Orbán-kormány olyan kőkeményen konzervatív-jobboldali, a megszorításokkal durván szegényellenes és az alsó középosztály maradék biztonságát is felszámoló politikát folytat, hogy az elvileg utat nyit a társadalmilag hagyományosan a baloldalhoz tartozó választók visszaáramlásához. Illúzió azonban azt képzelni, hogy ebből nemhogy kétharmados, de kormányzati többség is származhat, másrészt hogy ellentmondásoktól mentes, reális kormányprogram építhető rá. Jogos az igény a korábbi szocialista kormányok hibáitól, tévedéseitől való elhatárolódásra, de ha ez egyszerűen a baloldaliság-deficit középpontba állításának jegyében történik, az a legjobb út az újabb illúziókeltéshez. Megint kikövezi a pokolba vezető utat.

A baloldaliságról szóló polémia kidolgozott releváns programok ütközése híján valójában a nagy gyűjtőpárt vagy szövetségi rendszer kérdéséről szól. Meglepő, hogy az MSZP politikusai egymásnak feszülve mennyire hajlamosak eltekinteni attól a ténytől, hogy bármelyik megoldás feltételeinek létrejötte mily nagy mértékben esik kívül a párt hatókörén. Visszavonhatatlanul – legalábbis nagyon nehezen helyrehozhatóan – átalakultak a politikai vonzalmak és ellenszenvek a társadalom ellenzék által elérhető térfelén. A társadalom ellenzékké szerveződése nélkül nincs kiút, ez viszont nem lehet csupán a régi/új MSZP (netán utódpártjai) ügye. A dilemmák sorát szaporítja, hogy az ellenzék zömének egyesítését szorgalmazó Gyurcsány Ferenc a „saját oldalát” is a leginkább megosztó személy. Nem lehet átsiklani az iránta megnyilvánuló intenzív ellenszenven a társadalomban – s ez független attól, hogy jórészt a fideszes karaktergyilkosság eredményeként keletkezett. A meghirdetett összefogás élére állva személyében határolhatja be annak kiterjedését, ha megítélése alapvetően nem változik meg, márpedig ilyen jelek a felmérésekben nem látszanak. Gyurcsány Ferencnek több interjúban is nekiszegezték a kérdést, és a válaszaiból kiderült, hogy számol ezzel a nehézséggel, de úgy „oldja meg”, hogy elzárkózik a vezéri ambíciótól. Rendre elmondja – bár ellenlábasai nem hiszik el neki –, hogy nem kívánja pártjában a vezető pozíciót megszerezni, s azt is kifejti, hogy az ismert körülmények között „öngyilkosság” volna kormányfőjelöltként vele fellépni. De hát ha más nem csinálja, nem áll az élére annak, amit ő szorgalmaz, akkor hogyan és kivel? A mai megosztottság mellett ki lesz – vagy kik lesznek –, akik az ellenzéket „több mint kormányváltásra” képes erővé szervezik?

A társadalomban érlelődő sokszínű ellenzéki többség egyesítésének adekvát formáját nem lehet csupán íróasztal mellett kifundálni, ez a hátra lévő időszak politikai tevékenységének következménye lehet. Az mindenesetre látszik, hogy az MSZP-n belüli lezáratlan vita akadálya a továbblépésnek. Minél inkább belemerül Gyurcsány az MSZP-n belüli konfliktusba, annál kevesebb az esélye a tervezett nyitott, „lényegében új” párt létrehozására. Minél kevésbé hajlik a Gyurcsány-ellenes egységfront a maga igazát hajtogatva megfontolni a jogos kritikákat, annál jobban nő az esélye, hogy a megújulási lózungok ellenére egy lejárt szavatosságú politika folytatásával próbálkozik. A szakítással viszont, ha az egyszerűen a hatalmi harc lezárásának látszik, az ellenzék új támogatók megnyerése nélkül töredezik tovább. Ez pedig jó eséllyel növeli a Fidesztől szabadulni kívánók körében a reményvesztettséget, az apátiát, a politikától való elfordulást. A kibékíthetetlen személyi ellentétekkel is terhelt áldatlan belharc folytatásánál egy békés, koordinált, a szövetség és egy majdani koalíció igényét fenntartó szétválás is jobb megoldás, de az MSZP viszonyait, politikai kultúráját ismerve nagyobb az esélye a „lengyelesedésnek”.19

Egy demokrata egységpárt zászlóbontása vagy az „olajfa” típusú ernyőszervezet létrehozása mint alternatív megoldások ugyanazt a nehézséget rejtik: a társadalomban mindkettő iránt gyenge az affinitás. A választójog tervezett átszabása – ha tényleg vegyes rendszerű, de egyfordulós és arányosító kompenzáció nélküli marad – szükségképpen két pólusra rendezi a politikai erőket: egyik oldalra a kormányváltó rendszerellenzékieket, a másikra az Orbán-párt híveit és a Fidesz-rendszerrel elégedetteket – félreértés ne essék, utóbbiak nem lesznek kevesen. Nem kétséges, hogy a Jobbik kivel lép inkább szövetségre, ha rákényszerül.20

Nem a választási szövetséget kell jó előre megkötni, hanem a Fidesz retrográd rendszerváltó politikájával szembeni ellenállásban a társadalom ellenzékké szervezésében együttműködni, valamint az Orbán utáni korszak alapvető demokráciaregeneráló teendőiben megegyezni parlamenten belül és kívül. A megegyezés azonban még az Országgyűlés két demokratikus pártja között is nehézségekbe ütközik.

Téved az LMP, ha azt hiszi, hogy a „két pogány közt” magatartás meghosszabbításával sikert érhet el. Egy újjászerveződő liberális pártnak is nagyobb az esélye, mint ha a Fidesz és a szocialisták közötti teret egyszerűen más párt gyanánt, a józan mértékletessége vágyó polgároknak felkínált mindenízű drazséként jelenítik meg. Annál még a teljes „elzöldülés” is többet ígér. Az eredeti önkép hasznavehetetlen: miként lehet a politika más az önkényuralomban?

Nyilván sokaknak szimpatikus, ahogy az LMP a „normálisak” pártja akar lenni, csak éppen hiába, ha a hatalom birtokosai nem hagyják neki. Az LMP-nek talán az a legfőbb problémája, hogy az eredetileg elgondolt politikával a mindennapokban nem hozható összhangba az a felismerés, hogy abnormális ellenforradalmi helyzetben kell politizálniuk. Az ilyesfajta ellentmondások okozhatnak magatartászavarokat. Az önmagát a Fidesz-világgal szemben rendszerellenzékinek minősítő MSZP sem mindig képes a választók számára egyértelművé tenni, mi az, ami a szokványos kormányzás kritikájához tartozik, s mi az, ami az illegitim rendszerváltoztatás elutasításának gesztusa.

Mint korábban jeleztem, a civil mozgalmi ellenállás dilemmáját az antipolitikai politizálás ellentmondása termeli, amellyel önmaga eljelentéktelenedését, végül felszámolódását okozhatja, mielőtt az elégedetlenség és a tiltakozás kifejezésén kívül bármiféle célt elért volna. A pártellenes politika részint népszerű, és így alkalmanként tömegtámogatást generálhat, részint viszont hasznavehetetlen az események tartós hatású befolyásolására. Jogos a félelem: ahogy kapcsolata lesz egy szabadság- és demokráciavédő civil mozgalomnak egy párthoz, máris otthagyják a pártpolitikától megcsömörlött és a hazai politika morális állapotától hideglelést kapó emberek. Viszont ha nem pártszerűsödik maga is, akkor meg azért fullad ki a mozgalom, mert hatástalansága nyilvánvalóvá válik. Hiába tiltakozik és követel, ha nem teremti meg az akaratérvényesítés hatékony formáját. Vagyis ha részt akar venni a demokrácia helyreállításában, akkor vállalnia kell ennek politikai formáját, beleértve a „kompromittáló” párbeszédet, együttműködést a hasonló célokat követő pártokkal.

Még nem dőlt el, hogy a szakszervezeteket az Orbán-kormány agresszív munkavállaló-ellenes politikája életre kelti vagy megsemmisíti, bedarálja. A szakszervezetek politizálódása ebben a helyzetben elkerülhetetlen: ha vezetőik nem a szervilizmust választják, akkor elemi érdekük szembefordulni a most kiépülő rendszerrel, kapcsolatot keresve minden törekvéseikkel szolidáris erővel. Nem egyszerű ez sem. A szakszervezetek többnyire a mindenkori kormány ellenzékeként igyekeztek feltűnni, s ez paradox módon éppen a megszorító politikára kényszerülő baloldallal szemben mutatkozott meg intenzívebben. Az első kormányzati periódusban a „pártállami utód” szakszervezetek felszámolása, újakkal leváltása nem sikerült, viszont a velük szolidáris MSZP szövetséget kínált az MSZOSZ vezetőinek, akik vállalták is a kettős szerepet. A Horn-kormány idején a társadalmi-gazdasági megállapodás elmaradásával, majd a Bokros-csomaggal kettős szorításba került pártpolitikussá is lett szakszervezeti vezetők sorsa később óvatosságra intett a hasonló szoros együttműködésekkel szemben. A sok konföderációra tagolt szakszervezeti mozgalom érdekérvényesítő képessége nagyban függött a kormányok erejétől és akaratától, de nem voltak negligálva, és szükség esetén élni tudtak a munkaharc törvényes eszközeivel. Olyan durva bánásmóddal, mint amilyen napjainkban tapasztalható, sosem kellett szembenézniük. A Gyurcsány-kormány idején akadtak szakszervezeti vezetők – ki tudná elfeledni a lánglelkű Cser Ágnes szónoklatait vagy az angolnamozgású vasutas tárgyalási technikáját! –, akik feltűnő összhangban ténykedtek az akkori populista ellenzékkel. Szakszervezeteik most azt kapják jutalmul, amit a többiek büntetésül. Kérdés, felfogják-e, hogy ezúttal nem pusztán szakmai, hanem eminensen politikai kérdésekkel kell foglalkozniuk a munkavállalók érdekeinek képviseletében. Ha nem, akkor esélytelenek, és megérdemlik a sorsukat. Ha megértik, akkor nem húzódozhatnak az aktív részvételtől egy olyan szövetségben, amely siker esetén elvezethet a munkavállalói és szakszervezeti jogok, az érdekegyeztetés rendszerének helyreállításához, jó esetben bővített újrateremtéséhez.

A szakszervezetek sorsa természetszerűen kapcsolódik a szolidaritás feltűnő gyöngeségéhez. Az összefogás és a konszenzus előfeltételei ijesztően hiányoznak magában a társadalomban. Ennek egyik legföltűnőbb, mostanában különösen aktuális jele az a közöny, elfordulás, hallgatás, amely másoknak a politikai változások nyomán bekövetkezett balsorsa fogadtatásában tapasztalható. Még súlyosabb a helyzet, ha valóban jellemző a mentalitás, amelyre Lévai Júlia utal: „Naponta ezernyi példáját látjuk annak, hogy emberek tömege akar megfelelni az agresszoroknak, a kedvükben járni, az összetartozásukat hangsúlyozni, ami, ha lehet, még tovább ront a helyzetükön. Hiszen nem elég, hogy megalázzák őket, maguk is megalázkodnak, így még azt az elégtételt nyújtó lehetőséget is elveszítik, hogy legalább szuverenitásuk megőrzésével kerüljenek ki a vesztes helyzetekből, és a fenékbe rúgásuk sebei mellett a röhejessé válás és kigúnyolhatóság terhét ne kelljen cipelniük. Ráadásul minél erősebb a megfelelési vágy odalenn, annál erősebb lesz a diktatúra odafenn.”21 A diktatúra igényeihez való igazodást jelent, ha nem állunk ellent, hanem csak ki akarjuk cselezni, így tartva meg szabadságainkból, ami megtartható. Akkor állítható meg e szörnyű keleties mentalitás továbbterjedése, ha erős, szervezett, példát adóan bátor ellenállás látható a rohanvást épülő önkényuralom ellen, és van biztatás, hogy véget lehet vetni neki. „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet” – írta a költő,22 de az muszáj, hogy legyenek hősei az ellenállásnak.

Az autokrata rendszer kiépülésének elborzasztó jelensége az, ami az igazságszolgáltatásban történik. Nem előzmények nélkül. Az első Orbán-kormány idején elindultak hasonló folyamatok, ezekre reagálva szólt Magyar Bálint arról, hogy az igazságszolgáltatás helyébe a hazugságszolgáltatás lépett. Később a Fidesz árnyékállama éppen az igazságszolgáltatásban működött leghatékonyabban. Most mégis minőségi változásról van szó, kétségkívül a fideszes ígéretek jegyében. Jó előre bejelentették, hogy börtönbe fogják zárni, egyenként fogják levadászni politikai ellenfeleiket. Akire kiadták a kilövési engedélyt, azokon már rajta a célkereszt. Most látszik csak igazán, hogy milyen pusztító hatású az egész országot az éppen hatalmat gyakorlók párthovatartozásától függetlenül átható korrupció, illetve az ennek nyomán a morális válságról kialakult kép. Szilárd társadalom-lélektani alapjai lettek annak, hogy a valóságos bűncselekmények korrekt vizsgálatai és a több mint gyanús eljárások között a közvélemény ne tudjon vagy akarjon különbséget tenni: aki politikust elkaptak, annak biztosan van alapja. Pedig több esetben éppen az eljárás alapján messziről bűzlik, hogy nem az igazság kiderítése, hanem a megvádoltak elítélése a cél, úgyszólván bármi áron. A morális megtisztulásról és megújulásról beszélő szocialisták dilemmája, hogy támogatniuk kell(ene) a független igazságszolgáltatást, csak éppen egyre nehezebb hinni a létezésében, egyre inkább úgy tűnik, hogy a pártfüggő hazugságszolgáltatás készül a helyébe lépni. A bűnösök és az ártatlanul megvádoltak közötti különbségtétel lehetősége nélkül viszont szinte lehetetlen ellenzéki szolidaritást elképzelni.

 

A visszademokratizálás
forgatókönyve

 

A baloldali-liberális politikai publicisztika talán legnépszerűbb műfaja mostanában a visszademokratizálás forgatókönyveinek felvázolása. Annak ellenére, hogy a Fidesz első évének különösen goromba agressziója sem rendezte át radikálisan a pártok erőviszonyait. Egyelőre az tűnik valószínűnek, hogy az Orbán-rendszer következetes kiépítése, a „centrális erőtér” megteremtése után a kormánypártnak nem lesz gondja a parlamenti többség megőrzésével, nemhogy az ellenzék kaphatna kétharmados felhatalmazást a demokratikus jogállami alkotmányosság helyreállításához. Mindenesetre hadd szaporítsam eggyel a kiútkereső szcenáriók számát – tézisekben megfogalmazva az elveit:

1.) A demokratikus ellenzék összefogása és együttműködése elengedhetetlen feltétele a politikai rendszer visszademokratizálásának, s nem csupán azért, mert másképpen aligha szervezhető meg az ahhoz szükséges politikai ellenerő. Sokkal inkább azért van szükség az ellenzéki konszenzusra és együttműködésre, mert így remélhető, hogy nem egyszerűen politikai, hanem valódi társadalmi többség álljon az új köztársasági alkotmányozás és a közjogi rendszer visszademokratizálása, újra-jogállamosítása mögött. Kezdeményezői tekintélyes, a jogállamiság és a demokrácia melletti elkötelezettségükről ismert, szűk pártérdekek képviseletével nem vádolható személyek és/vagy társaságok lehetnek.

2.) A lehető legteljesebben kell részt vennie a folyamatban a demokratikus ellenzéknek, vagyis a két parlamenti párton kívül valamennyi érdemi politikai szervezetnek, szervezett civil mozgalomnak, szakszervezetnek, egyesülésnek, társulásnak stb., megteremtve hozzá a rendszeresen működő fórumot. A lehető legteljesebben nyilvánossá kell tenni a fórum működését, széles társadalmi mozgalmat szervezve mögé, amely azonban nem oldja fel az egyes szervezet önállóságát, nem jelentékteleníti el nézetkülönbségeiket, eltérő világlátásukat. Nem választásokon kell egyszerűen megbuknia a Fidesznek, hanem a rendszerével szembeni társadalmi ellenállásnak kell olyanná válnia, hogy a politika terén legitim legyen az ellenforradalmi rendszer leváltása. (Ehhez az alapvető kérdésekben erős szolidaritás szükséges a demokrácia és a szabadság hívei között, amely felülírja a szűkös szervezeti és hatalmi érdekeket.)

3.) Döntő, de talán a legnehezebben elérhető feltétel, hogy az ellenzéki együttműködésben részt vevők valamennyien rendszerellenzékiként határozzák meg magukat, mindenestől elutasítva a Fidesz kurzusteremtő rezsimjét, és ezt érvényesítsék is magatartásukban. Tekintsék illegitimnek az ellenforradalmi alkotmányozást és az önkényuralmat szolgáló ún. sarkalatos törvények elfogadását. Tegyenek világos elvi különbséget a kormányzás törvényességének elismerése, illetve az ellenforradalmi tartalmú, a jogállamot, a szabadságjogokat, az európai demokratikus normákat sutba vágó jogszabályalkotás legitimitása között. Törvényesen működik a kormány, de immár legitim alkotmányosság nélkül. Legyen világos, hogy nincs alkotmányos aggályok nélküli megoldása a helyzetnek, legalábbis a kétharmados többség megszerzése nélkül, amelyet azonban a hatalom gyakorlói meg tudnak akadályozni. A Fidesz úgy építi fel az új rezsimet, hogy mások normális kormányzását is meg tudja akadályozni, bukásra ítélve ellenfeleit, lebénítva változtatási törekvéseit. Az önkényuralommal szembeni ellenállás joga fölötte áll az alkotmányosság elveit negligáló jogalkotás elismerésének. A visszademokratizálás erői támaszkodhatnak az Európai Unióra, közös fellépéssel megszerezhetik törekvéseikhez az európai demokratikus közösség támogatását. Különösen fontos volna (bár sok reményt nem érdemes fűzni hozzá) az Európai Néppárt álláspontjának változása, hogy a pártérdekek és az elvek konfliktusában az utóbbiak kerekedjenek felül. Még fontosabb, hogy közösen meggyőzzék a magyar honpolgárok döntő többségét álláspontjuk és magatartásuk helyességéről, bemutassák az ellenforradalmi rendszerváltás súlyos következményeit, s világossá tegyék, hogy nem a jobboldali meggyőződésűekkel szembeni összeesküvésről, értékeik tagadásáról, háttérbe szorításukról, hanem egy antidemokratikus folyamat következményeinek felszámolásáról van szó. Az együttműködésben részt vevők közös felelőssége, hogy a fideszes rendszerváltoztató folyamat kritikájával egyértelművé tegyék a társadalom minden rétege előtt a demokratikus jogállami viszonyok helyreállítása és a mindennapi érdekeik közötti összefüggést.

4.) Szükséges a kiindulópontban az együttműködés elvi alapjainak egyértelmű tisztázása, hogy a dialógus során, a részletek koordinált kidolgozása közben ne fusson zátonyra. Az ellenzéken belüli erőviszonyokat, a hatalmi szempontokat, a közpolitikai, szakmai kérdésekben vallott eltérő felfogásukat ne az együttműködés keretei között igyekezzenek érvényesíteni. A közösen megállapított demokratikus normákat nem teljesítő vagy azokat sértő csoport ne legyen az együttműködés részese. A résztvevők az együttműködés során ne adjanak fel meggyőződésükből semmit, de tegyék túl magukat vélt vagy valós sérelmeiken, jogos vagy oktalan ellenérzéseiken. Vitáikat racionális érveléssel folytassák le, ideológiai és politikai konfliktusaikat ne fedjék el, hanem az eltérő álláspontokat tiszteletben tartva kezeljék, a közösen vallott demokratikus elvek jegyében jussanak konszenzusra. Együttműködésüket ne próbálják hoszszú távú nagykoalíciós kormányzás előkészületévé tenni. Az együttműködésnek nem lehet egyszemélyi vezetője. A vitákat nem nyers erőviszonyok alapján, hanem az érvek erejével kell eldönteni. Új politikusi gárda megjelenésének és ismertté válásának is ez ad lehetőséget: itt nem a párton belül, hanem vitában, kompetenciában vetélkedve és konszenzusképességet igazolva kell megmutatkozni.

5.) Nem lehet egyszerűen eltörölni a változásokat és visszaállítani a fideszes rendszerváltoztatás előtti viszonyokat. A negyedik köztársaság legitim létrehozásának előkészítése, előfeltételeinek megteremtése lehet a cél, amely viszont az 1989-es demokratikus átalakulással létrejött rendszer korszerűsített, kibővített formáját jelenti. Maga ez a cél legitimálja az együttműködésben való részvételt, amelyből semmiféle hatalom nem származhat. Kizárólag a népfelség elve alapján képzelhető el új alkotmányozás, legyen szó közvetett elfogadásról (alkotmányozó nemzetgyűlés vagy a hatalmi visszaélésekkel szemben különleges biztosítékokkal működő parlament), illetve közvetlen jóváhagyásról, netán a kettő kombinációjáról.

6.) Az alkotmányos elvek meghatározása és a jogszabályok megváltoztatása mellett a fideszes árnyékállam felszámolásáról, az elvileg független intézmények tényleges pártatlanságának és autonómiájának helyreállításáról, ennek technikájáról is egyetértésre kell jutni. A köztársaság újraalapításával együtt az alapvető intézményeinek újrakonstruálása lehet az útja a pártfüggést biztosító működés kizárásának és a pártkáderek eltávolításának. Minden olyan terv megfogalmazása, amely arra irányul, hogy bársonyosan leváltható legyen a Fidesz rendszere, azzal jár, hogy Orbánék megteszik a preventív lépéseket a megvalósíthatatlansága érdekében. Csak a radikális terv reális.

7.) A legkényesebb kérdés a Fidesz sorsa az Orbán-kurzus remélt bukása után. Lehetséges-e az „orbánizmussal” való leszámolás, majd azt követően a jobboldal részvétele a demokrácia helyreállításában? Elvileg az ellenzékbe szoruló Fidesznek is érdeke a demokratikus működés helyreállítása, hogy ne lehessen éppen ellene felhasználni az általa hozott jogszabályokat. Valójában nem így áll a helyzet, s nem csak azért, mert a valóban demokratikus erők nem kívánnak visszaélni a megszerzett hatalommal. A fideszes rendszerváltoztató folyamat éppen arról szól, hogy a hatalmát minden eshetőségre fenntartsa, ellenfeleit ellehetetlenítse, amint azt maga a miniszterelnök tette világossá a tíz következő kormány kezét megkötő törvényhozást magasztalva. Ma még valószerűtlennek tűnik, hogy a Fidesz ne érjen el egyharmados eredményt, így formálisan minden alkotmányos eszköz és általa teremtett intézményes feltétel rendelkezésére áll az ellenzék visszademokratizálási törekvései megakadályozására. Számolni kell azzal, hogy a Jobbik számottevő párt marad, és a demokratikus ellenzékkel szemben a nézeteihez sokkal közelebb álló Fideszt támogatja, már csak azért is, mert a „ballibekkel” szembeni legradikálisabb ellenzéki párt pozíciója nyújtja számára a legjobb kilátásokat. Szemernyi kétségünk ne legyen: ha a Fidesz veresége ellenére is erős, netán a legerősebb párt marad, akkor meg fog ismétlődni a „haza nem lehet ellenzékben” stratégia, s a békés visszademokratizálás helyett újabb durva belpolitikai hidegháború következik. Illúzió azt képzelni, hogy egy választásokon alulmaradó, de Orbán Viktor által uralt párt képviselői majd odakuporodnak az alkotmányozás asztalához, és holmi verbális engedmények, kompromisszumos részmegoldások reményében részt vesznek nagy művük megsemmisítésében. A demokratikus ellenzék előtt tehát nem egyszerűen az a kihívás áll, hogy felülkerekedjen a választásokon, hanem hogy egyszer s mindenkorra diszkreditálja az orbáni politikát. Hogy ez megtörténhessen, abban a legnagyobb – át nem hárítható felelőssége – az egyelőre láthatatlan demokratikus jobboldalnak van. Annak a demokratikus jobboldalnak, amely nélkül egyébként nem képzelhető el a konszenzusos, társadalmi értelemben is legitim új alkotmányos rend megteremtése.

Mint látható, sok és nehezen teljesíthető feltétele van annak, hogy az ellenzék konszenzusos visszademokratizálási törekvéseit siker koronázza. Egyelőre kevés esély látszik a megvalósítására. Ideje hozzáfogni.

 

Jegyzetek

 

 

1 Debreczeni József: A tények Orbán Viktort igazolják. Népszabadság, 2011. június 7.

2 A francia forradalom évfordulója ürügyén Ludassy Mária hívta fel újra a figyelmet a forradalomértelmezések különbségeire. Ludassy Mária: 222. Galamus, 2011. július 14. http://
galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=79681:222&catid=9:
vendegek&Itemid=66http://www.galamus.
hu/index.php?option=com_content&view=
article&id=79681:222&catid=9:vendegek
&Itemid=66

3 Normálisan működő parlamentáris demokráciában csupán néhány, a liberális jogállami berendezkedés fundamentumához tartozó ügyet szabályozó alkotmányerejű törvény létezik, nem pedig negyvennél több, amely lehetetlenné teszi a választásokon megnyilvánuló (mindig időleges) többségi népakaratnak megfelelő kormányzást, vagyis a demokratikus működés elengedhetetlen feltételének minősülő „parlamenti váltógazdálkodás” lényegét kérdőjelezi meg.

4 Ágh Attila: A „minimális” demokrácia. Népszava, 2011. július 14.

5 Arisztotelész pl. a Politikában egyenesen a rossz rendszerek közé sorolta – szemben politeiával.

6 Ripp Zoltán: A rendszerváltó ellenforradalom száz napja. Népszava, 2010. szeptember 4.

7 Vö. Lakner Zoltán: A negyedik kísérlet. Élet és Irodalom, 2011. július 8. Tamás Gáspár Miklós az „antiszociális közjogi és munkajogi ellenforradalom” kitételt használta egy interjúban: Vége Orbánéknak? „Hamarosan nálunk is elindul a változás”. Sándor Zsuzsa interjúja. 168 Óra, 2011. június 30.

8 Bitó László kifejezése a Horthy-korszakot idéző ideológia jelzésére: A szakrális nacionalizmus réme I–II. Galamus, 2011. június 14–15. http://galamus.hu/index.php?option=
com_content&view=article&id=74316:a-szakralis-nacionalizmus-reme-i-resz&catid=9:vendegek&Itemid=66

9 Fleck Zoltán: Újra a keleti szélről. Galamus, 2011. július 3. http://www.galamus.hu/index.
php?option=com_content&view=article&id=77635:ujra-a-keleti-szelrl&catid=37:csfleckzoltan&Itemid=62

10 Vö. Krémer Ferenc: Hová vezet a kiút? Galamus, 2011. július 15. http://www.galamus.hu
/index.php?option=com_content&view=article&id=79883:hova-vezet-a-kiut&catid=82
:cskremerferenc&Itemid=120

11 Az Európai Szocialista Párt oldaláról nehéz is volna ezt a néppártiak szemére vetni, hiszen maguk is elég gyalázatos módon viselkedtek Robert Fico pártja, a Smer visszafogadásával – anélkül, hogy bármit változott volna felfüggesztése után.

12 A vita fontosabb írásai: Eörsi Mátyás: 2014. Magyar Narancs, 2011. április 28.; Szigetvári Viktor: Nincsen vészkijárat. Magyar Narancs, 2011. május 5.; Felcsuti Péter: A norma nyomában. Magyar Narancs, 2011. május 19.; Tordai Csaba: Együtt élni az új alkotmánynyal, www.hazaeshaladas.blog.hu, 2011. május 18.; Majtényi László: Az alkotmányos korrekció lehetősége: Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet közleménye, Élet és Irodalom, 2011. június 17. (http://www.jogiforum.hu/hirek/
25621); Eörsi Mátyás: Válasz Majtényi Lászlónak, Eötvös Károly Közpolitikai Intézet. Élet és Irodalom, 2011. június 24.; Fleck Zoltán: A normális normák tisztelete, Galamus. 2011. május 30. (http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=71790:a-normalis-normak-tisztelete&catid=37:
csfleckzoltan&Itemid=62); Lendvai L. Ferenc: Legalitás és legitimitás II. Legitimitás és preventív államcsíny. Galamus 2011. június 16. (http://galamus.hu/index.php?option=com_
content&view=article&id=74741:legalitas-es-legitimitas-ii-legitimitas-es-preventiv-allamcsiny&catid=47:cslendvailferenc&Itemid=75) – A Fidesz választási törvényjavaslatának benyújtása kapcsán megjelent LMP-s vélemény után újra fellángolt a vita: Karácsony Gergely: „Saját fegyverével kell felszámolni a Fidesz rendszerét”. Szalay Tamás Lajos interjúja. Népszabadság, 2011. július 12.; Révész Sándor: Nácibarátok helyett bojkottot. Népszabadság, 2011. július 13.; Andrassew Iván: Inkább az ördöggel. Népszava, 2011. július 13.; Krémer Ferenc: Hová vezet a kiút. Galamus, 2011. július 15.

13 L. ehhez: Lendvai L. Ferenc: Legalitás és legitimitás II. Legitimitás és preventív államcsíny. Galamus 2011. június 16.

14 Fleck Zoltán: A normális normák tisztelete, Galamus. 2011. május 30.

15 Nem sokon múlott, hogy így történt, az MSZP egy része és az LMP eleinte hajlott a részvételre. A Gyurcsány Ferenc vezette új MSZP-platform, a Demokratikus Koalíció követelte először nyíltan a bojkottot.

16 Lakner Zoltán: A negyedik kísérlet. Népszabadság, 2011. július 8.

17 Vö. Ágh Attila: Szervezet vagy program? Népszabadság, 2011. július 5. (http://nol.hu
/velemeny/20110705-szervezet_vagy_program)

18 Niedermüller Péter: A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák. Mozgó Világ, 2011/7. 8. o. Másutt bővebben kifejti a hagyományos baloldalisághoz való visszatérés problémáját: Niedermüller Péter: Blue Labour: A „konzervatív szocializmus” mítosza – I–II. Galamus, 2011. július 7. és 13. (http://www.galamus.hu
/index.php?option=com_content&view=article&id=78410:blue-labour-a-konzervativ-szocializmus-mitosza-i&catid=84:cssniedermullerpeter&Itemid=122)

19 A Demokratikus Baloldal Szövetsége elnöke, Grzegorz Napieralski 2011. június 29-i budapesti előadásában figyelmeztetett a lengyel példa következményeire: http://youtu.be/Dlma
UZABrBw; http://youtu.be/Qbgp8c12Xng

20 Lakner Zoltán egy másik lehetőséggel is számolt cikkében, mégpedig a Fidesz és a Jobbik versengésével, ami a kooperáló demokratikus ellenzék győzelmét segítheti elő. Lakner Zoltán: Stratégia ludaknak. Népszabadság, 2011. július 16.

21 Lévai Júlia: Túl a Niemöller-szövegen. Galamus, 2011. július 15. http://www.galamus.hu
/index.php?option=com_content&view=article&id=79881:tul-a-niemoeller-szoevegen
&catid=71:a-napi-apro&Itemid=109

22 József Attila: (Szállj költemény…)

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Ripp Zoltán: Az ellenzék megszerveződésének éve? Nem sok jó várható 2012-ben. Most, az év kezdetén, a...

Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka Ripp Zoltán A populizmus árnyéka Induljunk ki egy tényből....

Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami Ripp Zoltán Hunniában készülget valami A 2009. júniusi európai parlamenti...

Ripp Zoltán: Rendszerváltók változásai A kelet-európai rendszerváltó "annus mirabilis", a csodákat hozó 1989. esztendő...

Ripp Zoltán: A szocialisták száz napja ellenzékben „Száz nap, amely…” – kezdeném a nyolc év után ellenzékbe...

 

 

Cimkék: Ripp Zoltán