Mélyi József: Kandeláber és kilátó (A Margit híd felújítása 2009–2011.)

Az elmúlt néhány évben Budapest belebonyolódott az átépítésekbe. Nemcsak a négyes metró körüli huzavonára vagy a Baross tér véget nem érő rendezésére gondolok, és nem is csupán az európai pénzek lehívásának kényszeréből fakadó rossz időzítésekre, inkább a permanens ideiglenesség érzésére, a feltúrás és lekövezés állandósulni tűnő látványára. Nem túlzás azt állítani, hogy egy manapság érettségiző budapesti fiatal számára az a hatvanas évekbeli filmjelenet, amelyben Pécsi Sándor szinte akadálytalanul száguld át autójával a Belvároson, nem a krimi, hanem inkább a sci-fi műfajába tartozik. A Margit híd mostani felújítása krimiként indult, volt társadalmi dráma, végül pedig lehet, hogy a kész mű leginkább egy 19. században játszódó kosztümös film díszletére hasonlít majd.

Műfajtól függetlenül régi hidat felújítani nehéz dolog, mert nem egy új építményt kell beilleszteni a városi szövetbe, hanem azt kell eldönteni, mi az, ami a régiből fontos és ma is használható. Ami még ennél is lényegesebb: meg kell határozni, a múlt melyik szeletének próbálunk megfelelni, hogyan maradunk hűek ehhez a szelethez, és mennyiben szükséges vagy lehetséges az aktualizálás. A restaurálás elméleti problémájának újkori gyökerei épp a 19. századba nyúlnak vissza, amikor Viollet-le-Duc franciaországi tevékenysége nyomán először merült fel a történeti tények és a jelenkori kreatív kiegészítések viszonyának kérdése. Az eredeti Margit híd építéséről valószínűleg maga Viollet-le-Duc is tudomást szerezhetett, nem csupán abból kifolyólag, hogy még élt az avatáskor, de azért is, mivel a hídépítésre kiírt nemzetközi pályázatot egy francia tervező, Ernest Goüin (Clark Ádám mintájára akkoriban Gouin Ernő) nyerte. A „hatnyílású, felsőpályás, kétcsuklós ívhíd” franciás lett, mint az Andrássy út vagy a Nagykörút, törése és ívelése párizsiasan elegáns, vasszerkezetét egyenesen Franciaországból szállították. Díszítményeit Chabrol, a Palais Royal építésze készítette, a hajóorrszerű szobrokat pedig az aranyérmes párizsi szalonszobrász, Adolphe Thabard. Franciás jellegével Budapest hídjai közül a Margit híd illeszkedik leginkább a város fénykorához.

A híd formája persze sokat változott az eredetihez képest. 1879-től megindult a lóvasútforgalom, 1894-től pedig már villamos közlekedett rajta; 1900-ban felavatták a Szigetre vezető szárnyhidat, a fakocka burkolatot 1920-ban váltotta fel a kockakő, 1935-ben pedig, miközben megkezdődött a szélesítés, döntöttek arról is, hogy a villamosvágányok a két oldalról középre kerülnek. A német hadsereg 1944 szeptemberében véletlenül, 1945 januárjában pedig szándékosan robbantotta fel a hidat, amelyből csak a pillérek maradtak meg, azonban ezek közül több is elmozdult a helyéről. A Margit híd mostani – illetve restaurálás előtti – formáját az 1947–48-as újjáépítés során, majd a Hídépítő Vállalat által elvégzett 1978-as felújítással nyerte el. A 2009-ben kezdődött és most már végtelenül hosszúnak tűnő munkálatok részeként az elodázhatatlan műszaki átalakítások mellett többek között új korlátok kerültek ki, ismét szélesítették a forgalmi sávokat, valamint kerékpárutat is építettek – az ígéretekkel szemben csak az egyik oldalon. A legszembetűnőbb változás azonban meglepő módon a világítótestek és vezetéktartók átalakulásával következett be.

Ezen a területen az eredeti állapot visszaállítása szóba sem kerülhetett, hiszen a közlekedés és a megvilágítási igény 135 év alatt erősen átalakult. Az 1876-os avatáskor a pilléreken és a hídfőkön a párizsi Concorde tér lámpáihoz hasonló négy-négy díszes kandeláber állt, az egyes hídnyílásokban pedig négy-négy kisebb, egyágú lámpa. A mostani átalakítás során a két járda mentén régies érzetet keltő kandelábereket helyeztek el, ráaggatott díszekkel, a mostanában már szinte kötelező tojásléc-utánzattal, felül csigavonalas cikornyákkal, alul girlandokkal. Korábban ilyen világítótest nem létezett. Az 1978-as felújítás idején például a kor pragmatikus szemléletének megfelelően egyszerű ostorlámpák kerültek a hídra, amelyek szerencsésebb megoldásnak bizonyultak, mint az azt megelőző fém tartóoszlopok, ahol a lámpák valamivel a függőleges elemek közepe fölött helyezkedtek el. A Combino vezetékének tartására már csak barkácsmunkával megerősítve alkalmassá tett lámpaoszlopokat most az utóbbi két évtizedben elszaporodott archaizáló pesti kandeláberek egyik mutációja váltja fel – tartófunkció nélkül.

Rövid kitérő. Az olyan szemlélőnek, aki a nyolcvanas évek óta folyamatosan figyeli Budapest átalakulását, egyre szembetűnőbbé válhat a világítótestek zűrzavara, különösen a város azon pontjain, ahol két korszak vagy két szemlélet találkozik. Ilyen találkozási pont például a Döbrentei tér, ahol a legkülönbözőbb korokat idéző lámpák találnak egymásra, a Deák tér, ahol most az új, (színük miatt inkább soha virágba nem boruló) fákra emlékeztető oszlopok tesznek hozzá az eddigi káoszhoz, vagy épp a Jászai Mari tér, ahol két szomszédos lámpatest között most már akár évszázados szemléletbeli különbség is lehet. (Nem volt ez persze a nyolcvanas évek előtt sem másképp: egy 1964-es fotón az előtérben, a pesti parton egy cirádás kandeláber áll, a hídon pedig ott húzódik a dísztelen villamosvezeték-tartók erdeje.)

A Margit hídon a megváltozott követelményeknek a vágányok között középen sorjázó villamosvezeték-tartó oszlopok próbálnak megfelelni. A karos oszlopokra fénykép alapján esett a választás; a harmincas évekbeli átalakítás előtt ugyanis ilyen jellegű elemek tartották kétoldalt a felsővezetéket. Az akkori félkarú oszlopból most tükrözés útján kétkarú lett, és ezzel együtt mintha a funkcionális elemek között húzódó csigavonalas cikornyákból is több mint kétszer annyi lenne. Lehet, hogy ez csak érzékcsalódás, de a budai hídfő felől nézve a kis kunkoroktól és cirádáktól, valamint a karos oszlopokból (remélhetőleg csak ideiglenesen) kinyúló modern lámpatestek sorától az egész híd karácsonyivásár-hangulatot kap.

Még az is lehet, hogy mindez az éjszakák folyamán valahogy majd a helyére kerül, hiszen a híd – az 1938-tól kezdve kivilágított Lánchídhoz (a korabeli sajtóban: „fényes tündérhíd”) hasonlóan – díszvilágítást kap. A Lánchídnál sokkal nehezebben megvilágítható elemek, a szobrok és az ívek látványának kiemelését már a hetvenes évek végén is tervezték, a díszvilágítást fel is szerelték, de használatára – egyrészt állítólag a hajózási hatóság vétója, másrészt az épp akkoriban beköszöntő energiaválság hatására – sohasem került sor.

A világító- és vezetékrendszer, amelyre valószínűleg kevesebb figyelem irányul, mint a nagyobb építészeti változásokra, kicsit öszvér jelleggel, de megvalósul. Létezik viszont egy pontja a hídnak, amelyre a kezdetektől fogva különleges építészi figyelem összpontosult, az odakívánkozó objektum megépítése azonban mindeddig – a mostani felújítás során ez fel sem merült – nem történt meg. A kiemelt pont a híd közepe, margitszigeti csücske, ahová már 1873-ban egyfajta építészeti hangsúlyt terveztek: egy meghívásos pályázat keretében Schulek Frigyes és Izsó Miklós például egy hatalmas – az egyik verzióban több mint 60 méteres – tornyot álmodott ide, amely a kilátó funkció mellett egy sokszögű csarnokot is magában foglalt volna, négy támoszlopán négy nagy királyunk, Szent István, Nagy Lajos, Mátyás és természetesen Ferenc József szobrával. Alul a hét vezér figurája állt volna, az épület tetején pedig Magyarország megszemélyesített alakja. A helyszín később sem hagyta nyugodni a tervezőket: Nagy Marianne 1974-es diplomatervében egy négyszintes épületet helyezett volna a hídhoz kapcsolódva a folyómederbe, ahol kilátó, vendéglátóegység, fényjáték-terem és hajókikötő kapott volna helyet; 2009-ben Bonta Gáspár egy kisebb léptékű, de hasonló jellegű épületet tervezett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen beadott diplomamunkájában. 1988-ban, amikor a Nemzeti Színház megépítésének gondolata akár még reálisnak is tűnhetett, felmerült az ötlet, hogy az épületet a Margitsziget meghosszabbításaként, a Dunán alakítanák ki, hajóról megközelíthető nézőtérrel, hajóról is nézhető színpaddal. 2005-ben, az Európa Kulturális Fővárosa projekt tervezési és pályázati fázisában pedig Erick van Egeraat játszott el egy ide emelhető épület gondolatával. A lehetőség természetesen Finta Józsefet is megragadta, aki egy kilátóként, turisztikai központként és étteremként működő, áttetsző épületbe foglalt komplexumot tervezett.

A mindig csak terv formájában létezett, legtöbbször utópisztikus kilátó és a nagyon is valóságos, az idealizált, de ilyen formában soha nem létezett múltba forduló, csigavonalas díszkandeláber között ugyan ég és föld a távolság, a két véglet azonban jól jellemzi a folyamatosan átépülő Budapestet. A várost, amely az utóbbi évtizedekben a helyi adottságokat a legmesszebbmenőkig kihasználó, világraszóló épületekről álmodik, miközben a megvalósításban legfeljebb saját múltjának idejétmúlt részelemeiig jut el. A felújított Margit híd pedig egyszerűen megnyugtatóan ismerős marad, egy ideig – míg a biciklisták el nem árasztják – nyilván funkcionálisan is megfelel majd, csak éppen a város nem lép tovább egy a múltat a jelennel összekötő dizájn vagy a jelent a jövővel összekapcsoló építészet felé. Szó szerint: marad minden a régiben.

Ivo Andric Híd a Drinán című regényében a 19. század hetvenes éveiben Višegradba érkezett osztrák építők újítják meg a települést, ők azok, akik mindent feltúrnak és leköveznek, miközben körülöttük továbbra is lassan csordogál az élet. A svábok a helyiek számára „érthetetlen buzgalommal” állnak neki, hogy Szokoli Mehmed pasa régi hídját is felújítsák: először csak kivilágítják – a császár születésnapján díszvilágítással –, aztán a századfordulón a régi köveket is kicserélik, kijavítgatják. A Híd a Drinán itt és most talán azért lehet érdekes, mert Budapest jelenleg valahol félúton van a múltba fordulás és az újítás, Bosznia és Bécs között. A lassan felújított Margit híd ezt a pozíciót pusztán megerősíti.

 

 

 

A Margit híd felújítása 2009–2011. Kivitelező: Mh 2009 Konzorcium, képviselője Horváth Zoltán, lebonyolító: Dr. Rádai Mérnökiroda Kft., képviselője Hunor György.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Mediterrán illúzió (A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.) E sorok írása közben a pécsi Széchenyi térre irányuló webkamera...

Mélyi József: Tiszta udvar, rendes ház (A budapesti Március 15. tér felújítása – Város-Teampannon Iroda, vezető tervező Koszorú Lajos.) A Március 15. tér átnevezése egyelőre nincs napirenden. Nem is...

Mélyi József: Pont úgy, mint Pécs (Szentendre, városközpont-felújítás, 2011. Kivitelező ÉPKAR Zrt.) Két város összehasonlítása reménytelen vállalkozás, hiszen bármilyen területet vizsgálunk is,...

Mélyi József: Jelenleg visszailleszthetetlen (Csernus Tibor – Képek a Sulkowski-gyűjteményből. Kogart Ház, 2009. szeptember 26. – december 31.) Személyes élmény. Egyetemista koromban Németh Lajos csupán egyszer vitt el...

Mélyi József: A labda és a léggömb Ha valaki az elmúlt két évtizedre fokuszálva megvizsgálná a múzeumokkal...

 

 

Cimkék: Mélyi József