Takács Ferenc: „Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?” (Borgos Anna–Szilágyi Judit: Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Budapest, 2011, Noran Könyvesház.)

Ady Endrének teszi fel a fenti kérdést Kaffka Margit egy fájdalmas hangú levélben, amelyet Borgos Anna és Szilágyi Judit, a jelen eszmefuttatás apropójaként és ihletőjeként szolgáló Nőírók és írónők című könyv szerzői, teljes joggal tekintenek munkájuk tárgyára nézvést igen fontos és jellegzetes adaléknak: az irodalmi és női szerepeknek a Nyugatban (a folyóiratban, de a folyóirat címét mintegy zászlóként magasba emelő szellemi és irodalmi mozgalomban is) betöltött szerepét, illetőleg e szerepek egymásba játszásának a dinamikáját vizsgáló szakmunkának a mottója is lehetne ez a mondat.

A gondolat, hogy ő akár asszony is lehetne, egyébként nem állt távol Ady Endrétől. Asszony-lélek vagyok, ame feminine – így jellemezte magát, a Nyugatban megjelent első írásában, A magyar Pimodan-ban (mely – gondolom, köztudott – a Nyugat első évfolyamának első számában, azaz a legelső Nyugatban jelent meg). Verseiben is gyakran beszélt a maga asszonyi énjéről, asszonyrészéről és hasonlókról – egy magabiztosan és keményen férfias korban, dzsentriivadékként volt bátorsága ilyesféle ambivalenciák megszólaltatásához. Hasonló ambivalenciák sejdíthetők meg Léda, Ady és Diósi ménage à trois-jának szexuális viszony- és közlekedésrendjében is: a két férfi gyakran megy külön utakra, az asszony háta mögött mély egyetértésben közösen dolgoznak ki Léda manipulálását célzó stratégiákat – kapcsolatuk átfűtöttebbnek, egyben érzékibbnek látszik a középosztálybeli férj és az intézményes házibarát szokványos viszonyánál. S itt van ez a különös betűrejtvény, vagy rébusz, amivé a Léda – Ady – Diósy névsor tömöríthető: lédadiósi, amelyben az asszony nevének a vége és a férj nevének az eleje fonetikailag mintegy osztozkodik a költő nevén (ráadásul különös arányban: az elöl álló Lédának egy beszédhang jut belőle, a hátulsó Diósynak kettő). Tudjuk, hogy a „Léda” nevet – nyilván a Lédát hattyú alakjában megejtő Zeuszra asszociálva, így a névadással egyben önmagát a görög főistenné nyilvánítva – maga Ady palindromizálta Diósyné polgári keresztnevéből, az Adélből – talán a lédadiósi ötlet is megfordult a fejében. Minderről nem sok biztosat tudunk persze, de ha, mint reméljük, nálunk is erőre kap az ún. gender-szempontú, tehát az irodalom társadalmi kontextusának a szexuális vetületeit és ezek hatalmi viszonyait, a nemi szerepek és az irodalmi alkotói módszerek összefüggéseit vizsgáló irodalomtudomány, talán ezekre a dolgokra is élesebb fény vetülhet.

Borgos Anna és Szilágyi Judit – vagy inkább: Borgos és Szilágyi, mivel könyvük névhasználatából az derül ki, hogy a nőírókat az egyenlőség okán ugyanúgy megilleti a vezetéknévre szorítkozó apelláció, mint a férfiakat, náluk tehát Kaffka, Lesznai, Bohuniczky a szereplők neve, semmi Margit, Anna meg Szefi – szemlátomást ennek az irodalomfelfogásnak a szempontjait tartották szem előtt könyvük megírása során. Őket persze az a helyzet és azok a konfliktusok érdekelték, amelyek a Nyugatban szereplő, a folyóiratba rendszeresen dolgozó nőíróknak jutottak osztályrészükül, s kevésbé a férfi-munkatársak gender-ambivalenciái és helyzet-zavarai. Legfőképpen azért, mert őróluk méltatlanul kevesebbet tudunk, mint a férfiakról, mint ahogy kevésbé őrzi őket az irodalmi emlékezet és a kánon.

És azért is, mert helyzetüket és a Nyugat-beli helyüket egy különös, bár igen tanulságos ellentmondás jellemezte. A Nyugat szerkesztői a jelek szerint elvi megfontolásból tárták tágra a kapukat a női szerzők előtt – különösen Osvát járt ebben az élen (egyébként nem kizárólag az irodalom és az általában vett civilizációs haladás szempontjaitól vezéreltetvén, hanem ennél profánabb testi-lelki vágyaktól is hajtva). Azaz számoltak a nőírókkal – viszont igazából nem tartották számon őket. Arról az egy-két névről, arról az egy-két mondatról kell írnom, ami a Maga írásából kimaradt. Arról kell írnom, hogy a Nyugat írói közül nem említ meg egyetlen női nevet sem – kommentálja Elek Artúrnak 1937-ben a Nyugat harminc-éves jubileumára írott cikkét a jeles műkritikushoz és novellistához címzett levelében Reichard Piroska (költő, kritikus és műfordító, a Nyugat állandó munkatársa, aki már a folyóirat első, 1908-as évfolyamában is szerepelt és – gyászos kerekséggel – majd a Nyugat legutolsó, 1941. augusztus elsejei számának szerzői között is ott lesz a neve). Pedig körülbelül ez a harminc év volt az, amely alatt nálunk nők komoly írókká fejlődtek. … Éppen ezért nagyon is sokat jelentett nékik a Nyugat; bármily különösen hangzik, azt kell mondanom, hogy még valami mást és valamivel többet is jelentett, mint férfi munkatársainak. De nem lehetne-e ezt a tételt, illő kisebb méretben, meg is fordítani? Nőírók semmit sem jelentettek a Nyugatnak? Annak a sok évfolyamnak sokszínű gazdagságához semmivel sem járultak hozzá az írónők?

 

A Nőírók és írónők ennek a különös hallgatásnak az okaival foglalkozik, s – Reichard Piroska fenti sorainak a szellemében, amelyeket a bevezető fejezet élén olvashatunk – elvégzi ennek a tételnek a „megfordítását”. Ez már a könyv címlapján is megelőlegeződik: rajta a híres fénykép, mely a Nyugat huszonöt éves jubileumának zeneakadémiai ünnepségén készült a zongorát körülálló Móriczról, Babitsról, Kosztolányiról, Karinthyról és a többiekről, retusált és hamisított változatban látható, a plasztronos-frakkos férfialakok nyakára a retusőr (talán a kötésterv felelőseként a kolofonban feltüntetett Faragó Ágnes?) a Nyugat nőmunkatársainak a fénykép-portréit illesztette. Egy kivétellel: az eredeti fotográfián szereplő tizenöt személy közül az egyetlen nő, Babitsné Tanner Ilona, írói nevén Török Sophie, változatlan formában jelenik meg a nemileg „megfordított” Nyugat-csoportképen. (Ő alighanem a Mester feleségeként részesülhetett a fényképre kerülés férfikiváltságában – versei, elbeszélései, tanulmányai és kritikái önmagukban ehhez a jelek szerint nem szolgáltak elegendő indokkal.)

Erről a „megfordított”, női Nyugatról szól Borgos és Szilágyi könyve, a férfi Nyugat mögött eltűnő, az árnyékból kilépni nem tudó, sok esetben már eleve feledésre ítélt nőírókról és az általuk művelt irodalmiságról. A címlap-fotográfia egy részlete ironikus emblémába foglalja mindezt: Kosztolányi a retusált képen felesége, Harmos Ilona arcát viseli (vagy meg kellene ezt is fordítanunk, valahogy így: Harmos Ilona a képen Kosztolányi testét viseli?). Ő Görög Ilona írói néven 1932-től rendszeresen publikált novellákat, ígéretes, jó írásokat a Nyugatban, majd férje halála után nagyszerű visszaemlékezéseket írt Kosztolányiról és Karinthyről, epés portrékat a nyugatos írófeleségekről, valamint egy remek önéletrajzi regényt (Tüzes cipőben). Írónak, a hír és a szerep értelmében vett írónak mégsem tudta – vagy talán nem is akarta – megcsinálni magát: a háttérbe húzódott, eltűnt férje háta mögött, s később, Kosztolányi halála után sem lépett ki a rivaldafénybe. Ezért aztán sohasem kapta meg az őt megillető figyelmet. Még itt, ebben a kötetben is ennek hiányától szenved: a róla szóló életrajzi vázlat (454. oldal) szerint „férje halála után kezdett írni”, ami tévedés, mert már 1932-ben, négy évvel Kosztolányi halála előtt publikált novellát a Nyugatban, utána pedig minden évben kettő-három újabbat. (Különös, hogy Borgos, aki egyébként Kosztolányiné irodalmi hagyatékának lelkes és értő gondozója, nem figyelt fel erre a lapszusra.)

A szerzők mennél teljesebb és pontosabb képet igyekeznek adni a női Nyugatról, aminek érdekében még némi statisztikai gépiesség kockázatát is vállalják. Számításuk szerint közel hetven nő szerepelt írással a harmincnégy évfolyamot megérő folyóiratban. Közülük a mintegy húsz „futottak még”-gel (a lapban egyszer-kétszer megjelent, azóta teljesen elfeledett és nyomtalanul eltűnt szerzőkkel) nem foglalkoznak. A maradék ötven közül a Nyugatban legtöbbet szereplő első tíz szerző mind külön fejezetet kap, további negyven nőíróról pedig a könyv függelékében lexikoncikkek adnak tájékoztatást. (Kosztolányiné is itt szerepel.)

Ez a statisztikai alapú felosztás persze bizonyos fokig esetleges: hogy ki kap fejezetet és ki lexikoncikket, ebben nem az érték, ismertség és olvasottság dönt, hanem a számszerűség véletlene. Fejezetet kap a – lehet, méltatlanul – elfeledett Reichard Piroska, vagy a pesterzsébeti munkásasszony-író Kovács Mária, akiről most hallunk először, miközben lexikoncikkel kénytelen beérni Boncza Berta, Dénes Zsófia, Dienes Valéria, Hajnal Anna, Károlyi Amy, Sziráky Judith, Várnai Zseni – „saját jogon”, kontextuálisan (személyes és csoportkapcsolataik révén) vagy társadalom- és politikatörténeti okokból egytől egyig érdekesebb alakok, mint a „fejezetesek” némelyike. Másrészt a statisztikai szemléletnek is megvan a maga indoka: ezek az arányok a női Nyugat arányai, s a szerzők akkori jelentőségét és hatásuk akkori mértékét tükrözik. Így nem kifogásolható, hogy a korszak olyan lektűrszerzői is fejezetet, már-már kismonográfiává kerekedő jellemzést kapnak, mint Bohuniczky Szefi vagy Kosáryné Réz Lola.

Ami mármost a tartalmi összefüggéseket illeti, igen tanulságos mindaz, ami ennek a tíz szerzőnek a fogadtatástörténetéből megtudható. A nőírókkal, egyáltalán a nőkkel, a nőemancipációval és hasonlókkal foglalkozó diskurzust a korszakban egyrészt Gyulai Pál nagy hatású Írónőink című tanulmányának ásatagon közhelyes előfeltevései hatják át (az eredetileg 1858-ban cikksorozatként megjelent írást éppen a Nyugat első évfolyamának évében, 1908-ban tették közzé könyvalakban, Gyulai Kritikai dolgozatok c. gyűjteményében), másrészt a híres-hírhedett világszenzáció, Otto Weininger Nem és jellem (1903) című okfejtése terjeszt, izgalmasan modernnek tűnő megfogalmazásban, a Gyulaiéhez hasonló képtelenségeket a Férfiról és a Nőről, különösen azután, hogy 1913-ban magyarul is megjelenik. Mindez jól tükröződik a nőírókról és műveikről írott kritikákban, akár nő írja őket, akár férfi: rendre azt méricskélik, hogy melyek az írás „nőies”, és melyek a „férfias” vonásai, melyik van ezek közül túlsúlyban, s melyik teszi értékessé vagy értéktelenné a művet. (Ha férfi a szerző, akkor persze senkinek sem jut eszébe írásának „nőies” vonásait diagnosztizálni.)

Borgos és Szilágyi otthonosan mozognak a gender-szempontú irodalom- és kultúratudományban, a kristevai écriture féminine és társai területén, és minden szükségeset tudnak a Férfi/Nő problematika mélyén megbúvó hamis esszencialista sztereotipizálásról, munkájukban az elméleti kritika és az ideologikus polémia szólama, bár mindvégig hangzik, mégis üdvösen szordínós. Nyilván úgy gondolták, hogy jobban szolgálják az ügyet a feledés oszlatásával, az anyag feltárásával, gazdagságának és izgalmas voltának a felmutatásával. Jól gondolták: ámulva követtem Szilágyi nyomozóútját, amely Kovács Mária kilétének és személyazonosságának a megállapításához vezetett, elégedetten nyugtáztam, amikor kiigazított elemi életrajzi tényeket, például rögzítette Reichard Piroska halálának a körülményeit, hagytam magam meggyőzni, amikor Borgos érveléséből az derült ki, hogy Török Sophie alighanem jobb író, prózaírónak és esszéistának legalábbis, mint vélni szokás. És máris olvasom Kádár Erzsébet novellaremekléseit; ha nincs fejezet róla, Szilágyi már-már könyvhossznyi tanulmánya, sohasem tudom meg, mit veszítek, illetve veszítettem volna.

És ha jól meggondoljuk, ugyanez áll az egész könyvre is.

 

 

 

 

 

Borgos Anna–Szilágyi Judit: Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Budapest, 2011, Noran Könyvesház. 482 oldal, 3499 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Tékozló fiúk (Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Budapest, Noran Libro, 2011.) Attól függően, honnan számítjuk kezdetét, húsz-huszonkét év telt el a...

Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.) Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta...

Takács Ferenc: Ünneplés módozatokkal (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet – Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Ünneplés módozatokkal – tulajdonképpen idézőjelek közé kellene tenni a címet,...

Takács Ferenc: Máshol, idegenben (Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon. Budapest, 2009, Európa Könyvkiadó.) Annak idején, valamikor a hetvenes évek elején Vas István Csak...

Takács Ferenc: “A nemlét ragyogása” (Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc “A nemlét ragyogása” Szabó T. Anna új...

 

 

Cimkék: Takács Ferenc