Almási Miklós: „Mit csináljak a gyerekkel, doktor úr?” (Ranschburg Jenő művei. Érzelmek iskolája. Budapest, 2011, Saxum Kiadó.)

Ranschburg lenyűgöző előadó volt. Ha hallgattad, minden szavát átélted, mert szellemes volt, eleven példái azonnal lobbantak fejedben. Most az életmű kiadásának első kötetét olvasom, a könyvet, amibe már nem tudott belelapozni, eltávozott. (Korai művek: Félelem, harag, agresszió, 1970, Szeretet, erkölcs, autonómia, 1984-ből.) A gyakorló pszichológus bölcsessége szólal meg belőlük ma is, bár – mint maga írja előszavában – a tudomány sok ponton túlhaladt rajta. De aki melletted áll az életpraxisban mint tanácsadó, az ma is jelen van ezekben az írásokban: óriási tapasztalatát ide is át tudta menteni. Talán a legtöbbet a gyerek–szülő viszonyról, a kölcsönös kommunikáció érzékeny hálójáról. Most, hogy már túl vagyok a „szülővé nevelődés” évein, csak ámulok, micsoda keskeny ösvény vezet az egészséges egyéniség alakításához, és közben hány életveszélyes hibát (bűnt?) lehet elkövetni, eltorzítva a gyerek felnőttkori személyiségét. Ki tanítja meg az anyát-apát (kezdő korában), mit szabad (kell) csinálnia a babával? Jó, tudom, bizonyos határig be vagyunk programozva – de azután? A tudásátadás természetes láncolata – nagymama átadja lányának, amit tud – már szakadozik, innen-onnan szedjük össze, amit tudni kell. Itt jelent meg Ranschburg tanácsaival, a „néma gyerek szavának” értelmezéseivel – nem csoda, hogy nyolc-tíz kiadást is megért egy-egy könyve: hozzá bizton lehetett fordulni.

Az a fajta tudós, aki nem lábjegyzetek számára ír, hanem a köznap emberét akarja megszólítani, az ő nyelvén neki átadni, amit kutatóként felfedezett. Pl. a szülő–gyerek viszonyban a „kettős nevelődés” paradoxonát: a gyereknevelés nem egyirányú utca, nemcsak a szülő neveli a gyereket, hanem – és ez Ranschburg paradox tézise – a gyerek is neveli a szülőt. A szocializáció – nevelődés – interaktív folyamat, dialógus, ha úgy tetszik.

Ranschburg például e kettős nevelődés két (veszélyes) szélsőségét említi. Az egyik az autoriter család, ahol a helyzetmegoldásokban nincs helye a szülő és gyerek közti „alkujátszmáknak”. Könyvének egyik központi témája, hogy a gyereknek és szülőnek együtt kell megoldást találni – valaminek fejében enged az egyik vagy a másik. (Persze anyuka jobban tud játszani… de akkor is.) Az autoriter környezetben, a „főnök–beosztott” családtípusban ilyesmire nem kerül sor, amitől a gyerek hosszú távon is károsodik. Ranschburg példája egy gyerek, aki nem tudta elviselni apja terrorját, aztán pszichológus tanácsára nagybátyjához került, „demokratikus” nevelődési környezetbe, rendbe is jött. Csakhogy a történet nem itt ér véget: tíz év múltán e pszichológust felkereste a gyógyult és már felnőtté érett ember felesége, hogy nem bírja elviselni férje terrorizáló gyereknevelési módszereit. Ugyanis az autoriter családban a hajdani gyereknek nem volt módja elsajátítani az alkumódszereket, csak a ridegtartáshoz értett, annyira, hogy ennek az apának még saját (gyerekkori) szenvedései sem ugrottak be, hogy figyelmeztessék a hibára.

A másik véglet a megengedő család. Szélsőséges esete, mikor a gyereknek túl sok lehetősége adódik az alkujátszmák gyakorlására (a szülő kijátszására). Látszólag rendben is lenne a dolog, csakhogy az így szocializálódó gyerekekből hiányzik az a képesség arra, hogy különbséget tegyenek az olyan szituációk között, melyekben van lehetőség alkudozásokra, és az olyanok között, amelyekben kemény előírások vannak. A társadalom ún. elsődleges intézményeiben nincs mese, „engedelmeskedni” kell, amit ezek a fiatal felnőttek nehezen viselnek. (Például a seregben ők szenvedtek a legtöbbet.) A két szélsőség között persze átmenetek sora található, de hogy találod meg a nevelés/nevelődés során az optimálist, ami a majdani felnőtt kezére fog állni? Amerikában ezt sokáig úgy oldották meg, hogy a gyerekeknek majdnem mindent megengedtek, aztán amikor tizennyolc évesek lettek – ott élve magam is rémülten láttam –, hirtelen semmit se: bevágták őket egy college-ba, és attól kezdve legyen felnőtt az a gyerek. Amivel csak azt akarom jelezni, hogy a két pólus között csak elméletben könnyű az optimális életvezetést megtalálni.

Nem vagyok járatos a gyermeklélektanban, csak szülői kínlódásaimra ismerek itt-ott, ezért számomra a könyv sziporkái a legérdekesebbek. Ranschburg pl. nem szereti azt hallani anyukáktól, hogy „milyen jó a baba, nem bőg, nem követelőzik”. Na, igen – mondja –, ezekben az esetekben a kicsi azért olyan „csendes”, mert már feladta azt a „hivatását”, hogy nevelje a szülőit. És mivel feladta, már ebben a korai stádiumban rossz pályaívre kerül. Vagy: a büntetés ne legyen a hatalomgyakorlás eszköze. Mindenki bólogat, értelmiségi családban ritka a nadrágszíj – van helyette szeretetmegvonás mint fegyelmező eszköz. (A szülő elfordul a gyerektől, kimegy, nem szól hozzá, míg az bocsánatot nem kér.) Ranschburg azért nem szereti ezt a módszert, mert ez csak látszatra humánus – nem folyik vér a gyerekszobában –, de azért megy a lélekgyilkolás.

Mert Ranschburg filozófiája szeretetközpontú. A szocializációt, a karakterformálást, a kötődéskialakítást, mindent ezen keresztül tud csak elképzelni. Ha a gyereket meleg szülői közeg veszi körül, még egy tockos is elmegy. De a szeretetet mint horgonykötelet elvágni életveszélyes. A „ridegtartás” módszere – aminek sok variánsa lehet a „nem érek rá”-tól a „kemény apáig” – olyan felnőttet ad a világnak, aki jó esetben érzelemszegény ember lesz, rosszabb esetben továbbadja saját felhalmozott frusztrációját, otthonról hozott érzelmi süketségét.

Aztán itt van a szégyen kategória. Ranschburg – ebben a harminc évvel korábban írott szövegében – egy ma is keresztül-kasul vitatott érzésköteghez nyúl. A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy csak akkor fogja el az egyént, ha „bűnös” cselekedeteit mások is látják; Ranschburg a jelenség kapcsán szenvedélyesen támadja a „megszégyenítés” gyakorlatát, hogy a „nem széééééégyelled magad” szidásmód mekkora károkat képes okozni. Ez a sziszegő hangon rám süvöltő utasítás gyerekkoromtól benne maradt a fülemben. A megszégyenítés ellenállást vált ki – netán belső törést –, és nem fogja építeni az egyén interiorizált erkölcsi rendjét.

A frusztráció és agresszió összefüggése ma már átment a köztudatba. (A gyerek, akit otthon szigorúan kordában tartanak – frusztrálnak –, másokon „éli ki” elfojtott dühét, amint kiszabadul a családi körből. Ranschburg által vizsgált másik páros, a szorongás és agreszszió összefüggése kevéssé ismeretes. Modern betegség: szorongással vagyunk tele – nemcsak a gyerek szorong, a felnőtt is (szülői is), igaz, másért, másképp. Ennek a láthatatlan belső angstnak „külső” vetülete az agresszió. (Ahogy Ranschburg fogalmaz: olyan ez, mint a fregolikabát, ami belül szorongás, az kívül agresszió.) Szellemes metafora, de közben arra gondolok, hogy az agresszió akkori (hetvenes évekbeli) pszichogramján már nemcsak a tudomány lépett túl, de az élet is. Életveszélyesen eldurvult világba kerültünk. A berlini földalattiban pl. csak az idén már a negyedik felnőttet verik halálra tinik, puszta szórakozásból: az agreszszió entertainment lett, sok helyen lehet gyakorolni – pl. valaki azért megy ki a meccsre, hogy kiosszon pár rúgást, mert az olyan „jó buli”. A szórakozásagresszió mögött is lehet – másutt lenyelt-elviselt – frusztrációt találni, de szorongást? Nem tudom. Az agyonverésben élvezkedő srácok fejében (zsigereiben) fel sem merül, hogy jó pár évre bevághatják őket a sittre. A buli a fontos. (Mondom ezt elkeseredett laikusként, ezért a berlini földalatti csak metaforája a sebesen terjedő életveszélyes „extrém játékoknak”…) Ranschburgnak itt is vannak tanácsai, engem az a megjegyzése fogott meg, miszerint az a szülői stratégia, ami engedélyezi az agreszsziót („vezesse le az a gyerek elfojtott indulatait, aztán majd lenyugszik…”), nem vezet jó eredményre. Ahonnan a kétezres évekre ugrik fantáziám: akárcsak az agresszív jelenetek (tévé, film) élvezete is kétkimenetelű, bár a könyv eredeti kiadása idején a tévéagresszió gyerekekre tett hatása még nem volt téma. De a „kiélés”, „levezetés” stratégia kritikája ma is hatásos gondolat, a felnőtt legalább elgondolkozik, hogy a tévéhasználatot illetően egy-egy véres akciófilm élvezetének engedélyezése tényleg „levezeti”-e a gyerek agresszív indulatait, vagy épp ellenkezőleg, rávezeti a fogásokra-trükkökre, amelyekkel a tanár majd az iskolaudvaron találkozik. Tudom, hogy itt darázsfészekbe tenyerelek (évtizedes már a vita a tévéagreszszióról), de nem tudom megállni, hogy ne a jelen felől olvassam Ranschburg tanácsait.

Nagy téma a felnőtté válás, a gyerek függősége és önállósulása. Tudni kell, hogyan érvényesül a gyerek függőségigénye. Pl. azért rosszalkodik, hogy végre figyeljen rá a szülő, mert a szülő jelenléte – megerősítő figyelme, mosolya, biztatása – is szükségletté válik. Azt hiszem, ezt megtanultuk. Sűrűbb problémaháló lett az önállósulás: a gyerek „elszakadása” a szülőktől – érzelmileg, felelősségbeli szempontból, aztán anyagilag és helyrajzilag (saját lakás). Ma már a posztadoleszcencia jelenségének felismerése (Somlai Péter et alia kutatásai) arról szól, hogy a kamaszkor határa messze kitolódik a húszas évek végéig, sőt a harmincas évekre is átlép. És nemcsak azért, mert nehéz lakáshoz jutni, de érzelmileg is: jó otthon maradni, a „mamahotel” sok felelősségtől szabadít meg, ami voltaképp már együtt járna az életkorral (harminc felé). Nagyobb súlylyal esik a latba, hogy ma valamiért nehezebb tartós párkapcsolatot vállalni, a házasságkötési arányok csökkennek – gorombán fogalmazva: a gyerekek nem akarnak (tudnak) felnőtté válni. E könyv elemzéseiben még fel sem merül ez a téma, de a mai olvasó már belelátja ezt is: másképp kell segédkezni a felnőtté válás dzsungelében, a „leszakadás” folyamatában, a lelki függetlenség kialakításában. Ha fonákjáról is, de Ranschburg itt is képes súgni a szülőnek. Hiszen azért az ő könyveiben is megjelent a „leszakadás” éveinek konfliktusos folyamata, miszerint nem is olyan egyszerű átszakítani azt a hálót, ami pár évvel korábban alapvető „háttérszükséglet” volt. Ma másképp van ez is, és mégis: fordulhatsz hozzá tanácsért.

 

 

 

Ranschburg Jenő művei. Érzelmek iskolája. Budapest, 2011, Saxum Kiadó. 404 oldal, 4500 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Amit látsz (Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban. Művészettörténetek és vizuális kultúrák. Budapest, 2011, L’Harmattan kiadó.) A címlapon a szomorú Bruce Willis egy 45-ös Magnummal a...

Almási Miklós: Lelkünk finomkodó diagnózisa (Hunyady György: A társadalmi közérzet hullámverése. Budapest, 2010, Napvilág Kiadó.) Hogy vagy? Jól. Részletesebben? Roszszul. Naponta játsszuk ezt a miniabszurdot....

Almási Miklós: A szabadság kézikönyve (ean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L’Harmattan Kiadó. ) Almási Miklós A szabadság kézikönyve Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia....

Almási Miklós: Majdnem felnőttek tükre (Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Szerkesztette Somlai Péter. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 164 oldal, 2007 forint. ) Almási Miklós Majdnem felnőttek tükre Ez a könyv egy...

Almási Miklós: A resztli bája (Umberto Eco: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások. Fordította Sajó Tamás. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.) Hát persze hogy lecsaptam a címadóra, mintha tegnap írták volna....

 

 

Cimkék: Almási Miklós