Csengery Kristóf: Gusztáv, a dinamó (Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.)
Shakespeare és a zene: ez a kapcsolat nem folyóiratcikk, inkább disszertáció, sőt leginkább monográfia tárgyául kínálkozik. Írtak efféléket, még magyarul is: Moravcsik Géza, a m. kir. Zeneakadémia titkára például 1910-ben dolgozta fel a témát. Az Erzsébet kori drámaíró és a zene viszonyára egyfelől színdarabjai szövegéből következtethetünk. Sokat idézett hely A velencei kalmár V. felvonásának 1. színe. Jessica egy mondatára („Engem az édes zene nem vidít”) Lorenzo így válaszol: „Azért, mert szellemed feszül olyankor. / Figyeld csak meg a vad és laza nyájat, / Vagy betöretlen csikók fajzatát, / Amint bolondul szökellnek, nyihognak, / Mert vérük heve ezt kívánja meg; / De ha meghallják a trombita hangját, / Vagy bármely zene éri fülüket, / Látod, hogy némán állnak s vad szemük / Szelíd fénybe fordul a zene édes / Hatalmától. Mondják, így mozgatott meg / Orpheus fákat, köveket, folyókat: / Mert minden kemény és konok dühöt / A zene megszelídít egy időre. / Az ember, aki legbelül zenétlen, / S nem hat rá édes hangok egyezése, / Az kész az árulásra, taktikára, / S szelleme tompa, mint az éjszaka / S érzelme komor, mint az Erebus: / Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.” (Vas István fordítása)
Ez először is korát megelőzően éles és pontos etológiai megfigyelés, másodszor szép mitológiai párhuzam, harmadszor az emberi lélektan területén is fontos észrevétel – legfőképp azonban szerelmi vallomás a zenéhez, zöngemény annak lelket nemesítő, erkölcsöt csiszoló hatásáról. (Hasonlóra gondolt Kodály Zoltán, amikor az iskolai zenei nevelés megerősítéséért harcolt – tegyük hozzá: Kodály hajdani eredményei Magyarországon éppen ezekben az években enyésznek semmivé, ha nem vigyázunk.) Shakespeare tehát a teljességet hirdető antik embereszmény örököseként úgy tekintett a zenére, mint a humánum nélkülözhetetlen elemére. Ez azonban csak a téma egyik vetülete. A másik, hogy színdarabjaiban újra és újra megszólalt a zene, már bemutatásuk évtizedeiben is, énekes, zenés, táncos betétek formájában – s nemcsak műzene, hanem népies muzsika is. Ez a kérdéskör második, hasonlóan érdekes olvasata. Nem véletlen, hogy a néhai angol kontratenor, Alfred Deller egy kiváló lantos, Desmond Dupré kíséretével évtizedekkel ezelőtt emlékezetes lemezt vett fel, Shakespeare Songs címmel. Ebben különböző Anonymusok szerzeményei és angol „traditional”-ek mellett Thomas Morley, John Wilson, Thomas Weelkes, Robert Johnson, Thomas Ravenscroft és William Byrd művei illusztrálják, milyen élénken reagáltak a komponisták (már a kortársak is) Shakespeare drámáinak kihívására.
Számunkra azonban itt-most a téma harmadik vetülete a legérdekesebb: kiket és mire ihletett Shakespeare az utókor nagy zeneszerzői közül? A lista tekintélyes. Ha megemlítjük Purcellt (The Fairy Queen), Salierit (Falstaff), Rossinit (Otello), Bellinit (I Capuleti e i Montecchi), Berliozt (Rómeó és Júlia), Mendelssohnt (Szentivánéji álom), Verdit (Macbeth, Otello, Falstaff), Lisztet (Hamlet), Gounod-t (Rómeó és Júlia), Thomas-t (Hamlet, Szentivánéji álom), Richard Strausst (Macbeth), vagy a 20. századból Brittent (Szentivánéji álom), Aribert Reimannt (König Lear), Szokolay Sándort (Hamlet), csak a jéghegy csúcsát érintettük. Számtalan zeneszerző talált inspirációt Shakespeare művészetében – és nemcsak operák alapanyagának tekintették drámáit: zenekari opusokat is alkottak művei alapján (Liszt Hamletje és Strauss Macbethje szimfonikus költemény), és persze dalformában megzenésítették szonettjeit (és nemcsak szonettjeit: többek közt Schubert, Carl Loewe, Schumann, Peter Cornelius, Brahms, Richard Strauss, Hugo Wolf, Erich Wolfgang Korngold, Frank Martin írt Shakespeare-dalokat).
Hogy az iménti felsorolások valóban csak a jéghegy csúcsát érintik, jelzi, hogy kimaradt belőlük Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) három zenekari műve: A vihar (op. 18, 1873), a Rómeó és Júlia (1880) és a Hamlet (op. 67/a, 1888). Csajkovszkij és Shakespeare? Sokan talán felszisszennek. Miért? Szláv zeneszerző ne keressen inspirációt az angol drámaíró életművében? De hát Csajkovszkijt annyi minden megihlette, hiszen rendkívül nyitott volt. Vagy egyszerűen a romantika és Shakespeare találkozása tűnik bizarrnak? Hiszen már az iménti listákból is láthattuk, hogy elsősorban éppen a romantikus zeneszerzők érdeklődtek Shakespeare iránt. Végtére is Shakespeare-t a bontakozó romantika „fedezte fel” újra, máig ható érvénnyel. Gondoljunk csak a Goethe Bildungsromanjába, a Wilhelm Meisterbe ékelt részekre, amelyek Shakespeare-ről elmélkednek! Igen, Shakespeare különféle tartalmaira a 19. század, a romantikus korszak reagált legérzékenyebben és legfogékonyabban. Shakespeare, a romantikus? Így azért ez nyilván túlzás, de annyi bizonyos, hogy róla is elmondható, amit egykor a budapesti Zeneakadémián Bárdos Lajos ismételgetett növendékeinek – Bachról: „Bachnál minden van.” Nos, alighanem Shakespeare-nél is „minden van”. Egyetemes szerző egyetemesen gazdag gondolat- és érzésvilággal.
És milyen Csajkovszkij Shakespeare-je? Először is: mire valók, milyen műfaji elképzeléssel íródtak ezek a darabok? Mikor és hogyan kell (vagy kellene) előadni őket? A szerzői műfajmegjelölés nyitányfantázia (Hamlet, Rómeó és Júlia), illetve zenekari fantázia (Vihar). Két műfaj találkozik tehát itt, a nyitány és a szimfonikus zenekari fantázia. A szó hagyományos értelmében vett nyitány funkciójára nem gondolhatunk: még soha nem hallottam olyan színházi Hamlet-, Vihar- vagy Rómeó és Júlia-előadásról, amely előtt e Csajkovszkij-darabok bármelyikét eljátszották volna. Ez elé amúgy is akadályok tornyosulnának, részben műfajiak-stilárisak, részben gyakorlatiak. E zenekari partitúrák nagyon is romantikusak, legfeljebb a 19. században létezhetett olyan színházi produkció, amelynek stílusához illeszkedtek, másrészt alkalmatlanok a hangulatteremtő előzene funkciójára, mert teljes figyelmet követelő súlyukkal-szuverenitásukkal, terjedelmükkel agyonnyomnának egy színházi előadást, végül pedig nagy szimfonikus zenekart igényelnek, s átlagos színházak effélét aligha szoktak szerződtetni. Hát akkor? Részben valóban nyitányok ezek a művek, a szó elvont értelmében, koncertnyitányi minőségben, úgy, ahogyan (a Csajkovszkij által egyébként megvetett) Brahms két nyitánya, a Tragikus nyitány és az Akadémiai ünnepi nyitány, amelyek semmilyen konkrét műnek nem nyitányai, legfeljebb egy hangulatot fejeznek ki, egy gondolatot járnak körül. És persze fantáziák: a szónak abban az értelmében, ahogyan egy ismert történet fordulatain a zene eltöpreng, felidézve a darab hangulatait, szereplőinek karakterét. Ilyesféle „zenei kommentárt” sokat és sokfélét termett a 19. század, gondoljunk csak Liszt Après une Lecture de Dante című zongoraművére, a Dante-szonátára, amely reflexió az Isteni színjátékra, s amelynek műfajt megjelölő alcímében szintén ott lapul a „fantázia” szó: Fantasia quasi Sonata.
Csajkovszkij három szimfonikus Shakespeare-tablója tehát ilyen értelemben zenekari fantázia: a zene színei, karakterei, hangulatai azt jelenítik meg, hogyan élt a szenvedélyes Shakespeare-olvasó (és a szerző drámáit Oroszországban és a világ más pontjain is szívesen megnéző) Csajkovszkij képzeletében e három dráma atmoszférája, érzelemvilága, néhány fő cselekményfordulata és alakja. Mindez azonban kevés, mert Csajkovszkij mint forró kását kerülget egy műfaji terminus technicust, amelyet a jelek szerint semmi áron nem akar leírni, pedig le kellene írnia: a szimfonikus költeményt. Soha nem komponált olyan zenekari darabot, amelynek ez lett volna a műfajmegjelölése, olyan művei azonban bőven akadnak, amelyekben jelen van a szimfonikus költeményekre jellemző fogalmi tartalmakat közvetítő komponálásmód, akár illusztratív, akár narratív értelemben. Mondjuk ki: a Mozartért rajongó Csajkovszkij, a klasszikusan tiszta arányok lelkes híve a három Shakespeare-fantáziában annak rendje-módja szerinti szimfonikus költeményeket alkotott, csak éppen nem volt hajlandó e műveit valódi műfajnevükön nevezni.
Szép, amikor valaki megőrzi és továbbfejleszti a zenekultúra régi hagyományait, de még szebb, amikor valaki a semmiből teremt valami újat. Nagy teljesítmény fenntartani és tovább emelni a Berlini vagy a New York-i Filharmonikusok nívóját – de mi ez ahhoz képest, ha valaki Venezuelában, a különféle diktatúrák, a nyomor és a bűnözés hazájában egy új szimfonikus zenekar teljesítményét emeli néhány év alatt világszínvonalra? Ezt tette szinte kamaszfejjel Gustavo Dudamel, egy salsamuzsikus fia, akinek sikertörténete elképzelhetetlen lett volna az Antonio Abreu nevéhez fűződő zeneoktatási rendszer, az El sistema nélkül. Abreu „találmánya” voltaképp a mi Kodály-módszerünk derivátuma: lényege, hogy a zenetanítás segítségével igyekszik megmenteni a számtalan ifjúsági szimfonikus zenekarba tömörített gyerekeket – a nyomornegyedek utcán tengődő lakóit – a kábítószerfüggéstől és a bűnözéstől. A módszer ma már egész Latin-Amerikában elterjedt, és bámulatos eredményeket mutat fel: több százezer fiatal indult el a zene segítségével a felemelkedés útján, jelentős tehetségeket fedeznek fel, azt pedig nem is kell magyarázni, hogy kulturálisan milyen fontos misszió az El sistema. Az idén harmincéves Gustavo Dudamel, ez a rendkívüli tehetségű fiatal karmester, aki ma már a Los Angeles-i Filharmonikusok vezető karmestere (nemrég két elsöprő sikerű estén Magyarországon is vendégszerepelt zenekarával), tehát ennek a zeneoktatási rendszernek köszönheti hírnevét. A venezuelai Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar élén néhány év alatt olyan csodát művelt, amilyent rajta kívül csak Simon Rattle a Birminghami Szimfonikusokkal, Charles Dutoit a Montreali Szimfonikusokkal vagy Fischer Iván a Fesztiválzenekarral. E csoda egyik bizonyítéka a Deutsche Grammophonnál megjelent Csajkovszkij-lemez, amely a három Shakespeare-fantáziát tartalmazza Dudamel vezényletével, a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában.
A Bolivar Szimfonikusok olyan pontosan és feszesen, olyan virtuozitással játszanak, mint bármelyik nagy múltú, világhírű együttes. Mélyvonósaiknak tónusa sűrű, sötét, hegedűik édesen és telt hangon énekelnek, a mozgékony fúvósok játékának rajzos szólókat köszönhetünk. Erő, lelkesedés, meggyőződés sugárzik az együttes muzsikálásából. Gustavo Dudamel – Claudio Abbado és Simon Rattle felfedezettje –, akit a New York Times kritikusa joggal becézett „Dinamó”-nak, valóban olyan, mint egy motor: vezénylése csupa energia, tűz, érzelem, hangsúly. „Egy indulatos szavalást!” – mondja a színészeknek Hamlet Shakespeare drámájában. Nos, Dudamel vezénylése valóban csupa indulat, izgalom, szenvedély. És ez a vezénylés láttat, ábrázol, ami Csajkovszkijnál szintén nagyon fontos. Ami pedig a nagy európai tradíciót illeti: újra és újra elámulhatunk a lemez hallgatásakor arra gondolva, milyen nagyszerű, hogy ez a fiatal muzsikus, aki gyermekként valószínűleg leginkább latin-amerikai könnyűzenét hallhatott maga körül, úgy beszéli a Shakespeare-re reflektáló Csajkovszkij nyelvét, mintha élete első perceitől ezen nevelkedett volna.
Shakespeare és Csajkovszkij – három zenekari fantázia a Simón Bolivar Szimfonikus Zenekar előadásában, Gustavo Dudamel vezényletével. CD, Deutsche Grammophon.
Kapcsolódó írások:
Csengery Kristóf: Soha kétszer ugyanúgy (Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.) Egy esztendeje itt, a Mozgó Világ hasábjain kritikát írtam egy...
Csengery Kristóf: Egy félreértett mester (Rahmanyinov: Rapszódia egy Paganini-témára, 2. zongoraverseny. Gustav Mahler Kamarazenekar, Yuja Wang (zongora), vezényel Claudio Abbado. Deutsche Grammophon, CD, 2011.) Rahmanyinov. Vele mindig baj van. Pontosabban nem vele van a...
Csengery Kristóf: Kétféle Brahms (Brahms: Német requiem. A Forradalom és Romantika Zenekara, Monteverdi Kórus, Charlotte Margiono, Rodney Gilfry, vezényel John Eliot Gardiner. Decca – The Originals; Brahms: Szerelmi dalkeringők, Új szerelmi dalkeringők, Három kvartett. Edith Mathis, Brigitte Fassbaender, Peter Schreier, Dietrich Fischer-Dieskau, zongorán közreműködik Karl Engel és Wolfgang Sawallisch. Deutsche Grammophon – The Originals.) A közelmúltban nagyjából egyszerre jelent meg két régi felvétel új...
Fáy Miklós: A mű alól a szőnyeg (Haydn: Die Schöpfung The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004. ) Fáy Miklós A mű alól a szőnyeg A mű...
Csengery Kristóf: Angolabb az angolnál (O Solitude – Purcell-dalok és -áriák Andreas Scholl és az Accademia Bizantina előadásában. Decca, 2010.) Milyen tapasztalatai vannak a magyar hangverseny-látogatónak Henry Purcell (1659–1695) zenéjéről?...
Cimkék: Csengery Kristóf