Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.)

Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban, más darabokat nézve is a Mohácsi testvéreknek vagyok hálás. Hogy kicsit konkrétabban mondjam: ha nem látom a Naftalint Szombathelyen, aligha bírom végignézni a Naftalint a Radnóti Színházban.

Így persze egy kicsit csalás az egész, hiszen eszemben se lett volna a Radnóti Színházba menni, ha nem látom a Naftalint Szombathelyen, így viszont tudni akartam, hogy egyáltalán miről is szól a darab, mi az, ami benne van, és mi az, ami utólag került bele, milyen nyersanyaggal dolgoztak, és ahhoz képest meddig jutottak. Mármint Szombathelyen. Mert hogy a Radnótiban meddig jutottak, az sajnos nagyon egyértelmű. Nyilván abból kell kiindulni, hogy a legjobb indulattal készült az előadás, és hogy amit én a legordenárébb kültelki, táncolós, pofavágós, éneklős színjátszásnak látok, az biztosan stílusparódia, a városligeti színművészetnek szánt hommage, de a lényegen ez nem sokat változtat. Darvas Ferenc dalai ostobák, Várady Szabolcs verseiben a rímek túlságosan is nyilvánvalóak (leszámítva egyet, annak tényleg lehetett örülni: Etus/retus), és akár hommage, akár nem, mégiscsak pofavágás zajlik. Legfeljebb azzal lehet védekezni, hogy hiszen ezt is rosszul csinálják.

Tényleg rosszul, de nem egyformán rosszul. A jóvágású Adorjáni Bálint mintha a színházi előítéleteket akarná igazolni, hogy csinos fiatalember tehetséges nem lehet, Szervét Tibor pedig mintha felülről akarna leereszkedni: kidolgoz egy karaktert, egy vézna öregurat, nyöszörgős, szemüveges nyúlbélát, akivel csak az a baj, hogy nem róla szól a darab. Mégiscsak egy életerős idős szarvasmarha kellene ahhoz, hogy elhiggyük a balettpatkányok és délutáni színésznők iránt érzett elsöprő vágyakat, és nem szerencsétlenkedéssel kellene dolgozni. Kénytelen vagyok fair play-t játszani: a közönségnek Szervét érezhetően kedvence, folyton hallani elragadtatott kacajokat, félhangos megjegyzéseket, hogy „hát ez nem igaz”, amitől az ember úgy érzi magát, mint a hetvenes évek közepén a balatonszemesi kertmoziban – lehet, hogy csak túlérzékenykedem az egészet.

Csányi Sándor azért más eset, mert annyira jó lenne, ha tetszene. Ő játssza dr. Szakolczay Bálintot, a felszarvazott férjet, ami egyáltalán nem az ő szerepköre, már azon is dolgozni kell, hogy férjnek látsszék. Dolgoznak is, üleppótlást vattáznak a nadrágjába, megeresztik elöl a mellényét, hogy dagadtabb legyen, bajuszt ragasztanak. A szeme a sajátja, de ilyen körülmények között, keménykalap és kefebajusz között viccesen dülled. Semmi nem hiányzik egy finom Kabos Gyula utánérzéshez, csak a tehetség. Nem általában a színészi tehetség, csak a komikusi, poénmondási érzék, tudni, hogy mikor kell hadarni és a hadarást mikor kell megállítani, mekkorák a szünetek, és mikor lehet csak úgy mellékesen benyögni valamit. Enélkül az egész csak valami fel nem dolgozott, általános nevetségességgé válik, az sem szörnyű, csak hiányérzet marad utána.

Nem érdemes teljes névsorolvasást tartani, túl sok az egészen kétségbeejtő alakítás, esetenként bevált, elfogadott, szeretett színművészektől is. Számomra a legtartalmasabb pillanata a három felvonásnak az egészet záró össztánc volt, abban is az Ilkát játszó fiatal Petrik Andrea arca. Többnyire tévedés, ha a néző megpróbál a fellépő gondolataiban olvasni, most mégis megteszem, mert akkor is megtettem; mintha azt mondta volna ez az arc, hogy a fene egye meg, nem ezért lettem színésznő. Ha félreolvastam, bocsánat.

Nem akarom túlszuszogni az egész Naftalin-kérdést, a darabnak megvannak az előnyei, és meglehetősen átlátszó az egész, még önleleplezően azt is mondják benne, hogy menjek be a szekrénybe, mint valami francia bohózatban? Vannak olyan fordulatok, amelyek nem kopnak el, ha jól emlékszem, Az utolsó cserkész című Bruce Willis-filmben is a szekrénybe bújt a szerető. Itt pontosan meg lehet találni az ihlet percét: Heltai beleszagolt otthon az eltett téli ruhák közé, és eszébe jutott, hogy hiszen ez egy komikus helyzet, bebújni a naftalinba, tüsszögni, majd ottfelejtve lenni egész nyáron át. A többit hozta a szöveg, a papír majd a színpad, el lehet ezzel szórakoztatni a nézőket.

A Mohácsi testvéreknek ez persze kevés, többnyire kevés is szokott lenni, szórakoztatásért önmagában nem dolgoznak. Az egy másik kérdés, hogy melyik darab mennyit bír ki, mi az a terhelés, amit rá lehet lapátolni egy operettre vagy egy háromfelvonásos bohózatra anélkül, hogy megroppanna a színdarab gerince. A Csárdáskirálynő mindent kibírt, a Naftalin kevesebbet. Eleve a darab mintha csak mellékterméke volna a Nemzetiben futó Egyszer élünknek, vagy mondjuk inkább hozadéknak. Az Egyszer élünk a 20. század magyar történelmének három évtizedét mutatja meg azoknak a sorsával, akiket a Gulagra vittek, mert a János vitéz-előadáson megvédték Iluskát az erőszakoskodó szovjet katonáktól. A Naftalin egy másik Heltai Jenő-szövegkönyv, voltaképpen semmi közös nincs benne a János vitéz világával, az előadás mégis a magyar történelem három évtizedén suhan át. A baj az (nekem baj), hogy nem tudom mindig követni, mit akar ezzel.

Két feneke van ennek az előadásnak is, amit mindig élvezek, nincs erőszakkal a néző orra alá dörgölve, hogy itt másról is szó van, mert nekünk Heltai az bliktri. Bohózatként is megáll a lábán a szombathelyi változat, legfeljebb vannak nehezen értelmezhető pillanatai, meg kell fejteni, miért zárják az Édes Erdély, itt vagyunkkal a második felvonást, miért kornyikál a harmadik elején a házmester a szekrény tetején. De nem is kell feltétlenül tudni, az Édes Erdély elég nyomasztó ebben a formájában is, a házmester meg még nyomasztóbb, ahogy gitárral kíséri magát, és olyan magasan kezdi el A börtön ablakábant, amitől biztos az ember, hogy nem fogja tudni ilyen vinnyogva befejezni. De befejezi, és végigröhögi a közönség a dalt, ha közben esetleg nem is töri azon a fejét, hogy miképpen került is ebbe a darabba. Kell hozzá egy jó házmester is, sőt nem csak jó, de aki bírja ezt a hülye éneklést és még gitározni is tud. Szabó Tibor az.

Sok szépet el lehet mondani a szombathelyi színházról, főleg most, felújítás után, de nagy színészbőség nincs benne. Ha visszagondolok, egy épkézláb színésznő nem jut eszembe a Naftalinból. Viszont élénken emlékszem Sztankay Orsi zavart ábrázatára, mert úgy játszik, mint aki tudja, hogy ez nem megy neki, emlékszem Vlahovics Editre, mert ő minden szerepben tökéletesen egyforma, mintha azt várná, mikor találkozik majd azzal a darabbal, amelyben pont az ő fazonjára írták meg a karaktert, emlékszem a Patkány Etust játszó Alberti Zsófira, ahogy akarja, próbálja, erőlteti, és tulajdonképpen rokonszenves is ezzel a nagy elszánással, csak nem jó. Ehhez képest a férfihelyzet legalábbis biztató, Szabó Tibornak nagyon jó pillanatai vannak, Bajomi Nagy György ránézésre nem épp egy gaz csábító, de pont ezzel a nagydarab, hízékony, izzadós, ventilációhiánytól szenvedő formájával mutatja meg leginkább az egész történet kisszerűségét, Trokán Péter pedig nagyszerű. Nagyszerű önmagában is, de még nagyszerűbb a Pygmalion után, ahol az ember a szereplés közhelyességét érzékelte, és hirtelen kiderül, hogy egy jó rendezővel mennyi mindenre képes ugyanaz a színész. Legeslegnagyszerűbb pedig Szervét Tibor mellett, mert ez a karakter már tényleg az, akinek lennie kell, pattogós, kemény, férfias és nagyon hülye. Nem az a szánni való, öregecskén hülye, aki a szék karfájának vérnyomását méricskéli, hanem az a súlyos és mégis férfiasan vonzó barom.

Persze a rendezés nem csak színészsegítés, időnként darabsegedelem is. A pesti előadásban az a kulcsfontosságú jelenet például egyáltalán nincs megoldva. Férfi helyett egy nő lép ki a ruhásszekrényből, mire a szabadító azt mondja neki, hogy maga nővé változott. Ez így, előkészítetlenül egyszerűen gyenge, a logikus reakciót egy tökéletesen illogikusra cseréli, csak hogy lehessen tovább bohókázni, de közben a néző óhatatlanul fölébred a színi álomvilágból. A Mohácsi-változatban azonban sikerül megtartani a nézői okosság érzetét, mi tudjuk, hogy nem átváltozott, hanem egy másik ember, ők meg nem, de majd rájönnek ők is, utolérnek minket.

Ha már nézői okosságról van szó: ez a nagy baj. Nekem nem elég, amit magamon tapasztalok. Miközben elég jól szórakozom, miközben érzékelem, hogy itt többről van szó, nem tudok végigmenni a színrevivőkkel, kidőlök útközben, és bedőlök a másik változatnak, a bohózatinak. Aztán a végén marad a hiányérzet, hogy jó, jó, de miért volt a harmadik felvonásban annyi ló a színen, fel is hívják a figyelmet rájuk, de nem tudom, mit kell ezen érteni. Azt még nem találták ki, hogy a néző magát tartsa butának, úgyhogy inkább azt mondom: nem teljesen sikeres az előadás.

 

 

 

 

 

 

Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Weöres és fekete (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad. Katona József Színház. Rendezte Máté Gábor.) Jó koszos a padló A kétfejű fenevad kultúrházában, de azért...

Fáy Miklós: Egyszer se élünk (Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Nemzeti Színház.) Egyszer kezdhetnék már másképp. Ez jut eszembe a harmadik másodpercben,...

Fáy Miklós: Több seb többet lát (George Bernard Shaw: Pygmalion. Fordította Nádasdy Ádám. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása. Díszlet Árvai György, jelmez Szűcs Edit, rendező Keszég László.) Értem, mit csinálnak, azt is, hogy miért, mégsem tetszik. Jönnek...

Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert hadak (56 06 / őrült lélek vert hadak Írta Mohácsi István-Mohácsi János. Zeneszerző Kovács Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szűcs Edit. Mozgás Uray Péter. Rendező Mohácsi János. ) Molnár Gál Péter 56 06 / őrült lélek vert...

Molnár Gál Péter: A többi: néma csend? (Madách Stúdió – Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. (Bemutató 2005. október 29.) Rendező Kerényi Imre. Bárka Színház – Shakespeare: Hamlet – Színházi kísérlet. (Bemutató 2005. december 16.) Rendező Tim Carroll. Budapesti Kamara Színház, Tivoli – Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. (Bemutató 2006. január 21.) Rendező Sándor János. ) Molnár Gál Péter A többi: néma csend? Hozott világirodalmi...

 

 

Cimkék: Fáy Miklós