Révész Sándor: Két űr között az űr

Már nem nevezhetünk fiatalnak senkit, aki nagykorú állampolgárként élte meg a rendszerváltást. Az ötödik x-be lép már az is, aki 1989-ben érettségizett. Mostanában kerülnek sorban a szemünk elé a fölmérések azokról a polgártársainkról, akik a rendszerváltás után váltak felnőtté, már amennyire. Köztudott, hogy ezen polgártársaink nyomasztó többsége rühelli a rendszert, amelybe belenőtt. Miért is rühelli, kérdik szorongva ennek a rendszernek a hívei, a szegény liberálisok, akik azt remélték, hogy ez a Kádár-korszakhoz már nem kötődő nemzedék lesz ennek a rendszernek az autentikus működtetője, támasza, lévén számukra már természetes a benne való létezés.

Ez egyáltalán nem így lett, 2010-ben ezen korosztályok elsöprő többsége a rendszerváltást, illetve az eredményeképp létrejött rendszert tagadó pártokra szavazott, s a Magyar Köztársaság sírásói között lapátol. A szó szoros értelmében sorsdöntő kérdés tehát, hogy választ találjunk rá, miért történt ez így.

Az alábbi írásban leginkább Vásárhelyi Mária (Szabadnak születtek, huszonévesek a rendszerváltásról, Pallas Páholy Kiadó, 2011, 88 o.) és Szalai Erzsébet (Koordinátákon kívül, Fiatal felnőttek a mai Magyarországról, Új Mandátum Könyvkiadó, 2011, 236 o.) kutatásaira támaszkodunk, de tekintetbe vesszük a Kontra Műhely onlájn is elérhető esszékötetét (A ‘80-as generáció, szerk. Tarr Ferenc, ) és más kutatásokat is (például Somlai Péterét, Csákó Mihályét, Bauer Béláét stb., melyekről a Figyelő 2011. április 7-i száma hozott terjedelmes összeállítást).

 

 

Vásárhelyi Mária 2009-es kutatása szerint a 18–30 éves fiatalok csaknem fele csaknem kritikátlanul pozitív véleménnyel van a Kádár-korszakról, nem egészen harmaduk nevezhető antikádáristának, aki tud róla, hogy a Kádár-korszak diktatúra volt, amely gazdasági összeomlásba vezette az országot, a többiek véleménye pedig ambivalens vagy meghatározhatatlan (18–19. o.). Ezeknek a fiataloknak mindössze 7 százaléka véli úgy, hogy családja a rendszerváltás után jobb anyagi helyzetbe került, s nyolcszor ennyien, a megkérdezettek 56 százaléka gondolja, hogy rosszabba, a többiek pedig azt mondják, hogy nem változott (19. o.). Nem tudjuk, miként alakult ezeknek a családoknak a helyzete valójában, de alapos okkal vélhetjük, hogy a fiatalok sem tudják. A megkérdezetteknek rangsorolniuk kellett az egyes történelmi korszakokat aszerint, hogy mikor ment a családnak jobban és rosszabbul. Ezek szerint a kilencvenes évek lettek volna a legjobbak, amikor a jövedelmek és juttatások reálértéke a GDP-vel együtt hatalmasat zuhant, milliók vesztették el a munkahelyeiket, és még a Bokros-csomagnak is csak a terheit érzékelhették a családok. Azután jön sorrendben a Kádár-korszak, a Horthy-korszak, és még a Rákosi-korszak is megelőzi a 2002–2009-es időszakot, amikor a reáljövedelmek igen jelentős mértékben emelkedtek (22. o.). Egyértelmű, hogy ezeknek a fiataloknak a valóságképe tökéletesen valóságidegen. Miközben leginkább az anyagi tényezők határozzák meg a különböző rendszerekhez való viszonyukat, ezen tényezők alakulásáról halvány gőzük sincs. A fiatalok nemcsak benyalták azt az otromba 2006-os fideszes hazugságot, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”, de még ki is terjesztették: rosszabbul élünk, mint hatvan éve, mint nyolcvan éve!

A fiataloknak a számukra kívánatos rendszerről is merőben inkonzisztens elképzeléseik vannak. Háromnegyed részük teljesen vagy egészen egyetért azzal, hogy a kapitalizmus a létező rendszerek közül a legjobb, de ellenzik a kapitalizmus fundamentumának, a magántulajdonnak a domináns jelenlétét. Túlnyomó többségük úgy nyilatkozik, hogy a nagyobb vállalatokat nem lett volna szabad magántulajdonba adni, és el kellene érni, hogy csak az állam többségi tulajdonában lévő bankok működhessenek Magyarországon. Erős, nagy és gondoskodó államra volna szükségük, amely azonban mégsem avatkozik bele az emberek életébe. (24. o.) Összességében nyolc fiatalból hét a Kádár-korszakot követő rendszerrel összeegyeztethetetlen populista vagy államkapitalista véleménymodellt képvisel. (31. o.)

A prokádárista beállítottsággal remekül összefér az a „populista antikommunizmus”, miszerint nem is volt itt rendszerváltás, mert a komcsik kezében maradt a hatalom, akik ma is idegen érdekeket szolgálnak, rendszerváltás pedig akkor lett volna, ha a kommunista vezetőket felelősségre vonják, gondoskodnak arról, hogy soha többé ne kerülhessenek hatalomra, és mindenkinek visszaadják, amit a komcsik elvettek tőle. (28–29. o.) A „populista antikommunizmus” és a kádári „kommunizmus” bizony édestestvérek. Közös jegyeik az antikapitalizmus, az antiliberalizmus, a Nyugat-ellenesség, az etatizmus és a demokratikus jogrend s az emberi jogok úri huncutságként való kezelése és a „tartalmi” kérdések alá rendelése, miáltal az Alkotmánybíróság a pofátlanság és az erkölcstelenség üres jogi formulákból épített mentsvárává válik.

A kádárizmust a „populista antikommunistáknál” sokkal negatívabban ítélik meg azok a Sziget Fesztiválon megkérdezett, tehát „Sziget-járó”, az átlagosnál tanultabb, jobb módú, jellemzően városi fiatalok, akik sokkal nagyobb arányban vallanak liberális nézeteket, és állnak közelebb baloldalinak tartott pártokhoz. A rendszerváltást azonban ők sem kötik a liberálisokhoz és a demokratikus ellenzékhez. A rendszerváltásban meghatározó szerepet játszó személyiségek között a megkérdezett szigetlakók 43 százaléka említi Orbán Viktort, 37 százalék Antall Józsefet, 19 százalék Horn Gyulát. Csak utánuk jön Göncz Árpád, Demszky Gábor, Fodor Gábor. Kis Jánost, Magyar Bálintot mindössze 2–4 százalékuk nevezi meg, Tölgyessy Pétert senki. Még a szigetlakók többsége sem tudja, ki az a Walesa, ki az a Havel, mi az a Szolidaritás, mikor temették újra Nagy Imrét, mi történt a Tienanmen téren stb. Általában nagyon kevesen tudnak nagyon keveset mindabból, ami az autentikus állampolgári létezéshez szükséges, ami nem csoda, mert a magyar közoktatás gondosan ügyel rá, hogy az általuk nevelt magyar állampolgárok pont arról ne tudjanak semmit, amire állampolgárként leginkább szükségük lenne: hazájuk és a nagyvilág közelmúltjáról s jelen állapotáról.

 

 

Szalai Erzsébet könyve 130 mélyinterjúra épül, amit 25–35 éves, különböző élethelyzetű késő-fiatallal készítettek. A mintába bekerült összes fiatal politikus pesszimista a rendszerrel kapcsolatban, de egyik sem lázad ellene. A köztisztviselők, akiknek semleges lojalitással kellene a végrehajtó hatalom rendelkezésére állniuk a szakértelmükkel, mély szkepszissel viseltetnek a politika iránt, ellenidentitást fejlesztenek ki magukban a politikusokkal szemben. Azok a munkavállalók pedig, akiket a munkájuk nem köt a közélethez, masszív érdektelenséggel tartják távol magukat a közügyektől, a politikai élettől. A politikaellenesség általános, még az akadémiai értelmiség közéleti kötődése is gyenge.

A mintában szereplő radikális jobboldali fiatalok szinte kivétel nélkül a rendszerváltás után lecsúszó családokból kerültek ki. A jobbszél ifjai konzervatív, hideg-engedékeny, gyakorta csonka, apa nélküli családokból jöttek, és bizonytalan élethelyzetbe érkeztek. A Kádár-korszakban egyneműsített, társadalmilag, világnézetileg semleges masszává gyúrt szülői generáció mögül a rendszerváltással előbukkannak a Horthy-korszak örökségét hordozó nagyapák. Míg a rendszerkritikus baloldalra saját arccal, egyéni identitással érkeznek a fiatalok, a jobbszéli ifjak „egyáltalán nem tudják meghatározni sem egyéni, sem kollektív identitásukat… az identitást esetükben a szervezethez – az erős apához – való tartozás érzése helyettesíti”. Míg a baloldaliak csoportidentitása fölöttébb gyenge, a jobboldali radikálisok „szinte csakis kollektív identitással rendelkeznek”. (181. o.) Abban viszont hasonlítanak egymáshoz, hogy a rendszerkritikájuk semerre nem mutat túl önmagán, nem kapcsolódik hozzá semmilyen alternatív jövőkép. Ebből a hiányból a jobboldalon úgynevezett antientuziaszta habitus lesz: az antientuziaszta nem eszmékért lelkesedik, a lelkét a negatív érzelmek uralják, közéleti aktivitásának fő motivációja az általános tagadás, a különböző embercsoportokra irányuló gyűlölet.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy korunk nagykorú fiataljainak jelentős része az egzisztenciális infantilizmus állapotában van. Amint az a Kontra Műhely kötetéből kiderül, a 25 és 34 év közötti nők csaknem 30, a férfiak több mint 40 (!) százaléka még a szüleivel lakik, harmadrészük elsősorban a szülei keresetéből él, 45 százalékuk a szülők hozzájárulása nélkül nem tudná eltartani magát. A kamaszkor és az egzisztenciális önállóság felnőttkora között kialakult és a rendszerváltás után kiváltképp elnyúlt és tömegessé vált egy hosszú, átmeneti életszakasz. Ennek sok oka van: a felsőoktatásba négyszer annyian jutnak be, mint 25–30 évvel ezelőtt, a nappali tagozatosok aránya is megnőtt közöttük, a fokozatok, az átjárhatóság, a kreditrendszer, a végzősök diplomaszerzésének elhúzódása, az ifjúsági munkanélküliség, az egzisztenciaépítés előkészítésének, megalapozásának új fölfogása, a szingliséghez kapcsolódó lehetőségek fölértékelődése, a kötetlenségigény megerősödése, a gyermekvállalás kitolódása stb. stb. Ebben az egyre hosszabb életszakaszban semmi sem állandó, minden bizonytalan, a felelősségvállalás képessége és készsége korlátozott. Ez az életszakasz, élethelyzet az, amelyben legtöbb lenne a szabad tér, a szabad idő a közéleti aktivitásra.

Az egzisztenciális gyermekállapot azonban együtt jár a közéleti gyermekséggel (gyermetegséggel). „A világos ideológiai elképzelések csak egy nagyon szűk rétegre jellemzőek” – mondja a Figyelőben (2011. április 7.) Csákó Mihály: a többség közömbös. „Ennek a korosztálynak még nincs konzisztens képe, lazább, gyakran ellentmondásos észleléseket fogalmaznak csak meg. Mindez annak a veszélyét hordozza, hogy egyes társadalmi csoportok, politikai erők potenciális célcsoportként kezelik őket, megpróbálnak hasznot húzni a bizonytalanságukból.”

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a rendszerváltás ennyire negatív megítélése nem vezethető le a posztkommunista kelet-közép-európai régió sajátosságaiból. Nem jellemző ez (ilyen mértékben) azokra az országokra, amelyekhez Magyarország leginkább hasonlítható: „…míg Lengyelországban vagy Csehországban az emberek alig több mint egyharmada, addig nálunk közel háromnegyede állítja azt, hogy ma rosszabb az élete, mint az államszocialista diktatúra idején volt… Ugyancsak nálunk vannak a legtöbben, akik a rendszerváltást pusztán az elit hatalomátmentéseként, az ország kiárusításaként élik meg… Lengyelország, Csehország és Szlovákia sikertörténetként, Magyarország kudarcként éli meg a változásokat.” (Vásárhelyi, 35. o.)

 

 

Ez tehát kiélesítve és tömörítve a kép, melyet a kutatások elénk vetítenek. Mit kezdjünk vele? E sorok írója eléggé tanácstalan, de azért nem teljesen. Amivel ezt a helyzetképet kommentálni tudja, egyáltalán nem elégíti ki, nyilván az olvasót sem, de a semminél talán valamivel mégis több.

A valóságidegen valóságérzékelés jól ismert, köznapi társadalmi jelenség, ilyen kóros mértékben sem ritka. Az észérvek, a tényérvek versenyképtelensége a lelki komfortérzetet és az indulatok kielégülését szolgáló beszédmóddal szemben szintén régi tapasztalat, bármennyire lehangoló ez a versenyképtelen érvtípusok kidolgozásával foglalatoskodó, magamfajta aufklérista tollnyűvők számára. A sorskérdés mégiscsak az, hogy a szenvedélyek és tettvágyak milyen arányban állnak a ráció mögött, illetve azzal szemben. Az arányok elmozdításáért pedig mégiscsak tehető valami.

Szabadságszerető ember számára a nyugati típusú társadalmi-gazdasági rendszernek nincs alternatívája. (Kérdés, hogy a szabadságfok szempontját mellőzve annak tekinthető-e Kína és Szingapúr, de ezzel most nem foglalkozunk.) Egyszer majd biztosan lesz ilyen alternatíva, mert az emberiség eddig még minden rendszert túlélt és maga mögött hagyott, de most nincs. Nem tűnt föl ilyen a jövőhorizonton. Nem másért, ezért nincs jövőképe a jobb- és baloldali rendszerkritikának. Ez nem pótolható hiányosság, hanem korunk adottsága. Amiből az következik, hogy a rendszerkritikai mozgalmak egészében csak terméketlenek és tanácstalanok lehetnek, múltból átemelt, bukott minták hamisított fölújításával vitézkedhetnek. A beléjük áramló tetterő jó esetben elvész, rossz esetben rombol.

Az üres rendszerkritikával szemben viszont alig választható más, mint a rendszervédelem üres konformizmusa. Mátrai Ágoston. Követjük őt szorosan Térey János verses regényében, a Protokollban oldalak százain át. Nem marad előttünk rejtve egyetlen sejtje, érzése és gondolata sem, a külső jegyekből tudjuk, mely rendszerkonform politikai blokk professzionális kádere ő, látjuk, mily avatottan forgatja a kész rendszer kerekeit – és egyetlen politikai jellegű, valamely közügy érdemét érintő gondolat nem találtatik őbenne, sem az ő köreiben. Ezt a mondhatatlan űrt rajzolja körül sűrűn és gazdagon Mátrai életvilágával Térey. A tétnélküliség elfásító erejének lassú és biztos működését érzi bőrén a zseniális költő által szakszerűen lehangolt olvasó.

A két űr között ott lenne a rendszer egész hatalmas és gondozatlan problémavilága a honon belül és a földgolyón körül. Mert amennyire nincs a rendszernek alternatívája, annyira vannak olyan súlyos alapproblémái, amelyek a rendszert korszakváltásra kötelezik, s melyekből kreativitást és szenvedélyt igénylő feladatok, tenni- és harcolnivalók tömege következik.

A hatalom mint öncél semmilyen politikai rendszerből nem szűrhető ki, de a magyar politikai életen az öncélúság olyannyira eluralkodott, hogy elvette a teret a rendszeren belüli alkotó közcselekvéstől. Tudniillik azok a problémák, amelyek a rendszer szempontjából a legfontosabbak, a hatalmi öncél szempontjából a legkevésbé azok. Az összeszorult világban, melyet a 21. század közepén tízszer annyi ember lakik majd, mint a 19. század elején, a pusztulás terhe mellett össze kellene egyeztetni a kapitalizmus természetét és a természet természetét, és ki kellene terjeszteni a társadalmat a társadalom alatti világra. Nincs strukturális, a társadalmi újratermelés rendszerébe beilleszthető válasz a világnyomorra és a hazai nyomorra. A globalizáció átértelmez egy sor érzelmekkel és szenvedélyekkel telített alapfogalmat. A nemzetét, az államét, a szuverenitásét. Elég ennyi a nyitott kérdések súlyának és mennyiségének érzékeltetésére, sem tér, sem szükség ezeket itt bővebben fejtegetni. Azt sem tudjuk itt végigmesélni, miként lettek a természet bajaival, a nyomorral, a menekültekkel, a globális tragédiákkal és fenyegetésekkel elkötelezetten foglalkozók félretaposva minden pártban, ahol voltak egyáltalán. A lényeg az, hogy a magyar közélet, a magyar pártrendszer nem ajánlotta fel az új rendszer első generációinak a problémacentrikus, nyitott és megújító rendszervédelmet. Akit izgatott, bemehetett a problémákkal a rendszerkritika zsákutcáiba, a rendszervédelem pedig nem arról szólt, hogy mi a rendszer szempontjából a probléma, hanem arról, hogy mi a rendszer szempontjából a konform, a követendő norma. Mi eurokonform, mi EU- és NATO-kompatibilis? Milyen normákhoz kell alkalmazkodni? Mit nem szabad sérteni, mondani, megtenni? Ezért lett olyan népszerű mindazt sérteni, mondani, megtenni, amit tényleg nem szabad. Nem illendőségből, hanem azért, mert bajok és bűnök származnak belőle. A konformizmusnak nincs rendszerbarát alternatívája. Sem a kész fenntartó szolgálata, sem a láthatatlan alternatívák szolgálata nem motivál a jelen és előzményei átlátására s a magánéleten kívüli tevékenykedésre.

Nem gondolom egyáltalán, hogy ennek a hiánynak a kiemelésével mindarról, amit a kutatók a Magyar Köztársaság első (s csak remélni tudjuk, hogy nem utolsó) saját nevelésű generációjáról feltártak, megmondtam a tutit. De talán mondtam valamit.

 

 

Kapcsolódó írások:

Révész Sándor: A nemzet alkimistái Trencsényi Balázs könyve (A nép lelke, Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában, Budapest,...

Révész Sándor: A kapitalizmus állásáról… (Kornai János új könyvéről) Így ír nekünk a kapitalizmusról Kornai János a Gondolatok a...

Révész Sándor: „Nincsen nekem szavam azt kimagyarázni” (Ablonczy Balázs könyvéről) Összeforrt, ami összeegyeztethetetlen! Az otthonhoz, a szülőföldhöz való ragaszkodás és...

Révész Sándor: „Eszláron bármi megtörténhetett” (Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011, Osiris.) Solymosi Eszter közel van. Dédszüleim kortársa. Az ő generációjáig legtöbbünk...

P. Szűcs Julianna: Túl a normál kritikán (Révész Sándorról) Van Rippl-Rónai képei között egy beszédes című tájkép. Így szól:...

 

 

Cimkék: Révész Sándor