Márton László: Látjátok, feleim?

1937, 1939, 2004, 2011. Válság előtt, válság után, válság közben. Természetesen más a válság, más a helyzet, ha a helyszín ugyanaz is. Az egyén is így tesz sokk előtt, sokk után; még egyszer a tükörbe néz, arcát vizsgálja, választ keres saját kérdésére, én vagyok-e én, az vagyok-e, akinek képzelem magam.

A Mi a magyar most a negyedik a sorban. A kezdeményező és a kötetet támogató Kassai György az elsőt szerkesztő Németh Andor fia. A Szép Szó után két évvel következik Szekfű Gyula gyakran idézett tanulmánya, majd több mint hat évtized után a Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent könyv. De a „Mi a magyar?” kérdésre keresett többször választ Németh László és Bibó István is. Ide sorolnám Ungvári Tamás legutóbbi könyvét is, amely a zsidó asszimilációt tárgyalja ugyan, de a problémahalmazban természetesen súlyosan jelenik meg a befogadók önmeghatározása is.

Ha nem tették volna a végére a most szót, reménytelennek tűnhetne a vállalkozás. Mert a válasz szükségszerűen helyhez kötött. Nemzetek, népek, mindenfajta csoportok nem általában léteznek, lényegük nem immanenciájukban rejlik, hanem éppen helyhez és időhöz kötöttségükben. Létezhetnek és léteznek is valamilyen formában ezer éve vagy régebben – hinduk, kínaiak, zsidók naptárában az ezres időegység banális –, és mindenki jön is valahonnan, a népvándorlás sem volt egyedi jelenség.

Az identitás lázas keresése néhány éve tipikusan kelet-közép-európainak minősült. Azóta megjelentek Franciaországtól Finnországig a hivatásos és közpénzen működő identitáskeresők. Igaz, gyorsan kudarcot vallanak, de néhány hétre-hónapra rivaldafénybe kerülnek. A helytől és időtől független kérdések magukban hordják a válasz lehetetlenségét. Milyen egy francia, egy hollandus, egy igazi finn a „nem igazihoz” képest? Olyan nagyjából, mint a mélymagyar a hígmagyarhoz képest: egyszer használatos nyelvtani fikció, buborék. Nyugat- és Kelet-Európa közt az a különbség, hogy ott hamar kipukkad, itt pedig évtizedekig tartó kényszerképzetekké és pótcselekvésekké mérgesedik.

Nálunk a szólásszabadság szelepeinek kinyitásával azonnal elkezdődött a magyarság ragozása, fegyverként használása tetszés szerint kiválasztott egyének és csoportok ellen. Egy azóta a csúcsra ért politikus bélyegezte először idegenszívűnek a tőle eltérően gondolkodókat. Egy másik, hamarabb hanyatló, magyarságból kívánta volna levizsgáztatni a többieket. Az identitáskeresés felkent papjai egyszersmind identitástagadási jogot tulajdonítottak maguknak. „Ő mondja meg, ki voltál…”

De van-e mégis valamiféle időn és téren túli meghatározó? A 19. század második és a 20. század első felében a néplélektan vagy a karakter tanulmányozása dívott, tetszőlegesen választott ismérvek együttese jellemezte volna a népeket. Ennek a társadalomtudományok eszköztárának tágulása vetett – majdnem – véget. Azért majdnem, mert éppen a társadalompszichológusok mutatták ki, hogy bizonyos együtthatók bizonyos csoportokban inkább megjelennek, mint máshol. De ki mondja meg, menynyi immanens belőlük, és mennyi helyhez és időhöz kötött?

Pataki Ferenc, a kötet egyik szerzője hevesen tagadja a kollektív tudattalan létezését, de tényként kezeli a kollektív emlékezetet. Ezek szerint a mítoszok, archetípusok, előítéletek és félelmek a tudat szintjén szállnak apáról fiúra, az lappang, amit így vagy úgy megtanultunk, és a helyzet – azaz a most – függvényeként előhívhatók, vagy ellenkezőleg, az egyéni tudattalan sötét régióiba száműzhetők. Ez a racionalista és optimista változat. Ha igaz, akkor a nevelés, az egyének szellemi felemelkedése megváltoztathatja a csoportok sorsát, hathat a józan beszéd, egyenes út vezethet a demokráciához, a türelmes, viszonylag békés társadalomhoz. Ha nem… nos, akkor ott tartunk, ahol most tartunk.

A Mi a magyar most? szerkesztője, Sándor Iván tartózkodik a metafizikától. Szerzőit és témáit szigorú racionalitással választotta, tényfeltárásra vállalkozott. Ténynek természetesen nem csupán a számokat tekinti, bár ezekből is akad elég. A kérdést tíz eltérő, de nem ellentétes nézőpontból közelítik meg. Ami szemmel láthatóan összeköti őket: a közgazdásztól az esztétáig a szellemi elit első sorához tartoznak. Tekintélyek is írhatnak persze ostobaságot, főleg ha szakterületüktől másfelé kalandoznak, de itt erről szó sincs. A tíz szerző összebeszélt, hogy nem beszél összevissza.

A mai Magyarország legforróbb gondjait elemzik hűvös távolságtartással. Gondolom, ezzel is jelezni kívánják, hogy szakítanak az úgynevezett nemzeti sorskérdéseket sírva-vigadva tárgyaló hagyománnyal. Mivel a szakma legjavából jöttek, nincs szükségük mesterségük címerének állandó felmutatására. Úgyszólván mindannyian átlépnek szomszédjaik területére, bőven és meggyőzően használnak történelmi, gazdasági, irodalmi párhuzamokat. Igazi interdiszciplináris megközelítés, amely már csak azért is szükségesnek és termékenynek bizonyult, mert nem a „szakmának” vagy az Akadémiának írnak, hanem a nagyközönségnek. Hogy mennyire nagynak, az majd ezután derül ki, de annyi bizonyos, hogy minden nyitott szellemű olvasó számára hozzáférhető.

A kötet első tanulmányát magától értetődően történész jegyzi. Gyáni Gábor a „nemzeti sorskérdés” megjelenését és megfogalmazásának változatait követi Világostól Trianonon keresztül napjainkig. Elemzéséből könnyen követhető, amire fentebb utaltam, hogy noha a tükörbe időnként mások is néznek, a patetikus-mazochisztikus önkép elsősorban bennünket jellemez. És összes szomszédunkat is. Gyáni a vajdasági Végel Lászlóra hivatkozva bizonyítja, hogy Kelet-Közép-Európában a szenvedéstörténetek rendkívül hasonlóak. Beleértve a meggyőződést is, hogy az én kálváriám keservesebb, tehát igazabb, mint a szomszédé. Legfontosabb következtetése: a különösség, különállás túlhangsúlyozásával romlik az alkalmazkodási képesség és ezzel a fennmaradás esélye.

Bauer Tamás a közgazdaság felől közelítve, de a szakterületet messze túllépve cáfolja a magyarság érzéketlenségét a demokratikus értékek iránt. Miután a Kádár-korszak körülményei között szerinte a normaszegés normává vált, a rendszerváltás új helyzete sokkhatások sorozatát váltotta ki. Az elitek egészét tartja felelősnek a „mesterségesen előidézett frusztrációkért”, amelyek húsz év után a jobboldali populizmus karjába kergették a társadalmat.

Halmai Gábor az elmúlt évben történteket „jogállami ellenforradalomnak” minősíti. „A világ tele van illiberális demokráciákkal, ahol az alkotmány betűiben megtalálhatók a demokratikus intézmények, a valódi hatalmi viszonyok azonban ettől eltérően alakulnak.” Elemzése megerősíti a kötet többi szerzőjének, Gyáninak, Bauernek, Vásárhelyi Máriának véleményét, mely szerint Magyarország leszakadóban van, pontosabban már le is szakadt Kelet-Közép-Európától, kompország orosz és latin-amerikai vizekre tart.

Pataki Ferenc és Vásárhelyi Mária ikeresszéi a társadalom-lélektan szemszögéből vizsgálják a kérdést. Pataki nagy ívben, a reformkortól napjainkig tekinti át a magyar alkat torzulását, Vásárhelyi Mária saját kutatásai eredményeivel és nemzetközi összehasonlításokkal erősíti Patakit. Mindkettő ellentétpárokat állít fel. Pataki a nyugati nemzetek kollektív cselekvéseit szembesíti a keleti szimbolikus és érzelmi pótcselekvésekkel, a tetthiánnyal, amely egyre újabb frusztrációkat vált ki. Vásárhelyi diagnózisa szerint „Kommunisták nélküli szocializmus, kapitalisták nélküli kapitalizmus, verseny nélküli piacgazdaság, a döntés felelőssége nélküli szabadság” a magyar lakosság többségének elérhetetlen délibábja. A hamis valóságképet súlyosbítja a „tudatlanság, az önreflexióra való képtelenség, sértettség és a felelősségvállalás hiánya”.

Závada Pál a szépíró eszközeivel „szól ki a kaptafa mellől”, Ungváry Rudolf Závada keserű iróniájára nemes indulattal erősít rá. Egyikük sugallja, a másik ki is mondja, hogy a kérdés feltevése magában is válságra (traumákra) utal. Ungváry a nemzetállamtól eredezteti a kisebbségek asszimilációs kényszerét, a nemzetállam felolvadásától és az európai identitás kialakulásától reméli a megoldást. Gondolatmenete figyelemre méltó, mert a Trianon-szindrómát eddig félve kezelő vagy elkerülő balliberális oldalnak kínál kulcsot.

Spiró György Závadánál messzebbre „szól ki a kaptafa” mellől. Úgy véli, a „nemzetállam a közeljövőben is alapfeltétele az egyén boldogulásának”, bár az ő felfogásában a gyenge nemzetállamot „archaikusabb törzsi építkezésű klánok verik szét”. A nemzet emlékezetét tartja a barbárok elleni védekezés eszközének, ami bizonyára helytálló, ha valóságos és nem „képzelt múltról” (Claudio Magris) van szó, és ha az emlékezet valódi kultúrát hordoz.

Poszler György Mario és a varázsló példázata koronázza meg az előző nyolc, igen nívós tanulmányt. Poszler elképesztő virtuozitással gyakorolja az elhallgatás és az utalás művészetét. Cipolla és Mario történetéről természetesen a novella keletkezése, a harmincas évek óta tudni, hogy Thomas Mann példabeszédnek szánta. Poszler ezt egyrészt három ugyanebben a korszakban keletkezett Mann-értekezésbe ágyazza be, másrészt olyan magasságba emeli, ahonnan bár egyetlen szót sem ejt ki a máról, nyomorúságunk minden vonása tisztán kitűnik. Írásának alcímei: Vezér és tömeg egysége, A téboly fékezhetetlen tánca, A rút legyőzhetetlen hatalma híven foglalják össze a tartalmat. Konklúziója még félelmetesebb: arra emlékeztet, hogy a közönség az előadást pisztolylövésével félbeszakító Marióra veti magát.

A tíz esszé mozaikkockáiból összeálló kép első látásra ijesztő. Másodikra még inkább. Nem sugallja, bizonyítja, hogy kompország kötelei elpattantak, a túlsó part helyett a nyílt tenger felé sodródik, onnan pedig az orosz és latin-amerikai vizekre. A megrögzötten racionális Bauer Tamás az egyetlen, aki megkockáztatja: „Fontos tehát a magyarok számára a demokratikus önrendelkezés két évtized alatt megszerzett tapasztalata, és ettől erőszak nélkül nem is lehet őket megfosztani.”

Hm! Attól függ, hova soroljuk Cipolla mutatványát. És Poszler kérdésével: Hol vagy, Mario?

 

 

Mi a magyar most? Összeállította és szerkesztette Sándor Iván. Pozsony, 2011, Kalligram, 220 oldal.

 

 

Kapcsolódó írások:

Márton László: Vércseppben a tenger (Huszár Tibor: A pokol malmai. Szűcs Ernő AVH-s ezredes ügye és elágazásai. Budapest, 2009, Corvina.) Huszár Tibor a sztalini rendszer magyar változatát esettanulmányokkal közelíti meg....

Almási Miklós: Gyermekkor – krízis idején (Walter Benjamin: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján. Fordította Berczik Árpád, Szitás Erzsébet, Márton László. Budapest, 2005, Atlantisz Kiadó. 190 oldal, 2695 forint. ) Almási Miklós Gyermekkor – krízis idején Önéletrajzi könyvecske, Benjamin...

Fáy Miklós: Hideg, sötét (Wagner: Lohengrin – opera három felvonásban. Rendezte Marton László, karmester Fischer Ádám. Budapesti Wagner Napok, Művészetek Palotája, 2011. június 9.) A Budapesti Wagner Napok tavaszi rendezvénysorozata az utóbbi években (nyilván...

 

 

Cimkék: Márton László