Lángh Júlia: Invalidusok között

Járókerettel, két mankóval, két bottal, a szerencsésebbek csak egy mankóval vagy egy bottal, a szerencsétlenebbek kerekes székben ülve – mindnyájan egy alagsori folyosón torlódunk, bebocsátásra várva. A folyosó valójában nem alagsori, csak sötétsége, szinte baljós félhomálya miatt kelti ezt a benyomást; két oldalán kórtermekbe, kezelőbe, női, férfimosdóba vezető, csukott ajtók sora. Lámpák nem égnek. Szemben, a folyosó végén, fotocellás üvegajtó „Étterem” felirattal, mögötte napfénytől elárasztott, tágas helyiség, amelynek gőgös úrnői kaszárnyai fegyelmet tartanak. Ha az étkezésre várakozók közül valaki óvatlanul megközelíti a remélt örömök felé vezető ajtót, és az magától kinyílik, odabentről egy konyhásasszony tiltásra emelt kézmozdulata vagy hangos utasítása jelzi, hogy a betegek csak várjanak. És várnak, engedelmesen. Az étkezés kezdetének kijelölt ideje már elmúlt, néha csak kettő, néha négy-öt perccel: sok idő a rehabilitációs szakkórházba beutalt, többségben öreg, sőt gyakran nagyon öregnek látszó betegeknek, akik ijedt kislányhangon szóltak rám, amikor újoncként, nem értve a helyzetet, megpróbáltam behatolni a szentélybe. Nem szabad! Nem szabad bemenni!

Azonosulnak a hatósággal, gondoltam, a mindenkori felsőbb instancia jámbor tisztelete szól belőlük, amit a meglehetősen ötlettelen kosztot előállító konyhaszemélyzet el is vár; az is eszembe jutott, hogy a Kádár-kori vendéglőkben is hatóságnak tekintette magát a pincér, és akként is bánt a vendégekkel. Az önjelölt tekintélyekre a többség részéről engedelmesség a válasz. Erre a politika is gyakran nyújt példát.

Megint átérzem, hogy kívülálló vagyok. Szerencsére csak néhány hétig kényszerülök két mankóval járni, amíg csípőmben az élő sejtek olyan szívélyesen befogadják a kovácsolt, hőkezelt, ötvözött, csontcementtel ragasztott műtárgyat, hogy az otthonosan elhelyezkedik, mondhatnám berendezkedik bennem, és már se testem, se lelkem nem gondol majd rá többé.

Egyelőre gondol, de inkább csak a testem, műtét utáni állapotában. A lelkemet hagyom szabadon, nem akarom átadni magam az öreg- és nyomorékszagú, lehangolt és lehangoló világ dominanciájának. Jobbnál jobb olvasmányokba mélyedek. Ismételt kórházi tapasztalat, hogy egyrészt, senki nem szokott könyvet olvasni, másrészt nem is tudja, hogy ez mit jelent, mert habozás nélkül elkezd hozzám beszélni, mintha az olvasás nem cselekedet lenne, amelynek során valamivel foglalkozom, tehát foglalt vagyok, hanem a semmittevésnek egy formája.

Időnként megadom magam, leteszem a könyvet, és inkább az élőkre figyelek.

Ilonka néni nyolcvankét éves, száznégy kiló, hiába ítélték reformkosztra (ezer kalória egy nap), „egy ilyen nagy testet táplálni kell”, mondja, kétóránként leül falatozni, van tartalék baracklekvár, kolbász és kenyér az éjjeliszekrényében. A betegek otthagyott kenyérszeleteit begyűjti, a tyúkoknak kell, magyarázza, de aztán kiderül, hogy panelban lakik, a harmadik emeleten. Nemcsak nassolási tartaléknak gyűjti a megmaradt kenyereket, hanem kényszeres rendszeretetből is. Nem bírja látni, ha a tárgyak nincsenek az ő rendje szerint megadott helyükön. Kis kacérsággal meséli, hogy a házban, ahol lakik, hetenként fölmossa a lépcsőházat, csak úgy a saját jószántából, mert nem bírja látni a piszkot, és a járdát is rendszeresen takarítja. Hegyes bottal járkál a ház előtt, minden kis szemetet, falevelet, papírt feltűz a botja végéből kiálló szögre, és a szemétbe hajítja. A kórteremben is állandóan rendet rak, utánam is, de kedvesen teszi, nem ítélkezősen.

Véletlenül kiderül, hogy egyik unokájának a férje ott dolgozik a kórházhoz tartozó gazdasági épületben, csodálkozunk, hogy három hét alatt egyszer sem látogatta meg, Ilonka néni csak legyint. Azoknak egy családi házat adtam, de soha felém se néznek, a másik unokámnak most fogom átengedni a lakásomat, de nem maradok ott vele, beköltözöm egy öregotthonba… Lear nagyanyó. Annyira vágyott haza a kórházból, hogy már két nappal a távozása előtt elkezdte csomagolni a kis cókmókját. Boldogan ment vissza a paneljába. Később a nővérektől hallottuk, hogy még azon az első éjszakán, álmában szépen örökre elaludt.

Jobb így neki, mintha öregotthonba költözött volna.

Erzsike őszintén elszomorodott a szobatársnő halálán. Kedvelte az öregaszszonyt, kellő humorral méltányolta a rend iránti olthatatlan vonzódását. Erzsike nyugodt, kiegyensúlyozott asszony, néha beszélget, de sosem fecseg. Mindenféle bajait, ízületi és egyéb fájdalmait itt eredményesen kezelik, száraz torna, vizes torna, ergoterápia, fizikoterápia, ritexpakolás, jó közérzettel megy majd haza valahol a horvát határnál lévő falujába, ahonnan férje – súlyos beteg, de még most is milyen jóképű ember, nagyon szeretem, mondja – nem tudja meglátogatni, mert a benzinköltség oda-vissza tizenötezer forint. Mindketten nyugdíjasok – ő ápolónő volt, férje technikus –, jövedelmük, kettejüknek együtt, százötezer forint. Ha sajtot eszünk, az nekünk ünnepnap, mondja tárgyilagosan, panaszhang nélkül.

Egyszer hallottam csak, hogy fölemelte a hangját. Szembe tudnám köpni ezt az Orbán Viktort! Mit képzel? Semmibe veszi a szegényeket, a dolgozókat, minket! Hány bőrt lehet lenyúzni rólunk? Túlórázni kötelező, de azt kifizetni nem? Szabadságra csak akkor lehet menni, ha a munkahely elenged? Viszont kirúghatnak, amikor akarnak? Elveszik a nyugdíjunkat? Hát milyen világ ez? És még ő mondja, hogy keresztény?

Erzsike húsvétkor megkérdezte, elmegyek-e vele a kápolnába, lesz mise. Mondtam, hogy nem, énnekem ez nem az esetem. Ezzel ki is merítettük a témát. Egyik délután, amikor fölkelt az ágyból, megjegyeztem, hogy milyen remekül tud aludni mindig, éjjel is, nappal is; csöndesen válaszolta, hogy most nem aludtam, imádkoztam. Ennél több szó nem esett köztünk az örökkévalóságról. Erzsike hite igazinak látszik, nem hivalkodik vele, nem akarja másokra tukmálni, a magánügye, amelylyel szemmel láthatóan békésen megvan.

 

Viszont a kápóképű nő a folyosón, aki az anyját látogatja, tüntető harsánysággal mutogatja életelveit. Láttomra olyan diadalmasan vigyorog, sőt a pasijával együtt hangosan fölnevet, mint aki biztos a győzelmében. A hátamon fut a hideg tőle.

Az ortopédklinikán egy szobában voltam az anyjával, egy hisztis öregasszonnyal, akit a lánya reggeltől estig ápolt. Először nem tűnt föl nekem a nő, olvasmányaimba bújtam, fogadtam a látogatóimat, vártam a műtétre. Egy idő múlva megéreztem, hogy oldalvást felém pislogat, és mintha a fülét is hegyezné, amikor beszélgetek. Elég hamar bemérhette hovatartozásomat, nem volt nehéz, éjjeliszekrényemen Tilos rádiós bögre, Magyar Narancs, és valószínűleg látogatóimon is szimatolhatott valamilyen liberális kozmopolita jelleget, hiszen erre volt kihegyezve az orra. Mintha direkt nekem csinálná, egyik nap látványos Kuruc.info feliratú trikóban jött be, másnap fehér ruháján tíz centi széles, nemzetiszínű öv, óriás kokárda módjára megkötve, harmadnap ugyanaz, de fekete ruhán, egyébként fekete szögecses csizma és bőrdzseki. A fiúnak, aki kísérte, a szíve fölött bő férfitenyér méretű Jobbik-jelvény a kabátjára varrva vagy festve, nem tudom, mert nagyon kerültem, hogy rájuk nézzek. Ők viszont mindig jól megnéztek, a kórterembe lépve harsányan köszöntek, a jóistent és áldását minden köszönésváltozatba ízesen belekeverve.

A műtét előtti napokban időnként elővettem a füzetemet, és jegyzeteltem, leginkább azt, amit láttam és hallottam magam körül. A füzetet az éjjeliszekrényen tartottam. A műtét után egy napig az őrzőben tartják megfigyelésre a beteget; amikor visszavittek a szobába, a füzet nem volt a helyén. Még nem nagyon tudtam mozogni, látogatóim kutatták át kérésemre minden holmimat, hiába. Akkor kieresztettem a hangomat, megkérdeztem a kórteremben lévőket, nem látták-e a füzetemet, vagy véletlenül nem tették-e máshová. A kápóképű nő meg se rezzent. Pedig azt hiszem, ő nyúlta le – ugyan ki más, és miért? –, talán olyasmit remélt, hogy a kurucinfón közölhető, leleplező adatokat talál benne. Vagy csak az ideológiai harc részének tekintette, hogy bosszantson.

Egyik nap szokatlanul korán elment, egyébként mindig estig gondoskodott az anyjáról. (Ezért nem fogom megdicsérni, tudjuk, hogy tömeggyilkosok is szerethetik a virágokat vagy a kisgyerekeket.) A nyafogó öregasszony, amikor ágyszomszédja rákérdezett, azt mondta, dolga van valahol a lányának, a fiatalok együtt mennek le, több kocsival, valahová messzire, ő nem tudja, hová, de csak hajnalban fognak visszaérni. Aznap este ismét fenyegető vonulás volt Gyöngyöspatán.

A nő képezte magát, semmi kétség: egyik nap anyja ágyán – aki soha semmit nem olvasott, nemhogy könyvet, de még szennylapokat sem – a Mein Kampf hevert, látványosan ott virítva a takarón a látogatás egész ideje alatt. Lányom szerint, aki kifejezetten félt a kápóképűtől, direkt nekünk rakta ki közszemlére, megfélemlítésül. Fiam viszont egyik nap, amikor kérdeztem, mik azok a csúnya sebek a kezén, vidáman felkiáltott: Szarrá vertem egy nácit! Háttal ült a szobának, eszébe sem jutott, hogy a közelben van az ellenség, de én láttam, ahogy a kurucinfós csajnak megmerevedik a nyaka. Elégtételt éreztem. Ez mégiscsak jobban hangzik, mondta később a fiam, mint bevallani, hogy elestem, miközben fociztam a fiaimmal.

 

 

Kapcsolódó írások:

Lángh Júlia: Októberi napok Szép ősz van, sétaidő, de még mindig fáj a lábam,...

Lángh Júlia: Cigány lakodalom Hajni gyönyörű volt a talpig fehér csipkében, igaz, szép szokott...

Lángh Júlia: Két pesti nap hatása Gyakorlati feladatok miatt rövid időre föl kell mennem Pestre, nem...

Lángh Júlia: „Ahol most szorongatás van” Barátságos, szinte családias hangulatú volt a virrasztás. Kicsit vendégség, kicsit...

Lángh Júlia: Fűben, fában orvosság Egyik francia barátnőm nemrégiben feldúlt mondatok kíséretében továbbított egy petíciót,...

 

 

Cimkék: Lángh Júlia