Heller Ágnes: Az Eichmann-pernek nincsen vége

Valamikor ifjúkoromban, körülbelül fél évszázaddal ezelőtt a következő címmel írtam egy esszét egy akkori irodalmi lapba: A nürnbergi pernek nincsen vége. Ma, jó ötven évvel később úgy gondolom, hogy az Eichmann-pernek nincsen vége.

A sok gyalázkodó antiszemita sms között, amelyek rendszeresen érkeznek a mobiltelefonomra, az egyik különösen megragadta a figyelmemet. „Ha Horthy ismerte volna Önt, biztos nem állítja meg azokat a vonatokat! És igaza is lett volna!” A levélíró bizonyára nem holokauszttagadó. De szövege nagyban hasonlít annak az Eichmann-interjúnak egyik passzusához, amelyet nemrég tett közzé a Der Spiegel. A Buenos Airesben készült interjúban Eichmann sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy munkája befejezetlen maradt. Úgy tűnik, hogy elvégzetlen munkáján érzett bánatát több mint fél évszázad múltával is sokan osztják.

Egy filozófus számára az Eichmann-jelenséggel való számvetés kiindulópontja máig Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyve és az ezt követő éles hangú vita maradt, beleértve Arendtnek Sauel Grafton kérdéseire adott válaszát, továbbá Thilo Kochhal folytatott beszélgetését.

Hogy Arendt félreértette az Eichmann-figurát, az számomra már a könyv első olvasásakor sem volt kétséges. Ahogy az sem, hogy e félreértés következtében a gonoszról való filozófiai elmélkedései is kétségessé válnak. Bírálói általában politikai motivációkban keresték a félreértés gyökerét. Efféle motívumokat sem tagadva én inkább a filozófiai motívumokra kérdeznék rá, annál is inkább, mert ezek magában Arendt gondolatmenetében játszottak alapvető szerepet.

A gonosz problémája filozófiai és valláselméleti, esetleg teológiai alapkérdés. Létezik-e gonosz egyáltalán? Ha igen, akkor mi az összefüggés gonosztett és gonosztevő között?? Lehet-e értelmesen radikális gonoszról vagy extrém gonoszról beszélni? Felismerhető-e a gonosz, s ha igen, miről? Démonikus-e a gonosz? Mit jelent a szabad választás lehetősége? Mikor van és mikor nincs jogunk választani?

A későbbiekben Arendt igyekezett megmagyarázni, hogy miért beszélt annak idején a gonosz banalitásáról. Ha valami banális, írja, még nem jelenti azt, hogy triviális. A banalitás kifejezéssel azt akarta érzékeltetni, hogy a gonosz nem démonikus, hogy nincsen benne nagyság, mert csak a jóban lehet nagyság. Hozzátenném, hogy Arendtnek ez a gondolatmenete egy filozófiai hagyományba illeszkedik, amely Plotinosztól és annak számos keresztény filozófiai követőjétől származik. Szerintük a gonosz, a rossz nem létezik, mert csupán a jó hiánya. Isten ugyanis nem teremthetett rosszat, gonoszat. Bár Arendt tollát nem teológiai megfontolások vezették, mégsem hagyható figyelmen kívül az a gyilkos irónia, amellyel Golda Meir valóban blaszfémiának ható szavait idézi, mely szerint ő nem hisz Istenben, ellenben hisz a zsidó népben.

Az Arendt és mások felvetette vallásfilozófiai kérést Leibniz úgy válaszolta meg, hogy igenis van a világban gonosz, bár Isten a lehető legjobb világot teremtette. Mert ahol az embernek nincs választása jó és rossz között, ott szabadság sincsen. Egy szabadság híján való világ pedig rosszabb lehetett volna a miénknél. Kétféle rossz (malum) történhet az emberrel, tette hozzá Leibniz: az egyiket a természet okozza, mint amilyen a betegség, földrengés, árvíz, a másikat a másik ember. Az ember okozta rossz, illetve gonosz a morális rossz, illetve gonosz. S ahol van gonosz, ott van gonosztevő is. Minden gonosztevőnek volt lehetősége arra, hogy ne gonoszul cselekedjen.

Ez a leibnizi gondolatmenet valóban felülmúlhatatlan, s érvényes mindenütt, ahol az emberek körülbelül megegyeznek abban, hogy mi a jó és mi a rossz, még akkor is, ha a rosszat teszik. De egyben Arendtnek igaza volt. Valóban egy olyan világról beszélünk az Eichmann-per kapcsán, amelyben a morál totálisan összeomlott Európa szívében. A már sokat emlegetett Buenos Aires-i beszélgetésben Eichmann magát „idealistának” nevezte. Ez nem a szolgalelkű, a karriervágyból mindent elvállaló bürokrata, akinek Arendt látta, hanem a saját ügyét egyetlen igaz ügynek tartó és vállaló fanatikus vallomása.

Miért látta Arendt mégis efféle bürokratának?

Ami elkerülte a figyelmét, éppen Eichmann „idealizmusa” volt. Egy efféle idealizmus addig működőképes, azaz erős motiváló erő, amíg az ideál jelen van, él, hatalmában van. Abban a környezetben, amelyben Eichmann Buenos Airesben mozgott, mindenki még ennek a Führer-ideálnak bűvkörében élt. Itt az volt a jó, amit a Führer jónak tartott. De Jeruzsálemben nem ezek vették körül. Elvesztette azt a jóváhagyó tekintetet, amely igenelte mindazt, amit tett. Ezért kelthette a halál bürokratájának látszatát.

Az ideálját másból eredeztető gonosz valóban nem démonikus, mert ideálját vesztve elveszti saját erkölcsi mércéjét, kiüresedik. Amikor egy tettes egy ideológiailag konstruált morális norma szerint cselekszik, a normaváltás következtében már azt sem tudja, hogy mit tett és miért. Kicsiben ezerszer láttuk ezt megismétlődni.

Itt, ismétlem, valóban nincs szó a démonikusról. Valaki akkor démonikus, ha a halállal szembenézve is vállalja saját gaztetteit, azonosul velük, mi több, körömszakadtáig védi őket. De a legtöbb gonosz nem démonikus, hanem opportunista. Ennek semmi köze a karrierizmushoz vagy egyéb személyes motívumokhoz. Macbeth is a hatalmat akarta, Jago is karrierista volt, de ettől még démonikusak voltak. Lady Macbeth nem volt démonikus. De ettől nem volt kevésbé gonosz, mint a férje. Bűne sem volt banális, s ő sem volt az.

Tehát a vádlottak padjában látható Eichmann nem ugyanaz az Eichmann volt, aki a Zsidó Tanács tagjait porig alázta, majd a magyarországi zsidók rohamszerű deportálását levezette. Arendt a vádlottak padján ülő Eichmannból alkotta meg Eichmann portréját, s ez részben következménye, részben motívuma volt a gonoszról alkotott filozófiai koncepciója – szerintem – elhibázott voltának.

Arendt a gonosztevő Eichmann alakját nem gondolkodásából, hanem a gondolkodás hiányából, elmaradásából akarta megérteni. S időnként közel járt ahhoz, hogy a gonosznak való elkötelezettséget a gondolkodás hiányához kösse. Lehetséges persze a totális társadalmak ideológiai tömeghatását a gondolkodás hiányához kötni. Az ideológiákat készpénznek, azaz igazságnak fogadják el azok, akik semmin sem gondolkoznak. De az ideológia, melynek alapján, segítségével, népirtást gyakorolnak, éppenséggel gondolkodást, mi több, racionális gondolkodást követel. Nincs olyan gyűlölet, tömeghisztéria, amely annyi áldozatot követelne, mint a pervertált ész. Milliókat csak racionális alapon lehet lemészárolni. Ha azt hisszük, hogy a Soa kitalálói, megrendezői engedelmességtől vagy gyűlölettől lettek motiválva, nemcsak tévedünk, de elveszítjük előrelátási képességünket is. Az ördögnek nincsen manapság szarva, de attól még ördög marad. S ismétlem, az ördögi forrása manapság a pervertált ész. A modern tömeggyilkos meg van ugyanis győződve idealizmusáról, arról, hogy kötelességét teljesíti, még arról is, mint Eichmann, hogy a rosszul értelmezett categoricus imperativust követi. A modern gonosz befolyásnak köze van ugyan mind a gondolattalansághoz, mind pedig a gyűlölethez, de forrása nem itt keresendő. Zárójelben tenném hozzá, hogy a gondolattalanság gyakorta éppen a jó forrása. Jól tudta ezt Himmler, mikor az SS-tiszteknek tartott egyik beszédében figyelmeztette őket, hogy ne hallgassanak lelkükben a szánalom vagy együttérzés hangjára, mert gyilkolni kell

Nevét meg nem említve, Arendt (Kochnak adott interjúban) Lukács egyik gondolatát is kritizálja. Elhibázott az az elmélet, mondja, amely a nácizmust kapcsolatba hozza Németország és Európa intellektuális múltjával. Ha a gondolattalanságban látjuk a gonosz forrását, a kritika megalapozott, de ha az érvekkel alátámasztott s nagyon is végiggondolt ideológiában, akkor semmiképpen sem.

Lukács egy különben igazságtalan és rossz könyvben (Az ész trónfosztása) egy dolgot szerintem mégis jól látott. Méghozzá azt, hogy az európai kultúrában és különösen Németországban egyre erőteljesebb befolyásra szert tevő filozófiai gondolatok védtelenné tették a német értelmiséget a náci ideológia befolyásával szemben.

Nos, a filozófia mindig veszélyes volt és az is maradt. Veszélyes a zsarnokokra nézve, veszélyes a domináló értékekre nézve. A hagyományos erkölcsi és értékrend megkérdőjelezése, időnként nevetség tárgyává való tétele, a radikális filozófiák gyakorolta morálkritika a 20. század gondolkodásának értéke és vívmánya. De ha az Ész kérdésessé teszi a létező legitimitását, hogy lehetünk felkészülve arra, hogy ellenálljunk a pervertált ész kísértésének? S különben is, miben áll ez a bizonyos perverzió? Miért nevezem az ideológiákat a pervertált ész termékeinek?

Arendt az Eichmann-üggyel kapcsolatban arról beszélt, írt, mint idéztem, hogy Európa szívében totális morális összeomlás következett be. Hogyan lehet ennek a megismétlését a jövőben megakadályozni, ha egyáltalán?

Mitől pervertálódik az ész?

Arendtnek nem volt igaza abban, hogy Eichmann attól lett gonosztevő, mert nem gondolkozott. Mégis van igazság abban, amit mondott. Az ész akkor pervertált, mikor azt, amit kigondolt, abszolút igazságként hirdeti, és egyben morális kötelességgé teszi annak követését. Megkérdezhetnék, hogy mi új mindebben, hiszen minden fanatikus így gondolkozott az európai történelem számos szakaszában. De akármennyi bűnt követtek el fanatikusok, akármennyire igaza volt Descartes-nak, hogy a fanatizmus az egyetlen rossz tulajdonság, melynek nincsen gyümölcsöző használata, mégsem ugyanarról van szó. Ez még akkor is helytálló, ha a különbség fokozati. Hagyományos társadalmakban léteztek hagyományos értékrendek. Az eszmék kollektívek voltak, nem kiagyaltak. Nem is léptek fel az abszolút új, a radikális igényével. Az ideológiák ezzel szemben jövőre orientáltak, újat ígérnek. Az ész szembefordul hagyományos használatával. Ez minden fundamentalizmusra vonatkozóan igaz. Hiszen csak ott van fundamentalizmus, ahol már hiányoznak a hagyományos fundamentumok, ahol a múlt értékei a jelennel való totális szembefordulás nélkül nem funkcionálnak. A fundamentalizmus ideológia, a mai vallásos fundamentalizmus is az.

Hogyan menekülhet meg a világ egy új morális összeomlástól? Úgy, hogy megmenekül egy új fundamentalizmustól. S hogy menekülhet meg egy új fundamentalizmustól? Nem annak betiltásával, hanem a modern világnak megfelelő intézmények kiépítésével. Olyan intézményekről van szó persze, melyek garantálják a vélemény, gondolat és sajtó szabadságát, teremtenek ezzel a modern előtérben egy ugyan absztrakt, de mégis létező ellenerőt, s ezzel ellehetetlenítik egy monolit ideológia akadálytalan terjedését.

Az Eichmann-pernek előreláthatóan soha sem lesz vége. Egy alaptalan világban mindig újra és újra felmerülnek fundamentalista ideológiák, mindig találnak érveket igazságuk igazolására. Semmi sem ismétlődik meg úgy, ahogy egyszer megtörtént, de – hogy egy teológiai nyelvet használjak – a gonosznak ugyanannyi az erőforrása, mint a jónak, s ezen semmiféle progresszió nem fog változtatni.

A potenciális Eichmannokat – akik elég sokan vannak – nem lehet a világunkból kitudni, de el lehet szigetelni őket. Ennyit Arendt Eichmann-könyvének a gonosz banalitásáról való okfejtéseiről.

 

 

 

A fenti dolgozat eredetileg előadásként hangzott el az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Mensch Alapítvány szervezte Eichmann-konferencián 2011. április 15-én, a CEU-n.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Heller Ágnes: Kockázatok és mellékhatások Heller Ágnes: Kockázatok és mellékhatások Április 6. Reggel szokás...

Csepeli György – Vági Zoltán: Adolf Eichmann személytelen személyisége Az Eichmann-recepciók klasszikus dilemmája, hogy Eichmann banális senki vagy maga...

Révész Sándor: „Nincsen nekem szavam azt kimagyarázni” (Ablonczy Balázs könyvéről) Összeforrt, ami összeegyeztethetetlen! Az otthonhoz, a szülőföldhöz való ragaszkodás és...

 

 

Cimkék: Heller Ágnes