Erős Ferenc: Egy ember, aki feladta saját emberségét

A 20. századi történelem meghatározó szereplői közül valószínűleg Adolf Hitler volt az, aki leginkább kiváltotta a pszichológusok és pszichiáterek érdeklődését. A történészek többsége elveti ugyan a Hitler elmebetegségével operáló vagy a nácizmus jelenséget az ő egyedi karaktervonásaira visszavezető magyarázatokat, ám ettől függetlenül fennáll a kérdés: megannyi hasonló sorsú, hátterű vagy származású kortársa közül miért éppen ez az Adolf Hitler nevű figura kerülhetett a „Führer” pozíciójába? Vajon „őrült” volt-e Hitler, akinek „normális” körülmények között elmegyógyintézetben lett volna a helye, vagy pedig éppen ellenkezőleg, nagyon is „normális”; olyan vezető, aki képes volt tömegek akaratát kifejezni és megvalósítani, ugyanakkor megkötni a szükséges kompromisszumokat, s a hatalmat nem csupán megragadni, hanem – hosszabb ideig – megtartani is? Vajon csupán saját őrült fantáziáit és gyilkos szándékait szuggerálta rá német népre, vagy pedig prototípusa volt az Adorno és munkatársai által leírt tekintélyelvű vagy fasisztoid személyiségnek mint karaktertípusnak, más néven a „német kispolgárnak”, megtestesítve annak lelki alkatát, karakterét, attitűdjeit, gondolkodásmódját?

Hitler alakja újra és újra arra csábítja a pszichológusokat és pszichiátereket, hogy „megfejtsék” személyiségének titkát, diagnosztizálják esetleges mentális betegségét, személyiségzavarát. Ennek azonban – mint általában a történelmi személyekről szóló pszichohistóriai rekonstrukcióknak – egyik lényegbevágó korlátját képezi az objektív adatok hiánya vagy a források szűkössége. Mi történne, ha netán előkerülnének Hitler titkos magánfeljegyzései, magánlevelei, ha előkerülne egy ifjú Adolffal készült pszichológiai teszt jegyzőkönyve, vagy – horribile dictu – kiderülne, hogy bécsi évei alatt felkereste volna valamely ottani híres pszichoanalitikus rendelőjét? Ha Hitler nem lett volna öngyilkos a berlini bunkerben, bizonyára nem kerülhette volna el, hogy pszichológiai megfigyeléseket és vizsgálatokat végezzenek rajta a börtönben kivégzése előtt, ahogyan ez Adolf Eichmann-nal történt jeruzsálemi pere alatt.1 Lehetséges, hogy ez lényegesen módosítaná Hitler-képünket, ám mindezek híján a pszichológiai kutatások és eszmefuttatások kénytelenek megelégedni Hitler szerepléseinek, nyilvános megnyilatkozásainak, szövegeinek vagy olyan memoároknak, kortársi visszaemlékezéseknek, reflexióknak a tanulmányozásával, amelyeknek forrásértéke meglehetősen kétes. Az ilyen és ehhez hasonló másodlagos forrásokra épülő pszichológiai konstrukciók természetesen igen termékenyek, olykor igencsak megvilágító erejűek lehetnek, de többnyire csak egy-egy mozzanatot vagy epizódot abszolutizálnak az elemzést végző pszichológus érdeklődésétől, szakmai orientációjától, sőt ideológiai beállítottságától függően. Erich Fromm vagy Erik H. Erikson klasszikus elemzései, amelyek Hitler Ödipusz-komplexusára, karakterének narcisztikus, hisztérikus, szadomazochisztikus, destruktív, nekrofil vonásaira mutattak rá, ma már inkább a történeti kuriózumok sorába tartoznak. Ugyanezeket a „tüneteket” ma inkább a kötődési zavar, a tárgykapcsolatok, az úgynevezett „határeseti” (borderline) szindrómák vagy a poszttraumatikus stressz-zavar (PTSD) fogalmi köréhez kapcsolódóan írják le.2

A Franciaországban élő Wiener Pál és Bokor Miklós Leszámolhatunk-e Hitlerrel? Hosszú előkészület, rövid végkifejlet című, 2010-ben megjelent könyve figyelemre méltó hozzájárulás a Hitlerrel és a nácizmussal foglalkozó pszichológiai szakirodalomhoz. Munkájuk, amelyet „pszichoanalitikus indíttatású esszének” neveznek, a gyűlöletről szól, a nácizmusról és antiszemitizmusról, amelyet Adolf Hitler baljós figurája jelképez. A szerzőpáros nem hallgatja el, hogy a témában mindketten érdekeltek személyesen is. A festőművész Bokor Miklós, akinek egyik műve a könyv címlapját díszíti, tizenhét éves korában megjárta Auschwitzot, Wiener Pál pedig hozzátartozóit vesztette el a Soá idején. Könyvük egyik mottójaként a régi soproni zsinagógában elhelyezett emlékplakett feliratát idézik: ,,Megölte őket a gyűlölet – őrizze emléküket a szeretet.”

Wiener és Bokor könyvük első fejezetében Hitler személyével foglalkoznak. Rekonstruálják azt a folyamatot, amelynek során fanatikus, gyűlölettől megszállt politikussá vált. Természetesen Wienerék is csupán a másodlagos forrásokra támaszkodhatnak, azokra az olyan – ismert – visszaemlékezésekre, mint Hitler ifjúkori barátjának, August Kubizeknek vagy a Hitler család zsidó orvosának, dr. Eduard Blochnak a memoárjai, továbbá azokra az újabb munkákra – így Rudolph Binion, Norman Cohn, Alice Miller és Ian Kershaw műveire, amelyek részletesen foglalkoznak Hitler személyes élettörténetével, így gyermek- és ifjúkorával is. Wiener és Bokor elemzése megerősíti, hogy Adolf különleges képességű, ám egy erősen „patogén” (pszichésen megbetegítő hatású) családban felnövekvő, rendkívüli módon elhanyagolt gyermek és serdülő volt; pszichózisának csírái már ekkor kialakulhattak.

Korai életének traumái (apja alkoholizmusa, brutalitása, anyjának korai halála) mellett Wienerék különös jelentőséget tulajdonítanak a Mein Kampfban leírt és Hitler önmitológiájában fontos szerepet játszó, úgynevezett „pasewalki víziónak”. Eszerint a fronton őrvezetőként szolgáló Hitler előtt akkor világosodott meg küldetése, az éppen totális háborús vereséget elszenvedő hazájának a zsidók uralma alóli felszabadítása és újból naggyá tétele, amikor 1918 októberében „hisztériás vaksággal” kezelték Pasewalkban, egy észak-németországi katonai kórházban. Kérdéses azonban, hogy a vakság valóban hisztériás jellegű volt-e, vagy pedig a fronton szerzett mustárgázmérgezés következtében alakult ki. A kórházban egy neves pszichiáter, a háborús neurózisok eredményes kezeléséről ismert orvos, Edmund Forster kezelte őt, feltehetően hipnózissal. Van olyan felfogás, amely szerint éppen Forster doktor volt az, aki a hipnózis révén mintegy „beleprogramozta” a küldetéstudatot a hirtelen megvakult őrvezetőbe. Nem tudjuk pontosan, mi történt Pasewalkban, tény azonban, hogy Hitler visszanyerte látását.

Wienerék – más szerzőkkel ellentétben – nem vonják kétségbe a pasewalki víziónak legalábbis szubjektív hitelét, s ebből eredeztetik azt a kiinduló pszichotikus élményt (amelyet Hitler – élete korábbi válságainak betetőzéseként – egzisztenciális krízisként élt meg). Pszichohistóriai szempontból Hitler pszichotikus élménye hasonló lehetett a német történelem egy másik nagy „vizionionáriusának”, Martin Luthernek híres „kórusbeli dührohamával”, amelyet Erikson A fiatal Luther című művében ír le, s amely szerinte egy mély egzisztenciális identitásválság jelzése volt, arra késztetvén a későbbi vallásreformert, hogy radikálisan újrafogalmazza istenhez való viszonyát és vallásos hitének alapjait. Wienerék részletesen elemzik, hogy Hitlernél a vakság idején megélt látomásos élménynek a hallucinatorikus ismétlődései során hogyan alakultak ki azok az üldözéses fantazmagóriák, amelyek a zsidóságban találták meg tárgyukat, anélkül, hogy Hitler manifeszt módon pszichotikussá vált volna. A pszichotikus élmény ugyanis Hitler esetében olyan pszichés átszerveződést eredményezett, amelyben éppen a paranoid képzetek akadályozták meg a személyiség pszichotikus szétesését, egyfajta „öngyógyításként” is funkcionálva. Wiener és Bokor meggyőzően hozza összefüggésbe a „pasewalki látomást” és annak következményeit a pszichózis természetével és a paranoid személyek pszichikus működésével kapcsolatos általános klinikai tapasztalatokkal.

Kérdés azonban, hogy Luther vagy Hitler állítólagos revelációi – akár valóságos élmények, akár utólagos konstrukciók, mitológiai megtérések voltak – miként válhattak tömegeket mobilizáló ideológiák kiindulópontjaivá. A „pasewalki vízió”, mint Wiener és Bokor is megállapítja, önmagában nem volt elégséges ahhoz, hogy Hitler politikussá váljék, hogy egy tömegmozgalom élére álljon, majd totalitárius vezetőként magához ragadja a hatalmat. Ehhez arra volt szükség, hogy paranoid, irracionális eszméi, delíriumos képzetei megtalálják az ilyen eszmék és képzetek iránt fogékony közönséget. Hitler személyisége, annak minden patologikus vonásával együtt, kétségtelenül rányomta bélyegét a náci mozgalomra, majd a náci államra. Paranoiáját kiválóan tudta transzformálni politikai és hatalmi taktikává – a közvetlen jelenlét és a médiaszereplés lenyűgöző, a „fenséges” élményét kiváltó módszereivel. Ez azonban, mint Wiener és Bokor kimutatja, hoszszú felkészülést igényelt; ahhoz, hogy vezérként fogadják el, híveinek el kellett jutniuk a regresszió és a kollektív nárcizmus azon állapotához, amelyben a Hitler által megfogalmazott szélsőséges nacionalizmus és gyilkos szándékú antiszemitizmus mozgósító erővé válhatott; egészen a „végső megoldás” követeléséig és megvalósításáig, végül pedig a gyors és látványos bukásig, amelyben Hitler saját országát és népét is fel kívánta áldozni. Hitler modern politikus volt, aki teljességgel felismerte a média (elsősorban a film és a rádió) jelentőségét a politikai mozgósításban, és ezeket az eszközöket sikerrel használta fel saját imázsának alakításában. Publikus alakja, ahogyan az a tömeggyűléséken, ünnepségeken, és az azokról készült híradófelvételekben, propagandafilmeken, rádióközvetítésekben megmutatkozott, a hívekben karizmatikus, küldetéstudattal felruházott hősként jelent meg, míg az ellenfelek handabandázó őrültet, gonosztevőt, démoni megszállottat vagy éppen kisszerű, groteszk, nevetséges alakot láttak benne. (Erre a komikus Hitler-képre épül például Chaplin Diktátora.)

Mindez alapos történelmi és társadalom-lélektani elemzést igényel, és ehhez sok érdekes adalékot olvashatunk Wiener és Bokor könyvében is. A második fejezetben történelmi szempontból tárgyalják a zsidóság és kereszténység viszonyát, a harmadik fejezetben pedig a német történelemmel és ezen belül az antiszemita gondolatvilág keletkezésével foglalkoznak, kiemelve Luther jelentőségét, a nemzeti identitás problémáját, majd a romantikus nacionalizmus (Richard Wagner) és a modern fajelmélet szerepét. A negyedik és az ötödik fejezetben visszatérnek Hitlerhez, áttekintve tömeg- és társadalompszichológiai hatását, illetve a „Führerprinzip” működését a náci totalitarizmus valóságában. Érdekes fejtegetéseket olvashatunk a francia és az orosz forradalom, valamint a nácizmus hasonlóságairól és különbségeiről. Wienerék rámutatnak arra, hogy a két forradalom, bármilyen szörnyű kegyetlenségeket követett is el, valóságos vagy potenciális ellenségek ellen harcolt, míg a nácizmus teljességgel irracionális rendszer volt, s ezt éppen antiszemitizmusa igazolja. Ezzel valószínűleg nem minden történész értene egyet, de Wiener és Bokor könyve végül is nem történelmi szakmunka, hanem csupán egy pszichoanalitikus indíttatású esszé, amelynek aktualitását napjaink eseményei adják. Könyvük végén a szerzők röviden és vázlatosan összefoglalják a magyarországi zsidóüldözések történetét, és felhívják a figyelmet a szemünk előtt itt (is) újjáéledő antiszemitizmusra.

Wiener és Bokor nem csupán egy újabb – sokadik – esettanulmányt kíván hozzátenni a Hitlerrel foglalkozó pszichológiai szakirodalomhoz. Könyvüket elsősorban figyelmeztetésnek szánják arra, hogy Hitler rossz szelleme ma is köztünk van, s ha ezzel a szellemmel nem számolunk le, akkor korunk vallási és politikai fanatikusai, „az eljövendő apokalipszisek mai prófétai” Hitleréhez hasonló utat járhatnak be. Könyvük végkövetkeztetése, hogy Hitler nem valamiféle született szörnyeteg volt, hanem „csupán egy ember”, aki feladta saját emberségét.

 

 

Miklos Bokor–Paul Wiener: Peut-on en finir avec Hitler? Long cheminement, dénoument abrupt. Essai d’inspiration psychanalytique. Paris, 2010, L’Harmattan.

 

 

 

 

 

 

 

 

1 Eichmannt egy magyar származású izraeli pszichiáter, Kulcsár István vizsgálta, többek között Szondi-teszttel. Kulcsár a teszteredményeket elküldte az ekkor Zürichben élő Szondi Lipótnak, a „páciens” nevének említése nélkül, „vakdiagnózisra”. A vakdiagnózis végkövetkeztetése szerint „a férfi bűnöző, kielégíthetetlen gyilkolási indulattal”. Szondi „íróasztal-Káinnak” nevezte Eichmannt, „aki maga ugyan nem ölt, de irodájában, tulajdonképpen töltőtollával milliók életét oltotta ki.” (Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő – Mózes, a törvényalkotó. Budapest, 1987. Gondolat, 106-110. old.)

2 A Hitler személyével foglalkozó pszichológiai elemzések részletes bemutatását és alapos bírálatát lásd Kiss Zsuzsanna tanulmányában: A Gonosz nyomában. A nácizmus lélektani magyarázatai. BUKSZ 2011. Tavasz, 36–47.

 

 

Kapcsolódó írások:

Erős Ferenc: Freudról – feketén-fehéren Erős Ferenc Freudról – feketén-fehéren 2006 Sigmund Freud éve....

Erős Ferenc: A remény éve Újévi köszöntőjében a miniszterelnök azt mondta, hogy 2012 a remény...

Erős Ferenc: A láger szelleme (Szágundelli III.) La petite parisienne Hessisch Lichtenau festői kisváros Észak-Hessenben, húsz...

Erős Ferenc: Szágundelli csodái II. Erős Ferenc Szágundelli csodái II. Atomium “Nem elég meghalni;...

Bán Zsófia: Az ember, aki lábjegyzet volt (Kempelen – Ember a gépben. Műcsarnok, 2007. március 24. – május 28. ) Bán Zsófia Az ember, aki lábjegyzet volt avagy a...

 

 

Cimkék: Erős Ferenc