P. Szűcs Julianna: Idén minden másképpen van (Tenigl-Takács Lászlóról)

A Mozgó Világ szerkesztősége 2010-ben közös döntéssel a novemberi számunkban megjelent egyik írást, Tenigl-Takács László A tű foka című esszéjét jutalmazta a különdíjjal. Vita nem volt, az eredményt közfelkiáltással hoztuk, és ez önmagában is rendhagyó. Idén egyébként sem hiányzott a rendhagyás. Rendhagyó például a mostani helyszín, a Szabad Sajtó Alapítvány – most még – üzemelő díszterme. Évtizedeken keresztül ugyanis a Kossuth Klub adott otthont decemberi évzárónkhoz, ez a hagyomány különféle okok miatt nem folytatódhatott. Rendhagyó folyóiratunk anyagi állapota is. Idei utolsó számunkat lényegében közadakozásból, többnyire társadalmi munkában és nagyon feszült körülmények között hoztuk létre. Ilyenkor illetlen dolog panaszkodni, most éppen megvagyunk, amíg tudjuk, szerkesztjük 2011-es számainkat, amúgy pedig a jutalmazottak és a vendégek megértését kérjük az elvékonyodó borítékok, valamint az obligát szendvicseket leváltó és a költségeket kímélő töpörtyű miatt. (Zárójelben: ez a hálaadás pillanata: töpörtyűre se tellett volna a magát megkívánni nem nevező szponzor, továbbá a Táncsics Alapítvány empatikus részvétele nélkül.)

De térjünk tárgyunkra, a fent említett dolgozatra, a rendhagyó évhez igazán illő rendhagyó műre. Tenigl-Takács először januárban jelentkezett nálunk, utolsó munkáját decemberben publikáltuk. (Statisztikánk szerint tizenhárom műegésszel szerepelt a lapban, összesen mintegy hetvenkét oldal terjedelemben.) Három műfajban: esszében, prózában, publicisztikában, és a folyóirat háromféle szerkesztési kontextusában: vezető blokk részeként, rovatkolumnistaként és szépíróként hirdette, elemezte, láttatta világát. Sokoldalúsága imponáló, de a Mozgó mindig is vonzotta a sok műfajú, valójában műfajtalan tehetségeket. Szokatlan dolog, de azért ez önmagában még nem rendhagyó.

Januárban annyit tudtunk még csak, amennyit laptársaink közöltek tőle, s amennyit a szociális munkában járatos kollégáink meséltek róla, azaz nem sokat. Hézagos ismereteink a Kis Tigris iskola tanáráról szóltak, a keleti nyelvek ismerőjéről, olyan vagabund íróról, műfordítóról és a buddhista tanok művelőjéről, aki mellesleg a társadalom bajain hivatásosan rágódó szakemberként elég szűkösen tengeti mindennapi életét. Mire október lett – köszönhetően a hónaplóknak és a novelláknak, a regényrészleteknek és a tárcáknak –, személyiségét maga preparálta ki számunkra izmos erudícióval és nagy nyelvi leleménnyel. Alakja nekem is megjelent, pedig nem találkoztam vele eddig. Valahogy mindig elkerültük egymást. A lapból ismertem meg tehát gyerekkori olvasmányélményeit Mark Twain Huckleberryjétől Szerafimovics Vasáradatáig, az írások segítettek elképzelni serdülőkorának elhajlásait az élve boncolt tücsöktől a méregerős tömény szesz bozóttűzszerű mámoráig, és szövege győzött meg szófűzési technikájának diabolikus természetéről – most őt idézem –, melyben a szereplők, történetek, szerzők és mesélők abban a sorrendben bukkannak fel, ahogyan a szilvás gombócok a víz felszínére. Önmagában ebben sincs semmi szokatlan: végül is arra való az irodalom, hogy leírja az éppen nem láthatót, és hogy az író akkor is személyes ismerőssé váljék, ha anekdotázás közben olvasójával nem ivott pertut.

A tű foka, alcíme szerint a Plebejus röpirat a szégyenről azonban nem szépirodalom, noha a sorok már-már jambikus lüktetésűek, és a passzusokat József Attila-idézetek választják el egymástól. Nem is publicisztika, noha orbitális gúnyt és izzó dühöt mozgósít a meggyőzés kedvéért, verbalitásának nyilai pedig nem kímélnek sem politikai, sem társadalmi, sem vallási, sem kulturális konvenciókat. De nem is filozófiai világmagyarázat, noha érvelésének szerkezete, gondolkodásának apparátusa minden kétséget kizáróan mutatja föl a fenomenológiában jártas elme könynyed szökelléseit.

Miről van akkor hát szó? Nem kevesebbről és nem többről, mint egy közhelyhalmaz, a szegénységhez és a gazdagsághoz kapcsolódó ön- és közhazugságrendszer szétzúzásának kísérletéről. Alábbiakban néhány idézet következik. Először a témakijelölésről: „A gazdagság mibenlétét… mindig a gazdagok definiálják és relativizálják a tőlük megszokott rafinált módokon… A szegények meghatározása sokkal egyszerűbb feladat. Ők azok… akikhez ez az írás nem jut el.” Aztán az ikonográfiáról: A gazdagok „ismertetőjele és legfontosabb vagyontárgya az állandóan megcsendülő mobiltelefon, a társadalmi poszt, esetenként a kivívott és foggal-körömmel őrzött közismertség… a szegény… nem üvölti világgá fájdalmát: dzsakuzzit akarok! Nem is tör be dzsakuzziboltba. Bűnei a szegények bűnei. Kukoricát lop, esetleg áramot… leszív egy tanknyi benzint… hazatol egy kerékpárnyi tűzifát. A gazdag beoszt, a szegény dorbézol.” Lejjebb az etológiáról: „A gazdag alkalmanként jótékonykodik. Felajánlja adója egy százalékát. Normalizálja a szegénységet és legitimizálja adakozó önmagát… Az egyenlően szegények egymás közötti viszonyára… jellemző a kutakodó, féltékeny irigység és a gyilkos indulat, témájuk a rosszindulatú pletyka, gyakori társasjátékuk a kibeszélés és a veszekedés.” Később a jogszokásokról: „Nemigen hallani olyan esetről, hogy egy szegény be mert volna perelni egy gazdagot. Tudja, hogy az a gazdagok egymás közötti privilégiuma, éppen úgy, mint egykor a nemesi párviadal.” „A javak felett nem a szegények és a gazdagok, hanem a gazdagok és gazdagok marakodnak.”

Végeredményben pedig az egész dolgozat arról szól, hogy valamennyiünk nyakán ott ül a szégyen. A gazdagok nyakán azért, mert letagadják az egyetlen igaznak csengő választ. Azt, hogy „fortélyos módokon elveszem tőled (amit lehet), és ezt még magam előtt is letagadom”. A szegények nyakán meg azért, „mert nem képes gazdag vagy akár gazdagabb lenni. Szégyelli, hogy a gazdag megszégyeníti, szégyelli, hogy a magukat emberbarátnak gondoló gazdagok leselkednek utána, filmezik, fotózzák, és azt a médiában mutogatják. Szégyelli, hogy egyáltalán szégyenkeznie kell.” Tenigl-Takács egyetlen heves, széles ívű mozdulattal teszi tönkre, rombolja szét, nevetteti ki, hazudtolja meg, amit Dickenstől Jack Londonig, Gorkijtól Steinbeckig, Jókaitól Gárdonyiig belénk égetett a lelkiismereti irodalom. Nem igaz, hogy ha már a javak a világban egyenlőtlenül oszlanak el, akkor az erkölcs, a szépség, a jog, a lélek alkalmasak az elrontott dolgok helyretételére, kárpótlására, egyensúlyozására, föloldására. Ha így gondoljuk, hazugságban élünk. Ha eddig nem tudtuk, most és innen végképpen megtanultuk: aki szegény, az a legszegényebb. Mindenben.

Tenigl-Takács esszéje – nincs mit csodálkozni – ezen a késő őszön rendhagyó módon ütött szíven minket. Ó, nem vagyunk mi igazán szegények, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a szerző fölvillantja a cigány munkanélküliek, a megélhetési bűnözők, az egyikről a másik napra élők fekete hétköznapjait. Mi, a Mozgó Világ éppen csak kóstolót kaptunk, amint egy szociálpszichológiai kísérlet részeként végigkoldultuk a számunkra elérhető gazdagok, a „szponzorok” világát. Valahogy úgy, ahogy Mahmud szultán tette az Ezeregyéjszaka egyik szép meséjében, amikor egy gonosz varázslat fellahhá süllyesztette, s valahogy úgy, ahogy a későbbi Edward trónörökössel megesett, midőn Tom Cantyvel ruhát cserélt a Koldus és királyfiban. Most éppen nívódíjakat osztunk, koccintunk, ünneplünk, tehát a varázslat látszólag elmúlt, és talán a bársonyruhát is vissza lehet majd kapni.

Ezen az őszön a minket kioktató gazdagoktól – akik közül persze senki nincs itt, mert közülük véletlenül egy vasat se adott senki, mert minket csak a jó gazdagok támogattak – meg kellett tudnunk, hogy 1. felelőtlenül hittük, hogy a kultúra anyagi erővé válhat. Hogy 2. ők, a gazdagok is rettenetes bajban vannak, mert elfogyott a keretük. Hogy 3. ne is próbálkozzunk, mert a hátrányos helyzetűek, a szájjal és lábbal festők, valamint a siketek és nagyothallók sporttámogatása momentán elvitte minden pénzüket. Hogy 4. miért nem vagyunk még baloldalibbak, ott azért még lehetne egy kis zsozsót találni. Hogy 5. miért nem húzunk kicsit közepebbre, előbb-utóbb a konszolidált „létező” is rájön, hogy, aki nincs ellenük, az velük van. Hogy 6. miért nem közlünk keresztrejtvényeket, álcázott reklámcikkeket, vadászatot népszerűsítő memoárokat, ha életben akarunk maradni. És egyáltalán, hogy 7. miért kell nekünk ez az egész, hát nem látjuk, mi van körülöttünk?

Szeretném hinni: Tenigl-Takács írása szélsőséges, radikális, populista mű. Nincs igaza. Rosszindulatú, túlzott, a feketét festi feketével. A puszta létünk erre az eleven cáfolat. Azért adtuk neki a fődíjat, hogy a gonoszt ezzel megbénítsuk. Mert a gonosz hiába leselkedik ránk körbe-körbe, mi tudjuk az ellenszert. Ha a gazdag nem is, mi átjutunk a tű fokán.

 

 

Kapcsolódó írások:

Tenigl Takács László: Normális novella legyekkel 06 Tenigl ...

P. Szűcs Julianna: Gloria victis Vae victis! Jaj a legyőzötteknek – mondta Livius szerint (Ab...

P. Szűcs Julianna: A szerkesztőség különdíja 2005-ben P. Szűcs Julianna: A szerkesztőség különdíja 2005-ben Most pedig...

P. Szűcs Julianna: Mit tehet egy lap? P. Szűcs Julianna Mit tehet egy lap? (többek közt Pikó...

P. Szűcs Julianna: – 100 nap – a becsapott Magyarország 100 nap – a becsapott Magyarország Konferencia a Fapados Szalonban,...

 

 

Cimkék: P. Szűcs Julianna, Tenigl Takács László