Farkas Zoltán: Fantomokkal hadakozók (Tábori Zoltánról)

Ha valaki netán hisz még a forradalmakban, és nem azonosítja azokat annak mai paródiájával, a fülkeforradalommal, bizonyára elszontyolodva olvassa a Komoróczy Gézával készült interjút a decemberi számban. A magyar hebraista, asszirológus, író és történész – ez a Wikipédia meghatározása Komoróczyról – ugyanis azt a felismerését vezeti le megannyi példával, hogy a forradalom nem pozitív történelmi kategória.

Ő már a nyolcvanas évek óta így vélekedik, fűzte hozzá.

Gyanítom, szüleink generációjában sokan eleve így gondolták, dacára a Szabad Nép-félóráknak és a kötelező agitációs terepmunkának. Legfeljebb nem mondták – de ez semmit nem von le sem Komoróczy, sem a vele interjúzó Rádai Eszter érdemeiből. Ketten együtt végiglapozták – becslésem szerint szűk két óra terjedelemben – az 1848 utáni magyar történelem baljós óráit, analógiák és tévanalógiák sorát felvonultatva, hogy végezetül Komoróczy teljességgel lehangolja az olvasót: „e pillanatban sem történészként, sem magánemberként sem tudok biztatni senkit, hogy Magyarországon valami hamarosan megállítja a jelenleg folyó alkotmányromboló tombolást”.

Bár a Komoróczy-interjút Halmai Gábor még nem olvashatta, mivel vele egy hónappal korábban beszélgetett Pikó András, az alkotmányjogász megadta rá a magyarázatot: „az emberek egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy a jogállam leépítése kapcsán mi történt”. Így aztán az önkormányzatok is narancsba borultak.

Interjúban tehát az idén is Rádai és Pikó, mint újabban minden évben, de mellettük kijár a méltatás Váradi Júliának is. Ő Iványi Gábort faggatta, egyebek mellett arról, Isten volna-é a történelem ura, amint azt nemrég törvénybe iktatták. Hívő ember számára nem, szögezte le a lelkész, félreérthetetlenül, a Bibliából vett félremagyarázhatatlan idézetekkel. Vagyis valláshamisítás folyik, szűrném le szerényen a tanulságot. Bár magánügy, valaha mind a négyen együtt dolgoztunk a Magyar Rádióban, és azon a Mester Ákos-i tézisen nőttünk fel, hogy az interjú két egyenrangú fél beszélgetése, valamint hogy az interjú sikerét a felkészülés alapvetően meghatározza. Nem árt elismételni, nehogy végképp elfelejtődjön.

Miközben Komoróczy leszámolt az osztályharcos szemlélettel, az idei év mozgós felfedezettje, Tenigl-Takács László igyekszik azt leporolni. Holott ő maga nem forradalmár, hanem a Tan Kapuja buddhista főiskolán a dharmatanítói szakirány oktatója. Ám aligha véletlen, hogy Tenigl-Takács afféle kaszt-Magyarországot lát maga körül. Novemberi írása, A tű foka, afféle időutazásos analógiával repíti vissza olvasóit a harmincas évekre jellemző ezernyi fajta népbetegségbe, átjárhatatlannak ábrázolva a szegények és a gazdagok világát.

Mármint a mai szegényekét és a mai gazdagokét.

Tenigl-Takács ezt megelőzően, a januári számban az adósrabszolgaságról értekezett, az uzsorások és szolgáik, kiszolgálóik, kiszolgáltatottaik életéről. Erről itt-ott már lehetett hallani, olvasni, a HVG-ben például Sághy Erna tárta föl a taktaközi visszaéléseket, névvel, címmel, miközben társa, Kiss-Kuntler Árpád fotózta a szocpolcsalásos fantomfalvak házhelyeit; nem megvetendő teljesítmény azt fényképezni, ami nincs, illetve ami igenis van, csak épp látványa nincs.

„Elég csak kinézni az ablakon, hogy lássuk ezeket a házakat. Pontosabban a hűlt helyüket, az alapozás fűvel-gazzal benőtt, furcsa, színpadszerű dobogóit” – jellemzi a Tenigl-Takács által is bemutatott helyzetet és látványt Tábori Zoltán. Ő újabban a romagyilkosság-sorozat szociográfusa, az idén Kislétán, Bocföldén és Tiszalökön vizitált.

„Az egész faluban egyetlen roma dolgozott, és pont őt lőtték le” – idézi az egyik nyomozót tiszalöki riportjában Tábori. Viszont Tiszalök közelében hagytak maguk után olyan nyomot a gyilkosok, amelyen elindulva a rendőrök végül elkapták őket; ezt Tábori a napilapokat megelőzve tette közzé. Bocföldére vaklárma vezette riporterünket, a település nem a sorozatgyilkosok terepe volt, ott a helybéliek konfliktusa miatt repült a molotov. Kisléta pedig a sorban utolsó gyilkosság helyszíne; egyúttal a szélsőséges indulatoké.

Táborit már eddig is sokan és sokszor méltatták, szívóssága, éles szeme, precizitása vagy éppen a realitáshoz való konok ragaszkodás miatt, sorozatával nyert már Minőségi Újságírásért-díjat és Mozgó-nívódíjat is. Mindegyiket méltán. Az idén közölt szociográfiák – ha ez egyáltalán lehetséges – még a megelőzőeknél is jobbak. Nyelvileg erősebbek, tömörebbek, novellisztikusabbak. Fényesebbek. Bár Tábori most már láthatóan bátrabban hagy el részleteket, mint korábbi írásaiban, mégis többet mond: több bennük a tény – és több a rejtély. Ráadásul mindegyik egy-egy jelképre épül: Bocföldén a fatolvajt ért tűzre, Kislétán a szélhámos szélkerekére, magyarán: az álló időre, Tiszalökön pedig az árnyékvilágra, a fantomokra.

Ha rajtam múlik, Tábori Zoltán az idén repetázik. Ám hadd tegyek említést az idei szociográfiai termésből az egyre magabiztosabb Farkas Tímea miskolci ufós riportjáról, valamint Gerlóczy Márton és Váczi Borbála dialógusnovellájáról, a megtalált boldogságról is. Jobb időkben járna nekik részletes elemzés. Talán majd jövőre.

Hacsak Tábori Zoltán ismét be nem előz…

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: A helyszínelő (Tábori Zoltánról) Hadd kezdjem stílszerűen poéngyilkossággal. A díjra az idén Tábori...

Domány András: Idén bővebb körből válogathattam (Tábori Zoltánról) Domány András Idén bővebb körből válogathattam (Tábori Zoltánról) Idén egy...

Vitányi Iván: Fából vaskarika (Farkas Zoltán) 2004-es, 2005-ös és 2006-os beszámolómban egyaránt azt állítottam, hogy...

Farkas Zoltán: Egy perc halhatatlanság (Dalos Györgyről) Utálatos év volt az idei, sokat utálkoztunk együtt is, külön...

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

 

 

Cimkék: Farkas Zoltán, Tábori Zoltán