Radnóti Sándor: Milyen a jó kritika? (Mélyi Józsefről)

Mélyi József ebben az évben hat városépítészeti, illetve épületkritikát írt a Mozgó Világba. Ebből egy a pécsi Széchenyi tér fölújításáról szól, a többi pedig budapesti újdonságokról, a Kálvin tér rekonstrukciójáról, az új Főutcáról, a Szabadság térről, az Andrássy úti Párizsi Nagyáruházról (most Alexandra Könyvesház) és a hamarosan elkészülő CET-ről.

A városlakót szenvedélyesen érdeklik városának változásai. Nézi, amit meglát hirtelen: hogy a felső Váci utca megszűnt a város központja lenni, miközben az alsó megelevenedett; hogy a Kossuth Lajos utca lepusztult, egykori eleganciájának vége, a boltok menekülőre fogták; hogy az Andrássy út nyugati része hideg és fényűző lett; az élet beköltözött a Liszt Ferenc térre, a Ráday utcába s persze meganynyi romkocsmába; hogy az új Nemzeti Színházat majd egy évtized után sem semlegesítette a sikerületlen épületek sorsa, a megszokás révén való láthatatlanná válás, hanem pöffeszkedő ürességének, illogikus pompájának, óriástörpe aránytalanságának, elementáris – a legkisebb részekig lehatoló – ízléstelenségének negatív zsenialitása minduntalan borzolja a kedélyt; és így tovább. Tereket, utcákat mindig helyreállítanak, új épületek mindig emelkednek, s ezek kritikáját, értelmezési javaslatát éppúgy igényeljük, mint a filmekét, koncertekét, színielőadásokét, kiállításokét, könyvekét.

Mélyi kompetens értelmező, alapos várostörténeti és művészetelméleti tudással, amelyet szakszerűen, de minden szakbarbarizmust kerülve terjeszt elő, szellemes, könnyed stílusban. Sorozata – mint sorozat – a legérdekesebb kritikai olvasnivaló volt idén a lapban.

Kritikai beállítottságának – legalábbis ezeknek az írásoknak az alapján – két sarokpontja van. Az egyik a tisztességes munka. Így értelmezi az új Főutcát. „Ami egyelőre biztosnak tűnik, az a letisztultabb környezet, a kivilágosodott utca és a komolyan vett design. Ennyi talán elég is a tisztességes környezethez – bár ezt valójában szintén csak az idő döntheti el. Tisztességes környezet valószínűleg az, ami nem kopik és törik azonnal, mint a Király utca, el lehet benne férni, nem úgy, mint a Reviczky utcában, nem amortizálódik pillanatok alatt, mint a Gödör környéke. Az emberek pedig manapság nem eszmékre vagy ötletekre vágynak leginkább, hanem talán a tisztességre.” Ebből a néhány idézett sorból is kitetszik néhány alapelv. Mélyi meglehetősen tartózkodó az utópisztikus építészettel szemben, sokat bíz arra – ami idő kérdése –, hogy miképpen fogják belakni az új környezetet. Nem értékeli túl a gegek sorozatát, amit a Kálvin tértől a Szabadság térig húzódó utcán lát (érdekes, hogy az interaktív szökőkút értelmezésében némileg más szempontokat érvényesít, ha a Fő utca lezárásaként vagy a Szabadság tér részeként tekint rá), de becsüli a beléfektetett munkát.

A másik sarokpont egy aktuális és számomra nagyon meggyőző megállapítás. Így hangzik: „…Budapest egyszerűen ki van már éhezve valamilyen építészeti attrakcióra, egy vitatható, de valamiképpen mégis látványos és esetleg világszínvonalú épületre.” Ezt próbálgatja a CET-re, hiszen mi másra próbálgathatná. S persze kijelentése nyilvánvaló feszültségben áll antiutópizmusával. „Ha pedig az épületek negligálják a környezetükbe kódolt időt, akkor nem következhet be más, mint ami a Korona Szálló esetében már megtörtént, a Kálvin Centerrel pedig néhány évtized múlva jön el: beleragadnak a korukba, és a következő fejlesztési terv már arra sem veszi a fáradságot, hogy kikapargassa őket onnan” – mondja egy másik kritikájában. Ezt vitatnám mint általános igazságot. Csak alig kell továbbsétálni a Kálvin térről a Bajcsy-Zsilinszky út, József Attila utca kereszteződéséig, hogy lássunk egy épületet, amely nem negligálta a környezetébe kódolt időt, jelesül a Bazilikát, hanem idézi azt, s megjósolhatóan mégis beleragad majd keletkezési korába. De kétségtelen, hogy a negligens Kálvin Centernek sincs másra sok esélye. Ám elképzelhető olyan „látványos és esetleg világszínvonalú” épület, amely vadul és extravagáns módon dacol „a környezetbe kódolt idővel” (talán Zaha Hadid napirendről lekerült Szervita téri épülete lehetett volna ilyen, amelynek aztán igazán nem sok köze volt sem a templomhoz, sem a Szűz Mária-szoborhoz, sem a Török Bankház szecessziós Patrona Hungariae-jához?), s idővel mégis együttest hozhat létre.

A példa csak arra szolgált, hogy megmutassam, milyen a jó kritika. Megmozgatja az elmét, s esetleg vitára ingerel.

 

 

Kapcsolódó írások:

Békés Pál: A közgondolkodás és közízlés kritikája (Mélyi Józsefről) Békés Pál A közgondolkodás és közízlés kritikája (Mélyi Józsefről) Mindannyian...

Almási Miklós: A látás kultúrtörténete (Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése. Winckelmann és a következmények. Budapest, 2010, Atlantisz.) Volt egy megszállott ember a 18. században, aki „szerelmes” volt...

Rainer M. János: Üveg alatt korona, szent, magyar (Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Budapest, 2011, Noran Libro.) Radnóti Sándor kereken tíz évvel ezelőtt, a Beszélő hasábjain publikálta...

Mélyi József: Atombomba a Kálvin téren „A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának.” Így kezdődik...

Fáy Miklós: Ápor és szerelem (Heltai Jenő: Naftalin. Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező Mohácsi János. Illetve Budapest, Radnóti Színház, rendező Szabó Máté.) Eljutottam a Mohácsi-rajongásnak arra a fokára, amikor már más színházban,...

 

 

Cimkék: Mélyi József, Radnóti Sándor