Spiró György: Mitől jó egy novella? (Tóth Krisztináról)

Mitől jó egy novella?

Csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle.

Lássam a képet – lássa tehát az író is, amikor leírja –, és borzongasson meg, ha ismét és újra felmerül.

Súlyos hangulatú legyen a kép. Legyen kínos az emléke. Ne lehessen lepöccinteni azzal, hogy jó, de mi lett volna, ha. Legyen a történet végzetes, megmásíthatatlan, és a kifejlet okait ne kelljen kutatnom.

Legyen a történet több mint önmaga. Legyen kihagyásos az elmesélése. Olyan szűken mérje a szerző az információt, hogy nekem, az olvasónak kelljen kiegészítenem. Szívesen működtetem az aktív képzeletemet, nekem nem kell túlmagyarázni semmit, inkább szűkösen informáljanak, csak a képet lássam, és legyen meg a hangulata.

A jó novellát mindazonáltal nem lehet kidekázni. A mondatokat újra meg újra átírni lehet, sőt muszáj, mint egy vers sorait csiszolni. Hogy mi kerüljön bele és mekkora terjedelemmel? Ki az ördög tudja? Hogy mennyi kell abból az ablakból, abból a szobasarokból, abból az árnyékból a falon? Annyi kell, hogy éppen meglegyen. Ne többet! De hogy mennyiből képződik meg az olvasóban? Ki tudja?

A novella az épphogy művészete, a szinte aligé. Lehet szövegelni még egy leheletnyi novellában is, ha az olvasó érdeklődését a végsőkig akarjuk csigázni. De hogyan hallgassuk el a lényeget, hogy arról szóljon az egész? Nem könnyű. A regényben, az egész estés drámában maga a nagyforma segít, ha a szerző elbizonytalanodik, és homályossá válik a kép. A novellában erre sem tér nincs, sem idő. A legnehezebb műfaj. Kevesebb jó novellát írtak, mint regényt.

Szakmai tudás persze van, sok sikerületlen írás tapasztalata, amelyekhez az olvasónak semmi köze, de amelyek nélkül a mű nem jöhetne létre.

Tóth Krisztina Árnyék a falon című novellája minden fentebbi kritérium szerint jó, csak az alcíme fölösleges, kérem is, hogy kötetbe szerkesztve húzza ki, az egész komolyságához képest frivolnak tűnik.

Rémes novella, igazi. Nem lelkizik, nem vacakol, kemény, kegyetlen. Nemhogy novellában, de regényben is nehéz a főhőst az öngyilkosságig hitelesen eljuttatni – itt ezzel semmi probléma, megy, mint a karikacsapás, mint az árnyék a falon, ami nem attól van, amitől a szereplő gondolta, nem az anyós zsíros fejétől, aki végre szíveskedett meghalni, csak a lámpától.

Az öngyilkosságot még követi egy zárlat. Naturalista lenne, ha nem lenne groteszk, és ha a zárlat nem az életért való, immár hiábavaló küzdelemmel érne véget.

Kietlen, üres kép. A hiábavalóság maga. Aránylag rövid mondatok, a drámaiság érdekében, mégsem túlhajtva, kezdetben nem is neszelünk fel rájuk. Feszültség már az elején is érződik, aztán a szokvány élet lassan, észrevétlenül érik tragikussá.

Külön találat, hogy sem a nőnek, sem a férjének nincs neve, csak a férj szeretőjének: Helga! Gyakorlott szem poklot asszociál, de gyakorlott szem már kevés van, nem is azért adta a szerző ezt a nevet a meg sem jelenő szereplőnek, hanem mert magánszórakozásra azért ebben a tragikus, iróniátlan történetben is hajlik.

Gratulálok.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Bächer Iván: Kriszta (Tóth Krisztináról) Az egyszemélyes bíráló bizottság úgy ítélte meg, hogy a 2009...

Dalos György: Polgári boldogtalanság – Spiró György regényeiről 1 „Csodálkoztam, amikor az Ikszeket befejeztem – mondja Spiró György...

Spiró György – Tischdamen A vasútállomáson vár, a hátizsákomat betesszük a csomagmegőrzőbe, és nekivágunk...

Spiró György: Édes Otthon (komédia) SUNYI Itt tessenek várakozni. Jolika mindjárt jön. FELESÉG Nem Marikának...

Takács Ferenc: Josef K., szocreálban (Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető.) Élénken emlékszem az 1957-es Tavaszi Tárlatra. Nemrég múltam kilencéves, három...

 

 

Cimkék: Spiró György, Tóth Krisztina