Parászka Boróka: A vásárhelyi balhé

Botrányos beszélgetés volt a marosvásárhelyi színház jövőjéről, jelenéről december elején: arról, hogy miért nincs közönsége a hajdan legendás székely színháznak, Tompa Miklós és Harag György társulatának. Miért nincs élet a helyi magyar közösség számára létfontosságú épület falai között? Holott pénz (a körülményekhez képest) van, akarat van, érdeklődés van egy működőképes színházi modell fenntartásához. És ez a sok van, amelynek hiányától évtizedeken át szenvedett az erdélyi kultúra, fullad most kudarcba. Jobb volt, amikor még a nincs volt. Ki érti ezt? Amúgy már az is szívmelengető, hogy botrány van, sőt beszélgetés, és az emberek össze tudnak-akarnak röffenni viszonylag kis térben. Szívmelengető, hogy van valami, nem csak ez az egymás mellett való gyors elsurranás a lelki béke és a túlélés reményében. A beszélgetésen jelen voltak a nagy öregek, egykori munkatársak, súgók, öltöztetők, kritikusok, a lelkes közönség maradéka. Megjelentek a most is aktív színházcsinálók, a helyi lapok, kulturális intézmények munkatársai és eljött a legfiatalabb nemzedék, a még reménykedők. Egy asztalhoz ültek az egyébként egymás mellett elsurranók. Percek alatt vádaskodó, ökölrázó vita kerekedett – hetek óta próbálom megfejteni, ki mi mellett és mi ellen érvelt, egyáltalán miről is szóltak az érvek és a gesztusok – nem sikerült. (Később, egy nehéz éjszaka a tévéhez menekültem az álmatlanság elől. Üzemzavar volt, vagy mi a szösz: kedvenc utazós csatornámon csak a szöveg volt a szokásos. A képek egy ismeretlen pornócsatornából ömlöttek át. A szokványos üzekedés képeihez egy túravezető szövege társult a Prágában látható ólomüvegekről. Dézsávü – gondoltam.) Egymásnak ugrottak a nosztalgiázók, a nosztalgiától fulladozók. Felmondták az egybegyűltek a nagy magyar leckét. Durvábban, vagy némiképp visszafogottabban bárhol folyhatott volna ez a vita. Ott lebeg a levegőben sok-sok más, hasonló (vagy sokban hasonló) cirkusz. Szörnyű, hogy ránézésre tudni, ki hol áll, ki mit mond, és azt is, mi a kimenetele ennek az álkommunikációnak. Szörnyű ez a mindenre ráfagyó, mindent bevonó, riasztó unalom. „El kell menni innen” – mondta a vásárhelyi vita végén (kezdetén, közepén, mindegy…) Kovács András Ferenc, aki arra panaszkodott, hogy ez a város, ez a tunya és buta város, nem közönsége a Látónak se, nem közönsége semminek, ami tartalom és tartás. KAF konkrét üzenetén túl ez az „el innen” nem csupán Marosvásárhely, és az eltávolodás sem erre a helyzetre vonatkozik. Általános menekülési vágy. Hogy ennek (vagy bármelyik más) városnak a tunyasága miből adódik össze – nem tudom. Ami egyértelműnek tűnik: nem az egyes ember igényeiből áll össze a nagy közös igénytelenség.

Három hét múlva ugyanebben a marosvásárhelyi színházban, amelyet elhagytak nézői, és amelyben nem érzik otthon magukat művészei, a kolozsvári társulat Három nővérét játszották Tompa Gábor rendezésében. Telt házzal. Özönlöttek az emberek, magyarok és románok Csehov és Tompa hírére. Mindenkit vonzott a valami más ígérete. A tunyaság és érdektelenség érzete elillant a város fölül. A színpad fölé vetített román felirattal játszották a nem moszkvai történetet magyarul. „Végre valami jó ebben a színházban” – sóhajtozta vádlón-reménykedően mindenki az előtérben, és örültek az estének, ami egészen más, mint a „mienk”. Attól jó. Eddig az előadásig még mindenkiben élt a remény, hogy valamit helyben rontanak el. De ott Kolozsváron minden jobb. Talán ha más lenne Marosvásárhelyen a társulatigazgató, az évadterv, a próbarend, a színháztér, a polgármester, a széljárás. Abban bíztak a helyiek, hogy valami könnyen kicserélhető alkatrész hibásodott meg. A könynyű szervizelésben bíztak. A gyors beavatkozásban.

Így jött az ígéret: egy másik társulat, másik direktor, másik rendező produkciója. A régóta várt, de felületesen összefűzött etűdökből álló előadás, a látványmozaik azonban elnyomta a fanyarul kegyetlen szöveget, tompította az eszméléseket. Orvul jött az értelmezés és az értelem, a felismerés és ráismerés elégtelensége. Jött a nagyon is ismerős, nagyon is helyi érdekű csalódás. Az „ez sem az” élmény. A megint csak meg nem tartott ígéret keserűsége. Csehovra hajazó, rutinosan felmondott lecke, tetszetős csomagolásban. Profi meló jó színészekkel, pontosan működő díszlettel, sugárzó fényekkel, hangokkal és angyalszárnyakkal. Az előadás végén tapintható volt az értetlenség, a csalódottság, a mégsem változott semmi tapasztalata. Nincs könnyen kicserélhető alkatrész. Ugyanaz a színpad, ugyanaz a nézőtér, ugyanaz a közönség, ugyanaz a semmi. A hiba nem csak „bennünk”, körön kívül van, hanem rajtunk kívül is. Körülvesz. A képlet a működésképtelenség képlete, ebben osztozik mindenki: a letűnők, a feltűnők, a konzervatívok, a progresszívek, a marosvásárhelyiek, a kolozsváriak. A közeliek és a távoliak.

Az erdélyi városok, társulatok kudarcai általánosak. Azért tanulságos ennyire kis közösségeket ennyire közelről figyelni, mert sokkal egyértelműbben rajzolódnak ki azok a folyamatok, amelyek egyébként, kisebb-nagyobb léptékben, máshol is lezajlanak. Például az, ahogyan rutinossá válik a kulturális gyakorlat. Ahogy túlnőnek a kulturális-politikai-közösségi sémák a tartalmakon. Ahogy befed mindent a paranoia, a sértettség. Ahogyan rögzülnek a szerepek. A Három nővér előtt Tompa Miklós hangját hallhatta felvételről a nagyérdemű: száz éve született a székely színház alapítója, a mozgalmár – rá emlékeztek így, a néhány perces bejátszással a színház vezetői. A recsegő magnószalagról pedig visszaszólt a nagy öreg: az a bizonyos, működőképes színház úgy lett, hogy nem akartak történelmet írni. Megengedheti-e ma bárki is magának, hogy ne akarjon történelmet írni?

A színházi drámákkal és antidrámákkal párhuzamosan az RMDSZ kiosztotta az idei „Ezüstfenyő-díjakat” azoknak, akik újra és újra „magukévá teszik” a szülőföldet, akik sikeresen dolgoztak a (sikertelen, és önmaga kudarcaiba belesavanyodott) erdélyi magyarságért. Koccintott egymással sok kitüntetett politikus, alkotó és pap, és ünnepi beszélgettek arról, mit és hogyan kell és szabad, hogy mi a történelmi súly, felelősség és cél. (A megmaradás, of course.) Ezek az önmegerősítés, az önfelmentés és az önigazolás rítusai. Enumeratio. Az RMDSZ és az ezüstfenyős történelem véges – ezt mutatják az utóbbi hónapok történései. Helyette jöhet még sok más alternatív történelem. Például a frissen alakuló Tőkés-féle új párt és új politika történelme. (Hajszálra ugyanolyan, mint az RMDSZ-é, csak az előjelek változnak. Vagy az sem.) Pártos és kevésbé pártos képletek. Üzleti modellek. A kulturális-közösségi piac egyre változatosabb és egyre telítettebb. És minél változatosabb és minél telítettebb, annál sivárabb. Egy ideig az volt a dilemma: populáris vagy elitkultúra? Aztán a kereskedelmi vagy közszolgálati média nézett farkasszemet. Aztán az elsődleges és másodlagos nyilvánosság. A hivatásos és a gerilla tartalomgyártás. Minél nagyobb hullámokkal jön a vihar, annál simább utána a víz. Már rég nem az a kérdés, hogy miért nincs elég alternatíva, vagy hogy melyik alternatívával kell és lehet élni. A jobboldal, most hogy eszközt – értsd: több hatalmat és némi pénzt – kapott a kezébe, és lohol a magyar baloldal nyomában, hogy felépítse saját kulturális hátországát, megerősítse (egyedülivé tegye) a médiatáborát, hogy felépítse az antivilágát és revánsot vegyen ellenfelein, valamint saját frusztráltságán. Meg lehet ezt csinálni? Majdhogynem. Van-e értelme?…

Néhány éve (és néhány évtizedig) még az volt a kérdés, le tudja-e győzni a magyar kultúra saját provincializmusát, túl tud-e lépni a saját árnyékán. Ma már az az egyszerű kérdés: túl tudja-e élni önmagát? Ma már a provincializmus is visszasírható. Sőt: visszasírandó. Igazi helyi tartalom, helyiektől helyieknek. Valós közösségek valós üzenetei. A magyar álosztályharc legnagyobb vesztesége a tartalmi kiüresedés, a sémák kizárólagossá válása. És természetesen a valódi konfliktusok elleplezése, eltussolása. Félreértés ne essék: a túlélés nem azt jelenti, át lehet-e vészelni a jobboldali kormányzás pénzügyi megvonásait, átcsoportosításait. A magyar kultúra problémái – a pénztelenség ellenére – nem financiálisak. Nem az a gond, hogy nincs miből kultúrát teremteni, színházat csinálni – Marosvásárhelyen sem és máshol sem. Az a gond, hogy nincs elég nemzeti, közösségi – ahogy tetszik – tartalom a kultúra életben tartására, működtetésére. Cserélgethetjük ezerszer kipróbált politikai, művészeti képleteinket, pendlizhetünk Keletről Nyugatra, balról jobbra és jobbról balra. Kompország fantompartok között hányódik, és nincs kikötés, se így, se úgy. A következő időszak meghatározó kérdései – ha egyáltalán van még, aki kérdezzen – arról szólnak, hogyan bontható le mindaz, amelyet eddig biztosnak gondoltunk. Hogyan szedhetők szét az intézményes formák, az ilyen-olyan sémák. Az sem érdektelen, hogy mi van mindezek mögött, de tulajdonképpen már nem létkérdés megtudni, mi a tartalma a beidegződéseknek. A létkérdés, a százéves Tompával szólva: hogyan lehet nem történelmi módon, csak magunknak és magunkért, magunkról alkotni. És ebből a szempontból inspiráló a gazdasági és politikai kényszerhelyzet, az eddig mesterséges úton fenntartott struktúrák szétesése. A magyar kultúra mindeddig abban az illúzióban ringatta magát, hogy ha van egy homályos, ámde erős központi akarat, akkor így vagy úgy, az fenntartja. Kinevezi, támogatja, előirányozza, megtervezi, beütemezi, megszabja. Vagy éppen lemondatja, megvonja, letiltja, megcenzúrázza. Mindegy, csak legyen mihez igazodni, legyen mire hivatkozni. A hála és a gyűlölet működtette azt, ami működni látszott. A magyar kultúra évtizedek (évszázadok) óta magán kívül van. Mi jöhet még ezek után? Talán magához tér. Talán eljön a tartalom- és örömteli kis vidéki színházak kora. Talán dacból, vagy csak úgy, mindenféle hála vagy gyűlöletérzet nélkül. Függetlenül attól, ami egyébként a magyar politikában történik. Vagy éppen azért. Ez lenne a tartalom és a minőség lázadása.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Lopott anyagból (Parászka Boróka) Hosszúra nyúlt a 2007-es esztendő. Még valamikor 2006 nyarán...

Parászka Boróka: Egy másik ház Parászka Boróka Egy másik ház Egy másik ilyen ház, ami...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Anyám, a vagány csaj Amikor anyám farmerszerkójában titokzatos módon meglépett, láttam rajta, hogy valami...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

 

 

Cimkék: Parászka Boróka