Végel László: A pártokráciától az apátiáig

Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony foglalkoztatta, ami a kilencvenes évekre vezethető vissza, mivel a háborús években ők voltak (a sokszor elég ügyetlen) béketeremtők. Milosevics bukása után azonban érdeklődésük csappant, ám a szerbiai politikai elit továbbra is a nagyhatalmi pólusokban és ellentétekben gondolkozott. Kínos viták folytak arról, hogy az Egyesült Államok, Oroszország, Kína vagy az EU a fontosabb. Ez derült ki a minap is, amikor dönteni kellett, hogy Szerbia küldöttsége részt vesz-e a Béke Nobel-díj ünnepélyes kiosztásán. A közvélemény és a politikusok azon rágódtak, hogy kinek „kedvezzünk”, az EU-nak vagy Kínának. Szerbia először Kína mellett döntött. Nem megyünk Oslóba, közölte Vuk Jeremics, Szerbia külügyminisztere. Az EU csak várjon! Aztán fordult a kocka, Cvetkovics miniszterelnök a díjkiosztás előtti napon megmásította a külügyminiszter döntését. Kiderült, hogy az EU mégis fontosabb, mint Kína. A nagyhatalmak közötti hinta-palinta határozza meg az ország külpolitikáját ahelyett, hogy az lenne a mérvadó (legalábbis ez esetben), hogy a politikai elit hogyan tekint az emberi jogokra.

A szomszédságpolitika az új évezred első évtizedében tehát háttérbe szorult, közel tíz év múltán azonban napirendre került. E tekintetben nagyon fontos Szerbia és Horvátország viszonyának javulása. Borisz Tadics Szerbia elnökének és Ivo Josipovics Horvátország elnökének többszöri s főleg a vukovári találkozása joggal nevezhető reményteljesnek. Bár mindkét oldalon az ellenzék kifogásokat emelt: a horvátok azt rótták fel, hogy Tadics bocsánatkérése a vukovári rombolásért felemás, ám nem tagadható, hogy a bocsánatkérés elhangzott. A szerb oldalon pedig azt rótták fel, hogy Josipovics elnök nem a Vihar nevű horvát katonai akcióért kért bocsánatot, hanem, úgymond, kisebb bűntettekért. Nem vitatható azonban, hogy Josipovics gesztusa mégis kikezdte a maradéktalan horvát ártatlanság mítoszát.

A jószomszédi viszonyok javulását bizonyítja Tadics államelnök és Orbán Viktor magyarországi miniszterelnök belgrádi tárgyalása is. Orbán látogatása egyébként jobbra sikerült, mint az optimisták előre látták. A magyarországi választások után ugyanis a szerbiai sajtóban kritikus szövegek láttak napvilágot, amelyek attól tartottak, hogy a választási eredmények bátorítani fogják a vajdasági magyar szélsőségeseket. Ennek függvényében az újvidéki Dnevnik című napilapban Orbánt a Jobbikról faggatták, aki megnyugtatta a szerbiai közvéleményt. Szerinte ilyen szervezeteknek, mint a Jobbik, nincs helyük Európában. Biztosította Szerbiát, hogy az EU soros elnökeként mindent megtesz csatlakozásának felgyorsításáért, s nagy elismeréssel szólt az autonómia embrionális formáját is tartalmazó kisebbségi törvényről, amivel némi zavart idézett elő a hangadó kisebbségi diskurzusban

Szerbia kisebbségpolitikáját eddig a vajdasági magyar elit nem méltatta ilyen elismeréssel, mint Orbán Viktor. A közbeszédben a negatív kép dominált, a kisebbségi vezetők is a sikereket sajátjuknak vallották, a kudarcokat a szerb többség számlájára írták. Mindig akadt tehát alibi. Orbán kijelentése ezt az alibit rombolta le. Egyben új mércét állított fel: szerinte a sikeres kisebbségpolitika lényege a kisebbség lélekszámcsökkenésének leállítása. Ez a magyar nemzetpolitika célja, jelentette ki. Ha pedig ez a mérce, akkor az egy év múlva, vagyis a 2011-ben sorra kerülő népszámláláson minden kétséget kizáróan választ kapunk arra, hogy az elmúlt évtizedben sikeresen vizsgázott-e a kormányzati felelősséget vállaló vajdasági magyar politikai elit. Ez dönti el a jövőnket. A 2002-ben lezajlott népszámlálási eredmények nem biztatók, a jelenlegi előjelzések sem kecsegtetők. Az anyaországba való áttelepülés tovább tart, az asszimiláció sem állt le. A halálozási arány magas, a születési arány kicsiny. Az optimisták szerint már az is sikernek számítana, ha a népességcsökkenés nem lesz nagyobb, mint Tito idejében. A pesszimisták szerint a jelenlegi, kormányzati felelősséget vállaló kisebbségi politikai elit azt a szintet nem tudja tartani.

A szomszédságpolitikánál maradva, Szerbiának hagyományosan jó viszonya van Romániával. Macedóniával – nem számítva az apróbb határvitákat – viszonylag rendezett a kapcsolata, ugyanakkor csökkent a Montenegró-ellenesség is. Az EU-val egyetértésben beterjesztett szerb Koszovó-deklaráció feszültségcsillapító, bár a konszolidáció, a konfliktus felülmúlása nem fog olyan gyorsan menni, mint ahogy ezt a nyugati diplomácia reméli. Hosszú, kínos folyamat előtt állunk, napjainkban a feszültség csökkent, de az út vége kiszámíthatatlan. A legnagyobb gond Bosznia, hiszen a posztdaytoni konfliktusok még igazából ki sem bontakoztak. A Szerb Köztársaság vezetőjének, Miroszlav Dodiknak egyre inkább növekvő radikalizmusa nemcsak a nemzetközi közösségnek okoz majd gondot, hanem Szerbiának is.

A szomszédsági politika javulása azonban új belpolitikai konfliktusokat szült. A „sebezhető pont” természetesen Koszovó. Kiderül ugyanis, hogy a szerbiai politikai elit nem készítette fel a társadalmat az üdvös irányváltásra. A többség nem ellenzi ugyan, de passzívan szemléli az eseményeket, az EU-ellenes kisebbség pedig egyre militánsabb. Az október 10-én lezajlott melegfelvonulás elleni tüntetések, a nevezetes „utcai csata” bizonyítják, hogy ez a kisebbség jelentős intézményes támogatással és szervezett erővel rendelkezik. A rendőrség ugyan ellátta a feladatát, de nyilvánvaló, hogy a szélsőjobbal nem lehet a gumibottal leszámolni. Szélesebb társadalmi akcióra lenne szükség. Nemcsak az a gond, hogy a szélsőjobb demonstrálja az erejét, hanem az is, hogy a néma többség közömbösen szemléli az eseményeket.

Miért viselkedik így a néma többség?

Az ok mindenekelőtt abban keresendő, hogy a politikai elit túlságosan bízott a pártokban, ennek következtében Szerbiában erős pártokrata uralom alakult ki. A demokrácia elképzelhetetlen a politikai pártok nélkül, de az is közismert, hogy a közjó fogalma nem rendelődhet alá pártoknak. Ahol nincsenek független kuratóriumok, független intézmények, ott nemcsak a végrehajtó hatalomban, hanem a közélet minden pórusában a pártok dominálnak, ők monopolizálják a közélet formálását, ami a polgárokban passzivitást vált ki. A legújabb szerbiai felmérések szerint a politikusok tekintélye mélypontra süllyedt, a lakosság a pártokat tartja a korrupció melegágyának. A pártok éket vertek az állam és a társadalom közé, ami passzivizálja a polgárokat. Ezért nem alakult ki tömeges tiltakozás a nevezetes november 10-i szélsőjobboldali agresszió láttán.

A kilencvenes években a Milosevics-ellenes megmozdulásokat a civil szervezetek – sokszor a pártokat is megelőzve – kezdeményezték, vagyis egy rendkívül erőteljes civil háló született. Mára ez a háló szétfoszlott, csak néhány civil szervezet őrzi a múlt emlékeit. Ennek következtében az utcát, a nyilvános tereket egyre inkább a szélsőjobb vette birtokba, az „európai Szerbia” pedig bevonult a pártirodákba.

A kilencvenes években a szerbiai polgárok többsége háborús eufóriában élt. Milosevics népszerűsége felülmúlta Titóét is. Az utcán kígyózó és demonstráló tömegek az ő nevét skandálták. Szerbiában a rendszerváltás a tekintély- és önkényuralom megerősödésével kezdődött, és a nacionalista eufóriával folytatódott. Ebben különbözik Szerbia a többi rendszerváltó kelet-közép-európai országtól, ahol a rendszerváltást liberális jelszavakkal vívták ki, ami azonban nem jelenti azt is, hogy lassan, de biztosan a régióban nem kerekedett felül a nacionalizmus. Amikor Kelet-Közép-Európában felerősödött a nemzeti jobboldal, Szerbiában a tömegek kiábrándultak Milosevicsból, az egyik része azért, mert háborúkat indított, a másik része pedig azért, mert elvesztette az „igazságos háborúkat”. A nagy belgrádi tüntetések, amelyek során lángokban állt a parlament, és Európa ünnepelte Szerbiát, eleve vereségre voltak ítélve, s Milosevics bukása után a többség egyre inkább a közönyösségbe süllyedt.

A közösség 2000 előtt kiábrándult a Milosevics-féle nacionalizmusból, utána pedig a demokráciából. De ha valaki kiábrándul a demokráciából, akkor akarva-akaratlanul újra a nacionalizmus mellett köt ki. Ördögi körbe kerül. De ez már nem a régi típusú harcias nacionalizmus, inkább a keserűség, a vereségérzet itatja át. A választók két tűz közé kerültek. Várják a választásokat, habár tisztában vannak azzal, hogy azok sem hoznak lényeges változást. A polgár többé nem hisz az államnak, akkor sem, ha a közbiztonságról, de akkor sem, ha az egészségügyről vagy az adópolitikáról van szó. A tömeg zsörtölődik, de nem tiltakozik. Lelohadt a változásokba vetett hit.

Közeleg a tél, de a közélet idő előtt befagyott.

Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy a választópolgárokat nem mozgósítják a kormányzat jó lépései sem. Nem kétséges ugyanis, hogy Szerbiában tapasztalható némi haladás, a kormányzati jó szándék elvitathatatlan, de mindez nem lelkesíti a társadalmat. Gyorsan lelohadt a pár hónappal ezelőtt meghirdetett harc a tisztességtelenül meggazdagodott tájkunok ellen. A Transparency International felmérése szerint a korrupció növekedett, de a tömegek a hangosan meghirdetett korrupcióellenes harcot szkeptikusan szemlélik. Nagy ígéret maradt az állami bürokrácia karcsúsítása, a be nem teljesített ígéreteket a tömegek rezignáltan vették tudomásul. Még a Nemzetközi Pénzügyi Alap szigora is enyhült. A bankárokat kifárasztotta a Balkán. De nemcsak a kormányzati, hanem az ellenzéki kezdeményezéseket is közönyösen és szkeptikusan fogadja a társadalom. Az ellenzék időnként nagy tiltakozó akciókat hirdet meg, amelyről pár hét múlva tapintatosan megfeledkezik. A jelenlegi ellenzék még tehetetlenebb, mint a kormányzat. A választópolgárok az ellenzékben sem reménykednek, s ez lesz a jelenlegi kormányzat legnagyobb esélye a másfél év múlva sorra kerülő parlamenti választásokon.

Mintha minden párt bizalmatlan lenne azzal a jövővel szemben, amelyet meg kéne fogalmazni. A pártpolitikák némileg és nagyon diszkréten módosulnak, de a politikusok maradnak. Ezekben a hónapokban Szerbiában mindenki túlélő akar lenni. A munkanélküliek száma növekszik, az életszínvonal csökken, az elszegényedés tovább tart, a szakszervezetek tiltakozó akciókat szerveznek, de a tömegek ezeket sem karolják fel. A közvélemény-kutató intézetek felmérése szerint az egyetemisták kétharmada arról álmodozik, hogy a diplomázás után a nyugat-európai országokba vándorol ki. Ők is túlélők akarnak lenni. Most már csak az a kérdés, hogyan éli túl Szerbia ezeket az éveket.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: Zárszámadás Didergő májusunk lesz, hallottam a szomszédoktól. Kezdtem rájönni, hogy városban...

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Tabuk és törvények A vajdasági magyarok között megdöbbenést váltott ki a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási...

 

 

Cimkék: Végel László