Dalos György: Történetek Frankfurt körül II.

Berlin, 2010. december 1.

Az Oskar Pastior securitatés múltja körüli vita, mint a bozóttűz: mikor már-már kialudni látszik, hirtelen újra fellángol. A csúnyán megzsarolt romániai német költő, ahogyan erről beszámoltam (MV, 2010/10), 1961 és 1968 között „Otto Stein” álnéven jelentett a román titkosrendőrségnek, s az együttműködés csak disszidálásával ért véget. Az ügy azáltal kapott különös jelentőséget, hogy Herta Müller Pastiorral közösen kezdte írni a Lélegzethinta című regényt, de már egyedül fejezte be. A Nobel-díjra érdemesített mű a főhős szovjetunióbeli lágerélményeit rögzíti, 1950-nél megszakítva az emlékezés fonalát. Pastior senkinek sem beszélt beszervezéséről, s így a leleplező anyagok megjelenése villámcsapásként érte barátait, közülük is leginkább a Romániából elszármazott német írókat.

Herta Müller első, szeptember közepi nyilatkozatában még menteni próbálta a leleplezett költőt: „Nekem nem kell elhatárolódnom Oskar Pastiortól, továbbra is úgy szeretem ezt az embert, mint azelőtt.” Legutóbb, november végén azonban megmásította eredeti véleményét: „Többé nem vehetem őt védelmembe.” Az első nyilatkozatnál még abból indult ki, hogy védence ugyan aláírta az adásvételi szerződést az ördöggel, de érdemben nem szállított információkat. Akkoriban a költőhöz közelállók majdnem mind így gondolkoztak, ismerve a tétova, halk szavú Pastiort, akinek arcáról lerítt, hogy a légynek sem bír véteni. Az átélt szenvedés elegendő oknak látszott ahhoz, hogy az áldozat ne merjen dacolni a titkos hatósággal. Dieter Schlesak, a romániai német irodalom doyenje szeptemberben ekként érvelt barátja mellett, akivel annak idején együtt dolgozott a Neue Deutsche Literatur bukaresti szerkesztőségében: „Én megértem Ossit (…), hogy gyenge volt, engedett a zsarolásnak és bűnbe esett. A fenyegetések oly masszívak, sőt életveszélyesek voltak…”

Csakhogy másfél hónappal később Schlesak is megkapta iratait, benne „Otto Stein” rá vonatkozó két jelentésével, s ekkor ugyanúgy véleményt változtatott, mint Nobel-díjas pályatársa: „Pastior azzal denunciált, hogy a modern költészet nyugati teóriáit követem és terjesztem. Azt írta, dekadens vagyok, és családom rokonokat fogad Nyugat-Németországból.”

Erre föl egy másik kolléga, Claus Stephani próbálta tisztára mosni Pastiort, cikkében megemlítve, hogy Schlesak viszont „Ehrlich” néven kódolva dolgozott a román belügynek. Schlesak sem volt rest: válaszában azzal vádolta támadóját, hogy „Marin” és „Mircea Mog” álnevű besúgóként tevékenykedett, míg a maga esetéről azt állította, hogy hamisították az aláírását. Ilyesmi kétségkívül megtörténhetett. Herta Müller például elég meggyőzően dokumentálta, hogy a nyolcvanas évek derekán lejáratási célzattal „Cristina” fedőnéven hamis ügynökaktát produkáltak róla.

Mint várható volt, többen felvetették azt a kérdést – mint nálunk a rendkívüli tehetségű Tar Sándor esetében –, hogy vajon az újabb leleplezések okán nem kell-e felülvizsgálni a költő életművének esztétikai érvényességét. Én úgy vélem, hogy ez a megközelítés nem vezethet eredményre: az életmű külön létező, s legföljebb az érdekelheti a kutatót, hogy milyen nyomot hagynak rajta a szerző élettényei. Ráadásul erkölcsi fenoménként nem egyedül Pastior bukása jön itt számításba. Az a kétségbeejtő gyanúm, hogy ezzel a csetepatéval a kelet-európai ügynökvita eljutott a Reménytelenség Fokára. Egy letűnőben lévő generáció dobálódzik itt fedőnevekkel, s ha így megy tovább, s az egész múltfeltárás morális nihilben végződik. Ahogyan Benjámin László írta szép versében: „Ki a bűnös? A zsoldos? A sértett? A gödörbe ez, meg az is belefér…”

 

 

Délután három órakor megvettem a vonatjegyet Frankfurtba, azzal hazamentem. Alig léptem át lakásom küszöbét, megcsörrent a telefon. Herr Zwengel hívott, a Heinrich Böll Alapítvány hesseni irodájának vezetője, és közölte: Lendvai Pál másnapra tervezett könyvbemutatója, amelyen Can Togay-jal, a berlini magyar intézet igazgatójával együtt ültem volna a pódiumon, elmarad. Tekintettel a németországi magyar szervezetek heves tiltakozására, ők nem tudják szavatolni a rendezvény zavartalan lebonyolítását. Na, mondtam magamban, milyen jó lenne, ha még csak indulóban lennék a Hauptbahnhofra. A lemondás nem ért teljes meglepetésként. A meghívóhoz mellékelt ismertető szöveg ügyetlen, ha úgy tetszik, böszme volt: egypártrendszert és jugoszláv párhuzamokat emlegetett. A magyar szervezetek fellépése mindazonáltal korábban kezdődött: a hónap elején a Magyarok Világszövetségének svájci szekciója tüntetett az ottani Lendvai-premier ellen – elnökük, Kenessey Csaba régi tiltakozó, jobbikos, kurucinfós rokonszenvéről ismert. A hesseni magyarok „Hunnia Baráti Köre” inkább Fidesz közelinek mondható, akárcsak mecklenburgi honfitársaink, akik Orbán pártjában CDU-s vonásokat vélnek felfedezni. A képlet mindenesetre bonyolult – a felháborodók egy része nyilván jóhiszemű, a trianoni utódállamokból származó emigráns, érzelmes nacionalista, más részük egyszerűen balhéra vágyik, s ezek között akadnak németek is, akik otthoni körökben nehezen artikulálható jobboldaliságuknak keresnek „legális” ürülési lehetőséget. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a külügy e szervezeteket is felhasználja annak a Martonyi János által meghirdetett stratégiának keresztülvitelére, amely szerint a külföldi nagykövetek teljesítménye a „Magyarországot” (értsd: az Orbán-kormányt) érő nyugati „rágalmak” (értsd: bárminemű bírálat) visszaverésén mérendő. A legenyhébb, amit erről a stratégiáról mondani lehet, az, hogy nem vezet sikerre. Próbálna meg valaki, mondjuk, a pozitív francia vagy olasz „országmárka” jegyében szembeszállni a Sarkozyt vagy Berlusconit tollhegyre tűző külföldi újságírással.

Menetközben azután bejött a Heti Válasz „leleplezése”, tipikus bűzbomba – még akkor is, ha a Népszabadság, a Hírszerző, sőt – o tempora, o mores! – a HVG-online is komolyan vette, még akkor is, ha az osztrák újságíró Lendvai 1985-ös szereplése a bécsi magyar nagykövetségen például korabeli magyar ellenzéki szemszögből bírálható. Ablonczy Bálint szemlátomást annyira meg volt elégedve magával, hogy a Lendvaira való rákeresés eredményét elég gyatra, füligjimmys fordításban szétküldte a német nyelvű sajtónak. Nyilván csodálkozott, hogy még konzervatív lapok sem haraptak rá, szerintem a nyelvi okokon kívül más miatt sem: megérezték a magyarországi diskurzus sunyiságát, kicsinyességét, primitívségét. Nem értik, nem is akarják megérteni, hogy amikor az otthoni gyűlöletkultúrát exportálnák Nyugatra, minden szavuk gyilkos önparódiába csap át, mint anno 1940 a Bajai Hírlap „Figyelmeztetjük Angliát!” című vezércikke. Egy kormánynak pedig, amely mindenáron demokratikusnak szeretne látszani, image-ügyben egyetlen tanács adható: tessék az lenni.

 

 

Amikor másnap a Hauptbahnhofon visszaváltottam az okafogyott vonatjegyet, azon kaptam magam, hogy már észre se veszem a pályaudvaron cirkáló géppisztolyos rendőröket, ahogyan a tegeli vagy schönefeldi repülőtérre telepített harckocsik is elkerülik figyelmemet. Pedig hát Németország napok óta a nyilvánosan beharangozott Al Kaida-terrortámadástól fél. Még a kockázatos helyszíneket is megnevezték: eszerint a fundamentalisták vagy a Reichstag épületének készülnek nekirepülni, vagy a Weinachtsmarktokra hegyezik irányzóikat. Az egykor Birodalmi, ma Szövetségi Gyűlés székházát le is zárták a turisták előtt, a számtalan karácsonyi piacot azonban aligha lehet hathatós előzetes oltalomban részesíteni. Még kevésbé várható el a németektől, hogy Oszama Bin Laden kedvéért szakítsanak hagyományaikkal. Szenteste, karácsonyfa és adventi hangulat még 1944 katasztrofális telén is volt.

A kormány nem sokat tudott kezdeni saját bejelentésével, amely olyasformán hangzott, mint ha valaki előre jelezné, hogy egy éven belül óriási pofont fogunk kapni. Thomas de Maizière belügyminiszter az újságíróknak arra a kérdésére, hogy hogyan viselkedjenek az egyszerű polgárok a veszély láttán, mindössze anynyit mondott: éljenek természetesen, tegyenek úgy, mintha normális volna a helyzet. Csakhogy az efféle megnyugtatások olykor ellenkező hatást érnek el. Ama bizonyos 2001. szeptember 11-én például a legenda szerint leghamarabb a World Trade Centerben dolgozó kelet-európaiak – főként lengyelek – távoztak a veszélyeztetett helyszínről, miután arra a hangerősítőn bemondott figyelmeztetésre, hogy ne essenek pánikba, hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Ez a mi reflexünk. Ha valaki ránk akar ijeszteni, elég, ha azt mondja: semmi baj.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Történetek Frankfurt körül Frankfurt–Berlin, 2010. október 4. Oskar Pastior, Romániából elszármazott nagyszerű német...

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

 

 

Cimkék: Dalos György