Kun István: A forrongó falu

Ma nem hirdetnek felvételt cselédek számára. Ha valaki így keresne munkást, aligha lenne rá jelentkező. Pedig még a háború után is gyakori volt, hogy egyedülállók vagy házaspárok cselédeskedtek. És nem is valami nagygazdáknál. De már ekkor is érezhető volt, hogy kényszerből szegődtek el. A megélhetés semmivel sem enyhült a háború előtti világhoz képest. Sőt. Nyomor, olykor éhezéssel a háborús vereség után, amihez gyakran lakásínség is párosult. Százezrek hadifogságban, tennivaló, munka meg lett volna bőven. Főleg paraszti, és nem az uradalmakban, mert azok földjét felosztották. Traktor alig, ló is kevés, igavonó ökör meg még annyi se. Kombájnt nem is láttak még akkor a gazdák, hiszen a Horthy-kor alapelve volt: nem beengedni az országba, mert elveszi az aratóbandák kenyerét. És a cséplőmunkásokét.

Még láthattam ilyen aratóbandát Kuncsorbán, Mikes nagyanyám tanyáján. Alkonyatkor szinte vonszolták magukat az udvarra, vállukon átvetve az összekötött csizmájukat, mezítláb, hogy némi vacsorázás után megaludjanak az istállóban. A cséplőcsapat nem húzódott be oda: a kicsépelt szalma kazlának alját szállták meg. Ha mintázni kellene a végletekig kizsarolt emberi erőt, az ajkakat besározó fáradtságot, ezeket a munkásokat választanám alanynak.

És még láthattam a hosszú cselédházakat is. („Közös pitvar nyirkos földjére / Négy család köpte tüdejét” – így Váci Mihály.) Az ország számos vidékén ilyenben éltek az uradalmi cselédek. A falunkban már csak egy kókadozik, vagy a hosszának inkább csak a fele. Egy keserves világ utolsó, ám sajátos emlékműve: a lakója kihalt belőle, a gyerekei meg nem akartak beleköltözni. Nem is gondozzák, hamarosan össze fog dőlni. Az egykori cseléd – munkatársam volt egy időben – elmondta, hogy a krumplit télen a szoba dikója alatt tárolták, kis gödörben, nehogy megfagyjon. (Mi a dikó? Egy deszkából ácsolt ágyféle, szalma derékaljjal, de mindenképpen valamiféle dunnával vagy annak hiányában hosszú szőrű rackasuba takaróval. Ha nem fagyott is, de hidegek voltak a hosszú házban az éjszakák. Fűteni csak a közös pitvar tűzhelye…)

És hát az alföldi tanyák. Nemcsak Kuncsorbán ismertem meg a tanyasi életformát, az erőt kiszívó, ínszakasztó munkát, hanem Héken (Mezőhéken) több helyen, aztán Kétpón is. Egyik középparaszt rokonomnak a konyhai tűzhelye fölött kürtős kémény vezette el a füstöt, már amikor elvezette, s ez az építési mód a 19. században korántsem volt ritkaság. Pár évtizede az ország lakosságának meghökkentően jelentős része lakott tanyákon. (A tanyasi emberekről tündökletes szociográfiát írt a szegedi újságíró, Horváth Dezső.)* Még ma is több százezren élnek ezeken a magányos, lakóhelyül szolgáló, ugyanakkor gazdasági tevékenységet lehetővé tevő épületegyüttesekben. Hogy pontosan mennyien, azt nem tudjuk, csupán becslések vannak. Ritkán ellátva villanyárammal, sohasem egészséges vízzel, és különösen nem a civilizáció áldásaival. Nemcsak a munka iszonyú ezekben – már ha a gazda gyarapodni akar, és még bír dolgozni –, hanem a biztonság is roppant nehezen megteremthető. Igaz, olyan nagyon nem is törekednek rá.

Mindezek Erdei Ferenc sorainak olvastán jutottak eszembe.** Ő maga kiválóan ismerte a paraszti életformát, annak rétegeit, viselkedési normáit, lehetőségeit és korlátait. Maga is paraszt volt, Makón, majd onnan elmenekülve Szigetszentmiklóson. Párhuzamosan gazdálkodott és írta könyveit. Apja zsellércsalád föltörekvő hagymakertész fia, aki a gazda lányát megkérve először végigaratott náluk egy nyarat, s ebbéli teljesítménye alapján be is fogadták a családba. Köztük élt, olykor – szövetkezeti vezetőként – köztük is dolgozott. Ma azonban nehezen találná meg a régi ismérveket, hiszen vagy megszűntek, vagy átalakultak. Át, méghozzá alaposan.

A faluközösség ereje Erdei szerint arra kötelezte a zsellért, hogy egész élete a munka szolgálata legyen, a dolgoztató gazdát, földesurat pedig arra, hogy gondoskodjék a zsellér létföltételeiről. Ennek nyomai még a hatvanas években is láthatók voltak. Mezőtúron több legelőre jártak ki – három vagy négy gyűjtőutcánként hatalmas csordákban – a tehenek. Nemcsak gazdák tehenei, hanem kubikosok, alkalmazottak és napszámosok jószágai is. Szabolcsi falvakban – például a téesztől mentesített, rongy homokokon gazdálkodó Nyírbélteken – most van ez megszűnőben, mivel a lakosság egyre nehezebben tűri az állatok nyomait. Mindenütt kaptak legelőhasználatot a földesúrtól vagy a legelőbirtokosságtól. (A legelőbirtokosságokat a téeszek megalakulása után megszüntették, de úgy járt velük a hatalom, mint a Kőszeg környéki hegyközséggel: titokban működtek tovább, minden csordára vonatkozó döntést a társulat immár illegális alapszabálya alapján hoztak meg.)

Szegényebb településeken külön kaptak disznólegelőt is, és a konda reggelenként végigcsörtetett a falun. Aztán a javuló életminőség kerítéseket varázsolt a portákra, járdát, aszfaltot, virágokat, gyümölcsfákat az utcákra, és már nemcsak lovas kocsik közlekedtek, hanem autók is. A kondást nem féltették – rendszerint egy cigány család vállalta el ezt az alsóbbrendűnek tekinthető munkát –, a malacokat igen. Egy darabig tanácstalanul vitáztak, aztán a kandisznót főbe lövették valamelyik vadásszal, a konda pedig vezér nélkül nem ér semmit. Minél hamarabb mutatott rendezett képet egy település, annál hamarabb szorultak be a sertések az udvarok mélyére. Lehet, hogy valahol járnak még ki, de én nem tudok róla.

Mindezen „mellékesek” segítették a föld nélküli zselléreket, summásokat a tél átvészelésében, és ehhez járult némi termény is (a fejadag – emlékszik még valaki e rejtélyes fogalomra? – sok helyen divatban volt: felnőtteknek 240 kilogramm búza), Szabolcsban pedig inkább krumpli. A munkásokról való gondoskodást azonban már hetven éve sem vésték kőbe, egyre gyakoribbnak bizonyult, hogy a munkaadó bért fizetett, és semmi mást nem juttatott. De erről majd később.

Hanem a faluközösség ereje. Még tapasztaltam, hogy némelyik harcias polgártársnak sikerült „felzúgatni” a falut. Ám e zúgásnak már inkább csak a szélfútta nádaséra emlékeztetett a hangja – és persze az ereje is. A faluközösség kohéziója erodálódott. Mit a faluközösségé? A családoké is. Pár évtizede még szívesen építkeztek kalákában, gyakran munkabér nélkül, csupán üstnyi gulyásért, töltött káposztáért, sörösrekeszekért. Mára ez szinte megszűnt. (Lehet, hogy csupán az építési igazgatás okozta a kötelező pallérral, de azért ebben nem kellene teljesen biztosnak lennünk.) És ezt nemcsak az individualista társadalom véste bele a lakóiba, hanem egyre erősebben jelentkezett a közösségekben, a jó célokért bármikor „hadra fogható” téeszek és állami gazdaságok dolgozói között is. Amikor látták, hogy boldogulni lehet, nagy szegénységben élő falvak épültek felerészben újjá, s bútorozták be a házaikat, autót vehettek, s a gyerekeik nem mezítláb jártak a tavaszi melegekben sem iskolába. Régen bevettnek minősült, öregek ma is dicsekednek vele, hogy a március 15-i ünnepségre mezítláb mentek. Ez a divat a hetvenes évekre kiveszett. Akkor már a cigány srácokat – és szüleiket is – megszólták volna érte. És lehetett cipőt venni. Volt miből.

A faluközösség gyakorlatilag megszűnt. A közérdek másodlagossá vált, s ha néha közmeghallgatáson (lánykori nevén: falugyűlésen) valaki fölvetett ilyet, alig volt támogatója. Három évtizede nem lehetett olyan termet találni, amelybe az érdeklődők egyáltalán befértek volna, ma pedig közönségük se nagyon van e gyűléseknek. Ez alighanem összefügg azzal, amit Erdei pontosan érzékelt: a parasztság zárt világának önálló „kultúrfejlődése” talán a múlt század harmadáig tarthatott. A zártság fölengedett, és mára meg is szűnt. Ez egy természetes folyamat: előbb a rádió elterjedése indukálta, aztán a televízióé. Úgy tűnik, a nyelvjárások is áldozatául esnek e folyamatnak – volt szépségük is –, és lassanként egységessé válik a magyar köznyelv.

Sok egyéb is megszűnt. Például a kubikosság. A Hortobágy–Berettyó s a Körösök vidékén ez évszázados „szakma” volt, hiszen a 19. század közepétől csapolták le a mocsarakat, az ingoványos sós tavakat, építették a folyók gátjait, hogy művelhető és kiválóan termő földeket kapjanak. Rövid talicskáikat tolva, lapátjukat átvetve rajta, csapatokban mentek még az ötvenes évek elején is munkába. Szállítás? Autóbusz? Ugyan. Tíz kilométert egy szuszra megtettek, s ha a munkaterület messzebb volt, akkor nem jártak haza esténként. Mára a földmunkában a kubikosok lapátjait, talicskáit markológépek és szállító dömperek helyettesítik. Ugyanígy a kubikostársadalom elitjének, a kordélyosoknak a munkáját is. Még láttam a tiszalöki vízerőmű, majd az öntözőcsatornák építésében jeleskedő kordélyosvállalat szomorúan baktató lovait és kimerült hajtóit, pedig akkor a lapátot nem igazán ők fogták, hanem rabok. Politikaiak is, köztörvényesek is. Ők csak szállították a földet, viszont a kétkerekű kocsira sosem láttam felülni egyiket sem. Mentek mellette, kezükben a gyeplő, meg hát az ostor.

A kubikosság különös történelmi emlékké vált. Ugyanoda, arrafelé tart a parasztság is. Az alföldi tanyán élők egy része talán még parasztnak is nevezhető volna, ha nem sértődne meg az illető érte. A nyírségi tanyák, pontosabban tanyabokrok mások. Többnyire rendezett falvacskáknak tűnnek, olykor nem is kicsikének. A Nyíregyháza mellett lévő Butykatanyán például a központban térképtábla fogadja a látogatót, hogy eligazodhasson az utcák (!) rendjében. Odébb, a legszebb nevű magyar település, Rozsrétszőlő, valóságos ipari és kereskedelmi központ, pedig valójában ez is egy tanyabokor. Az egykor homokdűlős, vályog- vagy pacsitfalas Manda-bokor házainak jókora része immár könnyen ingatlanadó-alannyá válhatott volna, ha az adónemet bevezetik. És persze aszfalt, villany, víz és gáz mindenütt, Mandán pedig a szennyvízcsatornázást reklamálják, hogy már milyen régen ígéretet kaptak rá. Balkány környékén tizenhat tanyabokor létezik, ám csak egyben néztem szét alaposan: Perkedpusztán. Csomagolóüzeme előtt éppen lengyel és litván kamionok várták a rakodást. Dinnyét vittek. E „tanyák” extrém kategóriák, pedig ezek lakói között is gyakori a gazdálkodás.

A kérdést már Horváth Dezső is föltette: Mi legyen a tanyákkal? Szeressük vagy temessük őket? Ma sok „tudósunk” pártolja hosszú távú létüket, anélkül, hogy akár csak egyetlen éjszakát is eltöltött volna egy olyan tanyasi szobában, amelynek „padozatát” törekkel és lótrágyával habart földből készült masszával tapasztották. Vagy aki megivott volna egyetlen pohárkával a gémeskút vizéből, netán az abból főzött kávéból vagy teából. Erdei Ferenc jól ismerte a tanyák életviszonyait, és fölismerte, hogy azok zöme nem a 20. századba valók. Pláne meg nem a 21. századba! A makói tanyarendszer című, fiatalon írott műve is hozzájárult, hogy az ötvenes évek elején tanyaközpontokat építettek, főleg persze az Alföldön, a magányos tanyák vidékén. Ilyen lett a számos rokonom által lakott Mezőhék is, amely ma büszkén hirdeti magáról, hogy Európai Falu! És – tudtommal – koránt sincs egyedül az egykori tanyaközpontok között!

A tanyákat erőszakosan felszámolni nem szabad – az ott élők jókora részének egzisztenciális bázist jelent –, ám nekik tudomásul kell venniük, hogy a lakosaik civilizációs igényeit az ország és gazdasága nem bírja kielégíteni. Bő három évtizede jártam Angliában egy Norwich környéki tanyán. Öt mérföldre (kb. nyolc kilométerre) volt a falutól, ám széles aszfaltozott út vezetett hozzá, víz, szennyvízcsatorna s persze gáz és telefon. (Akkoriban mi egy szabolcsi faluban nagyjából tízhavi fizetésért jutottunk kurblis telefonhoz.) És a tanya gazdája fölpanaszolta: 380 tehenének a szennyvizét nem vezetheti a közműbe, magának kell gondoskodnia az elhelyezéséről. Gondjai nekünk legyenek mondva! Igen, csakhogy a gazdag és jól teljesítő Anglia már évszázada is jobban állt nálunk infrastruktúrában.

Több kivédhetetlen társadalmi folyamat erodálta a paraszti társadalmat. Kezdődött az ötvenes évek elején, az erőszakos téeszesítéssel és az iparosítással. Mentek a bányákba, iparvidékekre, olykor családostól, vagy ott házasodtak, és ott is ragadtak. A második hullám a Kádár-kor újabb téeszszervezési kampányával zajlott. Nemcsak a „kolhoztól” való ódzkodás szülte ezt, hanem előbb a szinte éhbérnek sem minősíthető kezdeti jövedelmek kényszerítették ki, majd a műszaki fejlődés, a termelékenység rohamos javulása tette indokolttá a mezőgazdasági foglalkozásúak számának csökkenését. És ez már valójában a harmadik stáció is, amit egy csodálatos franciaországi útikönyv jellemzett a leginkább. Komló László 1968-ban jelentette meg – nem mellékesen Erdei Ferenc meleg ajánló sorait tartalmazó előszavával – az Ipari mezőgazdaság felé című munkáját, amely könyv óriási hatást gyakorolt a hazai agrárértelmiségre.* (Ma is időszerű. Kötelező olvasmánynak rendelném – főleg politikusoknak.) Zárt termelési rendszerek alakultak és terjedtek, hihetetlen mértékben növelve a termelékenységet, vertikális integrációk formálódtak, a baromfinevelésben szinte forradalmi változások zajlottak le, s az egész mezőgazdaság kivirult a sikerektől. Miközben a „béketábor” olykor szinte éhezett, aközben nekünk az élelmiszerből bőven jutott exportra is.

Hogy értsük: az ipari jellegű mezőgazdaság nem igazán a hagyományos, az önellátásra berendezkedő paraszti lét netovábbja. Még a kézimunkát nem nélkülözhető zöldség- vagy gyümölcstermesztésben sem. A paraszti munka tehát átalakult. Korparancsnak minősíthető ez, és annak fölismerése, hogy a hagyományos kasza-kapa, öt hízó, két tehén már csak kiegészítő lehetett.

Aztán bekövetkezett a rendszerváltozás, és a széthurcolt nagyüzemek helyébe ismét a régi rend lépett. Éveken át diadalmasan kapálgatott egy végeláthatatlan kukoricásban a televízió magyar parasztja, s a harangszó hallatán, kalaplevéve, keresztet is vetett. Visszamentünk ötven évet.

A paraszt szó eltűnt a köznyelvből, s ha valaki a szájára veszi, csak szitokként használja. Mi van helyette? Van a gazda. S van a napszámos.

Valójában hányan végezhetnek manapság paraszti munkát? Az adatok között nehéz eligazodni. Az összes foglalkoztatottak száma 2008-ban a mező-, az erdő- és a halgazdaságban 275 ezer fő volt. A 2009. évi, úgynevezett. számított létszám (azaz évi 1800 órát teljesítő) fő- és mellékfoglalkozásúak „munkaerőegysége” összesen 441 ezer. Ebből 111 ezer a fizetett személy, a többi családtag, vagy bejelentés nélkül dolgozik.** Az őstermelői igazolványát 377 ezer személy érvényesíttette. Közülük mindössze 6-7 százaléknyi a főfoglalkozású, tehát olyan, aki valamennyi közterhet is fizet a büdzsébe. (Az összege szinte elhanyagolható.) Nehéz a számbavétel, mert az ágazatban szinte tombol a feketegazdaság. Nem lehet tudni például, hogy mennyien termelnek csak saját célra kukoricát, baromfinak, sertéseknek, és hát az újabb divat (kényszer?) hatására kazánba, fűteni vele. Mintegy 600 ezer jókora nagyzolással „egyéni gazdálkodónak nevezett üzem” működött 2007-ben, átlagosan 3,5 hektáros „birtokkal”. Számuk gyorsan apad. Mindössze egyharmaduk árut is értékesítő és támogatást igénylő őstermelő.

A statisztikusok azonban pontosan kiszámolták, hogy a mezőgazdaságban további 329 227 fő a „nem fizetett” dolgozói létszám, méghozzá akként, hogy a termelés lebonyolítására ennyi ember évi 1800 munkaórájára van szükség. Hol tevékenykedhetnek ők? A családi közrehatás – ennek mérésére vezették be a „nem fizetett” dolgozó fogalmát boldogabb vidékeken – csupán töredéket jelent. Az állattenyésztésben állandó munkásra van szükség, napszámosra mégse lehet bízni nagy értékű állományt. Másutt pedig legföljebb a munkaórák felét-harmadát képes a napszámos évente teljesíteni, vagy sokszor annyit se. Ezért szerintem legalább 6-700 ezer polgártársunk van érintve. Ennyien igyekszenek némi jövedelemre szert tenni az alkalmi munkával. Feketén, persze, nem legálisan. Ami a háború előtt elkezdődött, vagyis hogy a munkaadók e tömegeket egyre kevésbé látták el, az mára kiteljesedett. A napszámosok zöme is megéri az idős kort, amikor már nem képes teljesíteni, tehát nem hívják munkába. Róluk aztán vagy gondoskodik a jótét lélek társadalom, vagy éhezni fognak. Nyugdíjuk nem lesz.

Bármilyen meglepő, csak a paraszt szó kezd kihalni, a végzett munka marad. Az óriási társadalmi változások, a forrongó vidék újabb falukutatókat és őket meghallgató és cselekedni is kész szakpolitikusokat igényelnének. Kiváló munkák születtek a háború előtt, pedig a hatalom nem nézte se jó szemmel, se ölbe tett kézzel. Erdei Ferenc szociográfusi munkája nyomán a harmincas években még börtönbüntetést is szenvedett. Ma ilyen veszély nincs. Ma nem érdekli a politikát formáló közvéleményt, mi a helyzet Budától távol, s főként az nem, hogy mi nyomasztja az embereket az ország elesett perifériáin.

És ez az érdektelenség nagyobb büntetés, mint a kóter.

 

 

* A tizedik ember. Magyarország Felfedezése sorozat, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.

** Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Franklin-társulat. Kiadja: A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete. É. n.

* Komló László: Ipari mezőgazdaság felé. Franciaországi útinapló. Budapest, 1968, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

** Mezőgazdaság 2009. KSH. Internetes kiadvány www.ksh.hu 2010. március.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kun István: Pillantás a munka alvilágára Az idei verőfényes ősz új keserűségeket érlelt a szabolcsi...

 

 

Cimkék: Kun István